Új Szó, 1988. augusztus (41. évfolyam, 179-205. szám)

1988-08-10 / 187. szám, szerda

Lakáshelyzet a Szovjetunióban

Történelmi áttekintés és gondok

[ KOMMENTÁLJUK

A szovjet alkotmány számos más politikai és gazdasági jog mellett a lakás jogát is szavatolja az ország állampolgárainak. De csak 2000-re lesz minden szovjet családnak saját háza vagy lakása. Ez a helyzet szenvedélyes vitákat kavar a szovjet közvéleményben. Ez az összeállítás felvázolja a szovjet lakáshelyzetet, tartalmazza egy tudós közgazdász elképzeléseit a lakáselosztási rendszer reformjáról. A szerző úgy véli, olyan megoldást kínál, amely jobban megfelel a társadalmi igazságosság alapelveinek.

Az októberi forradalom kitörésekor Oroszország 163 millió lakosából több mint 29 milliót tett ki a városi népesség. Az összlakóterület 180 millió m2 volt. S ha ebből levonjuk az arisztokrácia és nagypolgárság kastélyait, palotáit, könnyen belátjuk, miért kellett a munkások többségének gyári tömegszállásokon élniük, albérleti szobák sarkában meghúzniuk magukat, sót ketten bérelniük egy ágyat, hogy váltva alhassanak rajta.

Még ezt a siralmas lakásállományt is megapasztotta a polgárháború és a külföldi intervenció. A tágas lakások tulajdonosait kényszerítették, hogy ossžébb húzzák magukat, egy, legfeljebb két szobába. A többibe meg munkáscsaládokat telepítettek, de ez nem tudta megoldani a gondot. Megindult az új lakóházak építése, a teljes beruházási keret 15,8 százalékát fordította az ország erre a célra. 1941-re 205,8 millió négyzetméter alapterületű lakás épült fel. Mégis alig enyhült a lakásprobléma.

A szocializmus építése az ország nagyfokú iparosításával járt együtt. Új gyárak épültek a városokban, egész gazdasági övezetek indultak fejlődésnek, s párhuzamosan új városok nőttek ki a földből. Mindez magával hozta, hogy a falusi lakosság a városba vándorolt. A városok népessége 2,2-szeresére nőtt. A fasiszta Németország ellen vívott háború évekre visszavetette a lakásgondok megoldását. A teijes lakás- állománynak közel a felét pusztította el az ellenség.

A háború utáni első években a városokban túlsúlyban voltak az úgynevezett társbérletek: egy-egy ilyen lakásban több idegen család lakott egy-két szobát, közösen használták a mellékhelyiségeket, a konyhát stb. Átlagosan 5,4 m2 lakóterületet mondhatott magáénak egy-egy család.

Mennyiségi és minőségi ugrás következett be a 60-as évek elején,

amikor széleskörűen elterjedt a paneles építkezés. Mindenütt gombamódra elszaporodtak az ötszintes típusházak. Habár alaprajzi megoldásuk, komfortjuk hagyott kívánnivalót, aki ilyen házban lakást kapott, hallatlanul boldog volt. 1960-ban a Szovjetunióban mintegy 10 ezer lakosra számítva 121 lakás épült, ez világviszonylatban is az egyik legmagasabb arány.

Ez a gyorsütemú lakásépítés nem tartott sokáig. A gazdasági megtorpanás erre is kihatott. 1970-ben 10 ezer lakosra számítva 93, 1985-ben már csupán 27 lakás épült. Az igazság érdekében azt is hozzá kell tenni, hogy ebben az időszakban tízmiliókkal mérhető a népesség szaporodása, s a lakások is tágasabbak, kényelmesebbek lettek. 1971-1985 között egészében véve az ország lakosságának több mint fele jutott lakáshoz. Az egy főre eső lakóterület ma átlagosan 14,6 négyzetméter, a családok több mint 80 százalékának önálló lakása van.

1987 elején a szovjet lakásállomány 4173 millió négyzetméter volt, ebből 2635 millió négyzetméter a városban. Három fajta lakás létezik ma a Szovjetunióban: állami lakások, amelyekkel a helyi tanácsok rendelkeznek, szövetkezeti lakások és saját erőből épült, egyéni tulajdonú lakások.

Legnagyobb számban állami lakások épülnek. A statisztikai hivatal adatai szerint 1986-ban az elkészült

118,2 millió lakás 72 százalékát tették ki.

A szövetkezeti lakásokat (1986- ban 8,3 millió m2-t), a szövetkezeti tagság pénzén és megrendelésre álló építőipari vállalatok építik.

Faluhelyen többségben vannak az olyan lakások, amelyeket saját erőből, gyakran hitel felhasználásával építettek fel tulajdonosaik. 1986- ban ezeknek az alapterülete 15,5 millió négyzetméterrel nőtt. A teljes lakásalapból 1600 millió négyzetméter jut a magánlakásokra.

Ezenkívül saját dolgozóiknak kényelmes lakóházzal, otthonnal való ellátása érdekében kolhozok és ipari üzemek is építenek lakásokat.

A lakásgondok mégsem oldódnak meg elég gyorsan. Ha tekintetbe vesszük, hogy állami lakáshoz ingyen lehet jutni, s hogy lakbér a fenntartási költségeknek alig egy- harmadát fedezi és átlagosan 3 százalékot visz el a család jövedelméből, könnyen érthető, hogy az emberek többsége éppen állami lakáshoz szeretne jutni.

A kiutalásért sorban kell állni hosszú éveken át. Az elosztási sorrendet a helyi tanács állapítja meg, miközben tekintettel van azokra, akiknek lakása nem felel meg az egészségügyi és műszaki követelményeknek. Figyelembe veszi az egy főre jutó alapterületet.

A lakáskérdés nem egyformán égető gond a Szovjetunió különböző területein. Észtországban például 19,8 négyzetméter az egy főre jutó alapterület. Tadzsikisztánban viszont mindössze 8,75 négyzetméter. Ezért minden városban másmás norma szerint lehet lakásigénylést benyújtani. Moszkvában fejenként 5 négyzetméter az alsó határ, noha a fővárosban is, csakúgy, mint másutt, fejenként 12 négyzetméterben, plusz a család egészére 6 négyzetméterben állapították meg a lakáskomfort normáját. S ebbe csak a lakott helyiségek tartoznak bele, a konyha, előszoba, fürdőszoba, vécé, folyosó nem tartozik bele a számított alapterületbe.

A lakásgondok megoldásához, vagyis annak érdekében, hogy 2000-ig minden szovjet család önálló lakáshoz jusson, évről évre legalább 160 millió négyzetméter alapterületű lakást kell felépíteni. Az utóbbi években azonban csak 100-115 négyzetméter készült el, a lakásépítés ütemének meggyorsítását mindeddig nem sikerült biztosítani.

Éppen ezért szerepel a tervekben az állami építőipari vállalatok kapacitásának korszerűsítése és növelése mellett a szövetkezeti lakásépítés széles körű kibontakoztatása. Biztatják az ipari üzemeket és a kolhozokat, hogy építsenek lakásokat, mind több segítséget kapnak a magánerős építők is. Javítani kell a lakáselosztás rendszerén is. Ez azonban már egy másik cikk témája.

LEGYEM ÁRU A LAKÁS

Az állandó lakáshiány az állami lakások elosztásában merev adminisztratív rendszert alakított ki. Adminisztratív úton döntik el, ki jogosult új lakásra, s mekkora lakásterület illeti meg.

Ez a rendszer azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a lakások különböző értékűek, a lakbér viszont gyakorlatilag egyforma a fővárosban és eldugott kis vidéki városban, komfortos új házban és elöregedett épületben, a város szívében vagy a külterületen.

A kialakult rendszer keretében nehezen megoldható a lakások újraelosztása. Márpedig a meglévő lakásállomány ésszerű újrafelosztása naqy terhet venne le az építőipar válláról.

A lakosság egy része kész saját erejéből megoldani lakásgondjait- ilyenek a lakásszövetkezeti tagok és az egyéni építkezők. Csakhogy őket is ugyanolyan jogok illetik meg, mint azokat, akik ingyen kapnak lakást, miért kell akkor a saját erejükre hagyatkozniuk?

A lakosság körében felháborodást vált ki az a gyakorlat, hogy a nagy lakások tulajdonosai magas albérleti díjért adják ki a rászorulóknak egy-egy szobájukat. Nem hunyhatunk szemet afölött sem, amikor kisebb lakást nagyobbra cserélnek ,,megállapodással“, vagyis nem hivatalos, zsebből vándorló fizetéssel. A felháborodás fő oka, hogy az állami lakásokhoz lakójuk ingyen jut,- s ha kiadja albérletbe vagy eladja, ezzel törvénytelen jövedelemhez jut.

Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy ez az ingyenesség csak látszólagos. Semmi sincs ingyen. Az állam se palackból előbújó jó szellem, amelyik a semmiből tudna lakást építeni. A mi pénzünkből épülnek a lakások, amiért mi dolgoztunk meg, s a jövedelemelosztási mechanizmus révén a közalapba került be. Munkánkkal fizetjük meg lakásunk árát.

Ha pedig így van, nem kellene-e felülvizsgálnunk az elosztási rendszert, s az adminisztratív módszereket gazdasági módszerekkel helyettesítenünk? Többféle változat is elképzelhető, ezek közül fejtenék ki egyet.

öt lépcső látszik elképzelhetőnek.

Először: a lakás értékének reális felbecsülése komfortfokozata, fekvése, közlekedési ellátottsága és egyéb tényezők alapján. Úgy gondolom, hogy az azonos alapterületű lakások értéke még egy városon belül is észrevehetően különbözni fog.

Másodszor: új rendszer a lakáselosztásban. A lakásokat árusítsa értékükön az állam vagy a szövetkezet. A vevő teljes jogú birtokossá válik, beleértve a lakás eladásának jogát is. így majd lehet lakást venni másoktól, sót a hivatalostól eltérő áron.

Harmadszor: állami támogatás a lakásvásárláshoz. Életében egyszer, 16. életévének betöltésekor megillet ilyen támogatás minden állampolgárt. Mértéke egyenlő a lakóterület országos viszonylatban átlagos árával, s a támogatás csak lakás vásárlására fordítható. Ezzel az ország minden polgára egyenlő lakásszerzési esélyhez jut, ez lesz az alkotmányban biztosított lakásjog érvényesülésének garanciája. Ha az állami támogatás nem fedezi a kiválasztott lakás megvásárlását, az állampolgár a megtakarított pénzéből egészítheti ki az összeget. Ez megfelel a szocialista igazságosság elvének, amely jobb munkáért nagyobb fizetést ismer el.

Negyedszer: a lakásfenntartás és

kommunális szolgáltatások fedezésére reális lakbért kell megállapítani. Ma erre a célra az állami költsétve- tés 9,3 milliárd rubelt fordít. Ha megszüntetik a támogatást, megnőnek a lakbérek. Az eddigi dotációt azonban fel kell osztani a lakosság között, például béremelés formájában, így a pénzzel egy konkrét lakásért fizet az állampolgár.

Természetesen mindaddig, amíg vannak rászorulók, szükség van egy nagyon egyszerű adminisztratív megoldásra is, amely szabályozza lakáshoz jutásuk sorrendjét.

ötödször: hivatalosan segélyezni kell azokat, akikről a társadalom úgy véli, hogy támogatásra szorulnak a lakás fenntartásához. Ilyen segélyben lehet részesíteni, míg rászorulnak, az alkotó értelmiséget, rokkantakat, sokgyermekes családokat, fiatalokat.

Az itt kifejtett elképzelés csak kiindulást, csak esetleges megoldási módot jelent.

De vele jobban hasznosíthatnánk a meglévő lakásállományt, köny- nyebbé tennénk a lakáscserét. Az egyszeri állami segély, a reális lakbér garantálja a társadalmi igazságosságot. Nem egy szervezet és személy marad ki az ingyenlakások elosztásából, következésképpen kevesebb lesz a megvesztegetés, az urambátyám megoldás, a protekcionizmus. Az állam kezében maradnak eszközök a lakáshelyzet befolyásolására, de ezek szigorúan gazdasági eszközök lesznek. Másként szólva, a gazdasági ösztönzés is megjelenik a lakáskérdésben, s fontos tényezővé válik az ország gazdasági fejlődésének meggyorsításában.

GAVRIIL POPOV, a közgazdaságtudományok doktora

(A szovjet sajtó anyagai alapján)

Megfelelni a követelményeknek

Az országot járva örömmel állapíthatjuk meg, hogy nyáron sem szünetel településeinken a társadalmi munka. Gömörhor- kán (Gemerská Hôrka) például ravatalozó, Hajnácskőn (Ajnáčka) pedig művelődési otthon átadására készülnek. Nemegy helyen azon szorgoskodnak, hogy szeptember elsejéig átadják az új óvodát, iskolát, hogy utána további létesítmény építéséhez foghassanak hozzá.

A társadalmi munkának nálunk már hagyományai vannak, ezt az elmúlt évek eredményei is bizonyítják. Tavaly például a Z akció beruházási részében Szlovákia lakosai csaknem 1,8 milliárd korona értéket hoztak létre. Átadtak ezerkétszáz létesítményt, többek között tizenkilenc óvodát, negyvennégy kereskedelmi egységet, negyvenegy szolgáltató létesítményt, tíz egészségügyi központot, huszonöt művelődési házat stb. Nem érdektelen megemlíteni, hogy a múlt évben a nemzeti bizottságok nagy figyelmet fordítottak az ökológiai létesítmények építésére is. A 246 kilométernyi vízvezeték mellett megépült húsz kilométernyi szennyvízcsatorna is és átadtak tizenhat szennyvízderítő állomást s több szeméttelepet.

örvendetes tény, hogy a Nemzeti Front választási programjának keretében időközben kilencvenegyről százhuszonhétre növekedett a tervezett szennyvíztisztító állomások száma. A tavaly megkezdett huszonöt szennyvíztisztító állomás közül tizenhármat még abban az évben átadtak, többek között Kosúton (Košúty), Sabinovban. Az elégedettségre azonban nincs okunk, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ebben a választási időszakban a Cseh Szocialista Köztársaságban ötszáz ilyen létesítmény építésével számolnak. Szlovákiában is * előbbséget kaptak a Z akcióban a környeztvédelmi építkezések, hiszen ezen a téren sokkal vagyunk még adósak. Nem egy város, település, ipari létesítmény évekkel elodázta a szennyvíztisztító állomások építését. Ezért követeli meg az SZSZK kormánya, hogy a CSKP KB 7. ülésén elfogadott elvekkel összhangban a jövőben teljes mértékben, hatékonyan és a tervvel összhangban kihasználják az ökológiai célokra szánt anyagi és műszaki eszközöket.

A környezetvédelem társadalmi feladat, s ezt minden tisztségviselőnek, gazdasági vezetőnek és lakosnak tudatosítania kell. A környezet védelméhez, javításához erejéhez mérten mindenkinek hozzá kell járulnia. Sajnos, eddig nem tettünk eleget az elvárásoknak, többek között a hulladékfelvásárló telepek hálózatának kiépítésében, s nem megoldott a háztartási szemétlerakatok építése sem. Az SZSZK kormányának programnyilatkozata leszögezi, hogy a nemzeti bizottságoknak hatékonyan kell befolyásolniuk a környezet alakítását, gondoskodniuk kell a városok és községek tisztaságáról, szép arculatáról. Ezért állandóan foglalkozniuk keli ezekkel a kérdésekkel.

Amikor a Z akcióban elért eredményekről beszélünk, amelyekre jogosan lehetünk büszkék, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a környezetvédelem terén még mindig nagy a lemaradásunk. Mindig és mindenütt abból kell kiindulnunk, hogy a környezetvédelemnek az ország tisztaságát és szépségét szolgáló tetteinkben kell megnyilvánulnia. NÉMETH JÁNOS

Az elmúlt évben került a hazai piacra a kolíni Korama vállalat új terméke, a Super Mogul Extra nevű kenőolaj. A motorolajat előzőleg széles körű próbáknak vetették alá, amelyek során minden kísérlet jó eredménnyel végződött. Az új olaj 15, sőt 18 ezer kilométer megtételére is alkalmas, és egész évben használható. A képen Anna Fleisigová laboratóriumban vizsgálja az említett olaj tulajdonságait.

(Petr Josek felvétele -ČTK)

Nyár van, turistaidény. Megtelnek a pályaudvarok, forog az idegen.

Szimpatikus fiatal svéd pár toporog az állomás csomagmegőrzőjénél. Előttük fekszik két csomagjuk - egy táska és egy hátizsák -, fizetéshez készülődnek. Először németül próbálkoznak, azután angolul: - How much? Wieviel? Mennyi lesz?- kérdi, mutogatja a fiú. - Ohó, sok pénz az, fiatalember, rengeteg pénz - válaszolja, gesztikulálja kacagva, incselkedve a pult másik oldalán álló szőkített fürtű alkalmazott.

A svéd fiú, ha a szavakat nem is, a gesztusokat megérti, s nevet. - Mégis mennyi? - próbálkozik újra, spanyolul. Valami felrémlik a hölgy emlékezetében- egy tévéműsor címét, egy spanyol énekes nevét turbékolja.

A fiú is kivillantja hófehér fogsorát. Ó, hát itt is ismerik, a csehszlovák televízió közvetítette - magyarázza a barátnőjéhez fordulva. - Akkor mennyi lesz? - tér ismét a tárgyra, ezút„ Represent álás “

tál biztosra véve a sikert, spanyolul.-Amennyit adsz - mondja közvetlenül, de korántsem spanyolul a hölgy. A fiú előhúz egy százast, meglobogtatja. Igen, igen, bólogat felcsillanó szemmel a hölgy. Nem, nem, csóválja a fejét a fiú, s helyette egy húszkoronást vesz elő, amit átad a szókefürtösnek.

Vissza - hogy, hogy nem - egy fillért sem kap, pedig a két csomag megőrzése nem kerülhetett ennyibe. Érzi ezt a fiú is, de a megőrző-kiadó hölgy csak nem mutat hajlandóságot, s amikor a sorban állók figyelmeztetik, eltűnik, mint a kámfor. A vonat nem vár, indulni kell.

így aztán a fiú, arcán pici fintorral utazott tovább.

A történet természetesen nem általánosítható - egyedi. De közös kárunk, ha a sok szép élmény mellett az utolsó benyomás akár egy esetben is - fintort szül. Forog az idegen. Érdekünk, hogy elégedetten forogjon, s érdekünk, hogy mindenkor tisztességgel ,, forgassuk ‘(tar)