Új Szó, 1988. augusztus (41. évfolyam, 179-205. szám)

1988-08-26 / 201. szám, péntek

Nyílt pályán Három fiatal művész kiállítása a Nógrádi Galériában Úgy tűnik, ma már a képzőművé­szek sem alakítanak olyan csoporto­kat, amelyeknek tagjai a képzőmű­vészetről vallott azonos nézeteik, vi­láglátásuk vagy közös irányzatossá­guk okán összetartozónak hirdetnék meg magukat, összetartozásukat legfeljebb egy-egy alkalmilag meg­rendezett közös kiállításuk lenne hi­vatott bizonyítani. így tekint a tárlatlátogató a losonci (Lučenec) Nógrádi Galéria nyári tár­latán látható alkotásokra is, amelyek három, egymástól távol élő és alko­tó, erősebb megszorításokkal még szellemi azonosságokat sem mutató alkotó műterméből kerültek a közön­ség elé. Balázs István, Fodor Katalin és Marián Ruman ilyetén való „talál­kozása“ hiányérzetet kelt a látoga­tóban. Nem erősítik fel egymást. A fiatal művészek munkáit látva olyan fejlődési tendencia „rajzoló­dik“ elénk, amely jelenlegi állapotá­ban lefelé tendáló pályaívekké ala­kulhat át. Megkerülhetetlen a vá­laszadás a kérdésre: termékeny pil­lanatban rendezték-e meg ezt a tár­latot. Tekinthetö-e ez az anyag egyenként, mindhárom művész ese­tében egy életpálya-szakasz lezárá­sának? Vagy éppen az utóbbi két esztendőben készült művek jelez- nek-e egy most kezdődő nyílt te­repet? Balázs István nagyméretű olajké­pein kísérli meg átfogó módon kife­jezni az őt foglalkoztató morális kér­déseket. Az ilyen indítékokból festett képeinek többsége moralizálásnak tűnik. Ennek okát elsősorban a su- gallt gondolat közhelyességében lá­tom. Formai eredetisége nincs azon a szinten, hogy elementáris erővel sajátos képzőművészeti formanyel­ven tudja elmondani az eléggé pub- licisztikus témáit. Több olajképéről is a véletlenszerűen létrejövő, vagy al­kalmi közösségek magányos alakjai néznek ránk, egymásra vagy me­rednek maguk elé. A „csoportos magány“, a divatos „elidegenedés“ festői megfogalmazásához mind a formai, mind a gondolati invenciók­ból több kell. Balázs tájképein - ta­lán a festészetben sokakat még mindig kísértő impresszionisztikus láttatást elkerülendő - elsősorban valamifajta irracionalizmustól meg­gyötört, sötét tónusokkal megfestett elvont tájak jelennek meg. Újabb képein megjelenő mitológiai szimbo­lizmus pedig a gondolati kiérleletlen- ség miatt az ideologikus elemekkel együtt túlmagyarázott. Balázs képeit látva döbbenhet rá a néző arra, milyen szűk mezsgye választja el egymástól a tisztességes technikai tudással hétköznapi világot kifejező mesterembert az eredeti módon látó és láttatni tudó művésztől. Az érzelmi feszültségtől a dara­bokra hullás állapotában illetve a széthullás utáni pillanatban látható IMarián Ruman világa. Az ő ellentmon­dásossága nem az eredetiség hiányá­ban, hanem ennek az eredetiségnek modorossággá változtatásában is­merhető fel. Míg a tárlat első felében látható képeinek egy része (Lovas; Találkozás Van Goghal; Bűvész; Késdobáló; Idomár; Fellépés előtt; Légtornásznő) a tartalom függvé­nyében adekvát formai útkeresés­ként könyvelhető el, addig a kiállítási anyagának zárórészében található művek (Találkozás a repülővel /., II., III.) formai ismétlések, egyre kevés­bé felismerhető gondolati közlendő­vel. A tárlat anyagát bemutató ter­mek utolsójában Rumantól formai törekvéseinek valamifajta iskoláját láthatjuk. A természeti élmény - a tengerpart - ezeken a képeken beleveszik a téma álmodern dekora- tivitásába. Ez a „formai kalauz“ nem vezeti el a nézőt a festő alkotó küzdelmének tárgyi kellékeiből felé­pített Műterem című alkotásáig, amely e terem központi falát tölti ki. Ráadásul ennek a képnek az elhe­lyezése kiállításrendezési tévedés­nek látszik, hiszen Marián Ruman e monumentális pannója nagyobb távlatot kívánna meg. Ruman fest­ményeit látva sokan vitatják majd alkotói küzdelmének eredményeit. Azt azonban nehéz elvitatni, hogy a Találkozás Van Gogh-gal című festménye a közös tárlat egyik ki­emelkedő darabja. Fodor Katalin talán a legismer­tebb alkotó a három közül. Legin­kább az ő kiállítási részlege mesél arról a bejárt útról, amely egy-egy fiatal művész esetében pro vagy kontra meghatározó lehetett. Főis­kolás éveinek stúdió-munkái, a ku- bisztikus portrék, a tanulmányszerű akvarellek, a sorozatban kiállított mi­ni-rézkarcok sorjáznak a tárlókban és a falakon. Feltűnő, hogy milyen sok az arc, a portré és a figurális kompozíció. A rézkarc sajátos válfa­ja, a mezzotinto és az akvareli képe­zik azt a technikai bázist, amellyel szigorú világlátáshoz kifejezőeszkö­zöket talál. Aligha véletlen, ha a Baudelaire, Weöres Sándor, Vladimír Holan verseit illusztráló és József Attila verseiből ihletet merítő grafi­kusművésznek még a portréi is vala­mifajta imaginárius világba vetítet­tek. Számára a konkrétság is csak úgy érvényes, ha azzal átértelmezi a mindennapokat. Rézkarcainak és az újabban kombinált technikával festett (tus és akvareli) képeinek képzeletbelisége azonban elsősor­ban az érzelmek, az érzések és az érzékiség valóságosságára épül. Nem hiszem, hogy lehetne érzékle­tesebb kifejezője szuverén világá­nak, mint a továbbgondolásra vá­lasztott költők versei. Újkeletű fest­ményein, amelyeken a vonalak szi­gorúságát a vízfestékfoltok színei­nek erőteljességével fokozza olykor fájdalmat okozó vizualitássá, ugyan­azok a témák jelennek meg, mint rézkarcain. Az emberi arc, az ember ezeken is meghatározó, de nem a megszokott sablonok alapján. Fo­dor Katalin kérlelhetetlen szigorú­sággal alakítja alkotói pályáját. Vi­szont a legújabban készült festmé­nyei, amelyek kombinált technikájuk után színes grafikáknak is nevezhe­tők, sok esetben zsákutcát sejtet­nek. Mindent elborít a grafikáival kapcsolatban kiemelt formai-tartalmi imagináció. A színek és a vonalak ezeken sokszor tartalmi irracionaliz­musba fordulnak. Tévedés lenne messzemenő kö­vetkeztetéseket levonni a tárlat anyagát látva. Azt azonban kétlem, hogy jelenleg mást és másként al­kotna a három fiatal művész, mint amit éppen kiállítottak a Nógrádi Ga­lériában. A szeptember 16-ig láto­gatható tárlat bizonyára még szép számú látogatót vonz majd a hama­rosan megkezdődő iskolaév első két hetében is. DUSZA ISTVÁN A társadalomtudományi ismeretterjesztés példája EGY TARTALMAS KÖNYVRŐL A szocialista országok megújho­dási folyamatainak egyik összetevő­je a társadalomtudományok önkriti­kusabb szemlélete. Ez nemcsak eredeti funkcióik erőteljesebb alkal­mazását, a tárgyi és tartalmi vonat­kozások újraértékelését és megha­tározását jelenti, hanem az alapvető módszertani kérdések megválaszo­lását is. Az utóbbiak közé tartozik a marxista fogantatású társadalom- tudományok viszonya a polgári el­méletekhez. Egyszerűbben szólva ez azt jelenti, hogy fel kell hagyni az eddig uralkodó „fekete-fehér“ szemléletű értékeléssel. Be kell lát­ni, hogy az, ami a marxizmuson kívül - habár nem mindig attól füg­getlenül - fogalmazódik meg új felis­merésként, nem kizárólagosan a burzsoázia érdekeit szolgálja, és nem kifejezetten apologetikus célza­tú. Tehát a bennük foglalt gondola­tok igazságtartalmukon túl ösztön­zők lehetnek önmagukban és a mar­xizmusba beépítve egyaránt. Az el­méletek állandó konfrontációja min­den tudomány egészséges fejlődé­sének alapfeltétele. Nem is beszélve a társadalomtudomány mai helyze­téről, amikor annyi új gonddal és a társadalmi élet olyan szorításával áll szemben, amikor minden megol­dási recept megtermékenyítő, a kitű­zött célok elérését felgyorsító lehet. Ezen a téren kimagasló szerepe van az olyan általános társada­lomelméletnek, amelyek önmaguk­ban ugyan nem adnak választ konk­rét kérdésekre, de éppen szélesebb horizontjuk révén alapot nyújtanak az esetleg konkuráló javaslatok elbí­rálására. Az általunk bemutatott könyv ilyen szociálfilozófiai, szocio­lógiai elméleteket tár elénk írásai­ban. A könyv, amelyről szó van, a Modern polgári társadalomelméle­tek címet viseli és az elmúlt év végén jelent meg a Budapesti Gon­dolat Kiadónál. A szerzők - Csepeli György, Papp Zsolt és Pokol Béla - nem kis feladatra vállalkoztak, amikor olyan szerteágazó és termi- nológiailag egyedi életművek bemu­tatására tettek kísérletet, mint ami­lyenek az Alfred Schütz, Jürgen Ha­bermas, Talcott Parsons és Niklas Luhmann nevei által fémjelzettek. Le kell azonban szögezni, hogy ez a bemutatás áttekinthető és sokszí­nű képet nyújt azokról az irányzatok­ról, amelyek a fent említett gondol­kodókhoz és követőikhez kapcso­lódnak. A témák némelyike, amelyek pél­dául Schútznel és általában a tu­dásszociológiában felvetődnek, nem idegen az újabb marxista iro­dalmat ismerők körében sem. Hi­szen a mindennapi gondolkodás, az életvilág, a mindennapi élet témakö­rei olyanok, amelyek nélkül nem raj­zolható meg pontosan egy társada­lom képe. Ez az a terület, ahol az egyén a leginkább otthon érzi ma­gát, ahol tudásának természetes be­állítódásai születnek, ahol a társa­dalom „itt-és-mostja“ termelődik. A tudásszociológiáról már korábban, 1984-ben megjelent egy fordításvá­logatás „A fenomenológia a társa­dalomtudományban“ címmel, amelyben Schützön kívül Luck- mann, Berger, Garfinkel írásai is olvashatók. A könyv második része Haber­mas társadalomelméleti szintéziskí­sérletét mutatja be, fő vonásaiban ,,A kommunikatív cselekvés elméle­te“ című műre támaszkodva. (Ez fordítás, illetve összefoglalások for­májában időközben magyarul is vilá­got látott.) Habermas az, aki elgon­dolásait expressis verbis hozza kap­csolatba a marxizmussal (például a történelmi materializmus rekonst­rukciójáról írt cikke, vagy az itt emlí­tett művében a Marxszal, Lukáccsal foglalkozó részek stb.), ennélfogva mindaz, amit mond, kétszeresen is figyelemreméltó. A kommunikatív cselekvés, valamint a kommunikatív racionalitás fogalmát azért vezeti be, hogy rajtuk keresztül bírálat tárgyá­vá tehesse korunk fejlődésirányait. Beismeri azonban, hogy ez csak akkor lehetséges, ha igazolható, „hogy a világmegértés decentráló- dása és az életvilág racionalizálódá- sa egy emancipált társadalom szük­ségszerű feltétele“. Mindenképpen Habermas javára írandó, hogy kap­csolatba hozza az angolszáz indítta­tású „rendszer“ és a német, filozó­fiai eredetű „életvilág“ kategóriáit, valamint hogy ezek segítségével vá­laszt kíván nyújtani a modern társa­dalmi patológiák eredetére. A funkcionalista rendszerelmélet­tel foglalkozik a könyv harmadik ré­sze. Itt ismét utalnunk kell arra, hogy a funkcionális elemzésmód Marx egyik alapvető módszertani elve volt, Parsons és Luhmann társada­lomelméleti kategóriáinak az isme­rete ezért inspiratív hatású lehet mind a történelmi materializmuson, mind pedig az általános szocioló­gián belül. Gondolunk itt például ar­ra, hogy konfrontálódhat az alap - felépítmény kategóriapáros a gaz­daság és a politika mint két társadal­mi alrendszer közti viszonnyal. Amit különösen kiemelnék, az az úgyne­vezett médiumelmélet és Luhmann modernizációs elmélete, amelynek gyakorlati kihatásai kézenfekvőek. Végezetül: az értékelt könyvet ajánlom mindazoknak, akik hivatá­sukból eredően foglalkoznak társa­dalomtudománnyal és azoknak is, akik elméleti vagy gyakorlati irányító munkájukat a modern tudományos­ság ismeretében kívánják folytat­ni MÉSZÁROS ANDRÁS E napokban tekinthető meg a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Csallóközi Múzeumban Almási Róbert festőművész kiállítása. Felvételünk a tárlaton készült. (Krascsenics Géza felvétele) Örömet adó muzsika Leonard Bernstein hetvenéves „Fanatikusan szeretem a zenét. Életem egy napja sem múlik el a ze­ne hallgatása, játszása, tanulmá­nyozása vagy a róla való gondolko­dás nélkül“ - írja A zene végtelen változatossága című könyvében Leonard Bernstein, korunk egyik legnépszerűbb zeneművésze. Sok­oldalúságának aligha van párja az élő muzsikusok között: karmester, zongoraművész, dzsesszmuzsikus, remek előadó, tanár, író és zene­szerző. 1918. augusztus 25-én született Massachusetts állam Lawrence ne­vű kis nyaralóhelyén. Mint az Egye­sült Államok oly šok kiemelkedő alakja, ő sem, „tősgyökeres ameri­kai“. Apja Ukrajnából, Rovno kör­nyékéről származott és 1909-ben 16 éves korában vándorolt át az Újvi­lágba. Sokat nyomorgott, kezdetben a New York-i Brooklyn híd alatt halat tisztított napi egy dollárért. De volt benne erő és akarat, tanulni kezdett és lassan javult családjának anyagi helyzete. A kis Leonard - Lenny, ahogy barátai ma is becézik - nem sok zenét hallhatott otthon, de ami­kor egy rokonuk átmenetileg náluk helyezte el a zongoráját, egyszerre beleszeretett a hangszerbe, órákon át megszállottan pötyögtette a bil­lentyűket, ostromolta szüleit, hogy taníttassák zongorázni. Végül en­gedtek kérésének. Helen Coates ki­tűnő pedagógus volt, aki igyekezett általános zenei műveltséget is nyúj­tani a fiúnak. Ám Leonard csak 16 éves korában hallott először „élő“, igazi koncertet, amikor apja elvitte a bostoni Symphony Hallba, Szergej Rachmaninov zongoraestjére. Bernstein négy évig tanult a híres amerikai Harvard egyetemen, de közben zongorázott és komponált is. Igazi karrierje 1943-ban kezdődött New Yorkban, amikor a hirtelen megbetegedett Bruno Walter he­lyett, próba nélkül vezényelte a Fil­harmonikusok koncertjét, melyet a rádió is közvetített. A siker fan­tasztikus volt. A bostoni Christian Science Monitor háromhasábos cik­kel üdvözölte az elsó, amerikai szü­letésű és világklasszisnak ígérkező karmestert - a legnagyobb jövőt jó­solva neki. A jóslat bevált. E sikeres beugrástól meredeken felfelé ível az út az ifjúsági koncertek sok tízezernyi, a tv sokmilliónyi né- zöjéig-hallgatójáig, akik csillogó szemmel, kipirult arccal lesték el a muzsikáló-magyarázó Bernstein- töl a zene örömét... Zeneszerzőként Bernstein a mu­zsikus új típusát képviseli, azt, aki egyformán otthon van a dzsessz és a komoly zene világában. George Gershwin már megkísérelte, hogy betöltse ezt a szerepet, de Bernstein az, akinek ez teljes mértékben sike­rül. Zenéjének legfeltűnőbb jellem­vonása, hogy közvetlenül hat az ér­zelmekre, dallamai bensőséges me­legséggel szólnak a hallgatóhoz. Aaron Copland, a neves amerikai zeneszerző szerint Bernstein zenéje ,,ahol gyöngébb, ott igazi karmester­zene, eklektikus, olcsó ihlettségú, - ahol viszont a legjobb, ott vibráló ritmikájú, ellenállhatatlan lendületű, gyakran drámai erejű“. Bernstein idegenkedik a dodekafón techniká­val készült művektől, alapvetően a tonalitás elkötelezettje Saját véle­ménye szerint „öreg romantikus“, ám minden újra fogékony. Adzsessz- elemek gyakran fellelhetők kompozí­cióiban, mint például az I. szimfónia „pogány ünnepében“, vagy a II. szimfónia Masque tételében, a Cso­dálatos város című musicalben, va­lamint legnépszerűbb alkotásában a West Side Storyban, mely szinte jelképesen érzékelteti Bernstein pá­lyáját: a musical színhelye a nyomo­rúságos kezdetet, a világhír pedig a pálya csúcsát jelenti. Bernstein 1958-ban Dmitri Mitro- poulus utódaként került a világ egyik legrangosabb zenekara, a New York-i Filharmonikusok élére. Kar­mesterként, akaratát logikával, meg­győzéssel viszi át muzsikustársaira. Egyéniségének fontos vonása, hogy tiszteli, becsüli partnereit, mindig nyílt és közvetlen, mókára is kész. Munka közben túláradó tempera­mentum, romantikus lelkesedés ke­ríti hatalmába. Sokan szemére is vetik állítólagos szertelenségét, az akrobatikus, táncra emlékeztető diri­gálását, egyszóval a pózolást. Ám mindez nem csökkenti előadásmód­jának művészi értékét. Viszonylag távol esnek tőle a barokk művek, inkább a 19. századi komponisták érzelemmel teli alkotásai vonzzák. S bár nem kedveli a szeriális zenét, repertoárjában találjuk Schönberg, Berg és Webern kompozícióit is. A szakértők szerint jelenleg Bern­stein a Mahler-szimfóniák\eg\h\e\eüebb tolmácsolója. Állandóan műsorán szerepelnek Sztravinszkij, Prokof- jev, Hindemith és Bartók alkotásai valamint századunk amerikai kom­ponistáinak - Samuel Barber, Geor­ge Gershwin, Roy Harris, Aaron, Copland és mások művei. Mint operakarmester is a legjob­bak közé tartozik; Puccini művei, Bizet Carmenje, Wagner operái kü­lönösen közel állnak hozzá. A felszabadulás utáni első Prágai Tavasz zenei fesztivál vendégei kö­zött volt Leonard Bernstein is, aki hangversenyén amerikai szerzők műveit vezényelte. Egy évvel ké­sőbb, 1947-ben már műsorán sze­repelt Dvofák Husziták nyitánya, Glazunov Hegedűversenye és Ra­vel G-dúr zongoraversenye, mely­nek Bernstein volt a szólistája is. Európai hangversenykörútja so­rán 1959 augusztusában mutatko­zott be Leonard Bernstein, a New York-i Filmharmónikusok élén, a moszkvai Csajkovszkij-terem kö­zönségének. Már a szovjet himnusz nagyszerű előadását óriási ováció­val fogadta a hallgatóság. Továbbá Barber Essay No 2, Mozart G-dúr zongorahangversenye és Sosztako- vics V. szimfóniája szerepelt a hang­verseny műsorán. Az ünneplés nem akart véget érni. Sosztakovics és Hacsaturján fölment a színpadra, hogy gratuláljon a zenekarnak és a karmesternek. Moszkva után Le- ningrádban és Kijevben is hasonló sikerekkel szerepeltek Bernsteinék. Rövidesen - tehát 29 évvel az emlékezetes hangversenyek után - ismét a moszkvai Csajkovszkij- teremben kezdődik Leonard Bern­stein hangversenykörútja a Szovjet­unióban. A művész, hetvenedik szü­letésnapja alkalmából, a hangver­seny bevételét a Szovjetunió gyer­mekalapja számára ajánlotta fel. Befejezésül idézzük Ormándy Je­nő, a világhírű, magyar származású, amerikai karmester véleményét Leo­nard Bernsteinröl: „Egyedülálló adománya a zenei világnak. Pom­pás karrierje, fellobbanása óta töret­len izzással ég - különleges zenei melegséget, lelkesedést sugározva szét szerte a világon. “ DELMÁR GÁBOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents