Új Szó, 1988. augusztus (41. évfolyam, 179-205. szám)
1988-08-05 / 183. szám, péntek
„A jóért küzdeni kell“ Karlovy Varyban Csingiz Ajtmatovval A versenyló halála, Piroskendős jegenyécském, Életveszélyben, Az évszázadnál is hosszabb nap, Vesztőhely - ezek a művek emelték a huszadik századi próza legjelentősebb egyéniségei közé Csingiz Ajtmato- vot, a ma hatvanéves szovjet-kirgiz írót, aki az idei Karlovy Vary-i film- fesztivál nemzetközi zsűrijének elnöke volt. Komótos léptek, kimért mozdulatok, méla tekintetek - ez ő. Egy csendes, meditáló, befelé forduló ember, aki papíron mesterien bánik a szavakkal, de beszélni nem nagyon szeret.- On, aki regényeivel évtizedek óta a művelődéspolitikai élet „tűzvonalában" áll, milyen szemmel nézi a hazájában most végbemenő óriási változásokat?- Mint honfitársaim többsége, én is a peresztrojka hatása alatt élek... Nálunk most minden döntés, minden újítás a társadalmi átalakítás jegyében születik, amelynek kezdettől fogva lelkes híve vagyok. Sok minden gátolt már bennünket abban, hogy igazán emberi életet élhessünk, ahogy múltak az évek úgy váltak egyre zavarosabbá, egyre nehezebbé a hétköznapok... most végre hinni tudok benne, hogy tisztább és erkölcsi értelemben könnyebb jövő vár ránk, mint ahogy abban is, hogy ezentúl szabadabbak leszünk. Mert az is nagyon fontos, hogy az ember szabadnak érezze magát. Nem olyan értelemben persze, hogy mostantól fogva bármit megtehet ami az eszébe jut, nem! Hanem, hogy szabadon mondhat véleményt olyan kérdésekben is, amelyekhez korábban ezért vagy azért nem akart hozzászólni és szabad utat kap, ha nemes feladatra vállalkozik. Mert a jót, ugye, mindig is nehezebb véghez vinni, mint a rosszat. A rossz az valahogy ősidők óta magától jött, a jóért pedig keményen meg kellett küzdenünk.-A 19. országos pártkonferencia, amelyen ön is részt vett, nyíltságával, a vita felszabadultságával váltott ki nagy figyelmet szerte a világban. Vannak-e kérdések az ott elhangzottak közül, amelyek mind a mai napig foglalkoztatják?- Vannak, persze, hogy vannak. Egyet említek csak meg, az egyik legfontosabbat, amelyet többen is felvetettek. Hogy lehet-e nálunk többféle politikai párt? A 19. pártértekezleten végérvényesen rájöttem; egy olyan soknemzetiségű országban, mint amilyen a miénk, céljaink valóra váltását, a nemzetiségek közti egyensúlyt, a kapcsolatok erősségét csak egyetlen párt és csak a kommunista párt tudja biztosítani. Erről meg vagyok győződve. Mint ahogy arról is, hogy a peresztrojka bal- és jobboldali ellenzőinek, akiket én inkább konzervatívoknak és maximalistáknak nevezek, helyes észrevételei ugyanúgy vannak, mint hibás állításai. A politikai vezetés erényét éppen abban látom, hogy mindCsendes, meditáló ember (Zuzana Mináčová felvétel) két áramlatból a jót, az ösztönzőt veszi figyelembe.- Azoknak, akik továbbra is szkeptikusak a peresztrojkával kapcsolatban, mit üzen?-Azt, hogy az átalakítás folyamata visszafordíthatatlan. A 19. pártkonferencia akkora „tisztítótűz“ volt az életünkben, hogy megállni, megrekedni ezután egyszerűen lehetetlen.- Az Inosztrannaja Lityeratura frissen megválasztott főszerkesztőjeként ma, a tettek idején, milyen szerepet tulajdonít az irodalomnak?- Mielőtt a kérdésére válaszolnék, hadd jegyezzem meg: pontosan fogalmazott. Én nem egy „kinevezett" főszerkesztő vagyok, hanem megválasztott. Ez óriási különbség. Engem a kollégáim, a szerkesztőségbeli munkatársaim kerestek meg több mint fél évvel ezelőtt, hogy vállaljam ezt a tisztséget, s bizony hosszú gondolkodási idő után mondtam csak igent. Akkor is csak azzal a feltétellel, hogy ha netán nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném, akkor nem fognak marasztalni és elmehetek. Ami pedig a kérdését illeti: amíg ember az ember, addig művészetre, jó könyvekre mindig szükség lesz. De az irodalomnak ugyanúgy kell vizsgálnia az embert, mint ahogy a csillagászat vizsgálja a világűrt. Abból kell kiindulnia, hogy az ember lelki világa végtelen és változó. És nem csak pozitív példákkal kell élnie; bonyolult helyzetekben kell megmutatnia, milyen is az ember belső lénye. Tudja, engem igazából azok a könyvek érdekelnek, amelyekből nemcsak az derül ki, hogy hogyan és miért esik bűnbe az ember, hanem az is: milyen lesz a vezeklés után. Mert ha vezekel - változik. És ez a lényeg. Ezt kell hitelesen ábrázolni. A tévé, a video gombnyomásra hozza a látnivalót, de ez is, az is „készételt“ kínál. Az irodalom más. Ott, ha élményre vágyom, olvasnom kell. És gondolkoznom. Es a filmekkel is ugyanígy vagyok - azokat szeretem igazán, amelyek meggondolkoztatnak. Mint Bertolucci alkotása, Az utolsó császár. Amely úgy mutat be egy sorsot, hogy azon keresztül az adott kort, sőt még az utána következő történelmi időszakot is tisztábban látja az ember.- A filmmel, mint műfajjal, gondolom, egyébként is jó a kapcsolata, hiszen legutóbbi regényén, a Vesztőhelyen kívül eddig minden alkotását megfilmesítették.- A Vesztőhelyet is filmre akarják már vinni, de nem döntöttem még, adom-e vagy sem. Gondolkozom. Egyelőre két rendező várja a válaszomat. Különben a mozit tényleg nagyon szeretem, és főleg most, amikor az átalakításnak köszönhetően egyre kevesebb kitalált történettel traktálják a nézőket. Nálunk most minden rendező olyan filmmel áll elő, amelynek alapanyagát maga az élet írta. És ez nagyon fontos. Őszinte, valóságfeltáró filmeket adni a nézőknek, olyan alkotásokat, amelyek hűen tükrözik vissza az életet. Sára Sándor munkáját, a Tüske a köröm alattot is azért fogadtam olyan nagy örömmel, mert érzem, hogy igaz történetet mond el. Amelyet megírni talán sokkal könnyebb volt, mint bemutatni. Egy csalódott festőművész hátat fordít a környezetének - az író ezt addig magyarázza, ameddig akarja, de a rendező... neki egy egész gondolatmenetet kell néhány képben ábrázolnia.- 1958-ban írt kisregényéről, a Dzsá- mila szerelméről Aragon azt mondta annak idején, hogy ez a 20. század legszebb szerelmi története. Most min dolgozik, mi készül írói műhelyében?-Regényt írok, egy újabb regényt, amelynek hőse itt él közöttünk és bonyolult kérdésekre keresi a választ. Félig vallásos, félig materialista - és ebben rejlik a tragédiája. Aragont említette, róla jut eszembe: őt a hősök nyitottsága, őszintesége, tiszta szerelme fogta meg Dzsamilában. Új könyvemben, amely a Vesztőhely szellemében készül, ugyancsak lesznek ilyen hősök, de hogy mikorra érek a történet végére, azt nem tudom. Ha csak az lenne a dolgom, hogy írjak, gyorsabban haladnék a munkával, de most képtelen vagyok félrevonulni, csak a regénynek élni. Engem most mindennél jobban foglalkoztat az, ami körülöttem, a közéletben zajlik. Amiben nemcsak alkotó - cselekvő emberként is részt kell vennem. SZABÓ G. LÁSZLÓ JÓ HANGULAT NÉLKÜL A Bibiana kulturális nyár rendezvényéről A legkisebbeknek a bratislavai Bibiana kulturális nyár változatos programot kínál. Az eseménysorozat részeként gyermek- és felnőttcsoportok meseelőadásait nézhették, szakirányítással különféle tárgyakat formálhattak agyagból, grafikai kiállítást láthattak, fúvóskoncertet hallgathattak. Ha számba akarnánk venni, mit is várhatnak gyerekek a nekik szánt rendezvénytől, mindenekelőtt a mesék áhított világában való képzeletbeli csatangolást, a derűt, a játékosságot kellene említenünk. Ha történetesen nem meseelőadásra invitálja őket a műsorközlő plakát, a derűre, a játékosságra, a színpadról feléjük áradó cinkosságra bizonyára akkor is joggal számíthatnak. Mert gyerekek. A porondról, ahol valami történik, csodát várnak. Olykor sajnos a csoda elmarad. Ez persže veszélyesebb, mint felnőtteknek szóló előadás balsikere. Gyereket, ha már csalódott, nehéz mégegy- szer rászedni, becipelni egy másik előadásra. Nem lehet kifogás az sem, hogy - mint a Bibiana kulturális nyár részrendezvénye, a Felfigyeltem rád című verses-zenés összeállítás esetében is - egyszeri fellépésről van szó, s a nézőtéren, mert a szülők nem hozták el csemetéiket, alig ül egy-két gyerek. Az előadás szembeötlő negatívuma a pódium és a nézőtér közti kapcsolat hiánya volt. Az összeállítást inkább kamaszoknak kellett volna bemutatni, nem azoknak az apróságoknak, akik aznap délután ott ültek a Bibiana udvarán. Talán ezért maradt el a jó hangulat. Na meg azért, mert a fellépő művészek fád, visszafogott magatartását, a műsor túl hivatalos interpretálását nem tudták élvezni a gyerekek. A jelenlévők Éva Golovková és Marian Gregorička gitárművészektől a gitármuzsika történetéből kaptak ízelítőt, valamint Miroslav Válek és Andrej Voznyeszenszkij néhány gyermekversét hallották Vlado Ďur- díktól. Az összeállítást Ján Tóth rendezte. Golovková ismertette a klasszikus gitár - mint előbb az olasz és spanyol népies zenében használt kísérőhangszer - születésének körülményeit. Szólt az ógörög pengetőhangszerekről, beszélt Szapphóról, aki verseiben a gyengéd, féltő szerelem érzését örökítette meg, és énekelte Szapphó szép versét. Szó volt a szerelmet és a vitézi harcokat megéneklő középkori trubadúrköltészetről, a német lovagi líra - melynek témája szintén a szerelem - képviselőiről, a minnesángerekről. Golovková könnyedén énekelt vásári komédiások dalait idéző verseket, oldottan szólaltatta meg Domenico Scarlatti egyik rövid zeneművét. Az alkotók mintha megfeledkeztek volna a válogatásnál a közönségszempontról. Mintha eredetileg nem is gyerekeknek készítették volna a műsort. Ezzel magyarázható, hogy olyan versek dalok is kerültek az összeállításba, melyek nem hozzájuk szóltak. Marian Gregorička a gitármuzsika fejlődésének későbbi korszakain próbálta végigkalauzolni a gyerekeket. (Sajnos a szöveget papírról mondta.) Az észak-amerikai, néger eredetű, erősen lüktető, izgató hatású dzsesszzene több válfaját - különösen a néger népzene panaszos hangú típusát, a bluest - ismertette. Az előadást záró Andrej Voznyeszenszkij vers meghatotta a gyerekeket. Vlado Ďurdík bájosan, jól értelmezve, átérezve szavalta a költeményt. A baj csak az, hogy a régi mondás, miszerint minden jó, ha a vége jó, színpadi produkció esetében nem érvényes. (tallósi) Találtatott egy szabadtéri színpad, amelynek fő rendeltetése, hogy a Csemadok Országos Népművészeti Fesztiváljának évente egyszer helyet adjon. Az új helyen álló stilizált építmény külső megjelenési formájával egy nagyparaszti portára emlékeztet, amely már önmagában is hordoz bizonyos mértékű művi teatralitást. Utólag kézenfekvőnek tűnik Gálán Géza ötlete, hogy ezen a helyen egy falusi miliőben játszódó drámát kellene előadni. Egy színikritikának nem feladata, hogy a zselizi (Želiezovce) szabadtéri színházi vállalkozás megszületésének körülményeit taglalja. Különben is: a ■háromnapos rendezvény műsorai között számos olyan volt, amely inkább a tömegszórakoztatás fogalmával jelölhető. Tudvalevő, hogy tájainkon éppen az általános szabadságolások idején hiányoznak a szabadtéri kulturális rendezvények. Úgy tűnik, hogy a Gálán Géza vezette színész- és szervezőcsapatnak sikerült egy olyan űrt betöltenie, amelynek létezéséről mindeddig tulajdonképpen nem is igen tudtunk. Mindez akkor lett nyilvánvaló, amikor július 29-én kétezren, július 30-án és 31-én pedig egy-egy estén legalább ötezren ültek a szabadtéri színpad nézőterén. Nem általános dolog egy színikritikát a közönségsikerrel kezdeni. A kritikus igyekszik függetleníteni magát ettől a gyakorlatilag megfoghatatlan „valamitől". Mértékének megállapítására nincs mérce. Az előadás után tomboló taps egyébként sok mindent kifejezhet. Döröghet egy-egy remekbeszabott színészi alakításnak, a főhős iránt érzett szimpátiából, a jól éneklő színésznek, vagy a „közönségkedvence“ komikusnak. Egyetlenegyet nem bizonyít: az előadás egészének az értékét. Márpedig a július 31-i előadáson a Móricz Zsigmond Úri muriját harmadszor játszó színészcsapatnak tomboló sikere volt... Móricz Zsigmond olyan színpadi szerző, akit annak idején a színházak dramaturgjai, rendezői avattak drámaíróvá. A regényeinek sikere, általános kedveltsége késztette ezeváltozatot a naturalista megközelítés szüli. A már eleve stilizált nagyparaszti porta előtt a színpadi deszkát homokkal hintették fel, valószínűleg azért, hogy a lovak patái és a hintók kerekei ne csapjanak zajt, amikor a játékhoz látványos külsőségeket teremtve felvonulnak a tágas játéktérre. A színpad rendezői balján kapott helyet Csörgheő Csuli tanyája, a hangsúlyossá tett nagy kandisznó „rajcsúrjával“. Ebben élő disznó röfögött és „illatozott". A rendezői jobbon a kocsmát jelképező fura építmény magasodott. Ez a lovas, hin- tós, kandisznós naturalizmus igényelt volna egy naturalizmusában egységesített színészi játékstílust is. így viszont a bálaszalmákból (sicc!) rakott alaktalan kazalban szeretkező Zoltán és Rozika jelenetében a lélek naturalizmusát a túlhajtott kísérő mozdulatok ízléstelensége helyettesítette. Másfajta rendezői tévedésnek tekinthető, hogy a látványt dramaturgiai funkció nélkül, a közönség figyelmének a további ébrentartására használta fel. Viszont az így játékba komponált tömegjelenetek éppen a fokozatosan épülő drámai ív létrejöttét korlátozták. Ebben az egész ,, parasztosch-népiesch-nótásch1 ‘ kavalkádban éppen a színészi játék veszett el. Az Úri muri szabadtéri előadásának egyik gyengéje - néhány kivételtől eltekintve - éppen a színészek játékának sokfélesége, stílusbeli különbözésége volt. Nehéz az egyetlen alkalomra szövetkezett, különböző társulatoknál, illetve profiként vagy amatőrként dolgozó színészek játékát egységbe kovácsolni. így lehetett a Szakhmáry Zoltánt játszó Gálán Géza kamaszosan féktelen. Míg Medgyesi Mária Rhédey Észtere inkább belülről izzított asz- szonyi jellemként jelent meg, addig Csombor Teréz Rozikája külsőségek, müviségek, modorosságok halmazából alakult egy parasztlány porcelánfigurájává. így aztán a két nőhöz fűződő kapcsolataiban Szakhmáry Zoltán jellegtelenül to- porzékoló és tomboló férfinek, tétova embernek látszott. Boráros Imre Lekenczeyjének és Varga Tibor Csörgheö Csulijának jelenetei igazi Az előadás utolsó jelenete két a szakembereket arra, hogy a nagy prózaírót műveinek átdolgozására ösztönözzék. A Légy jó mindhalálig, a Rokonok, a Kismadár és a most Zselizen bemutatott Úri muri is regényként jelent meg először. Érthető tehát, hogy a szakemberek ma is vitatkoznak azon, hogy a Nemzeti Színház egykori rendezője, Hevesi Sándor színpadi zsenialitásának vagy Móricz drámaírói vénájának köszönhető-e a színművek egy részének sikere. Az azonban tényként szögezhető le: aki manapság Móricz sokszor és sokféleképpen átdolgozott színpadi alkotásainak valamelyik változatához nyúl, tudatában kell lennie a művek sajátos dramaturgiájának. Többségük ugyanis amolyan drámai csomópontok köré sűrített epikus állapotrajz, amelyben a dráma igazi konfliktus híján a főhős belső küzdelmeiből, egyéni hányattatásából születik meg. Ha egy szabadtéri színpad eleve adott építészeti megoldásai sugallta ötlet nyomán Gálán Géza az Úri murit választotta, tudatában lehetett annak, hogy bizonyos mértékig látványszínházat kell produkálnia. Ennek létrehozásához azonban sajnos csak külsődleges eszközökért nyúlt. A színházi stilizáltság különböző fokaiban a legveszélyesebb (Prikler László felvétele) komikus helyzetek. Ugyanakkor Boráros komikuma ebből a felemás figurából inkább nevetséges, mintsem sorsában szerencsétlen városi fiatalembert formált. Esetlegesen jelennek meg a játékban a Keres Emil megformálta Lefkovits, a Kovács Lajos játszotta Zsellyei Balogh Ábel ezredes, a Balogh Márton alakította Borbíró és a már említett „szalma- bála-kazal“ tövében üldögélő parasztok. Nem tudom megmagyarázni, hogy a jelenlétükre a figyelmet közbekiáltásokkal felhívó, pénzüket Szakhmárytól követelő summáspa- rasztok vezérei, a Széplegény (Pel- sőczy László) és Ködmön András (Varga Ervin) milyen dramaturgiai funkciót töltöttek be. Ha a paraszti társadalom és Szakhmáry viszonyát akarta a rendező érzékeltetni, akkor helyzeteket kellett volna kidolgoznia. Ebben az előadásban minden önmagától és önmagáért való volt. A tényleges kapcsolatokat, viszonyokat a néző olvasmányélményei alapján képzelte a színpadon folyó játékba. Életrevalónak, hiánypótlónak tetszik a szabadtéri színházi vállalkozás, meghatározó produktumának minősége viszont nem téveszthető össze Gálán Géza és csapata törekvéseinek pozitívumaival. DUSZA ISTVÁN Szabadtéri szórakozás és... Móricz Zsigmond Úri murijának bemutatója
