Új Szó, 1988. július (41. évfolyam, 153-178. szám)
1988-07-29 / 177. szám, péntek
Karlovy Vary ’88 Fesztivál - meglepetések nélkül Nem sok meglepetéssel szolgált az idei Karlovy Vary-i filmfesztivál versenyprogramja. Huszonkét alkotás közül mindössze ötre illik a szó: dicséretes, s ez bizony elég rossz arány. A két hétig tartó nemzetközi rendezvény első napjaiban nem is annyira a filmekről, mint inkább szervezési kérdésekről folyt a vita. Arról, hogy miért kap névre szóló, fényképes igazolványt a meghívott vendég és az akkreditált újságíró, ha az voltaképpen semmire sem jó. Felmutatásával ugyanis csak „elője- gyet“ lehetett váltani, amelyért aztán különböző helyeken mozijegyet kapott az ember. Tegyem gyorsan hozzá: ha szerencséje volt. Mert a legtöbbször pár perccel a vetítés A krisdályglóbuszt kínai film, aHibisz- kusz-város kapta előtt kezdték el az osztást, amikor is gyorsan kiderült: a jegyek jelentős részét már eladták a város fürdő- vendégeinek. Ilyenkor aztán már csak egyvalami segíthetetett a hoppon maradiakon. Az, ha a jól megtermett jegyszedők között megértő lélekre találtak. Ami manapság, ugye, nem is olyan könnyű dolog. Ezt jelzi az is, hogy egy éjszakai vetítés előtt a huszadik századi próza egyik legnevesebb egyéniségét a következő kijelentéssel „utasították rendre“: Ha lesz jegye, bejut, ha nem, mehet aludni. Olvasható név állt a kitűzött igazolványon: Bohumil Hrabal. És most nézzük a filmeket. Még véget sem ért a fesztivál, de már sejthető volt, hogy a nagydíjat a kínai Hszie-Csin Hibiszkusz-váro- sának ítéli oda a Csingiz Ajtmatov vezette nemzetközi zsűri. Igaz, a neves szovjet-kirgiz író már a szabad fórum vitáján sem rejtette véka alá a versenyfilmekról alkotott véleményét, és ugyanazt megismételte azon a sajtótájékoztatóján is, melyet pár nappal az eredményhirdetés előtt tűztek ki. Ajtmatov kerek-perec kimondta: a kínai és a magyar produkció hibáival együtt is messze lehagyja a többi filmet, hiszen mindkettő bátran és az önkritika szellemében szól azokról a társadalmi problémákról, amelyekről eddig is tudtunk ugyan, de beszélni nem nagyon beszéltünk róluk. A Kristályglóbusszal kitüntetett Hibiszkusz-város a kínai kulturális forradalom kaotikus évtizedeinek pusztításait ábrázolja leplezetlen őszinteséggel, visszafogottság nélkül, erőteljesen. A hatvanöt éves sanghaji rendező filmjének főhősei szerényen élnek, szorgalmasan dolgoznak, s nagynehezen összekupor- gatott pénzükből, két kezükkel új házat építenek. De épp hogy elkészül a csöppet sem hivalkodó hajlék, már meg is jelenik náluk a dogmatikus pártfunkcionárius, aki egy életre megbélyegzi, a nép ellenségének nevezi őket, házukat és maradék pénzüket pedig elkoboztatja. A férj öngyilkos lesz, feleségét pedig kényszermunkára ítélik. Terror és félelem uralkodik már a Hibiszkusz- városban, vezetőség jön, vezetőség megy, kampány kampányt követ, közben egyre több a „munkaszakaszokban“ dolgozó „osztályellenség". Amikor a nő évekkel később terhes lesz új szerelmétől, újabb lelki kálvária vár rá. ót három esztendőre, a férfit pedig, akit már amúgy is „szocialistaellenes lénynek“ tartottak, tízre ítélik el. Megalázottak és megszomorítottak drámája ez a film, beismerő vallomás arról, hogy hova vezet a fanatizmus, a hatalommal való visszaélés, a szocialista erkölcs eltorzítása. A pártfunkcionárius né- hányszori felemelkedésében és bukásában az egész társadalom tragédiája tükröződik vissza, azé a társadalomé, amelynek új kampányát a történet végén egy nem egészen ép elméjű „forradalmár“ hirdeti. Őszinte valóságfeltárásért és kendőzetlen igazmondásért kapott fődíjat Sára Sándor filmje, a Tüske a köröm alatt. A film hőse egy neves budapesti festőművész, akiről szokatlan erkölcsi tette után azt kezdik el híresztelni, hogy jó pontokat akar szerezni a politikai hatalom előtt. A rágalom annyira megsebzi a festőt, hogy, csendre és nyugalomra vágyva, tanyára költözik. Hogy döntése korszerűtlen, azt ő maga is tudja, de úgy érzi: a pusztán is élhet tartalmas életet. Azonban alighogy berendezkedik a tanyasi házba, már bele is botlik a megyei kiskirályokba, akik tejben-vajban fürdenek korrupcióval körülpántolt világukban. Es minél többször kerül szembe velük, annál inkább nyilvánvaló: szélmalomharcra vállalkozott. Az egészségtelen erkölcsi klímán nem képes változtatni. Sok lúd disznót győz. A film utolsó kockáin egy mezőgazdasági helikopter pilótája a vegyszeres tartály egész tartalmát szórja a festőre. Sára Sándor filmje (Cserhalmi György emlékezetes színészi játékával) nagy hatással volt a fesztivál közönségére: akkora tapsban, amekkorát a Tüske kapott, csupán Bernardo Bertolucci alkotásának, az informatív sorozatban vetített Az utolsó császárnak volt része. A másik fódíjat az amerikai John Hancock versenyfilmje, a Gyomnövények nyerte, amely pergő, cselekménydús, gegekkel teli produkció. Lee Umstetter, a történet központi alakja, életfogytiglani börtönbüntetését tölti a San Quentin fegyházban és rabtársaival együtt börtönszínházat alakít. Évekkel később, amikor feltételesen szabadlábra helyezik, egykori „partnereivel" együtt újra létrehozza a társulatot. Lee maga ír most már darabot, természetesen a rácsok mögött megélt élményei alapján. A kis társulat hol itt, hol ott mutatkozik be az országban, egyszer kisebb, máskor nagyobb sikert arat, s eljut a Brodway-re is, ami a siker csúcsának számít. Vándorlásuk közben egy börtönben is fellépnek, ahol játékukkal, szavaikkal akkora hatással vannak a nehézfiúkra, hogy a rabok még az előadás vége előtt lázadásban törnek ki. A brutális megtorlást természetesen a társulat tagjai sem ússzák meg ép bőrrel- a gumibotok nem nézik, kinek a hátán csattannak. A film címe, a Gyomnövények átvitt értelemben a börtönlakókra vonatkozik, akikkel- s ez azért nem kis hibája az amúgy kemény filmnek - a néző nemegyszer rokonszenvet érez. Nils Gaup norvég rendező filmje, A stoppos különdíjat kapott. Egy tizedik századi lapp legenda elevenedett meg a vásznon, egy vérrel és kegyetlenséggel teli kilencvenper- ces rémtörténet. Hőse egy húsz év körüli fiú, aki a havas-jeges hegycsúcsok között egyedül végez szülei és húga gyilkosaival. Jó forgató- könyv, izgalmas jelenetek, szokatlan zenei motívumok, nagyszerű színészi alakítások - magától vetődik fel a kérdés: hol voltak eddig a norvég filmesek? A legjobb színészi alakítás díját a Szalmaharangok című szovjet versenyfilm főszereplőjének, Lesz Szergyuknak ítélte oda a zsűri, aki valóban jól játszott - egy átlagos produkcióban. Jurij lljenko munkájának legnagyobb hibája az, hogy két és fél órán keresztül beszél a fasiszták gaztetteiről, arról, amiről nem is olyan rég, sokkal nagyobb művészi fokon Elem Klimov beszélt. A Szalmaharangok ugyanis „édestestvére“ a Jöjj és lásd!-nak, de az utóbbi alkotás, ha lehet ezt mondani: sokkal szimpatikusabb. Iljenkónál ugyanis már annyi az erőszak és a brutalitás, hogy hatástalanná válnak a naturalista jelenetek. A legjobb női alakítás díját az NDK-beli Corina Harfauch vitte haza A színésznőben nyújtott teljesítményért. Amely ugyancsak könnyen felejthető munka: 1933-ban, egy német kisváros színházában egymásba szeret egy színész és egy színésznő. A férfi zsidó, ezért elbo- csájtják állásából és Berlinbe szerződik az újonnan alakult Zsidószínházhoz. Nem telik el sok idő, a nő, vallását és külsejét megváltoztatva, visszalép az életébe, hogy a történet végén együtt menjenek a halálba. Siegfried Kühn nagyszerű lehetőséget adott filmje főszereplőjének és az élt is a lehetőséggel. Hogy mégsem egészen hihető a történet, az már a rendező számlájára írandó, aki elég halvány színekkel ábrázolta ezt az erősnek mondott szerelmet. Nem keltett különösebb feltűnést a fesztiválon sem a cseh, sem a szlovák versenyfilm, noha mindkettő komoly erkölcsi kérdésekre keresi a választ. Miloš Zábranský munkája, a Ház - két személy részére két testvér merőben eltérő életfelfogását ütközteti. A felnőtt férfi komoly, becsületes, tiszta lelkű ember, a húsz év körüli srác meggondolatlan, örökké bohémkodó nagy vagány, aki tisztességből minden helyzetben elégtelenre vizsgázik. Az egyik hős „fehér", a másik „fekete“. A játék vége előre sejthető. Az Alapállás, Vladimír Balco rendezése Dél-Szlovákiában dolgozó régészek közé viszi el a nézőt, ahol a történet központi figurája - egyórás üresjárat után - mások egoizmusa, karrierizmusa, hazug játékai miatt kerül konfliktusból konfliktusba. Hogy a néző mégsem tud igazán együtt- érezni a hőssel, annak a gyenge forgatókönyv az oka. Kudarcot vallott Karlovy Varyban az olasz, a francia, az osztrák és a spanyol filmgyártás is. Giuseppe Bertolucci egy, lelki válságba került pszichológusról, Robert Enrico egy szerelmi háromszögről, Lukas Step- hanik egy különös barátságról, Juan Antonio Bardem pedig Lorcáról forgatott igencsak gyengécske filmet. Az elsófilmes rendezők versenyében az észt An/o Iho alkotását, A megfigyelőt díjazta a zsűri. Fent északon, mostoha körülmények között játszódik a film cselekménye, ott, ahol a rezervátum őrének, a negyven év körüli Alekszandrának a puszta megélhetésért is keményen meg kell küzdenie. Itt jelenik meg egy napon a pályakezdő ornitológus, aki szép lassan beleszeret a magányosan élő nőbe. De nem ettől izgalmas a film, hanem attól, hogy mind a ketten rájönnek valamire. Alekszandra arra, hogy a fiú egykori szerelme fia, a megfigyelő pedig arra, hogy a nő, ahelyett, hogy védené a természetet, maga tesz kárt benne. Két évig várt bemutatásra Arvo Iho filmje - ennél jobb reklám, azt hiszem, nem is kell A megfigyelőnek. SZABÓ G. LÁSZLÓ Amikor a színész rendez és játszik Enquist drámája a Kis Színpadon Nem könnyű feladatra vállalkozik a színész, amikor úgy dönt, hogy nemcsak a rendezéssel próbálkozik meg, hanem játszik is az általa színpadra állított darabban. Alapjában véve, nincs ebben semmi különös, hiszen a színháztörténet számtalan zseniális színészt ismer, akik rendezőként és szerzőként is megái Iták a helyüket. A dolog akkor fordul visszájára, ha az így életre hívott színpadi produktum bizonyíthatóan a színpadon mozgó rendező mulasztásai miatt lett felemás. Martin Huba A földigiliszták életéből című Per Oiov Enquist-dráma egyik főszerepét úgy játssza el, hogy ó maga a produkció rendezője is. Az amúgyis filozofikus, a férfi-nő kapcsolatot mélylélektani megalapozottságú párbeszédekkel érzékeltető dráma előadásában a sokszor pontatlanul megkomponált szituációk, a kissé vontatott tempó és az így elmosódó belső ritmus szinte semlegesítik a színészi játék izzását. Márpedig éppen az Enquist által mesterien megírt szerepek és a múlt századba helyezett történetnek a modern férfi-nő kapcsolatot elemző szándéka színpadjainkon is létjogosultságot ad ennek a darabnak. A Szlovák Nemzeti Színház Kis Színpadán, az évad utolsó bemutatóján egy olyan mai svéd szerző művét láthatta a közönség, aki nem nagyon van jelen a csehszlovákiai színházi kultúrában. Bár a Tribádok éjszakája című, világsikert aratott műve megjelent hazai színpadokon is, talán darabjainak cselekményte- lensége miatt elsősorban kamaraszínházi vállalkozásokban - tehát nem tömegigényt kiszolgáló előadásokban - kerültek közönség elé. A földigiliszták életéből című „ 1856- os családi fénykép“ egyik darabja Enguist drámatrilógiájának, amelybe a Tribádok éjszakáján kívül még a Faidra című opera tartozik. Ezekben az egyén és a társadalom kapcsolatát elemzi, s e széles látómező a „művész és közösség“, a „férfi és nő“ kapcsolatrendszerekbe is betekintést nyújt. Olyan alapvető létkérdéseket tesz fel, amelyek történelmi koroktól függetlenül izgatják az embereket. Ezért is számíthat sikerre A földigiliszták életéből, bár a Kis Színpad kamarajellege még mindig nem eléggé „kamarajellegű" a levegő- és térhiány érzetét keltő dráma számára. A lekicsinyített méretű barokk színpad és nézőtér az ilyen darabokban meghatározóan fontos, az aprólékosan kidolgozott színészi játékot kissé eltávolítja a nézőtől. Enquist, ha nem is avantgárd módon, mégis színpadi kísérletezőnek számít. Ez az előadás azonban az általa megírt lelkigyakorlatoknak ugyancsak felfogható helyzetsorozatból a bizonytalan tér miatt sok mindent nem domborított ki. Egy, a valóságban csak a főhősök lelkiéletében létező szerelmi háromszög és egy néma tanú szinte szakadatlan színpadi jelenléte teszi próbára a színészeket. Hans Christian Andersen, aki ebben a műben egyáltalán nem a világhírű mesék szerzőjeként jelenik meg, már lelki sérülések tüneteivel küzd. A zsenialitás minden esetben valamilyen leiki szabálytalansággal jár együtt - sugallja Enquist a nőktől és egyáltalán bármilyen emberi kapcsolatteremtéstől betegesen irtózó Andersen példájával. Ezzel még semmi újat nem mondana, ha nem toldaná meg filozófiáját pontos és egyedi látlelettel. Martin Huba (Andersen) úgy játssza el a híres írót, ahogyan senki sem képzeli el a neves embereket. Olyan figurát teremt, aki nemcsak környezetére, hanem önmagára is idegesí- tően hat. Éppen ez a színészi módszer hangsúlyozza ki Enquist gondolatrendszerét, amelynek középpontjában Andersen önmagával való küzdelme áll. Egyike volt azoknak az íróknak, akik a későbbi világhírüket megalapozó művekről (ebben az esetben a mesékről) nem is feltételezték valóságos értéküket, így mindenáron „igazi“ irodalmi babérokra pályáztak. Andersen így jelenik meg a Johanna Lujza Heiberggel való kapcsolatában is. Martin Huba egyike azoknak a színészeknek, akik képesek két irányba játszani. A figura szorongását, félszegségét, lelki bizonytalanságát befelé ugyanúgy érzékelteti, mint kifelé - a környezet felé. Heibergné szerelmes belé, ő pedig naivan képtelen elhitetni önmagával, hogy ez lehetséges, önmagával küzd, ahelyett, hogy kifelé figyelne. Emília Vášáryová (Heibergné) képes volt arra, hogy Andersen kettős énjéhez idomítsa a szerepét. Egyik pillanatról a másikra hol finom, a kor konvencióinak diktátumaihoz alkalmazkodó feleség, hol önmaga ösztönéletének utat engedő, asszonyi sorsa ellen lázadó szuverén nő volt. Míg partnereinek játékában mindvégig ott a kettősség, a szüntelen belső harc, addig Július Pántik (Heiberg) eléggé egysíkú játékra kényszerült, hiszen az író legkevesebb lelki bonyolultságot ebben a figurában rajzolta meg. Ez a szerep amolyan rezonórséget kíván meg a színésztől, s ezt Pántik elsősorban gesztusaival, arcjátékával érte el. Az általa teremtett figura tiszta tükröt tartott feleségének és vetélytársának. Indokolta Heibergné belső lázadását, és érthetetlenné tette Andersen naiv vívódását. Ez a valójában csak a lelkek bugyraiban megszületett szerelmi háromszög a színészi játék révén képes két és fél órán át lekötni a néző figyelmét. A hatást megsokszorozhatná, ha Jozef Ciller m. v. díszletei funkcionálisak, s nem csupán illusztrációi lennének egy múlt századi lakásnak. Persze, ehhez a térszervezés tudatosabb rendezői koncepciója kellene, amelyben talán jobban működne az így öncélúnak tűnő üvegház- vagy terrárium-szerú üveges szekrény is. így talán az is elkerülhető lett volna, hogy az öregasszony szerepében szüntelenül jelen levő Mária Prechovská színészi játéka ne tűnjön egy eleven „bútordarab" váratlan reakcióinak. A rendező ezzel a figurával nem tudott mit kezdeni, aki így az írói önkény szülöttének tűnt... DUSZA ISTVÁN Fotók és textíliák A Szlovák Képzőművészeti Alap bratislavai Mihály kapu utcai kisga- lériája több éve ad teret fiatal képzőművészeknek. Júliusban öten mutatták itt be ösztöndíjas tanulmányút- juk gyümölcseit. Közülük három fotóművész - Huszár Tibor, Anton Sládek és Jozef Sedlák; ketten textilművészek - Júlia Szabóvá és Mária Balážová. A tárlat kapcsán, érdekességként, érdemes elmondani, hogy a fotóművészek ugyanabban az üzemben kaptak lehetőséget az ihletforrás keresésére, ez az üzem a mohi (Mochovce) atomerőmű volt. Ilyenképpen, ha rivalizálásról nincs is szó, de a néző számára mindenesetre izgalmas egybevetési lehetőség kínálkozik. A megtalált témákat mindhárman magas szakmai színvonalon, sajátos stílusban dolgozták fel. Huszár Tibor a rá jellemző fejlett szociálkritikai érzékkel és komponálókészséggel dolgozott, Anton Sládek és Jozef Sedlák eredeti szemszögből igyekezett láttatni tárgyát, a különböző formalehetőségek kihasználásával. A textilművészek szintén egy helyről merítettek ötleteket alkotásaikhoz - a holiči len- és kenderfeldolgozó üzemben. Júlia Szabóvá len és vászon kombinálásával készült gobelinnel jelentkezett, mely gondolati frissességével, újszerűségével inkább térplasztikának nevezhető, mint a hagyományos értelemben vett faliszőnyegnek. Mária Balážová két monolitikus, szintén lenből és vászonból szőtt nagyméretű stilizált figuráján főként a különféle szö- vési struktúrák társításával ért el meglepő hatásokat. Egyébként mindkét művész a választott anyag természetes színeire és tulajdonságaira támaszkodott, csak helyenként üdítette azokat szerény színbetoldásokkal. Az öt művész alkotásai, melyek az utóbbi egy-két év termései, bizonyítják, hogy az ösztöndíj nem veszett kárba, sőt busásan kamatozott. A. GÁLY TAMARA Tüske a köröm alatt - Cserhalmi György és Ráckevei Anna
