Új Szó, 1988. június (41. évfolyam, 127-152. szám)

1988-06-14 / 138. szám, kedd

Milyen úton? JEGYZETEK A XXXIII. ORSZÁGOS NÉPMŰVÉSZETI FESZTIVÁL VERSENYÉRÓ Hagyománnyá vált, hogy páratlan évben a csehszlovákiai magyar gyermektáncegyüttesek, páros év­ben a felnőtt táncegyüttesek verse­nye áll az országos népművészeti fesztivál középpontjában. Legjobb csoportjaink kétéves felkészülésük eredményét mutatják be, hogy így is éltessék a szülőföldjük hagyomá­nyaiból fogant szokásvilágot. Pozitívumként említhetem, hogy a központi versenyt idén területi for­dulók előzték meg, felváltva azt a gyakorlatot, amikor a bírálóbizott­ság tagjai többnapos válogató kör­úton egyenként tekintették meg a csoportokat. Az új forma hozzájá­rult a színvonal emeléséhez, hiszen a területi fordulóra az együttesek színpadi produkcióval készültek. Itt már nem volt helye a különféle ma­gyarázatoknak, kifogásoknak, melyekkel annak idején a csoportok vezetői az esetle­ges hiányosságo­kat magyarázhat­ták. A tapasztalat­cserét is elősegí­tették a területi fordulók. S6t, ha akadtak az együt­teseknek olyan vezetői, akik eset­leg kételkedtek volna a válogató­bizottság dönté­sében, az elődön­tőben győződhet­tek meg arról, hogy vetélytársaik milyen szinten ké­szültek fel a ver­senyre. A területi fordulók után tíz együt­tes szerezte meg a jogot arra, hogy részt vehessen a központi verseny­ben, amelyre ebben az évben is a lévai (Levice) Barátság Művelődé­si Központban került sor a fesztivál nyitónapján. Míg a múltban csak­nem zártkörű volt a verseny, most már végre nem üres széksorok, s nem csak a szakmabeliek előtt léptek föl csoportjaink. A telt nézőtér arra enged következtetni, hogy az együttesek tagjain kívül nagyon so­kan voltak kíváncsiak arra, milyen úton halad nóptáncmozgalmunk. Nos, mindenképpen megállapítható, hogy a sokrétű kínálat színvonalas volt. Nemcsak technikailag jól kidol­gozott összeállításokat láthattunk, hanem érezhető volt az az igyeke­zet, amely az egyes csoportok dra­maturgiájában a továbbgondolásra érdemes tartalmat helyezte előtér­be. Bár a versenyfelhívás egyértel­műen a hazai tájegységek .nép­tánchagyományainak feldolgozásá­ra ösztönözte a koreográfusokat, egy-két kivételtől eltekintve a ver­senyszámok szinte valamennyi ma­gyar tájegység táncanyagából merí­tettek. (gy a komáromi (Komárno) Hajós táncegyüttes lőrincrévi és ke­ményteleki táncaival szerezte meg a fesztivál nagydíját. A második díjat nyert nagyidai (Vel'ká Ida) llosvai táncegyüttes műsorának körülbelül az egy negyedét szentelte hazai tájegység bemutatására. A verseny­felhívásra hivatkozva felmerül a kér­dés: helyes volt-e a zsűri döntése? Ha a koreográfiák színvonalát, az előadás módját, a technikai felké­szültséget helyezzük előtérbe, talán igen. Nem lenne viszont szabad megfeledkezni arról sem, hogy szá­munkra nem lehet közömbös saját tájegységünk hagyományainak ápo­lása és közkinccsé tétele. Még akkor sem, ha esetleg a szlovákiai ma­gyarság néptánc- és népzeneha­gyománya az első látásra szegé­nyebbnek tűnik, de csak - tűnik... S hogy ebből az anyagból is lehet színvonalas, szemet gyönyörködte­tő összeállítást alkotni, igazolja a megosztott harmadik helyet nyert somorjai (Samorín) Csalló együttes versenyműsora, amely kidolgozás szempontjából egyáltalán nem ma­radt el az első két helyen díjazott produkciótól. Figyelemre méltó volt a dunaszerdahelyi (Dunajská Stre­da) Csallóközi Dal- és Táncegyüttes tánckompozíciója is. Ezt az érdekes és jól kidolgozott néptáncszínházi Jelenet a Hajós együttes nagydljas műsorából (Lőrincz János felvétele) műsort a bírálóbizottság ugyancsak megosztott harmadik díjjal jutal­mazta. Igaz, a versenyfelhívás nem írja elő, de különbséget kellene tenni a rendszeresen működő és csak a fesztiválra készülő együttesek el­bírálásában. Számomra más kate­góriát jelent, ha a csoport rendsze­res gyakorlással, az év szinte min­den hónapjában képes arra, hogy egész estét betöltő műsorral lépjen föl, s megint mást egy olyan együt­tes, amely a verseny előtt - akár „idegenlégiósok" bevonásával - el­készíti a kötelező 20 perces össze­állítást. Nem tartom követendő pél­dának azt, amikor egy-egy táncos két-három együttesben is szerepel. Számos gond akad a zenei kísé­rettel is. A hagyományos népzenei együttesek már csak fehér hollóként tűnnek fel a mozgalomban, helyükre 3-4 tagú táncházzenekarok kerültek. Nem szeretném lebecsülni a fiatal zenészek igyekezetét, de sajnos né­hány esetben a zenei alapismere­tekkel sincsenek tisztában. A gyak­ran meghatározhatatlan harmónia, bizonytalan dallam arra enged kö­vetkeztetni, hogy az együtteseknél továbbra is a tánc dominál és kevés figyelmet szentelnek a zenei kíséret­re. A tánc és zene összhangja vezethet csak a sikerhez. Még valamit az idei verseny érté­keléséről. Az ott elhangzottakra reagálva nem tudok egyetérteni az olyan szemlélettel, amely szerint a táncmozgalomban feledjük el az előző évtizedek alkotásait, mert csu­pán az új felfogásban készített ko­reográfiáké a jövő. Igyekezzünk a színvonalat emelni, s helyénvaló az, ha a műsoroknak van vezérfo­naluk, s mondanivalójuk. Ám azért ne feledkezzünk meg az ötvenes és hatvanas évek jeles személyiségei­nek alkotásairól. Elképzeléseiket fej­lesszük tovább, néptáncmozgal­munkból se akarjuk kitörölni azt, ami hozzájárult és utat mutatott a fejlő­déshez. Lehet, hogy az olvasóban a fenti sorok elolvasása után felmerül a kérdés: akkor hát milyen volt a néptáncegyüttesek versenye? Egyértelműen bebizonyosodott, hogy az előző évekhez viszonyítva történt előrelépés. Csoportjaink szorgalmas munkával, gondjaik egy részének rugalmas megoldásával igyekeznek hozzájárulni nemzetisé­gi kultúránk gyarapodásához, népi hagyományaink közkinccsé tételé­he z PAPP SÁNDOR Rajzolt történetek Dino Bu: Az olasz Dino Buzzati sokoldalú mű­vész: regényeivel, elbeszéléseivel vált hí­ressé, de újságíróskodott is, dolgozott színházi dramaturgként, kosztümöket és •díszleteket tervezett a milánói Scala több előadásához, 1958-tól hazájában és Eu­rópa-szerte, mint festő, grafikus és illuszt­rátor, önálló kiállításokkal lépett nyilvá­nosság elé. „A rajz és az írás egyazon töröl fakadnak. Ugyanazt a célt figyelem, ha írok, vagy rajzolok. Történeteket aka­rok elbeszélni" - vallja Dino Buzzati, akinek képeit Bécs, Varsó, Krakkó és Budapest után Bratislavában is láthatta a (nagyközönség. Alkotásai egy vagy több rajzolt jelenet­ből álló képregények, melyek - aszerint, hogy miként láttatja a cselekményt (a történetet) - két csoportba oszthatók. Az egyik csoport képein nem magát a cse­lekvést ábrázolja, hanem valamilyen figu­rát rajzol, ez kelti a cselekvés (történés) képzetét. Színházi munkái tartoznak ide. A kosztüm- és díszlettervezés, mint alkal­mazott művészet, funkcióját tekintve, a megjelenítést szolgálja. A jelmez és a díszlet akkor jó, ha együtt él a történettel és jellemekkel, felerősíti a művészi ha­A Sarlóról - hatvan év múltán Kétnapos országos szemináriu­mot rendez a Csemadok Központi Bizottsága, az SZLKP KB Marxiz­mus-Leninizmus Intézete és a Szlovákiai írószövetség magyar szekciója Rozsnyón (Rozftava). A rendezvény csütörtökön délután kezdődik a járási pionírház mód­szertani központjában. A megnyitó után negyed háromkor hangzik el Viliam Plevzának, az SZLKP KB Marxizmus-Leninizmus Intézete igazgatójának előadása A cseh­szlovákiai magyar és a szlovák értelmiség harca a társadalmi ha­ladásért címmel. Ezt követően Sándor László, a Sarló egyik ala­pítója idézi föl a hat évtizeddel ezelőtti eseményeket, majd Kiss József, az SZLKP KB Titkárságá­nak tagja, lapunk főszerkesztője tart előadást A Sarló utóéletéről. A továbbiakban korreferátumokra kerül sor, amelyeket vita követ. Pénteken Sziegl Ferenc, az SZSZK Kormányhivatala nemzeti­ségi titkárságának vezetője Cseh­szlovákia, s a nemzetiségek szo­cialista fejlődése a februári győze­lem után címmel tartja meg az előadását, ezután Turczel Lajos elemzi a Kassai Munkás és a Ma­gyar Nap szerepét a két világhá­ború közötti kissebségi élet politi­kai küzdelmeiben. Vadkerty Kata­lin, a Szlovák Tudományos Akadé­mia Történelemtudományi Intéze­tének munkatársa arról ad elő, hogy Dél-Szlovákia mezőgazda­sága, fejlődése miként tükröződött a sajtóban. Az előadások után lesznek korreferátumok is, kora délután pedig vitával és a zárszó­val ér véget a program. -y-f sti képei tást. Buzzati ezen a területen is sajátosat alkotott. Néhány, ebbe a csoportba sorol­ható képével, elszakad a drámától, a színjátéktól. A kosztümöket nem ismert drámai szerepekre tervezi, hanem isme­retlen nőkre, lányokra adja fel, akik ezek­ben a ruhákban cselekvést szugerálnak. Buzzati a nőt romlottnak és megrontónak ábrázolja. Olyasvalakinek, aki gusztusta­lan játékokra csábítja a férfit. A másik csoportot a hagyományos képregények alkotják. A figurák szájától húzott „buborékokban" vagy más helyen található a történetet közlő szöveg. Erő­sen koncentrált figyelemmel dolgozik, hogy meg tudja oldani a sűrítést, ilyen­képpen egyetlen vásznon is kifejezhes­sen bonyolultabb történetet. Dino Buzzati világképének, egyben mondanivalójának is lényege, hogy a je­lenségek eltorzult állapotban vannak. Megbomlott a tartalom és a forma egysé­ge, és ha a művész ilyen jelenségek ábrázolására vállalkozik, csak abszurd kifejezési formákra szorítkozhat. Az olasz grafikus filozofikus tartalmakat is „gyer­mekded" formával fejez ki. Túlságosan borúlátó lenne ez a fajta művészet, ha az állandóságot hirdetné, és nem keresne kiutat. Buzzati szerint gyarlóság követ­kezménye a torzulás. Rengeteg szimbó­lumot alkalmaz - kigombolt kabátok, szé­kek, gazdájától elválasztott árnyék. Jelké­pekkel mondja el, hogy környezetét jel­lembeli tulajdonságainak nyomán alakítja az ember. Ezeket másoktól átveheti, el­nyomhatja, felerősítheti magában. Változ­hat és változtathat. Ilyetén a torzulás is átmeneti, változó. Buzzati tehát bizakodó. Egyetlen szörnyűség hatása alól nem tud menekülni, ez az atomháború veszélye. Vissza-visszatérő motívuma a szörnyeket hullató felhő. A két csoport között átmenetet jelente­nek a „jelképsoroknak" nevezhető alko­tások. öt-hat nagyméretű képen egy-egy hatalmas szájat vagy négyszemű nőt lát­hatunk. Mindegyik más szemszögből be­széli el vagy látja ugyanazt a jelenséget. Buzzati nem követ különféle festői is­kolákat. Nála a kép eszköz, mely közli a gondolatiságot, láttatja a történetet. (t-a) UJ FILMEK Egy jó haver (cseh) Hogy néz az ki, ha á nagyfiúk még mindig játszanak? Az apró gye­rek szemében hamis lehet ez a já­ték. A felnőttek szemében... Nos, ók csóválhatják á fejüket. Talán csak azért, hogy kifejezzék: benőhetett volna már a fejük lágya. Ahogy Mi­chalnak és Tornáénak is Jaroslav Soukup új filmjében, amely lehetett volna mesefilm, ha a rendező a jó és zőt. Korábbi filmjében, az Üres zse­bekben, nagy sikere volt Lukáé Va­culiknak és Sagvan Tofínak. Az Egy jó haver forgatókönyve azzal a szándékkal íródott, hogy a két méltán népszerű fiatal színész újra találkozhasson a filmvásznon. Ezért is érthetetlen, hogy á két szerep mégsem testreszabott. Hiába játszik jól Vaculík és Tofi, nem tudnak érzé­a gonosz összecsapását, a jónak a gonosz feletti győzelmét nem ennyire valós, hanem stilizáltabb helyszínen bonyolítaná. A jót szim­patikus, lezser eleganciájú munkás­fiúk, a gonoszt a szocialista vagyont megkárosító naplopók képviselik. (Ha nem lenne ennyire konkrét a helyszín, talán még az is hihető lenne, hogy fényes nappal a nyílt utcán felgyújtják egy taxivállalat ko­csiját). Soukup alkotása lehetett volna ifjúsági játékfilm is, ha az esemé­nyeket a rendező nem tette volna valószerűtlenné a meseszerű meg­oldásokkal. De az Egy jó haver sem ez, sem az nem lett. Soukup csak egy mesé­be oltott szociális témájú, rosszul előadott mai történettel ámítja a né­A cigánylány ketlen vagányok lenni. Nem elég kemények ahhoz, hogy örök harcok­ba menjenek bele, hogy merészen kiálljanak a dörzsölt vagányok ellen. Valószínű, ezért is hiányoznak a filmből a hatásos, feszült jelenetek és az izgalom. A rendező Tornáét, a taxisofőrt nem szívesen küldi a nyegle belvárosi „keményfiúk" vi­lágába, és nem beszél árról sem, miért ítélték Michalt feltételes sza­badságvesztésre. Az sem egy jó recept, hogy azt hangoztatja: önerőből toroljuk meg mások velünk szemben elkövetett bűneit, miként azt a két fiatal filmhős teszi. Milyen végül is a nagyfiúk „játé­ka"? Soukup filmjét nézve - egyál­talán nem olyan, melyet utánozni kéne. (francia) Már az is komikus lehet, ha egy bankigazgatóban nincs akarat, ha nem ura a helyzetnek, ha'hagyja magát lóvá tenni. Ha kivénhedt Don Juan szerepében tetszeleg, és álta­lában nem teljes öltözékben és nem az ajtón és nem kétlábon távozik alkalmi kedvesétől. Ha nem tudja, hogy megtartsa vagy elhagyja az útjába akadt cigánylányt, (gy aztán csetlik-botlik határozatlansága mi­att. S ha e nevetséges figura film­hős, és olyan népszerű komikus szí­nész, mint Claude Brasseur, a siker előlegezett. Sajnos, Philippe de Bro­ca rendező a kidolgozott komikus szituációk helyett gegekre szorítko­zik, s így ezek nem adnak nagyobb jóval idősebb bankárt. A cigánytá­bor, melyből a lány is származik, elhagyta a várost. A lánnyal időn­ként mégis feltűnik néhány cigány­lurkó, és akrobatamutatványaikkal - ezek sem illenek a vígjátékba - bűvölik a közönséget. Nem vilá­gos, hogy miért tűnik el a filmből a bankigazgató nyafka nagylánya, így funkciótlan a kezdő képsorokban való megjelenése is. A film egyetlen és jól megrajzolt figurája a csú­nyácska, munkahelyi kötelességei­ben precíz, főnöke után sóvárgó vénkisasszony, az igazgató titkár­nője. A filmben sok a hasonló alkotá­sokból ismert vígjátéki helyzet. Ez Claude Brasseur és Valérie Kaprisky a két főszereplő lehetőséget a színészek tehetsége kibontakoztatására, mint egy-egy igénytelen kabaréjelenet. És nemcsak nekik, nekünk né­zőknek is sok mindennel adós ma­rad a film. A titokzatos cigánylányról - a szép és tehetséges Valérie Kap­risky alakítja - keveset tudunk meg. Nem derül ki, miért bolondítja a nála persze nem lehetne akadálya a könnyebb szórakoztatásnak, ha a rendező más szemszögből is be _ tudná mutatni ezeket a helyzeteket, ßj gjl) Enélkül azonban az a néző, aki vígjátékokon nevelkedett, Philippe A de Broca filmjében előre sejti a dol- ~ gok menetét. TALLÓSI BÉLA 1988. VI. 14. Lukás Vaculík a filmben taxisofőrt játszik

Next

/
Thumbnails
Contents