Új Szó, 1988. július (41. évfolyam, 153-178. szám)

1988-07-07 / 158. szám, csütörtök

Az alkotások utóélete

Dúdor István emlékkiállítása és a Dúdor mail art

Dúdor István festőművész egy esztendeje durva erőszak áldozata lett. Egyedül volt akkor is, mint any- nyiszor. Nem volt, aki lefogja az ütésre emelkedő kezet, s felsegítse a földrezuhantat. Csak rendőrségi jelentések és bírósági végzések rögzítik a gyilkosság tényeit. Minden egyéb, ami Dúdor művészetének utóéletével kapcsolatos, nem lehet sem a családja sem a művészettel és a művészekkel ügyeskedő néhány sznob magánügye. Éppen ezért van jelentősége ebből a megközelítésből nézve is a Marcelházi (Marcelová) Művelődési Házban június 24-én (a művész halálának első évfordulóján) megnyitott emlékkiállításnak. Farkas Vera művészettörténész a hozzáférhető, a fiatal művész utolsó két esztendejében született alkotásaiból válogatta a témáját tekintve nagyon szigorú határok között megrendezett kiállítást.

Meglepően bölcs, a világ dolgait egyszerre szkeptikusan és optimistán szemlélő művész érzelmi és gondolati világa tárul elénk az emlékkiállításon.

Dúdor szkepszise, kételkedése az emberiség világbeli helyzetét illetően feltétele is egyben a művész optimizmusának, amely oly természetszerű áldozatvállalásra sarkallja. Úgy sugárzik a kétely, a döbbenet és az iszonyat e grafikák többségéből, hogy a nézőjük mégsem érez ki- látástalanságot, hanem önfeláldozást, áldozatot és megváltásra tett milliónyi kísérletet lát. A kiállítás anyagát válogató művészettörténész szigorúsággal ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, amelyet kifejezni akart.

Az alkotás gyötrő kínja, a világmindenség és benne az ember felismert iszonyatai, a küzdelem a győzelemig megvívhatatlan tökéletes kifejezésmódért. Dúdor István egyáltalán nem a könnyed, üresen játszó optimista festők közé tartozott. Abból a fajtájából való volt a világgal hadakozó művészeknek, akik mély gyökereket vertek a szülőföld- a Gömör - makacs agyagos földjében. Mégis képesek voltak az alkotásra számukra kiszabott rövid idő alatt egy utólag kimutathatóan böl- cseletileg is determinált, persze az alkotás pillanatában a lélek iszonytató földrengései és álomszerű rezdülései között különböző szellemi hullámhosszokon születő művészetet teremteni.

Megrázó felismerése lehet minden nézőnek, hogy ez az emlékkiállítás végül egy életében már meg nem valósult tárlat, amely - pályájának további fejlődési ívét hipotetikusan feltételezve - mérföldkövet jelenthetett volna. Grafikái, színes tájképei arra az alkotói kozmoszra nyitnak ablakot, amelynek gyémánttengelyét Gömör, Prága és a művészet mindenkor váteszi funkciójából szerkesztett meg önmaga számára. Manapság, amikor a művészetek útkeresésében igencsak meghatározó szerepet kaptak a bezárt és öncélú (az adott művészetet önmagáért művelő) tendenciák, egyre szokatlanabb lesz az az alkotói attitűd, amellyel Dúdor István teremtette képeit. Ott van ezeken a képeken a teremtés, a teremtődés önmagától- valóságának természetessége: az ennek így kell lennie, ennek így kell történnie. Ha más lenne, akkor lényegét veszítené el: a mindenkori

genézist. Ez működteti az anyagi világot, ettől képes megújulni, változtatva megsokszorozódni, pusztulásából újjászületni. E világban, évszakok változásaiban, vagy az emberi születésben és a halálban. Egyedül vagy társakkal. Az asztal melletti magánnyal és a vacsorák baráti társaságával.

Éppen ezért látom ebben az összefüggésben kierőszakoltnak a Dúdor István emlékkiállításhoz párosított Dúdor mail art című nemzetközi tárlatot, amelyre közel félszáz művész küldte el alkotását. Nem tévedés, mert elküldte, ami ennek az általam jobb híján „gesztus-művészetnek“ magyarított kifejezésnek a lényegét adja. Mondhatják „postaművészetnek „küldő-művészet- nek“, de a saját nyelvi találmányomhoz hasonlóan ezek sem fejezik ki a lényegét. Formailag ez úgy zajlik, hogy különböző helyen, országban

Dúdor István: Dialógus (tus, 1981)

élő, egymást nem ismerő művészek a meghatározott témára, eseményre, műalkotásra reagálva alkotnak valamilyen képet. Ebben az esetben ez egy - a Dúdor István halálakor megjelent újsághírek és egy fénykép asszociatív összekapcsolásából született - kollázs volt. Ritkán „küldenek" ilyen feladatot művészeknek, hiszen a hazaiakon kívül egyikük sem ismerte az áldozattá lett művész munkásságát. így nem maradt hátra egyéb, mint gesztusként a műfaj íratlan és írott szabályai szerint elkészíteni az alkotást, majd postázni a kérelmező címére. Nem vonom kétségbe egyetlen neves külföldi művész beleérző képességét sem. Ebben az esetben azonban kissé öncélúvá változott a szervezők részéről tett nemes kezdeményezés. A Dúdor mail art tárlat ezt az esetlegességet, véletlenszerűséget és tisztázatlanságot tükrözi. így kerülhettek egymás mellé a tisztázott formai világot és művészi értéket képviselő alkotások a rossz értelemben használt amatőrség fogalmával jelölhető alkotásokkal. Lehet, a mail art formai sajátossága az ál-demokratizmus, amelynek nyomában mindenki, mindenhol, akármit kiállíthat, de egy képzőművészeti törekvés céljai között aligha szerepelhet önmaga degradálása. Márpedig néhány kiállított „alkotás“ jobb mezőnyű amatőrtárlatokon sem kerülhetne a falra. Ehhez tartozónak vélem azt a tényt is, hogy a rendezők, Németh Ilona és Juhász József, tudatában voltak a kiállított anyag értékbeli bizonytalanságainak, ezért néhány meglepő ötletre ragadtatták magukat. A csíkosra meszelt padlónak és a lábtörlő helyére öntött színes tusnak vagy tintának azon kívül, hogy a tárlat rendezőinek vagy a takarítónőknek utólagos munkát adott, semmilyen érdemi művészi funkciója nincs.

DUSZA ISTVÁN

ÖNÁLLÓBBAN

Az idei érettségi vizsga különös érdeklődést váltott ki tanárból, diákból, szülőből egyaránt. Ennek oka, hogy az 1976-ban induló iskolareform most ért el befejező szakaszához. A közoktatási rendszer átépítése tartalmi és módszerbeli megújulást hozott, s ennek az érettségi vizsgán is jelentkeznie kellett. A tantárgyak új koncepciója újszerű érettségi vizsgát követelt meg magyar nyelvből és irodalomból is.

Az egyik ilyen változás az írásbeli érettségi vizsgán mutatkozott meg; a tételeket nem központilag jelölték ki és kapták meg az iskolák, mint a múltban, hanem mindenütt külön- külön a tantárgybizottság állította össze és az iskola igazgatója hagyta jóvá őket. Ez nagyobb változatosságot és szabadságot jelentett a tételek megfogalmazásában és alkalmazásában. A tételeket a tantárgybizottságok központi utasítás alapján állították össze, s így azokban megtalálhattuk a közélet időszerű kérdéseit éppen úgy, mint az irodalmi, művelődési témákat, örömmel olvastunk olyan szélesebb művészeti megközelítést igénylő tételt is, mint A művészet örök; Gondolatok a művészet társadalom- és emberformáló erejéről, s ezt többen is választották. Az eredményekből kitűnik, hogy az eddiginél több tanuló írt irodalmi tételt, amelyeknél irodalmi szemelvényt, szöveget is felhasználhattak. Természetesen voltak olyan tételek is, amelyeket senki sem választott; ennek okát is érdemes lenne a tanárnak megvizsgálni. Az írásbelik eredményeiről, színvonaláról csak annyit kívánunk megjegyezni, hogy azok nagyon eltérő és sokféle képet mutatnak; voltak kitűnőek, de akadtak gyengébbek is. A tanulók komolyan vették feladatukat, igyekezetben nem volt hiány. Elgondolkoztató azonban, hogy néhol az osztály szlovák érettségi írásbelije jobban sikerült, mint a magyar írásbeli. Vajon miért?

A szóbeli érettségi vizsga annyiban volt újszerű, amennyiben a tantárgynak sikerült megújulnia, s ez nemcsak a tantárgy új koncepciójától, tartalmi, szerkezeti felépítésétől függött, hanem a tananyag újszerű megközelítésén, az alkalmazott tanítási módszereken is múlott. A szóbeli érettségi vizsga a diákok ismereteinek és képességeinek komplex ellenőrzésére és vizsgálatára irányult. A tanulók 30 tétel közül húztak, amelyeket szintén az iskola tantárgybizottsága állított össze, ha nem is központi utasításra, de központi minta alapján. Volt, ahol teljes egészében felhasználták ezeket a mintatételeket, főleg a kisebb iskolákban, ahol kevés a magyar szakos, vagy csak éppen egy van (Rimaszombat - Rimavská Sobota-,

Šafárikovo, Rozsnyó - Rožňava-, stb.). Talán ezekkel a körülményekkel függött össze, hogy az érettségi vizsgákon kisebb-nagyobb mértékben mindenütt észlelhető volt az újra való törekvés, ha nem is mindig teljes sikerrel. Újszerű volt, hogy a szóbeli feleletet általában az adott irodalmi szöveg elemzésével kezdték, vagy ha nem, hát a tanuló a felelet során igyekezett erre visz- szatérni, a szöveggel foglalkozni. A feleletek ezáltal szorosabban kötődtek az irodalomhoz, tényszerűb- bek lettek, s egyben tükrözték a tanulók értő-elemző készségét. Az irodalomtanítás új koncepciójának egyik alapvető vonása éppen arra irányul, hogy az irodalmi művekről nem beszélni kell, nem tartalmukat kell ismerni és elmondani, hanem olvasói élmények alapján kell róluk számot adni. Ezért az érettségi feleletekhez hozzátartozott az érettségiző véleménynyilvánítása, egyéni állásfoglalása, értékelése. Ezt a felel- tetési rendszabály is lehetővé tette, megállapítva ,,A szóbeli vizsga általában két részből áll. Az első részben a tanuló önállóan felel, majd a pedagógussal (szakszerű) beszélgetést folytat a témáról“ - olvashatjuk az érettségihez kiadott módszertani utasításban.

S hogy ez nem mindenütt és nem mindig sikerült teljes mértékben, annak több oka van és lehet. Természetesen a tanuló a vizsgán is csak azt produkálja és produkálhatja, amit a tanítási órákon magáévá tett, ahogyan őt a pedagógus négy éven át vezette. Olykor igazán élvezet volt hallgatni a vizsgázó hozzáértő és a témakörben jártasságról, olvasottságról tanúskodó válaszait, bár meg kell vallani, e téren még akad pótolnivalónk. E beszélgetéseknek, párbeszédeknek - megítélésünk szerint - a jövőben sokkal egyénibbnek, személyesnek, a tanult anyagon túl- mutatónak kellene lennie, hiszen a tanításnak-tanulásnak is csak akkor van értelme, ha az ismeretek kinél-kinél minőségi változást eredményeznek, kinek-kinek sajátjává válnak. Olykor szinte vétek volt Madách Az ember tragédiája kapcsán a tanulótól meg nem kérdezni: miben látja az élet célját, van-e neki életcélja, vállalja-e majd a küzdést, a harcot, ha kell? Babits, Móricz, Fejes Endre és a többiek műveivel kapcsolatban az igazságos és igazságtalan háború, a korrupció, a konformizmus, a társadalmi ellentmondások kérdéseinek a megvitatása kínálkozott - ezeket azonban egyelőre még nem használták ki. Kár, nagy kár, hogy a párbeszéd ezekre a kézenfekvő és a nevelés szempontjából egyáltalán nem mellékes problémákra nem terjedt ki, mert nemcsak a pedagógus mérhette volna le az irodalom hatását, munkájának eredményeit, hanem a tanuló olyan alkalomkor foglalhatta volna össze ezekről alkotott véleményét, amelyre - feltehetőleg - nagyon sokáig fog emlékezni.

Újdonság volt a tételek nagymértékű komplexitása, kapcsolatokra, asszociációkra serkentő megfogalmazása: a tételek általában nem egyetlen íróra irányultak, hanem nagyobb témákat, egész irodalmi korszakokat öleltek fel. örvendetes volt látni, hallani, hogy a tanulóknak egyre több az ismeretük a társművészetek - festészet, szobrászat, zene, sőt építészet - tárgyköréből. S ezekről nem elvontan, hanem konkrét szemléltető anyag segítségével beszéltek. A román és gót stílus, a timpanon, Müron Diszkoszvetője, Michelangelo, Leonardo da Vinci és más jeles művészek egy-egy tipikus alkotása nem ismeretlenek a mai érettségizők számára. Kétségtelen, hogy a tantárgy esztétikai hatása az új program által jelentősen megnőtt.

Szembetűnő volt a tanulók önállósága, széles látóköre, a segéd- és forrásanyagokkal való jó munkája. Feleleteik színesebbek, élménysze- rűbbek voltak, mint korábban, s ezt nagyon elősegítették a jól összeválogatott színes reprodukciók, olykor lemezek és diaképek (diavetítések).

Természetesen mindez még nem problémamentes, az érettségin voltak gyengébb, kusza feleletek, olykor előfordult, hogy a vizsgázók a címben megadott témától elkalandoztak, azt alig érintették. Itt jegyezzük meg, hogy éles különbséget kell tenni az osztályvizsga és az érettségi között. Az előbbi részletesebb és aprólékosabb ismereteket követel, az érettségi a nagyobb összefüggéseket és általánosításokat helyezi előtérbe, a tanuló önállóságára, asz- szociáló képességeire, önálló gondolkodására épül. Ebben viszont máris jelentősen léptünk előre.

Az érettségi a tanuló életében kivételes, egyedülálló esemény, s ezt tudomásul kell venni, mind az iskolának, mind pedig a szülőnek, aki megteremti a tanuló felkészüléséhez oly fontos nyugodt, zavartalan hátteret. Közös tehát a felelősség; tanuló, iskola, szülő közös összefogására van szükség a siker érdekében, és erről nem feledkezhetünk meg. Szem előtt kell tartania ezt az érettségi bizottságnak is, amelynek nemcsak döntenie kell, minősítenie a felmutatott munkát, hanem kellő figyelmet, komolyságot és tiszteletet kell tanúsítania minden érettségizővel szemben. E tekintetben tehát az érettségi vizsga olyan, mint régen volt, még ha tartalmában más is, több is, meg kevesebb is; ma is a felnőtté válás egyik mércéje.

Dr. TANKÓ LÁSZLÓ, kandidátus

Egy rendező - három új alkotás

Nemrég a Csehszlovák Televízió nézői aránylag rövid idő leforgása alatt Jozef Banyák rendező három alkotását is láthatták: a Karmestert (forgatókönyvírója Richard Müller), az Ég és föld között című csehszlo- vák-NSZK koprodukcióban készült tévéfilmet (társrendezője Theodor Engel), valamint Aldo de Benedetti olasz drámaíró Harminc perc szerelem című komédiájának tévéváltozatát. Műfajukat és témájukat tekintve eltérő művekről van szó. A Karmester színházi életünk visszásságát tükrözi, miközben a bemutatott fonákságok mindennapi életünkre is vonatkoztathatók. Az Ég és föld között Otto Ludwig német író azonos című novellája alapján készült, cselekménye a múlt század derekán, német polgári környezetben játszódik. Benedettinek az olasz középréteg életét bemutató Harminc perc szerelem című komédiája eredetileg a harmincas években játszódik, de Miloš Ruppeldt, a tévéváltozat írója a cselekményt napjainkba helyezte át. Látható, hogy a fiatal rendező még nem állapodott meg, keresi az egyéniségéhez, látásmódjához legközelebb álló témát. A bemutatott három alkotás közül mindenesetre az olasz komédia tévéváltozata sikerült a legjobban.

Aldo de Benedetti (1818-1972)

darabjaiban kora polgári társadalmának álszent erkölcseit állította pellengérre, hősei olasz kispolgárok. A Harminc perc szerelem című komédiáját a második világháború előtt írta. A történet középpontjában egy harminc percen át tartó csók áll, ezzel a fájdalomdíjjal kárpótolja Pietro Guardinit (Marian Slovák), egy autóbaleset sebesült áldozatát a balesetet okozó szépasszony, Grazia Siriani (Éva Pavlíková). Benedetti a frappáns ötletet kihasználva teljes leplezetlenségében mutatja be az olasz középosztály képmutatását, miközben mulatságosan ellenpontozza a „kifogástalan úriasz - szony“ fogászfeleség sóvár vágyai és házaséletének szürke realitásai közti különbséget. A tévéváltozatban valamelyest módosult az eredeti darab, lerövidültek a dialógusok, kiesett néhány lényegtelenebb motívum stb. Mégis maradtak olyan mozzanatok, a Rómába felránduló házaspár, Gustavo és Eleonóra (Milan Kiš és Adela Gáborová) fárasztó látogatása, a kezelésre órák óta váró fogfájó páciens szerepeltetése stb., amelyek lassították a cselekmény kibontakozását és nem illeszkedtek szervesen a darabba. Ezzel szemben aránylag kevés teret és lehetőséget kapott a sebesült Pietro, akiről azon kívül, hogy egy hónapja

első látásra beleszeretett Graziéba, s azóta szüntelenül a fogászék háza körül kujtorog, vajmi keveset tudott meg a néző. Frappáns ötletnek bizonyult viszont az animációs filmrészletek beiktatása, ezek hangsúlyozottan komikussá tettek bizonyos helyzeteket.

A darab íve nem mindenütt töretlen és a dramaturgiailag lazább részeket a rendező sem tudta áthidalni. Banyák a komédia bevezetőjében, ahol bemutatja a szereplőket, visszafogottabb tempót diktált, hogy annál lendületesebben pergesse a cselekményt akkor, amikor a lényegről van szó, a címben jelzett, házastársi hűtlenséget jelképező csókról. Itt aztán a színészek is magukra találtak, főleg a sajátos kárpótlást követelő Pietrót alakító Marian Slovák. Sok színnel, szipor- kázóan játszotta a könnyelmű szépfiút, akit végül teljesen meghódít a házasságába beleunt fogászné. A Graziát megformáló Éva Pavlíková játéka a darab második felében izzott fel, ott volt a legmeggyőzőbb, ahol a feddhetetlen feleség átváltozik hódítani és meghódíttatni vágyó nővé. Egészében véve elmondható, hogy kellemes, nívós szórakozásban volt részünk.

Miroslav Baranovič 1988. VII.

A megújult érettségiről