Új Szó, 1988. július (41. évfolyam, 153-178. szám)

1988-07-18 / 167. szám, hétfő

Kisvárosnak nagycsapata... A labdarúgó SZNL I újonca Ősztől - labdarúgásunk történetében először - gömöri csapat is szerepel a sportág legmagasabb szintű szlovákiai bajnokságában, az SZNL l-ben: a jolsvai (Jelšava) futballisták léptek felsőbb osztályba. Meglepetés e tény? Nos, aki a térképen is csak hosszú keresgélés után bukkan rá a 2700 lakosú bányásztelepülésre, annak bizonyára igen, ám annak aligha, aki rendszeresen figyelemmel követi az alacsonyabb osztályú bajnokságokat. Az utóbbi ugyanis az elmúlt néhány évben > megfigyelhette, hogy a magnezittermelésről és a túlzottan szennyezett környezetéről híres városka labdarúgócsapata igen eredményesen fut- ballozik. Lényegesen jobban, mint az évekkel ezelőtti nagy riválisa, a közeli Lubeník, vagy a szintén szomszédos Rozsnyó (Rožňava). A mostanában már nem növekvő gö­möri városkában hatvan évvel ezelőtt, 1928-ban kezdték szervezetten űzni e labdajátékot. Akkoriban a közeli Revú­ca, Rozsnyó, Csetnek (Štítnik), Šafáriko­vo, Rimaszombat, (Rimavská Sobota), Ti­sovec, Hnúštá, Dobšiná, Slavošovce és Gömörhorka (Gemerská Hôrka) sportolói­val mérték össze játéktudásukat a helyi Viktória klub labdarúgói - köztük Ondrej Beseda, Koreny Dezső, Ondrej Polom­ka és mások. Már akkor is - csakúgy, mint jelenleg - minden bajnoki vagy ba­rátságos mérkőzés nagy eseménynek számított a hegyek között szoruló telepü­lés életében. A bajnoki küzdelmek során Jolsva csapata évtizedekig alig lépte át Gömör határát. Igaz ugyan, hogy volt időszak, amikor a járási bajnokságból feljutott a kerületibe, majd onnan a divízióba, ám az akkori sikersorozata nem volt hosszú életű. A helyi labdarúgás igazi „aranyko­ra" tulajdonképpen tíz évvel ezelőtt kez­dődött. 1978-ban jutott a csapat újból a kerületi bajnokságba, s azóta egyre feljebb kapaszkodik a ranglétrán. Az 1981/82-es idényben csak hajszálon mú­lott továbbjutása. Második lett Giraltovce mögött. Egy évre rá már nem engedett senkit maga elé, megnyerte a kerületi versenyt, s egy osztállyal ismét előbbre lépett - az SZNL II keleti csoportjába. Ott sem vallott szégyent. Sőt, a vártnál lénye­gesen jobban helytállt, az első nekifutásra negyedik lett.-Kijött neki a lépés... Többre aligha futja erejéből... - mondogatták az újonc­ról a csapat valódi arcát, játékosainak tudását és akaraterejét, valamint vezetői­nek képességeit csak nagyjából ismerő szakemberek. A jolsvaiak a folytatásban is rácáfoltak a kételkedőkre. Igaz, egy ideig nem igen tudtak újítani, ám ugyanakkor a visszae­sés sem fenyegette őket. Erősen megka­paszkodtak az élmezőnyben, s amikor már biztonságban érezték ott magukat, szőni kezdték az újabb terveket. Az 1987/88-as bajnokságban kezdet­től a táblázat élmezőnyében tanyáztak, igyekeztek beleszólni az elsőségért folyó küzdelembe. Egy ideig úgy tűnt, a Ru­žomberok és a Rimaszombat párharcából kerül ki majd a győztes, ám a magnezit­gyáriak állandóan a sarkukban voltak. A 12. forduló után például még a Rima­szombat állt az élen Ružomberok és Jols­va előtt, az őszi első pedig Ružomberok volt. A 21. forduló után a nógrádiak lesza­kadtak, s a folytatásban már csak a Ru­žomberok és a Jolsva versenyzett a baj­noki címért. A 25. fordulóig fej-fej mellett haladtak, ám akkor az egymás elleni mérkőzésüket Jolsván a hazaiak nyerték, s kétpontos lépéselőnybe kerültek. Amint az később kiderült a rangadó valóban sorsdöntő volt. A győztesnek szárnyakat adott, a vesztest pedig lötörte. A minap megláto­gattuk a bajnokcsa­patot. Mi másról ér­deklődtünk volna, mint sikerükről, an­nak születéséről, va­lamint terveikről. A helyi sporte­gyesületben s annak labdarúgó szakosz­tályában egyaránt titkári teendőket ellá­tó Miloš Gallo szerint a csapat éveken át tartó eredményessé­gének egyedüli titka a játékosok és veze­tők kitartó, kemény munkája. - Úgy ér­zem - nyilatkozta- megdolgoztunk a sikerért. Hiába, a sportban hosszabb távon tényleg csak annak terem babér, aki nem rest, szorgal­masan és szakszerűen munkálkodik. Nos, játékosainkat ilyen szempontból nem érheti vád. Az edzéseken nem la­zsálnak, egyiküket sem kell nógatni. Sót, önszorgalomból rengeteget,,túlóráznak“, csiszolgatják technikájukat. Elégedett védencei eddigi teljesítmé­nyével Ján Petrák edző is.- 1982-ben jó erónlétű és ügyes, te­hetséges fiúkból álló csapatot vettem át. Mindjárt láttam, hogy lehet velük valamit kezdeni. Akkor Pomaj Lajos és Karol Kotváč voltak a kulcsemberek, ók vezé­nyelték, irányították a többieket. Szerin­tem részben nekik is köszönhető, hogy most itt tartunk. Természetesen, a többi játékos is megérdemli a dicséretet. Hogy változott-e azóta a csapat játékstílusa? Változott. Most sokkal érettebbek, maga­biztosabbak a fiúk, tehát bátrabbak is. Mindamellett a taktikai utasításokat is rendre betartják. Ami pedig a Szlovák Nemzeti Ligában való rajtunkat, illetve szereplésünket illeti, bizakodom. Kétség­telen, hogy ott jóval erősebb ellenfelekkel találkozunk majd, mint az SZNL ll-ben, mégis képesnek tartom ezt a gárdát a bentmaradásra. A játékosok közül a 28 esztendős Ján Zdechovannal és a 34 éves Bus Sán­dorral beszélgettünk.- Egy évvel ezelőtt nem azzal az elha­tározással vágtunk neki az újabb küzde­lemsorozatnak, hogy mindenáron bajno­kok akarunk lenni. Legalább is, ezt közü­lünk senki sem hangoztatta - nyilatkozta Ján Zdechovan középpályás. - Persze, mi minden mérkőzést komolyan vettünk, s mindig a győzelem reményében vonul­tunk ki a pályára. Bus Sándor kapus mondta: - össze­tartó, egységes a mi gárdánk. Mind­egyikünk szereti ezt a sportot, ugyanak­kor senkiből sem hiányzik az akarat, a bi­zonyítási vágy. Mi szíwel-lélekkel küz­dünk. Az edzőnk pedig nemcsak a focihoz ért, hanem jó emberismeró is, s ez na­gyon lényeges dolog. A jolsvai labdarúgók, akik felkerültek az SZNL l-be (František černý felv.) Anton Furman, a csapat egykori játé­kosa, ma pedig vezetője a tervekről be­szélt: - Munkatervünkben az edzési felté­telek javítása igen előkelő helyen szere­pel, hiszen nincs salakos edzópályánk, s így ősztől tavaszig tönkremegy a gyep- szőnyeg. Ugyanakkor szeretnénk fellen­díteni, gyümölcsözőbbé tenni a gömöri sportegyesületek labdarúgócsapatainak együttműködését. Szerintem ez nem lé­nyegtelen kérdés. Sem nekünk, sem a környék többi csapatának. A játékosok és a szakvezetők dicsér­ték a szurkolókat. Azt, mondták, hazai mérkőzéseiken a lelátó a tizenkettedik labdarúgójuk. Ha a jolsvai csapat sikersorozatának titka után kutatunk, az említetteken kívül még számos további, említést érdemlő dologgal találkozhatunk. Például azzal, hogy a játékosállomány az utóbbi hét évben alig változott. Néhányan jöttek, néhányan mentek, ám még így is heten vannak, akik évekkel ezelőtt a kerületi bajnokságban is képviselték a Jolsva szí­neit. S nem távozott a csapattól a korábbi edző, Ján Raffay sem, aki kisebb meg­szakításokkal 1970 és 1982 között irányí­totta a helyi labdarúgókat. Jelenleg ő a szakosztály elnöke. GAZDAG JÓZSEF LEHETŐSÉGET MÁSOKNAK IS Tavaly februárban az MTK-VM edző- mérkőzést játszott a nagyabonyi (Veľké Blahovo) labdarúgó pályán a DAC együt­tesével, és a budapesti csapat mestere, az akkori magyar szövetségi kapitány, Verebes József kijelentette ha neki ott­hon ilyen pályája lenne, esze ágában se volna a válogatottal a Kanári-szigetekre vagy más meleg övezetbe menni edzőtá­borba. A Dunaszerdahely (Dunajská Stre­da) tőszomszédságában fekvő kis falu pályája az évszakhoz képest valóban na­gyon jó állapotban volt. Már ezért is kíváncsi voltam, milyen sportélet folyik a községben. Edmár Sándorral, az egye­sület elnökével először ezt a kérdést fir­tattuk:- Sajnos, ma már Verebes József is másképp vélekedne. Kis egyesület va­gyunk, nincs pénzünk. Hogy fenntartsuk magunkat, kénytelenek voltunk elfogadni a DAC ajánlatát; bizonyos anyagi ellen­szolgáltatás fejében használhatja a pá­lyánkat. Használja is elég gyakran, és a sok használat bizony alaposan megvi­selte a gyepszönyeget. Pedig négy évvel ezelőtt községünk negyven polgára sza­kadó esőben rakta le a gyeptéglákat, amelyek a határban lelhető ősfűből szár­maznak. Akárhogy is vesszük, az évi tizenkétezer korona bérleti díj sehogy sem kárpótol azért, hogy a pálya teljesen tönkremegy, és semmiképpen sem elég arra, hogy kellőképpen karban tartsuk belőle. Az a véleményem, hogy a DAC is hozzájárulhatna a pálya fenntartásához, ha azt akarja, hogy továbbra is jó állapot­ban maradjon. Valóban megszívlelendő a dolog. E ki­térő után tértünk rá a falu sportéletére. Megtudtam, hogy a labdarúgócsapat há­rom évvel ezelőtt az átszervezés követ­keztében kiesett a járási II. osztályú baj­nokságból, pedig negyven évvel ezelőtt- jegyezték meg nem kis büszkeséggel- még ugyanabban az osztályban játszot­tak, mint a DAC. A kiesés óta tart a hul­lámvölgy, illetve idén felvillant bizonyos reménysugár, amelyről az egyesületi el­nök a következőképpen vélekedik:- Tavasszal került hozzánk Gőgh Jó­zsef edző, amikor két ponttal reménytele­nül a tabella utolsó helyén álltunk. Egy kicsit ráncba szedte a csapatot, gyűjtö­gettük a pontokat. A megfiatalított együt­tes egyre inkább összeszokott, s mára elmondhatom, hogy van tartása, stílusa, tudja, mit akar. Ezek után nem is titkoljuk, hogy már a legközelebbi bajnoki évfo­lyamban felsőbb osztályba akarunk kerül­ni. Sajnos, anyagilag továbbra is rosszul állunk. Bár az egyesület nevében az áll, hogy szövetkezeti, a szövetkezettől nem sok támogatást remélhetünk. Tavaly kap­tunk ötezer koronát és ez volt minden. Az utánpótlással sem állunk a legjobban. A faluban csak 1-4. osztályos iskola van, de nincs pedagógus, aki a futballra nevel­né a gyerekeket. Ilyen körülmények kö­zött is van azonban ifjúsági és kölyökcsa­patunk. Annak idején a DAC-cal egyezsé­get kötöttünk, hogy a „kiöregedett" ifjúsá­gi játékosokat, akik nem férnek be a liga­csapat vagy a B-csapat keretébe, hoz­zánk irányítják át. Nem irányították... Sa­ját sorainkon belül is alaposan körül kellene nézni. Van ugyan egy 14-tagú vezetőség, de jó, ha a tagok felére szá­míthatunk. Bezzeg, ha mindenki olyan lelkesedéssel dolgozna, mint Straka Béla bácsi, aki harminc éve intézi megszakítás nélkül az egyesület gazdasági ügyeit vagy Molnár József, aki 35 éves létére még mindig a csapat egyik oszlopos tagja. Megtudtam azonban, hogy az utóbbi idő­ben már tapasztalható némi egészséges mozgás. Megfiatalodott a nemzeti bizott­ság tanácsa. Olyan emberek kerültek be­le, akik a sok tennivaló mellett gazdasági, társadalmi és kulturális téren, a sportszer­vezetre is odafigyelnek. Egy idő óta olyan törekvés indult el, hogy a labdarúgás mellett lehetőséget adjanak további sportágak híveinek.-Régebben volt asztalitenisz szak­osztályunk - mondja a sportegyesület elnöke de feloszlott. Néhányan átmen­tek a szomszédos Hodosba (Vydrany), ahol magasabb osztályban játszanak. Szép reménnyel bontogatják viszont szárnyaikat az alapozó testnevelés kere­tében a testépítők. Kardos Péter mérnök irányításával kezdték el a munkát. Nagy segítséget jelentett számukra, hogy a hnb rendelkezésükre bocsátotta a régi kultúrházat. A rövid ideje tartó munká­nak máris megvan az eredménye. Hege­dűs Attila Csehszlovákia ifjúsági bajnok­ságán legutóbb 5. lett. Már azt is latolgat­juk, hogy felújítjuk az asztalitenisz szakosztály munkáját. A sportág néhány lelkes híve kedvtelésből ma is rendszere­sen pingpongozik. Miért ne kapnának ver­senyzési lehetőséget? Lassan tehát kibontakozik Nagyabony sportélete. A nemzeti bizottság is fokozott támogatást ígért. Edmár Mária hnb-el- nöknő szerint megérdemlik, mert senki olyan derekasan nem dolgozott a vízve­zeték építésén, mint a sportszervezet tag­jai. PALÁGYI LAJOS Húsz nyári olimpia (1960 - Róma) Expresszvonat az olasz fővárosban Az olasz főváros Budapest elől hódította el a XVII. nyári játékok rendezési jogát, s az eredmények szempontjából Róma óriási fejlődést hozott. Joggal mondták az olimpiai eredmények után: ha a többi olimpia postakocsi volt, a római expresszvonat. A megelőző játékok legjobb eredményeivel csak elvétve lehetett volna a döntőbe jutni. Róma azonban nemcsak a csúcsok, a méretek és a külsőségek olimpiája volt, hanem a meglepetéseké is. Nyolcvanöt ország 5396 sportolója (köztük 16 afrikai országé) vett részt a játékokon, és a meglepetések alól szinte egyetlen sportág sem jelentett kivételt. 1960-ban új nemzedék jelentke­zett, a 20 évesek és a még fiatalabbak nyerték a bajnokságokat. Lejárt a biztos esélyesek kora, s az egyes sportágakban tovább változtak az erőviszonyok. Melbourne egyéni bajnokai közül mindössze tizenné­gyen tudták megvédeni elsőségüket. 1. MEZÍTLÁB... Legtöbb meglepe­tés az atlétikai számokban született. A legnagyobbal a szovjet magasug­rók szolgáltak: nemcsak Savlakadze (216), haném az akkor alig 18 esz­tendős Brummel (216) is legyőzte az amerikai Thomast, akit talán Róma legbiztosabb esélyesének tartottak. Aztán jött az etiópiai meglepetés: a teljesen ismeretlen Abebe Bikila megnyerte a maratoni futást: mezít­láb (!) tette meg a 42 195 méteres távot (2:15:16.2). Sikerét négy év múlva Tokióban megismételte. A vil­lámrajtjáról híres NSZK-beli Ármin Harry (100 m -10.2 mp és a szemü­veges olasz Livio Berutti (200 m - 20.5) megtépázta az amerikai vágtázók babérjait. Akárcsak a ferde vállú új-zélandi Halberg az európai ötezreseket, miután megnyerte a versenyt. Előtte mindig kontinen­sünk futója győzött az olimpiákon. Soroljuk tovább a meglepetése­ket. Ingrid Krámer, a 17 esztendős drezdai iskoláslány mű- és torony­ugrásban győzte le az 1924-es olim­pia óta veretlen amerikaiakat, a szovjet Viktor Kapitonov a híres olasz kerékpárosok előtt nyerte az egyéni országúti versenyt. Dánia futballistái az elődöntőben 2:0-ra verték Magyarország csapatát (a döntő eredménye: Jugoszlávia-Dá- nia 3:1)... És ne feledkezzünk meg Wilma Rudolphról, a kecses lábú amerikai futónőről, aki három arany­érmet szerzett (100 m - 11.0 mp, 200 m - 24.0 mp, 4x100 m váltó). ELŐSZÖR A TV-BEN. A sport­beli jiegemóniák megdöntése mel­lett megszűnt a rádióriporterek addig szinte kizárólagos egyeduralma is: a római olimpiáról volt először rend­szeres televíziós közvetítés. Egyéb­ként az 1948-as londoni olimpián jelent meg először a televízió kame­rája, de a közvetítés csak helyi jelle­gű volt. Helsinkiből egyáltalán nem volt közvetítés, Melbourne-ben pe­dig technikai nehézségek akadá­lyozták a kép továbbítását a tenge­ren túlra. 2. A FEKETE GAZELLA. Kevés olyan dolog van a világon, amely úgy edzené az akaratot, mint a sport. Ezért a sport legnagyobbjai az akarat hősei is. Jó példa erre Wilma Rudolph élete. 1940-ben született, mint a család 17.(!) gyer­meke. Szüleire kettős teher neheze­dett: a szegénység és ami még ennél is rosszabb volt, a fekete bőr. A rosszul fejlett és táplált kis Wilma lába három éves korában megbé­nult, és az orvosi kezelés csak négy esztendő múlva érte el, hogy ismét járhatott, 10 esztendős korában csu­pán ortopéd cipőt hordott... Ki gondolná, hogy a sántikálva járó kislány ez alatt a három év alatt jegyezte el magát a sporttal. A tulaj­donképpeni nyomorék gyermek so­ha ki nem elégíthető vágyódásával érdeklődött minden iránt, ami sport, ami mozgás, ami szép, harmonikus mozdulat. 15 esztendős korában nem volt nála gyorsabb és ponto­sabban dobó kosárlabdázó az egész Tennessee államban. Amikor az amerikai csapat tagja­ként megérkezett a római olimpiára, még az atlétikai szakértők sem tüd- tak róla sokat. De már az első pilla­natra feltűnt megjelenése. Szépsé­gét, karcsú, sudár termetét és elma­radhatatlan szalmakalapját minde­nütt megcsodálták. És amikor futni kezdett... A korabeli lapok így írtak róla: „Aki láthatta az olasz főváros­ban, aki figyelte harmonikus mozdu­latait, királynői tartását, futása köny- nyedségét, az sohasem felejti el. Aki pedig nem látta futni, annak szavak­kal visszaadni ezt az élményt nemi­gen lehet“. A „fekete gazella“ (ezt a becene­vet kapta) három aranyérmet szer­zett az USA-nak, és amikor haza­tért, nemzeti hősként ünnepelték. Az ünnepeket aztán szürke hétközna­pok követték, az olimpiai emlékeket kezdte elmosni a fajgyűlölet árja. Tanulmányait még be tudta fejezni, sőt alkalma nyílt arra is, hogy Ken­nedy akkori amerikai elnök előtt ki­fejthesse elképzeléseit a néger gye­rekek egyenjogú tanításáról, de az­tán a déli államokban ismét fellán­goltak a négerüldözések. És a há­romszoros olimpiai bajnoknőt szülő­városában (!!) nem akartá,k been­gedni a vendéglőbe... 3. PONOMARJOVA, VLASZOV... Az atlétikai versenyek további szen­zációja a szovjet sportolók szereplé­se volt: 11 aranyérmet szereztek, csak eggyel kevesebbet, mint az USA. A Press nővérek két arannyal gyarapították a gyűjteményt (Irina Press: 80 m gát 10.8, Tamara Press: súlylökés 17.32). Nyolc év után nyert ismét bajnokságot a diszkosz­vető Nyina Ponomarjova (55.10). Sokáig beszéltek és írtak a férfi 400 méter „milliméteres“ hajrájáról 1. Davis 44.9, 2. Kaufmann 44.9 - vi­lágcsúcs. Hét új világrekord fémjelezte az úszóversenyeket. Nem igazolódott az ausztrálok derűlátása, az USA kilenc aranyérmével visszaszerezte Melbourne-ben elvesztett elsőségét. A női mellúszás kivételével (a 19 éves angol Lonsbrought áttörte a 2:50-es határt) az európaiak nem érték el a tengerentúliak színvona­lát; ritkán jutottak dobogóra, pedig országonként már csak két-két ver­senyző indulhatott. A magyar Dobai és Katona a gyorsúszásban (100 m és 1500 m) Európa-csúccsal is csak az ötödik helyet tudta megsze­rezni ... A díjlovaglás bajnoka (nem kis meglepetésre) a szovjet Filatov lett, evezésben az NSZK-beliek híres ratzeburgi nyolcasa megtörte az amerikaiak 36 esztendős fölényét. Birkózásban újra megcsillogtatták tudásukat a törökök - hét aranyér­met vittek haza! Súlyemelésben kikapott szovjet ellenfeleitől az amerikaiak két híres bajnoka, Berger és Kono. Nehéz­súlyban Jurij Vlaszov elhódította „a világ legerősebb embere“ büszke címet a több mint 200 kg súlyú amerikai Andersontól. Vlaszov volt az első ember a világon, aki 200 kilogrammnál nagyobb súlyt emelt a feje fölé. 4. HÁROM PLUSZ HAT. Meglehe­tősen jól szerepelt Rómában a 115 tagú csehszlovák csapat. Három arany-, két ezüst- és három bronz­érmet nyert. Aranyérmesek: Éva Bosáková (gerenda), Bohumil Ne- méőek (kisváltósúlyú ökölvívás), Václav Kozák - Jaromír Šmíd (két­párevezős). Második helyezettek: Dana Zátopková (női gerelyhajítás), női tornászcsapat. Bronzérmesek: Jan Neméc (nehézsúlyú ökölvívás), Bohumil Kubát (nehézsúlyú birkó­zás), nyoicpárevezős. Magyarország nem nézett túlzott reményekkel az olimpia elé, mert az ellenforradalom után erősen meg­gyengült az élvonal, hiányzott az utánpótlás is. Az aranyérmesek: Kárpáti Rudolf (kardvívás), kardcsa­pat, Török Gyula (légsúlyú ökölví­vás), Németh Ferenc (öttusa), öttu­sacsapat, Parti János (kenu egyes, 1000 m). Akárcsak Helsinkiben és Mel- bourne-ben, most is a szovjet és az amerikai sportolók vívtak nagy har­cot az elsőségért. A Szovjetunió képviselői pontversenyben és az ér­mek számában is megelőzték nagy vetélytársukat - Szovjetunió: 43 arany-, 29 ezüst-, 31 bronzérem, USA: 34 - 21 - 10. A nem hivatalos pontversenyben: 1. Szovjetunió, 2. USA... 6. Magyarország... 11. Csehszlovákia. TOMI VINCE 1988. VII.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents