Új Szó, 1988. július (41. évfolyam, 153-178. szám)

1988-07-21 / 170. szám, csütörtök

Rangos névsor - hullámzó színvonal Jegyzetek a XVIII. Veszprémi Tévétalálkozóról Először a versenyprogramról, melyben tizenhat film szerepelt, ezúttal két kate­góriában, tizenkét drámai alkotás az egyikben, négy tévéopera a másikban. A Veszprémi Georgi Dimitrov Művelődési Köz­pont színháztermében felállított mo­nitorokon sokféle téma és világ ele­venedett meg, a múltból és jelenből egyaránt. A műfajt és stílust tekintve is változatosabbnak tetszett a mű­sor, mint a korábbi években, amit különben előre sejtetett már az írók névsora, akiknek a műveiből a fil­mek készültek; Bródy Sándor (A nap lovagja), Günter Kunért (Nyomozás a Kleist-ügyben), Csáth Géza (A varázsló álma), Mihail Bulgakov (Zojka szalonja), Karinthy Ferenc (Halállista), Méhes György (Volt egyszer egy úrlovas), Bertha Bulcsu (Labdaálmok), Kosztolányi Dezső (Hajnali párbeszéd), Henrik Ibsen (Peer Gynt), hogy csak a legismer­tebbeket említsem. Természetesen, a név és az irodalmi mű, tartozzanak bár a legrangosabbak közé, önma­gukban nem jelentenek mindjárt mi­nőséget is - a képernyőn. Hiszen más a novella, regény, dráma, és megint más a televíziós feldolgozás. Nos, maradva a drámai művek kategóriájánál, mindössze három film emelkedett ki a mezőnyből. Az egyik Pajer Róbert diplomamunkája, a Mami blue, Bán János, Gáspár Sándor és Dörner György - remek együttest alkotó - főszereplésével. Sikerült elérni a célt, melyet a rende­ző így fogalmazott meg a forgató- könyv ugyancsak fiatal társszerzőjé­vel, Garaczi Lászlóval. „Csináljunk egy gyors, fordulatos filmet, mint az olaszok. Három mulatságos, külvá­rosi vagányról, pesti srácokról, akik­hez beesik a nagy pénz.“ Nemcsak humorában, szatirikus-ironikus szemléletében is az újszerűség ere­jével hatott, legalábbis a magyar té­védrámák viszonylatában, ez a köny- nyed pergő, alapos mesterségbe­li tudásról tanúskodó gengszter­történet. Humoros-szatirikus hang­vételű film egyébként volt több most a versenyprogramban (Zojka szalon­ja, Brigádeltérítés), de hiányzott belőlük a hőfok, a tempó, az utóbbi ráadásul kimódolt sztorinak tetszett (magánerős építtetők félig elkészült házuk alagsorában fogságban tart­ják az építőbrigádot, mely mindent csinál, csak nem épít; aztán fordul a kocka, a brigád zárja rá az ajtót az építtetőkre, végül elkezd épülni a ház, még a vezérigazgató is dol­gozik, akinek korábban a villájához hordták el a házhoz irányított anya­gokat, berendezéseket). Pontos, részleteiben is kidolgozott film A va­rázsló álma, Molnár György rende­zésében, Eperjes Károly főszereplé­sével. Csáth Géza, azaz, civil ne­vén, dr. Brenner József írói és em­beri világát, kegyetlen gyermekkori, majd későbbi morfiumos élményeit hitelesen, gyakran álomszerű, mély képekben idézi fel. Illés Endre sza­vaival élve: ,,A romló anyag iszonyú elváltozásait, a magány esszenciáit, az őrületbe csukló fintorokat, a test titokzatos kiterjedését“, egy-egy pil­lanat gyönyörét, melyet hamar elra­bol tőlünk vagy megtépáz a megál­líthatatlan idő. És a harmadik film a Peer Gynt. A címszereplő Szaká­csi Sándor, Aase Törőcsik Mari, Sol- vejg Für Anikó. A rendező Gaál István. Hatalmas vállalkozás, anyagi szempontból is (több országban for­gatták, köztük nálunk, a Magas-Tát- rában). Többek között az érzékeny operatőri munka révén (Vecsernyés János), a természetet és benne az esendő, a vélt vagy valódi hibáira mentséget, önmaga igazolására filo­zófiákat gyártó embert egybefogó hatásos total plánjaival és részlete­ző közelképeivel ez a film újfent bizonyította, hogy szerencsés eset­ben egy-egy drámának olyan elemei is kiemelhetők filmes-televíziós esz­közökkel, amilyenek a színházban soha; és úgy, ahogy ott szintén lehe­tetlen. Ebből eredően újfajta értel­mezésre ugyancsak lehetőség nyí­lik. Persze, bármennyire tetszett is nekem ez a film (a zsűri meg sem említette), igazat kell adnom azok­nak, akik úgy vélik, hogy „nem él meg a televízióban“, terjedelménél fogva. Bár rövidítettek az eredeti változaton, időtartama így is 142 perc. Kinek van manapság ennyi ideje, és türelme? A többi alkotás zömében rutin­munka, hagyományos megformá­lásban. Ez áll a Kaland az élet című - nem tévé-, hanem - játékfilmre is, pedig rendezője, Szinetár Gábor. szintén fiatal ember, huszonhat éves. Profi szinten érti már a film­nyelvet, látványos, pergő képsoro­kat fogalmaz, de valóságlátásából és módszeréből hiányzik az új szemlélet, új hang. Például az olyan, amilyet a Mami blue-ban érzékelhet­Bán János filmben a Mami blue című tünk. Ami az operafilmeket illeti, a magyar tévé zenés színháza to­vábbra is jó színvonalon dolgozik, legalábbis ez derül ki Lendvay Ka- m/V/ónak, az operazsűri elnökének a véleményéből. Szakember, sőt még csak jártas sem lévén a műfaj­ban, öt kértem meg, értékelje rövi­den a produkciókat: - Nincs közöt­tük kiemelkedő, de tisztes, korrekt és élvezetes teljesítmények. Érde­me a televíziónak, hogy olyan műve­ket is kiválaszt a képernyőre, ami­lyeneket az operaházak nem tűznek műsorra, vagy amelyek már feledés­be merültek. Például Hubay víg­operája, A cremonai hegedűs nem a legfontosabb zene századunkban, de kellemes, átmenet az opera és az operett között. Ennyit a versenyműsorról, me­lyen kívül, híven a találkozó hagyo­mányaihoz, voltak aztán ősbemuta­tók. Veszprémi és Veszprém kör­nyéki üzemek művelődési házaiban tartották őket, közönség előtt, az alkotók, köztük a színészek részvé­telével. Bármennyire igyekeztünk, sajnos, nem láthattuk mindet, az időpontok ütközése miatt. így lema­radtunk Sára Sándor Jeles Napok Ászáron című dokumentumfilmjének bemutatójáról, amely, mint hallottuk, és olvastuk a megyei lap másnapi közleményében, élénk visszhangra talált az alsóórsi közönség körében, ahol megjelent a főszereplő is, az ászári tsz Állami-díjjal kitüntetett, ma már nyugdíjas elnöke. Kemény és igaz film, mondták Sára munkájáról. Nem dokumentumfilm ugyan, és a kivitelezése sem a legtökélete­sebb (sok az állókép, és előfordul­nak helyenként dramaturgiai hibák), de hasonló állítható Mihályfi Sándor Az utolsó látogató című tévéjátéká­ról, mely Vladlen Dozorcev szovjet író drámájából készült, Kozák And­rással és Avar lstvánna\ a főszerep­ben. Az egyébként mindössze négy- szereplős történet arról szól, hogy a kinevezés előtt álló egészségügyi miniszterhelyettest és a pályáját ha­zugságokkal, erkölcstelen fogások­kal is egyengető titkárát felkeresi a fogadónapon egy férfi, egy nő kíséretében. A miniszterhelyettes, aki korábban orvos volt, tragédiával végződő mulasztást követett el, de ezt az „ügyet“ is sikerült elsimítania. A férfi (állampolgár) igazságot akar, kezdve mindjárt azzal, hogy felszólít­ja a miniszterhelyettest: mondjon le. „Minket csak tiszta, becsületes em­berek vezessenek. Akik úgy is él­nek, ahogyan hirdetik. Különben nem tudunk nekik hinni.“ Hogy Kö- zép-Európában is születhet színvo­nalas lélektani krimi (triller), Várko­nyi Gábor igazolta. Bár kicsit hosz- szúnak tűnt (igaz, közvetlenül egy­más után vetítették a két részt) a Ri­chard Harris amerikai író sztorijából csupa lengyel színésszel forgatott, a műfaj jellegzetes ismérvei szerint fényképezett film, A vendég kocká­zata - lekötötte a figyelmet. Egysze­rű és szép, az erdélyi hegyi emberek zárt világát megelevenítő, helyen­ként autentikus hangulatot árasztó filmet készített Tamási Áron novellá­jából Bohák György Gyökér és vad­virág címmel, Zente Ferenc, Kubik Anna és Bubik István főszereplé­sével. Ugyancsak jó hagyomány, hogy a találkozón évről évre bemutatkozik a Magyar Televízió keretében mű­ködő Fiatal Művészek Stúdiója. Ezút­tal kilenc filmet hoztak, melyek kö­zött volt két és fél perces kísérleti videoklip, aztán kisjátékfilm, zenei happening, riportfilm, portréfilm. Há­rom alkotás fogott meg közülük, az egyik számomra a legnagyobb él­ményt jelentette az idei találkozón. Riportfilm ez, címe Magányügyek, egyetlen szereplője egy hatvannégy éves, büntetett előéletű, alkoholista budapesti férfi. Régen hallottam ennyi bölcs gondolatot, okos szót, ilyen világosan fogalmazó, őszintén megnyilatkozó, s talán éppen ezért a magyar nyelvet szépen beszélő embert, aki olyasmit is elmondott magáról, amit mások a legszűkebb baráti körben is restellenek. Ö a ka­merák előtt sem. Egyedül él, tisztá­ban van sorsával: nincs senkije, és nincs rá szüksége senkinek - mert­hogy belőle ugyan mi haszna lehet­ne valakinek is. Nem panaszkodott, nem jajgatott, mondta az életét, ami­lyen. A film operatőre és rendezője Fazekas Bence, riportere Palik László. Hasonlóan eredeti személyi­séggel, egy, minden időben máso­kért élő, nyugalmazott védőnővérrel ismerkedtünk meg Lehoczki László rendező Köszönöm Uram, hogy hív­tál című, történelmi helyzeteket is felidéző portréfilmjében. A harmadik alkotás Müller Péter Iván videoklipje, a Kan garoo (Kenguru, ami magya­rul annyit tesz, nem értem). Egy ausztrál benszülött popzenekar köz­reműködésével a „mindenkori kom­munikációs zavar archetipikus“ szemléltetése. A többi filmről más helyütt szólok majd, amiként az Egymás közt: a te­levíziós drámai műfaj továbblépési lehetőségei címmel tartott szakmai tanácskozásról is, melyen, több kül­földi tévétársaság képviselői között, jelen voltak a Csehszlovák Televízió munkatársai, akik egyébiránt a ta­pasztalatszerzésen kívül eredmé­nyes megbeszéléseket folytattak magyarországi kollégáikkal az együttműködés újabb lehetőségei­ről, közös drámai és szórakoztató műsorok készítéséről. Magán a ta­nácskozáson heves vita alakult ki a jelenlévő, a kommersszel szem­ben a művészetet, értéket féltő tele­víziós alkotók között, akiknek a so­raiban egyre több a fiatal arc, las- san-lassan már szóhoz is jutva (a terepen régóta működő „nagyok versengésében“), és, reméljük, fel­frissítve szemléletet, látásmódot, al­kotói módszert és eszköztárat. BODNÁR GYULA Nem elég a jó szándék A Csehszlovák Televízió II. mű­sora havonta egyszer, szombaton sugározza a Nyitott ablak című soro­zatot. A sorozat alkotói Vinco Janitár és népes családja életének esemé­nyein keresztül mutatnak rá egy-egy sokakat foglalkoztató időszerű prob­lémára, amely aztán, a dramatizált epizódot követően stúdióbeszélge­tés formájában kerül megvitatásra. A vitába a nézők is bekapcsolódhat­nak, telefonon mondhatják el véle­ményüket. A sorozat alkotóinak fő célja épp az volt, hogy bizonyos problémákkal kapcsolatosan moz­gósítsák, véleménynyilvánításra és állásfoglalásra késztessék a közön­séget. A műsorban felvetett problé­mák rendkívül változatosak. Miről is volt eddig szó? Januárban a műem­lékek védelméről, megóvásáról, feb­ruárban a tudomány- és technika fejlődéséről, márciusban a nyugdíja­sok foglalkoztatásáról, áprilisban a Gabčíkovo-Nagymarosi Vízlépcső- rendszer kapcsán a munkaegész­ség-védelemről, a legutóbbi, májusi adásban pedig a főiskolai felvételi vizsgák rendszeréről. Az adás iránti érdeklődést bizonyítják a dramatizált epizódokat követő élénk viták. Fel­vetődik azonban a kérdés, hogy az említett problémák igénylik-e egyál­talán a dramatizált bevezetést. A so­rozat egészét tekintve elmondható, hogy hasznos, mivel sokakat érintő problémákat vet fel, ezt tanúsítja magas nézési indexe is. Ám a két különböző műfaj, a művészi igényű dramatizált epizód és a publicisztika ötvözése nem mondható épp a leg­szerencsésebbnek. A néző nem úgy tekint a színészek által eljátszott történetekre, mint önálló művészi al­kotásra, hanem csupán mint az adott problémakör illusztrációjára. Ezek az epizódok számos kér­dést vetnek fel a dramatizálással kapcsolatban. Ilyen például a pozitív hős problémája, a publicisztika és a dráma műfajának ötvözése, a dra­maturgiai kontinuitás kérdése. A folytatásos történet középpontjá­ban a népes és szerteágazó Janitár família áll. Minden tagja a saját éle­tét éli és sorsuk ábrázolása azt su­gallja, hogy hagyományos sorozat­ról van szó. Ám ezt az egyes epizó­dok közt eltelt hosszú idő (egy hó­nap) cáfolja, mint ahogy az a körül­mény is, hogy az epizódok alapkonf­liktusát, az egész történet menetét alá kell rendelni a kerekasztal-be- szélgetés témájának. így mindig más színhelyre, a Janitár család más tagjára tolódik át a történés súlypontja, miközben az előző adá­sokból megismert szereplőkről töb­bé nem esik szó. így a sorozat vonala megtörik és a nézők - no meg az alkotók előtt is - nem kis feladat áll; tájékozódni az esemé­nyek bonyolult szövevényében és a szereplők népes táborában. Ráa­dásul a Janitár család tagjainak sor­sát az adott téma határozza meg, így élethű, valóságos szituációkról szó sem lehet. Marad a nyers tétel­szerűség, a szándék kilóg a darab­ból. Az egyértelműen pozitív hős­ként beállított Vinco Janitár alakja is (Andrej Mojžiš alakítja) sok kívánni valót hagy maga után. A pozitív hős csak élethű, hús-vér figura lehet, ám ebben az esetben Vinco Janitár nem más, mint az alkotók szándéka­inak eszköze, téziseik szócsöve. Nem valósághű figura, hanem csak a szerzők véleményének laposan moralizáló és filozofáló élő illusztrá­ciója. Ez a hiányosság szinte tör­vényszerűen adódik a dramatizált epizódok jellegéből. Hisz a főhős nem szerepel azonos súllyal vala­mennyi történetben, sok esetben csak „alájátszik“ az előtérbe helye­zett többi szereplőnek. A sorozat másik gyenge pontja a szereplők cselekvésének motiválása, a konf­liktusok és bonyodalmak megszer­kesztése, a cselekmény felépítése. Itt az alapvető hiba a túlzott leegy­szerűsítés, a felületes ábrázolás- mód, a valószínűtlen „véletlenek“ gyakori előfordulása. (A kiváló spor­tolónő takarítás közben térdtörést szenved, íme a dráma kiindulópont­ja...) A forgatókönyv rendezői meg­valósítása híján van minden invenci­ónak, nem ad hozzá semmit a száj­barágós, banális dialógusokhoz, gyakoriak az üresjáratok, ahol egy­szerűen nincs mit „játszani“. Ezt sajnos nemcsak a színészek érzik, de a nézőknek is ez a benyomása. Amennyiben ezek az epizódok csak a stúdióbeszélgetések témáját ad­ják, a hatvanperces játékidő erre feleslegesen sok, s egyben kihasz­nálatlan is, mivel a sorozat nem él a szerzők választotta műfaj adekvált színvonalas eszközeivel, lehetősé­geivel. A Nyitott ablak eddigi kilenc adá­sa feltárta az egyébként igényes és érdekes vállalkozás gyenge pontjait. A szándék minden esetben valóban dicséretreméltó volt, ám megvalósí­tását nem segítette a gyenge dra­maturgia és a tökéletlen kivitelezés. A nézők széles körének bevonásá­val szólni napjaink közérdekű kérdé­seiről, problémáiról olyan feladat, amely igényesebb megoldást érde­mel. A felsorolt hiányosságok kikü­szöbölése élvezetes, sokak érdeklő­désére igényt tartó műsort eredmé­nyezne, amely hatékonyan járulhat­na hozzá mindennapi gondjaink megoldásához. MIROSLAV BARANOVIČ Egy diáklány és az anyanyelv Beszélgetés Pokstaller Líviával A jövőre érettségiző somorjai (Šamorín) diáklány nemrég tért haza egy magyarországi anyanyelvi tá­borból. Pokstaller Lívia alapiskolás korától résztvevője a versmondó- és kiejtési versenyeknek. Legnagyobb sikerei között tartja számon a Duna Menti Tavaszon elért második he­lyezést, valamint a Kazinczy Nyelv­művelő Napok kiejtési versenyében szerzett két második és egy harma­dik helyezését. Idén második alka­lommal vett részt a Győrben rende­zett Szép magyar beszéd ver­senyben.- Milyen ez a vetélkedő? Miben különbözik a mi kiejtési verse­nyünktől?- Mindenekelőtt abban, hogy azon csak középiskolások vehetnek részt. Két kategóriában versenyez­tünk. Az elsőben a gimnazisták és a szakközépiskolások, a második­ban a szakmunkástanulók vetélked­nek. Tavaly szép sikert értem el, hiszen második lettem. Idén gyen­gébben sikerült minden, csak a ti­zennegyedik helyet szereztem meg. Iskolánkból hárman vettünk részt. Bennünket minden esztendőben a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium hívott meg. Jövőre, szerencsére, változik a helyzet- többen lehetünk. A rendezőszervek szeretnék, ha a kassai (Košice) Kazinczy-napok kiejtési versenyének legjobbjai- a somorjai gimnazistákkal együtt- minden esztendőben résztvevői lennének a rendezvénynek. Bizta­tásként annyit még elmondanék, hogy egy bizonyos szempontból könnyebbnek tűnik. Győrben nem kell saját szöveget rögtönözni, vi­szont sokkal erősebb és népesebb a mezőny.- A Szép magyar beszéd verseny és a nemrég befejeződött anyanyel­vi tábor között van valamilyen kap­csolat?- Szerintem csak annyi, amennyi az anyanyelvűnkből következik. Sopronba ugyanis a járási nyelvi vetélkedő három győztes csapatá­nak egyik tagjaként utaztam. Ebben az anyanyelvi táborban másodszor vehettem részt. Vajdasági, burgen­landi és szlovákiai magyar diákok a magyarországiakkal együtt mélyí­tik el anyanyelvi ismereteiket. Ez egyáltalán nem olyan tanulás, mint amilyen az iskolában folyik. Tavaly például egy reformkori országgyű­lést játszottunk el a nagycenki kas­télyban. Idén egy toborzó játékban próbáltuk felidézni a korabeli nyel­vet. A tábor tizenkét napos, ebből nyolcat Sopronban töltöttünk. Szín­vonalas előadásokat hallgattunk, népdalokat tanultunk, nyelvi vetélke­dőkben vettünk részt, de ami a leg­fontosabb: a tábor időtartama alatt minden tekintetben gyarapodott tu­dásunk.-Az ilyen élmények befolyásol­ják-e egy diáklány életét, pályavá­lasztását?- Nagymértékben, de erről nem szeretnék beszélni. Számomra az eddig szerzett tudás kevésnek tűnik. Érettségi előtti évfolyamba léptem, s természetesnek tűnik, hogy a le­hető legjobban szeretnék helytállni. Nem is szólva az egyetemi felvételi vizsgáról. Egyelőre az a legfonto­sabb, hogy felhasználjam mindazt a tudást, amit a nyelvről, annak törvényszerűségeiről, a szép ma­gyar beszédről szereztem. Somor- ján sem vagyok egyedül, hiszen több társammal együtt foglalkozunk az anyanyelvvel. Tanárunk, Kovács László, figyelme és gondos felkészí­tése, remélem, jövőre is eredmé­nyes lesz. Ehhez azonban a mi szorgalmunk is szükséges. DUSZA ISTVÁN új nú 6 1988. VII. :

Next

/
Thumbnails
Contents