Új Szó, 1988. július (41. évfolyam, 153-178. szám)

1988-07-14 / 164. szám, csütörtök

Élmények és tanulságok JEGYZETEK AZ AMATÖR SZÍNJÁTSZÓK KAZINCBARCIKAI FESZTIVÁLJÁRÓL Ö t nap - kilenc magyarországi és öt külföldi produkció, a szabad ötletek estjén pedig még négy előadás, öt nap - hajnalba nyúló, s a másnapi szakmai értéke­lésen tovább gyűrűző vitákkal, esz­mecserékkel. öt nap szüntelen vá­laszkeresés az alapvető kérdésekre: hol és merre tart napjainkban a ma­gyarországi és az európai amatőr színjátszás? A fórum az idén még rangosabb lett, hiszen a fesztivált már az Ama­tőr Színjátszók Nemzetközi Szövet­ségének (AITA) védnöksége alatt rendezték, s megváltozott a rendez­vény elnevezése is: mostantól Ifj. Horváth István Nemzeti és Nemzet­közi Színjátszófesztiválként jegyzik Európa-szerte. Az elnevezés is jel­zi, hogy Kazincbarcika immár az európai amatőr színjátszás egyik fellegvára lett. Az idézett kérdésre sokan, sokfé­leképpen iparkodtak választ keresni és találni, ám a fesztivál végefelé kikristályosodott a reálisnak tetsző felelet. Az amatőr színjátszás nagy lehetőségei továbbra is a szinte kor­látlan, de nem öncélú kísérletezés­ben, a színpadi nyelv és kifejező­eszközök szüntelen megújulásában, s az előadások közéletiségének ki­domborításában, az itt és most érvé­nyes és izgalmas gondolatok szín­padi kibontásában rejlenek. Ezekkel az erényekkel - ugyanúgy, mint a múltban gyakran - ösztönözhetik a hivatásos színjátszást is. Több neves magyarországi ren­dező emlegette, hogy az anyagi ne­hézségek náluk tovább csökkentet­ték az amatőr színjátszók számát: neves együttesek szűntek meg, mert megvonták tőlük az anyagi tá­mogatást. Mégis bizakodóak voltak valamennyien, mert a gazdasági gondok ellenére - vagy éppen ezért- fölpezsdült a szellemi élet, a kö­zömbösséget újra a társadalmi kér­dések iránti érdeklődés, a cselekvő­készség váltotta fel, s ezek a friss szellemi áramlatok, a megújuló köz- gondolkodás serkentheti az együtte­sek munkáját is. Ennek első jeleit a szakemberek a diákszínjátszók csurgói fesztiválján tapasztalták, ahol a diákhumor, a bátor szókimon­dás nem korlátozódott a tanár-diák viszonyra. A középiskolás diákok környezetükről, családi és társadal­mi helyzetükről mondtak véleményt. Ezt a vonulatot képviselte a soproni Széchenyi István Gimnázium Diák­színpada, amely a legjobbak közé tartozott a csurgói fesztiválon, s így került Kazincbarcikára Szabó Miklós Vöasö című szellemes, abszurdoid darabjában éles görbetükörben néz­hetünk szembe számos fonákság­gal. Például azzal, hogy olykor már nem vagyunk képesek a párbeszéd­re, csak mondjuk a magunkét, önző érdekektől vezérelve, megfeledkez­ve az igazi okokról, az eredeti összefüggésekről. Az előadás erős­sége elsősorban az, hogy az ele­venbe vágó gondolatokat adekvát színpadi eszközökkel jelenítették meg a színpadon. M ás gondolati síkon mozog, s jóval nagyobb időszel­vényt fog át a budapesti Tanulmány Színház Kazincbarcikán nagydíjat nyert előadása, amely a maga sajá­tos eszközeivel ugyancsak égető emberi és társadalmi kérdéseket fe­szeget. Már az is tanulságos, ahogy az előadás mostani változata meg­született. Somogyi István, a magyar színjátszás egyik eredeti tehetsége először Dürrenmatt Die Wiedertäu- fer, vagyis Az újrakeresztelők című drámáját vitte színre, ám az előadás vontatott, bizonyos részleteiben ki­mondottan didaktikus volt. A darab témája viszont továbbra is izgatta az együttest. Ezért a didaktikus része­ket Hieronymus Bosch festményei által ihletett látvánnyal iparkodtak helyettesíteni. A tér elrendezése és a díszlet is izgalmas, a rendezői koncepció kibontását szolgálja. A történet keresztalakú deszkán ját­szódik, a nézővel szemben a Bosch ihlette víziók - születés, halál, pokol- elevenednek meg, a játéktér fölött köteleken kocsikerék, amely szűkíti, nyomasztja a helyszínt, egyszer­smind a menekülés jelképe is lehet. A nézők között, a deszka egyik vé­gén foglal helyet a mindenkori hatal­mat képviselő főpap, aki irányítja­manipulálja a tömeget, sőt (szem­ben ül azzal a helyszínnel, ahol a víziókat látjuk) nem tudunk szaba­dulni az érzéstől: ez az alak élet és halál ura. A szinte epikai rétegezett- ségű és kiterjedésű történet keser­nyés iróniával tárja elénk, hogy hi­tek, eszmék miként kereszteződnek személyek hatalomvágyával, s a legkülönbözőbb manipulátorok egyéni és csoportérdekektől vezé­relve miként járatnak le tiszta, ne­mes eszméket. A látványában és filozófiájában is fölkavaró előadás­ban a sötét színek dominálnak, ám végső soron nem a kilátástalanságot sugallja a produkció, hanem az új­bóli nekigyürkózés, a ,.küzdj, ésbíz- va-bízzál“ filozófia életrevalóságát. A fesztivál másik élményszámba menő előadását a Debreceni Szín­játszó Stúdiótól láttuk. Pinczés Ist­ván - aki már a debreceni Csokonai Színház főrendezője, de amatőr csoportját ennek ellenére sem hagy­ta el - ezúttal is míves, részleteiben is megmunkált játékot rendezett meg. A produkció alapjául Josef és Karéi Čapek A végzetes szerelem játékai című, a színház világában játszódó történet szolgált. Pinczés a színpad közepére szervezte a já­tékot, ezt a részt leválasztotta a töb­bitől. A színpad két szélére hálót húzott, amelyen keresztül láthatjuk: mi történik valójában a díszletek mö­gött, mi minden előzi meg és követi a színpadon elmondott szavakat, vallomásokat. A meglehetősen is­mert szerelmi történet így - a szer­zők elgondolásaival összhangban - más dimenziókat is kap, általános érvényű és időszerű gondolatok, összefüggések ábrázolására is al­kalmas. A színpadi szituációk jelké­pes erejűvé terebélyesednek, és még hatásosabbak lehetnének, ha a kulcsfigurák jellemrajza árnyal­tabb, s ha a rendező nem csak a háttérben zajló eseményeket ren­dezi meg átgondoltan, hanem azt is, ami a színpad közepén zajlik. Még egy cseh szerző, pontosab­ban szerzőpáros darabját láthattuk az idei fesztiválon. A Videoton szín­játszó csoport Voskovec és Werich ismert müvét, a Nehéz Barbarát vit­te színre. Az előadásban a két clown játéka dominált, hiányzott vi­szont az az intellektuális humor, amely a cseh színjátszást jellemzi. Részleteiben azért élvezhető előa­dást láttunk, s olykor felvillantak a színpadon a szöveg mögötti, - saj­nos, ma sem időszerűtlen - gondo­latok diktátorokról és garázdálkodá­saikról. A többi magyarországi produk­ció eléggé elszürkült a me­zőnyben, s újra bebizonyosodott, hogy a jó szándék önmagában ke­vés. Tiszteletet parancsoló volt pél­dául a dunakesziek igyekezete és roppant erőfeszítése, hiszen Franz Kafka regényének, A kastélynak dramatizálása és színpadra vitele minden bizonnyal óriási szellemi energiákat emésztett föl, ám az elő­adás már-már szerelmi történetté sekélyesedett, hiányzott a gondola­tiság, az a légkör, amely az eredeti művet jellemzi. Peter Weiss darabja, a Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása a debreceni Alföld If­júsági Színpad előadásában is in­kább felmondásnak tűnt: hiányzott a rendezői válasz arra a bizonyos miértre, amely indokolná a darabvá­lasztást. Kudarcot hozott a zalaegerszegi Reflex Színpad előadása, pedig Me­rő Béla nem volt híján a sajátos rendezői elgondolásoknak. Brecht Antigonéjának - az eredeti történe­tet már amúgy is más közegbe he­lyező - szövegét, megpróbálta tovább aktualizálni, az ötvenes vagy a későbbi évek Magyarországjára. Kreón társaival itt például csárdásra tivornyázik, Antigoné és Haimón a tüntetők csoportjában tűnik föl. Kreón kiszolgálói álarcot viselnek, amelyet a tragédiát követően látvá­nyosan elhajítanak. A hatalmat masszív, mozgatható vasállvány jel­képezi, s több más jelzés is az aktualizálást szolgálja. Mégsem ke­rekedett erős és tiszta előadás ebből a kétségtelenül izgalmas elgondo­lásból, mert az eredeti szöveg már ellenáll a kétszeres (Brecht és Merő Béla) aktualizálásnak. Ami Brecht- nél pontosan és részleteiben végig­gondolt és jórészt szerves egészet alkot, az Merő Bélánál esetleges és következetlen, s ezért néhány rész­letében eredeti, egészben véve azonban kimondottan zavaros, az erőszakolt aktualizálás korlátaiba üt­köző előadást láttunk. Az öt külföldi előadás közül az NSZK-beli és a szovjet csoport arat­ta a legnagyobb szakmai és közön­ségsikert. A furcsa nevű - a szerep­lők nevének kezdőbetűjéből össze­álló - Thankerpexus érdekes pro­dukcióval lépett színre. A játék dia­képek vetítésével kezdődik, ame­lyek értelmezésem szerint a látsza­tot, a szokványt jelzik. A szereplők odalépnek a vetítővászonhoz, s kü­lönféle pózokkal különböző képzet- társításokat sugallnak, megváltoz­tatják a véleményünket a látott ké­pekről. E ráhangolás után kezdődik a játék, amely valós és képzelt epi­zódokból, látszólag motiválatlan dol­gokból áll össze, s töredékeiben mu­tatja be életünk valós helyzeteit, ki- sebb-nagyobb abszurditásait. A já­ték epizódok, ötletek füzéréből áll, úgy tűnik, nincs is logikus láncolata, s mégis van bizonyos íve, feszültsé­ge. Azok is élvezték az előadást, akik nem értették a német és az angol szöveget, a szójátékokat. A szó jó értelmében vett teatrali­tás jellemezte a minszki együttes játékát. Ök Ray Bradburry egyik no­vellájának, a Chicagói szakadéknak színpadi változatával szerepeltek. A cselekmény különösen a sci-fi művekből ismert: a túlélőket ábrá­zolja a nukleáris háborút követően. A produkció mindvégig elkerülte a propagandisztikus közhelyek út­vesztőit, és művészi eszközökkel ér­velt az emberi értékek megmentése érdekében. Az emberiség jelenéért és jövőjéért színpadi eszközökkel perelő előadásnak tapsolhattunk. H azánkat ezen a fesztiválon a Brnó melletti Orechovban tevékenykedő Tyl Színpad képvisel­te. Vlastimil Péška átdolgozásában mutatták be azt a játékot, amely a Charley nénje ismert történetét veszi alapul, s olyan embereket pel- lengérez ki, akik pótcselekvéssel, , ,önagyongyűlésezéssel ‘ ‘ múlatják az időt, s másokat is semmittevésre, megalázkodásra kényszerítenek. A bírálóbizottság néhány szereplő profilszintü alakítását emelte ki, kifo­gásolta viszont, hogy a keretjátékot és az eredeti történetet nem sikerült egységessé ötvözni, s emiatt a ren­dező nem tudta elkerülni a stílustö­rést. Az idei fesztiválon a vendégek között több csehszlovákiai magyar amatőr rendezőt és más szakembert is láttunk. A Csemadok színházi szakelőadója is ott volt a meghívott vendégek között. Remélhetően mindannyian nyitott szemmel jártak, s hasznosítható tapasztalatokat szereztek. Jómagam a szakmai ta­nulságokon kívül azt tartom figye­lemre méltónak, hogy a szervezők az öt nap szinte minden percére kínáltak programot, méghozzá nem időkitöltésnek, unaloműzésnek, szánt kiegészítő műsort. A klubban például egész nap videovetítést ren­deztek, ahol szabad óráinkban meg­nézhettük az idei csurgói fesztivál legjobb előadásait, az előző kazinc­barcikai fesztiválok emlékezetes produkcióit, s több idei európai szín­házi találkozó eseményeit. A vetíté­sek során újra fölmerült többünkben a kérdés: tényleg olyan lehetetlen dolog elérni, megszervezni azt, hogy a Jókai Napok, vagy a Duna Menti Tavasz előadásait nálunk is végre videokazettára rögzítsék? Ma már egyáltalán nem tartozik az utópiszti­kus álmok világába az az igény, hogy rögzítsük, és az utókor számá­ra őrizzük meg az arra érdemes amatőr színházi produkciókat is. Nem is beszélve arról, hogy ezek a kazetták egész évben hasznosít­hatók lennének különféle szakmai tanácskozásokon, továbbképzése­ken, s a rendezők évközben több­ször is levetíthetnék, elemezhetnék maguknak. Mára már teljesen nyil­vánvaló, hogy a video fontos mun­kaeszköz, segítőtárs az amatőr színjátszásban is. Ideje lenne, ha ennek alapján levonnánk a megfele­lő következtetéseket. SZILVÁSSY JÓZSEF S/SSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSsSSrSSSS/SSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSS. Ma is fiatalosan Michal Ričalka tanszékvezető egyetemi tanár hatvanéves Aki először találkozik vele, az leg­alább is kételkedik benne, aki vi­szont jól ismeri őt, az egyenesen hihetetlennek tartja, hogy dr. Michal Ričalka, a tudományok kandidátusa, a Šafárik Egyetem Pedagógiai Kará­nak tanszékvezető egyetemi tanára e napokban tölti be hatvanadik élet­évét. Ha arra a kérdésre kellene felelni, hogy mi teszi őt ma is fiatalossá, akkor egyszerű lenne a válasz: a szellemi munka, s az emberek szeretete. Úgy vélem, ez az a két kulcsszó, amely meghatározza a ne­ves szlovákiai ukrán pedagógus és tudós eddigi életpályáját. Fiatal kora óta azt tartotta, hogy nincs szebb hivatás a pedagógusé­nál, s nem lehet nemesebb feladata az embernek, mint fiatalokat taníta­ni, nevelni, formálni értékrendjüket, életszemléletüket. Izgatta és ma is izgatja őt az a kérdés, s az a dilemma, hogy miként milyen esz­közökkel lehet eredményesen ne­velni a mai ifjú nemzedéket. Nagy példaképeit, Komenskýt, Makaren- kót és Krupszkaját tanulmányozva, s munkásságuk által ösztönzést me­rítve kereste-kutatta a mai is hasz­nosítható tapasztalatokat és intel­meket, nem feledkezve meg a peda­gógia megújulásának, szüntelen korszerűsödésének fontosságáról sem. Michal Ričalkát kiváló szakem­bernek ismerik, aki sok ukrán, szlo­vák és több magyar nemzetiségű pedagógust nevelt föl. Olyanokat, akik hivatásnak és nem beosztás­nak tartották a tanítói pályát, s akik számára a csengetéssel nem ért véget az ifjú nemzedék nevelése. Tudományos munkatársként há­rom területen végzett felfigyeltető munkát. Foglalkoztatják őt a kom­munista nevelés elméleti és gyakor­lati kérdései, rendszeresen tanulmá­nyozza az óvodai, s általában az iskola előtti nevelés problémakörét, s nagy szeretettel búvárkodik a ne­veléstörténet egy-egy fejezetében is. Ez utóbbi tárgykörből különösen a Duhnovics - pedahoh és osztvitnij gyijacs (Duhnovics - a pedagógus és népművelő) című, csaknem öt­száz oldalas monográfiája emelke­dik ki, amelyről hazánkban és a Szovjetunióban is nagy elismerés­sel írtak. Több tudományos munká­ban elemezte már említett példaké­peinek, többek között Komenskýnak és Makarenkónak a tudományos munkásságát és szellemi hagyaté­kát. Több felfigyeltető munkát írt a fi­atalok erkölcsi és internacionalista neveléséről, valamint az egészéges nemzeti öntudat és a szocialista ha- zafiság kérdésköréről. E tanulmá­nyaiban sem rekedt meg a közhe­lyek és általánosságok ismétlésénél, hanem szókimondóan és lényegre- töröen sorolja föl az eredményeket, a gondokat és a tennivalókat. Szüntelenül visszatérő témája a gyermekek iskola előtti nevelése. Számos világhírű tudóssal egyetért­ve vallja, hogy az eddiginél sokkal Arch ív-felvétel alaposabban ki kell dolgozni az óvo­dás korú gyermekek érzelmi és ér­telmi nevelésének korszerű koncep­cióját, amelyben nagyobb teret kell adni a kreativitásuknak. Mindig azt tartotta, hogy aki fiata­lok között dolgozik, annak nagyobb az esélye arra, hogy maga is fiatalos maradjon, elsősorban gondolkodás­ban. A szellem embereire jellemző nyitottsággal és elkötelezettséggel munkálkodik ma is, s tudásával, ta­pasztalataival igyekszik hozzájárulni ahhoz, hogy korszerűsödő, átalaku­lóban lévő szocialista oktatási rend­szerünk képes legyen eleget tenni korunk és társadalmunk elvárásai­nak. Többször hangsúlyozta: az uk­rán és a magyar tanítási nyelvű iskolák - amelyek pártunk lenini nemzetiségi politikájának kiemelke­dően fontos vívmányai - feladata is az, hogy tartsanak lépést a fejlődés­sel, s továbbra is szolgáljanak rá a szülők bizalmára. Nem a nagy szavak embere: el­sősorban tetteivel, elkötelezett szel­lemi munkájával iparkodik igazolni, hogy olyan kommunista pedagógus, aki a szolgálatot tartja legfontosabb feladatának. Ez a hite, meggyőző­dése ösztönzi őt ma is újabb szelle­mi teljesítményekre, s arra, hogy folytassa az általa is legszebbnek tartott munkát: a fiatalok nevelé­sét. ANDREJ KOVÁČ A nevelés művészete Minden gyerek a világ közepe. Legalábbis az őt körülvevő szűkebb világé, a családé. Ahogy a facseme­te sem nőhet fel nedvesség nélkül, úgy kell a mi csemeténknek is a fi­gyelem, a megkülönböztetett bánás­mód, az éltető szeretet. A felnőtt se élhet anélkül, hogy valakinek ne le­gyen fontos, a gyerek pedig magvá- ba hal, megáll az egészséges kibon­takozása. Találkozni olyan fiatallal, aki elutasítja a közeledést, a szere- tetet, rongál, durván viselkedik, dol­gozni, tanulni nem akar, s szinte önpusztító a viselkedése. Itt elsza­kadt az a fonal, amely a társadalom­hoz kötötte, mert ez az összekötte­tés a családon keresztül vezet. A fel­nőtt is céltalannak érzi az igyekeze­tét, ha sikereinek nincs, aki örüljön. A gyereknek is óriási erőfeszítést jelent a tanulás (gondoljuk meg, csak az iskolában napi 5-8 órát tölt el az órákon, aztán délután a felké­szülés), a tisztességes viselkedés, az illem, a társadalmi normák meg­tartása, a megfelelés az otthoni és az iskolai elvárásoknak. S mégis szívesen teszi meg a szülők kedvé­ért. Persze, csak akkor, ha ő az otthoni világ közepe. Ha érzi, hogy fontos a szülőknek, hogy elfogadják őt, akkor is, ha nem jó tanuló. Akkor is mellette állnak, ha bajba kerül. Ha dorgálják viselkedéséért, ha helyte­lenítik némely dolgát, de tudja, hogy szeretetüket még ekkor sem veszíti el. Ez a szeretetteljes, harmonikus kapcsolat nem feltétlenül az együtt töltött idő függvénye. Lehetünk együtt úgy is egész nap, hogy a gye­rek azt érzi, egyedül van. S napi félórát is lehet úgy eltölteni, hogy a kapcsolat megszilárduljon, feltöl­tődjön mindkét fél. Soha senki az életben nem viseli majd annyira szí­vén sorsunkat, nem aggódik úgy értünk, mint a szüléink. (Szerencsés esetben!) Krúdy ezt így fejezi ki egyik Szindbád novellája címével: Addig él az ember, míg a szüleje él. A családi kör gyerekcentrikussá- ga, a szelíd, elnéző szeretet, a köny- nyű szívvel való megbocsátás, elné­zés adja a biztonságérzetet lányunk, fiunk számára. Ez ad erőt neki, hogy megálljon a lábán, legyen tartása. De mindez nem jelenti azt, hogy nem követelünk a gyerektől. Ez bi­zony sok családban hiba. Hiszen a szeretet, az óvás nem zárja ki, hogy megköveteljük gyermekünktől: tisztelettel viseltessen irántunk, hogy szót fogadjon. Képességeinek megfelelően végezze el iskolai mun­káját, az elvárható tisztességes vi­selkedést tanúsítsa otthon, iskolá­ban, baráti körben stb. Elvárhatjuk tőle azt is, hogy ne kis kényúrként vesse el magát a tévé előtt, hanem idejéhez mérten segítsen a házi munkában, bevásárlásban, a csalá­di ügyek intézésében. Ez összefér egymással, és a jó hangulatú csa­ládban mindezt harmonikusan összehangolják. Valójában ebben áll a nevelés művészete. Ne csoma­goljuk vatába a gyereket, ne óvjuk őt a széltől is, hogy az élet majd úgyis megtépázza. A családi kör védettsé­gében eredményesebben lehet hoz- záedződni az élet megpróbáltatásai­hoz. ÁTÁNYI LÁSZLÓ DJ SZ 1988. VII.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents