Új Szó, 1988. július (41. évfolyam, 153-178. szám)

1988-07-25 / 173. szám, hétfő

K órusban énekelni - mondják - más, mint egyedül. Meg­sokszorozódhat ez az érzés akkor, ha több kórus énekel együtt? Bizo­nyára igen, hiszen tapasztalatból tu­dom, hogy a csehszlovákiai magyar kórusok minden lehetőséget kihasz­nálnak a közös éneklésre. Feltéve, ha karnagyaik elegendőnek tudják mindazt, amit estéről estére, hóna­pokon keresztül a próbák sorozatá­ban megtanultak. Kétségtelen, hogy a közös éneklés, a megszokottól különböző szereplési lehetőségek és az egymástól megtanulható kó­már valóság lett az álomból. Sikerült a támogatókat, a szervezésben se­gítőket is meggyőzni, (gy a megvaló­sult tábort a Dunaszerdahelyi (Du­najská Streda) Járási Népművelési Központ, a Csemadok járási bizott­sága és somorjai alapszervezete, a somorjai művelődési ház, valamint maga a Híd vegyeskar közös mun­kája eredményének tekinthetjük. Persze, szakmai hozadéka is van a hat napnak. A huzamosabb ideig tartó együttlét elmélyültebb munkára ad lehetőséget. Nem szólva arról, hogy a vendégkórus olyan szlovák művekkel ismerkedik meg, amelyek két nép zenekultúráját hozzák köze­lebb. Fontos az is, hogy közösen szólaltatunk meg olyan alkotásokat, mint a József Attila Tél című költe­ményének szövegére Udvardi Lász­ló által írt vegyeskari mű. A ,, Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek“ olyan gondolata József Attilának, melyet ez a kórustábor szeretne felvállalni* Pokstalter László szavai mögött felsejlik a kórustábor jövője is. A két­évenkénti periodicitás mind szak­mai, mind szervezési meggondolá­sokból reális igénynek tűnik. Ugyan­Harmoniakereses TÁBOROZÓ KÓRUSOK KÖZÖTT rusművek tehetnek vonzóvá egy kó­rustábort. Meg más is, hiszen példá­ul a nemrég Somorján (Šamorin) befejeződött I. Csallóközi Kórustá­bornak egy olyan magyarországi ve­gyeskar is résztvevője volt, amely közvetlenül a rendezvény megkez­dése előtt tért haza franciaországi vendégszereplésről... A Jánossomorjai Szövetkezetek és Pedagógusok Kórusának karna­gya, Karácsony Géza, tapasztalt szakember, több külföldi szereplé­sen is vezényelte a rangos magyar- országi vegyeskart:- Tizenegy napig tartó franciaor­szági tartózkodás után szinte köz­vetlenül Somorjára jöttünk. Tény, hogy kissé fáradtak vagyunk, mégis eleget tettünk a meghívásnak, amely a franciaországit jóval meg­előzte. Sajnos, a budapesti Építők Kórusa is egy később született ka­nadai meghívás miatt mondta le az itteni részvételt. Mindez azonban semmit sem von le a kórustáborban végzett munka értékéből. Mivel a mi kórusunk annak idején pedagógu­sokból alakult, s ma már a legkülön­bözőbb rétegekhez tartozók is éne­kelnek benne, nagyközségünk saját együttesének tekinti. Ennek megfe­lelően a mi baráti kapcsolatunk a so­morjai Híd vegyeskarral bizonyos mértékig a nagyközség és a város kapcsolatait is erősíti. 1985-ben a Híd résztvevője volt nálunk egy hasonló táborozásnak. Azt hiszem, akkor született meg Pokstaller Lász­ló karnagy fejében a gondolat: So­morján is jó lenne egy ilyen kóruslá- bort szervezni...- Nagy ösztönzést adott az a há­rom évvel ezelőtti találkozó - veszi át a szót Pokstaller László. - Kissé elhúzódott az előkészítés, de most akkor igen körültekintő időzítésre lenne szükség, hiszen a hazai kóru­sok számára a háromévenkénti Ko­dály Napokon történő megméretés olyan cél lehet, melynek elérését ez a találkozó is segítheti. Persze, mindez csupán az újságíró morfon- dírozása ennek a szaktábornak a ki­váló ötlete nyomán. Van azonban néhány olyan tényező, amit a szak­ember - két részt vevő együttes, a nagymegyeri (Calovo) Bárdos La­jos vegyeskar és a dióspatonyi (Ore­chová Potôň) Barátság vegyeskar karnagya - Ág Tibor említett meg:- Vegyes érzelmekkel tekintek vissza az eltelt napokra. Nem va­gyok már húszéves, aki tele van ideálokkal. Számos ilyen vagy eh­hez hasonló találkozón vettem már részt. Úgy vélem, hogy jelentősége abban van, hogy itt komoly munka folyik, s ki lehet kapcsolódni. De a hangsúlyt én a komoly munkára helyezem. Ez a részvételre is érvé­nyes, hiszen csak akkor teljesíti a feladatát, ha minden kórus eljön, minden tag egyben kötelességet is teljesít. Néhány dolgot meghatáro­zónak tartok: 1. Pozitív, hogy több énekkar találkozik. Olyan lehetőség ez az összkari munkára, amely opti­mális összetételt és minőségi ered­ményt hozhat. Az egyes kórustagok megismerkedhetnek azzal az él­ménnyel, amit a kiegyensúlyozott hangzás ad. 2. Ezek az emberek itt ismerhetik meg a tudatos és rend­szeres munka örömét. Akik lelkes énekkari tagok, azok a szabadidő­ben is gyakorolnak. A pihenést is arra használják fel, hogy tanulják, próbálják az egyes szólamokat. 3. Olyan hangversenyeken vehet­nek részt, amelyeket a kórusok egyedül nem tarthatnának. Ezzel összefügg az igényes, nagylétszá­mú kórust kívánó művek betanulá­sa. Igaz, hogy ebből aztán egy-egy vegyeskar otthon nem sokat tud hasznosítani, a tagok énektudása, zenei ismerete mégis gyarapodott általa. Ha most meg kellene vonnom a tábor mérlegét, akkor azt nagyjá­ból így tenném: Mindenki megérez­te, megismerte, mi a különbség nagy és kis kórus között. Ez pedig alapvető feltétel ahhoz, hogy más­képpen dolgozzon egy-egy vegyes­karban Amin el kellene gondolkod­ni: vajon ez a táj, ez a hely megfele­lő-e, eléggé ösztönző-e, vonzó-e mindenki számára. Magyarországon általában a Balaton mellett, idegen- forgalmi központokban rendezik az ilyen találkozókat. így természete­sen felmerültek olyan kérdések is, amelyekre már nem a rendezőszer­vek adtak választ, hanem a szál­lásadó szolgáltatás függvényévé let­tek. Július első felében ezen a tájon az aratás a legfontosabb, így a kó­rustagok egy része el sem jöhetett a táborba. A vendéglátó kórus oda­haza van, így néhányan a munkaidő letelte után jelentek meg az egyes szólampróbákon. Másoknak viszont szabadságuk terhére kellett itt len­niük. így elég nagy volt a fluktuáció. Ág Tibor nem kórusművet, hanem egyszólamú népdalok egyszólamú feldolgozásait ajánlotta a betanulan­dó müvek sorába. Bár ezt nem mondta, valószínűleg azzal a szán­dékkal tette, hogy a résztvevők ze­nei anyanyelve gazdagodjon. Ehhez az igyekezetéhez kapcso­lódott a július 15-én Dunaszerdahe- lyen adott hangverseny is. Köves Dezső szobrászművész zenélő szö- kőkútja Bartók Béla 15 magyar pa­rasztdal című gyűjteményének né­hány, a Csallóközben gyűjtött dalla­mát játssza. Érdekes volt a kút kissé nehézkes ritmusú gépi hangjai után hallani a népdalok születési helyén dolgozó kórusok eleven énekét. Azokat a népdalokat énekelték, amelyeket Bartók ezen a tájon gyűj­tött... öt vegyeskar tagjai töltöttek hat napot Somorján az I. Csallóközi Kó­rustáborban. A dunaszerdahelyi Bartók Béla, a nagymegyeri Bárdos Lajos, a dióspatonyi Barátság, a so­morjai Híd vegyeskarok és a János­somorjai Szövetkezetek és Pedagó­gusok Kórusa három koncertet adott, amelyeken a tábor egyesített kórusát vezényelhette Ág Tibor, Ka­rácsony Géza, Jarábik Imre és Pokstaller László. Kár, hogy a nagy­megyeri és somorjai koncertek né­pes hallgatóságának csak a töredé­két érte el a dunaszerdahelyi Vám- béry Ármin téren megrendezett sza­badtéri hangversenyé. Talán két év múlva többen lesznek... A ddig is még két fontos tényt: a kórustábor résztvevője volt Karay József, ismert magyarországi zeneszerző, akinek számos vegyes­kari művét éneklik a csehszlovákiai magyar kórusok. Vele együtt néhá­nyan ott voltak olyanok is, akik nem az említett kórusoknak a tagjai. Ők szintén tanulni jöttek. Úgy vélem, nem hiába. DUSZA ISTVÁN LEMEZ Millió rózsaszál A világszerte népszerű Pauls- szerzeményt - Andrej Voznye- szenszkij, szovjet költő orosz szöve­gével - eddig elsősorban Álla Puga- csova repertoárdarabjaként ismer­tük. Most a szép dallamú, megható dal magyar változatával is megis­merkedhetünk a Millió rózsaszálcím­mel kiadott Csongrádi Kata-\eme- zen. A színművésznő, aki könnyű­zenei dallamok kitűnő előadója is, kedveli a szovjet táncdalokat, egyik legsikeresebb magyar előadójuk. Bi­zonyítja e lemez is, melyen három közkedvelt szovjet melódia hangzik el. Az első a címadó Pauls-szerze- mény, a Millió rózsaszál, S. Nagy István szép, a Voznyeszenszkijéhez méltó magyar szövegével. A másik Blantyer Katyusája, melynek szöve­ge Pártos Jenő fordításában s2intén egyenrangú az eredeti Iszakovszkij- szöveggel. A Katyusát magyarul hallottuk már Karády Katalintól is, ez az újabb változat Wolf Péter feldol­gozásában, Csongrádi Kata tempe­ramentumos előadásában ugyan­csak megnyeri tetszésünket. A har­madik szovjet dal a némiképpen ro­mantikusnak, kissé cigányos dalla- múnak tetsző Szkupinszkava-szer- zemény, a Szólj csak, hegedű, S. Nagy István megkapó szöve­gével. Ha csupán ez a három dal lenne a lemezen, már akkor is érdemes megvásárolni, a nagyszerű Pepita­lemez azonban még tíz szebbnél szebb számot tartalmaz, köztük egy közismert lengyel dallamot, melyet filmzenei betétként - Varsó, te szép címmel - ismerünk. Ezúttal Csong­rádi Kata feldolgozásában, S. Nagy István szövegével, Tanúm az ég címmel hallhatjuk hatásos előadás­ban. A magyar számok sorát a Knisch-W. Kovács-S. Nagy-szer­zemény, a Bolond az ember nyitja meg, ezt egy Wolf-W. Kovács­S. Nagy-dal, az Áldj meg engem követi. A B oldal a Jöttem én a semmiből című Vangelis-S. Nagy szerze­ménnyel kezdődik. A fiúkkal soha nem volt szerencsém - ez a címe a következő Wolf-W. Kovács­S. Nagy-Csongrádi szerzeménynek, melyet a Frédikém című Wolf­S. Nagy-dal követ. Szép a Máté Péter-S. Nagy szerzőpáros Cigány­szerelem című dala is, amely után a lemez talán legszebb magyar szá­mát hallhatjuk, ez a felejthetetlen Latinovits Zoltán emlékére kompo­nált Vargha-S. Nagy-szerzemény, a Szindbád. Csongrádi Kata mélyen átérzett, kifejező interpretációja külön zenei és szellemi értékké avatja a dalt. Az énekesnő zeneszerzőként is bemu­tatkozik. S. Nagy István szövegére komponálta az Itt van az otthonom című dalt, mely méltán illeszkedik a lemez többi száma közé. A záró­szám egy Wolf-S. Nagy-kompozí­ció: Ez a föld a miénk. A lemez - telitalálat. Csongrádi Kata különféle ritmusú, hangulatú és atmoszférájú dalokat ad elő egysze­rűen, de nagy mesterségbeli tudás­sal, kifinomult zenei ízléssel, ele­gánsan. De nem lehet panaszunk a zenei kíséretre sem, egy eddig kevésbé ismert együttes, az MHV- Stúdió 10. GMK közreműködésével készült a lemez. SÁGI TÓTH TIBOR Janiga József: Út menti fák (tus) Nem látnak át a ruhámon Számomra nem sok gondot jelen­tett az öltözködés. Egy ideig öltöz­tettek, ahogy lehetett, azután öltöz­ködtem, ahogy jól éreztem magam. De ha meggondolom, a dolog még­sem ilyen egyszerű. Mert már gye­rekkoromban is sandán néztünk egymásra: a szalagok, fodrok, csip­kék meg én. Olyannyira, hogy ádá­zul száműztem a lányom gyerekéle­téből valamennyit. Nem maradt el a bosszú: ma ott kuncognak a maga készítette ruhákon, és én megbo­csátottam anyámnak, hogy annak idején rám kényszerítette őket. Sok energiát most sem fordítok arra, hogy mit veszek magamra, időm sincs rá, de az perdöntőén fontos, hogy mit nem. Csak abban érzem jól magam, amivel úgy vagyok azonos, mint a bőrömmel, vagy a szemem színével. Irtózom a selyemtől, és azt is tudom, hogy egy szabó sem sok örömét lelné bennem. A tűsarkú ci­pőről nem is beszélve! Nem csinálnék ügyet az egész­ből, ha a mesék nem mocorognának bennem. És éppen ebben az irány­ban. Mert az ugyan mindig kiderül, hogy nem a ruha teszi az embert, de sok bonyodalom forrása, amíg mindez kitudódik. Némelykor azért, mert nem látnak át rajta, de az is megesik, hogy túlságosan is. Itt van, ugyan, Hamupipőke. Zokszó nélkül viseli a durva szövetből készült ruhát és válogatja a borsót nap mint nap, mert biztos lehet benne, hogy már útban van az a jó szemű királyfi, aki tudja, kinek a lábára illik majd a se- lyemtopánka. Ám egy másik királyi udvarban fel sem tűnik, hogy egy játékos ötletből születő ruhacsere folytán eltűnik a királyfi, és egy kol­dusfiú veszi át a helyét. Hogy az utca népe nem dől be egy magát királyfinak dicsekvő koldusruhának, abban sincs meglepő. Realista. Még bonyolultabb a helyzet Pomádé ki­rály esetében, akire hiába öltöztetik rá királysága minden selymét, bro­kátját és bársonyát, mégis meztelen marad. Az már más kérdés, hogy van-e, aki meg meri mondani!? Hogy ezek a meseanalógiák ma is érvényesek, afelől nincs semmi kétségem Az sem változtat a lénye­gen, hogy a mesehelyzetek és me­sefigurák ,,valóságneve“ kemé­nyebb lett. Ma identitástudatnak szokás mondani a felnőttek nyelvén azokat az emberi, erkölcsi, társadal­mi jelenségeket, dilemmákat, konf­liktusokat, amelyek az alapmesékre emlékeznek bennünk, de amelyeket a mesehősök kiszolgáltatottságával él meg a gyerek, s minden tapaszta­lata ellenére nemegyszer a felnőtt is. Nem a mese naivitás, hanem azt hinni, hogy a valóság nem oszt Ha­mupipőke-szerepeket, hogy egy er­kölcsi értelemben vett ,,ruhacsere“ esetén biztosabban hord a sze­münk, mint Mark Twain történeté­ben, és hogy első látásra kitetszik: meztelen a király! Csak a jó szemű királyfi lett kevesebb, a mesei igaz­ságszolgáltatás marad el olykor-oly­kor, és mintha a mesék bátorságá­val is baj lenne. Pedig a valóságnak is szüksége van néha a mesék biz­tatására. Azt viszont minden jelképiségre való hajlamom mellett sem gondol­tam, hogy mai gyerekek körében ,,ruhakomplexusra“ bukkanhatok. Elég sokat járom az országot, min­denfelé ugyanazok a cipők rúgják a focit, ugyanazokat a farmernadrá­gokat koptatják az iskolapadok. A butikáru, a külföldi ,,cucc“ falun sem számít csodának. Legfeljebb arról van szó, ez Lee márkájú, az meg csak Trapper. Soha nagyobb baj ne legyen! Még a felnőttek sem reménytelen esetek, előbb-utóbb csak megtanulják, hogy narancssár­ga a divatszín, és hogy kell kimon­dani azt, hogy Wrangler. Igyekeztem én is,, szakértőnek “ bizonyulni egyik alkalommal, csakhogy tizenkét éves ,,üzletfelem“ cseppet sem honorálta az igyekezetemet. Pedig már úgy látszott, hogy sikerült összebarát­koznunk. De valamit elhibáztam- Jó dzsekid van - mondtam, és morzsoltam egyet az anyagon a szokásos rutinmozdulattal (nagya­nyám, aztán meg az anyám nézte így meg, hogy gyűrődós-e a szövet a Hovanyecz úr boltjában). Lám, minden mozdulat emlékezik egy másikra! Ágit is emlékeztette az enyém, csak hát honnan tudhattam volna, összerándult, és elhúzódott tőlem, aztán csak ennyit mondott:- Ne tessék engem megtapogatni!- Zavartan bocsánatot kértem, de a dolog nem hagyott nyugodni. Végül mégis sikerült kibogoznom az okot. Ági egy születésnapi,, buli­ra“ volt hivatalos. Három gyerek is lévén a családban, a ,,szerelés“ egy része otthon készült. Ezúttal is új ruhát kapott Ági, az édesanyja varr­ta. Egész éjjel ott ült a varrógép mellett, hogy elkészüljön. A többiek­kel együtt boldogan viharzott be a barátnőjéhez, és ekkor történt va­lami. A barátnője édesanyja megje­gyezte, hogy milyen csinos. S ami­kor kiderült, hogy csak otthon ké­szült, a néni gyúrt egyet az anyagon, és annyit mondott: Ja!... Ági csak az újjakat látta a karján, amint csalódot­tan az anyagon matatnak, azután elment a kedve az egésztől. A ruhá­tól is meg a születésnaptól is. Senki nem értette, mi baja. Azt hiszem, én most már értem. Magamról tudom, hogy ezek a szük­ség diktálta összebújások, amelyek az ilyen éjszaka és otthon készült ruhák körül vannak, nagyon érzéke­nyek. De van önérzetük. És lehet is! Nem szeretik, ha megalázzák őket. Egy rossz mozdulatra kiszolgáltatot­tá válnak, és szégyenkezni kezde­nek. Mintha rajtakapták volna őket. így azután az öröm is lehűl körülöt­tük. De valami furcsa értéktévesztés is megtörténik, ami bizonytalanná teszi az embert. Mintha egyetlen pillanat alatt megszüntetnék ott belül is, ahol láthatatlan. Pedig hát ott legazonosabb önmagával. A gyerekkor egyébként is az elva- rázsoltság különös állapotában él. Minden csak átmenet, csak idősza­kos, a csoda holnap történik mindig. Vagy azért, mert a játék így kívánja, vagy önvédelemből. De leginkább azért, mert a valóság szintjén végig­gondolva is végtelen lehetőség. Ta­lán ezért öltözik annyiféle ruhába. De a ruha ne tévesszen meg senkit! Több okból sem. Egyrészt mert el­dobja, ha kinövi. Másrészt, mert ezt a ruhát nem mindig maga választja, megesik, hogy mások szabják, vagy éppenséggel a ruha választja ót. Harmadsorban - és talán ez a leg­fontosabb - nem a báb a fontos, hanem a lepke. És ezt a lepkét ki kell dajkálni. Meg kell látni, már ott, a bábban is. És ha kibújik, ne nyúl­junk a szárnyakhoz. Az ujjunk he­gyén maradt hímpor veszélybe hoz­hatja a lepkeséget. Kár lenne érte. S magunkat fosztanánk meg a cso­dától... SZABÓ ÉVA ÚJ szú 4 1988. VII. 25.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents