Új Szó, 1988. június (41. évfolyam, 127-152. szám)
1988-06-10 / 135. szám, péntek
De hol vannak a fiúk? Versmondók a XIII. Duna Menti Tavaszon Telt ház várta a versmondóver- seny döntőjének résztvevőit a Duna- szerdahelyi (Dunajská Streda) Művészeti Alapiskola hangversenytermében. Hamarosan megérkezett a zsűri is, és kezdődhetett volna a verseny... De hova állnak majd a gyerekek, hol mondják a verset? A pódium előtt, alig egy méterre a nézőtér első sorától? Vagy a pódiumon? Ott meg ott a két szárnyas zongora, egészen az előtérben, ugyanakkor fény - egy vékony su- gárnyi sem. Aztán öt perc alatt megoldódott minden. A zsűri két tagja hátrább tolta a zongorákat, összehúzták a függönyt, majd kértek és kaptak fényt, és még virág is került a pódiumra. így már mindjárt más volt a kép. Hogy miért nem lehetett ezt (ennyit) korábban megcsinálni, mielőtt a közönség bevonul a terembe? Higgyék már el, vagy ismerjék már fel végre - körzeti, járási, kerületi versenyek szervezői is mindenütt nem mindegy az, milyen közegben mond verset az ember. Főként, ha gyermek még. Bizonyítani nehezen tudnám, de hiszem, hogy a fentebb leírt néhány apró „környezetszépítő“ mozdulat eredményeképpen jobban érezték magukat a gyerekek a színpadon, következésképpen jobb tejlesítményt is tudtak nyújtani. A három kategóriában összesen harmincegyen léptek pódiumra, tizen az elsőben, tizen a másodikban, tizenegyen a harmadikban, képviselve majdnem ugyanennyi iskolát, települést - Szlovákia fővárosától a bodrogközi Kistárkányig (Maié Trakany). És érzékeltetve akarva- akaratlanul többet vagy kevesebbet egy-egy tájegységünk nyelvi ízeiből. Ami, persze, önmagában még kevés az üdvösséghez, pontosabban ahhoz, hogy a gyermek versmondása - mint a játék, az oktatás-nevelés szemszögéből nézve pedig mint pedagógiai tett - célba érjen, és esetleg élményt váltson ki másokban. A folyamat a szövegválasztással kezdődik, melyre a döntő alapján ítélve, nem lehet különösebb panaszunk az idén, az utóbbi években mind erőteljesebben előtérbe kerülő minőségi szempontok továbbra is meghatározó módon látszanak érvényesülni. Természtesen minden választást az előadás igazol. Hiába a legkitűnőbb vers, ha előadása során benne marad, mi lényege, legyen az gondolat, érzés, humor, játék. Nos, az első és a második kategóriában nemcsak önmagukban képviseltek a versek korszerű értéket, megelevenítésük is helyes választásról tanúskodott, többnyire. Nem volt ezúttal annyi merev arc, beszéltek a tekintetek, bátran mondták a gyerekek többek között Keszeli Ferenc, Koncsol László, Kulcsár Ferenc, Zs. Nagy Lajos, Gál Sándor, Kányádi Sándor, Zelk Zoltán, Kis Benedek, Weöres Sándor verseit, és tisztán, még ha el is csúszott egy- egy hangsúly, megnyúlt egy-egy szó, nem hallatszott egy-egy végszó, elsikkadt egy-egy kép vagy itt- ott a vers zenéje. Maradva jegyzetem vezérfonalánál, a versválasztásnál, más lapra tartozik, hogy a világirodaimat egyetlen költő sem képviselte (a harmadik kategóriában sem), hacsak nem számítjuk bele a szlovák Ján Smreket és a magyarországi szlovák költőt, Alexander Kormost. Másrészt: úgyszólván teljesen kimaradt az a valóság, melyet gyermekeink a mindennapokban élnek át, azok a gondolataik, érzéseik, melyek az iskolában, baráti körben, a családban foglalkoztatják, illetve nyugtalanítják őket manapság. Kérdéseik, melyekre nem kapnak választ. Röviden: a ma gyermekvilága. Pedig, ha a csehszlovákiai magyar gyermekköltészetben eddig nem is születtek ilyen versek, jelentősebbek, találhatók más magyar forrásokban, beleértve a világirodalomból készült fordításokat. Minthogy hasonló a helyzet a kamaszlírával is mifelénk, sőt a tizenévesek számára általában szűkösebb a választék, ráadásul ritkán próbálunk messzebbre nyúlni a közvetlen közelünkben található, esetleg iskolai emlékeinkben élő könyveknél, külön gondot jelent a versválasztás a gyermekkorból már kifelé tartó lányok és fiúk számára, és ez, természetszerűleg, a teljesítményeken is meglátszik. Kivételes eset, amikor valaki tizenhárom-tizen- négyévesen hihetően-hitelesen tudja elmondani például Radnóti Nem tudhatom, Karinthy Előszó, vagy lly- lyés Bevezetés egy Kodály-hang- versenyhez című versét. Nemcsak művészi adottság és gazdag kifejezési eszköztár szükségeltetik ehhez, hanem ugyanúgy élettapasztalat. Más teljesítmények terjedelmi okok miatt sikerültek gyengébbre, ismét előfordultak versek, melyek hossza nemhogy az előírt öt, hanem még a tíz percet is jóval meghaladta, így nem véletlen, hogy a tehetséges előadásokban is egy idő után elkezdtek ismétlődni az egyébiránt hatásos kifejezési eszközök, elkezdett csökkenni a kezdeti jó hőfok, a vers gondolati felépítéséhez igazodó fokozás helyett egysíkúvá vált a produkció. Ahol az előadó képességeit figyelembe vevő, tudatos választás, alapos elemzés, gondos gyakorlás előzte meg a szereplést, ott jobb eredmény született (a kivétel erősíti a szabályt), gondolok Áprily Lajos, Arany János, Alexander Kormos egy-egy versének, valamint a Darvas Kis Kelemen című népballadának az előadására. Mindent egybevetve, a pedagógusok és azok a szülők, akik maguk vállalták gyermekük felkészítését, ismét fontos, a végeredményt tekintve pedig jó pedagógiai munkát végeztek. Mert ne feledjük, itt ezekben a kategóriákban még nem művészi teljesítmények eléréséről van szó elsősorban, hanem emberformálásról, erkölcsi és esztétikai nevelésről, a beszédkultúra fejlesztéséről. De hol vannak a fiúk? Ki tudja, milyen képet mutat az idei verseny, ha a harmincegy tagú mezőnyből nem csupán kettő a legény? BODNÁR GYULA „...nem éreztem különbséget az írói és a tudományos alkotás között“ A hetvenöt éves Sötér István köszöntése Mozgalmas és gazdag életet mondhat magáénak Sőtér István író, akadémikus, Kossuth-díjas irodalomtörténész. Budapest, majd Párizs gyermek- és ifjúkorának fő állomásai, tanulmányai három iskolához, a szegedi piarista gimnáziumhoz, a budapesti Eötvös-kollégium- hoz és a párizsi École Normale Su- perieure-höz kötik. 1935-ben ma- gyar-német-francia szakos tanári oklevelet szerzett. Ezekről nemcsak az életrajzi adatok árulkodnak, hanem regényei is. Első regénye, a Fellegjárás (1939) ugyanis az Eöt- vös-kollégiumban játszódik, második regénye pedig (A templomrablók, 1943) a szegedi éveit eleveníti fel, szereplői többségükben piarista tanárok és diákok. ösztöndíjasként került Párizsba, s aligha véletlen, hogy a magyarfrancia kulturális kapcsolatokról írt tanulmányával tűnt föl. (Kísértet című regénye - mely 1945-ben jelent meg - őrzi a párizsi évek emlékét.) Úgy tartják őt számon, mint a Nyugat utáni korszak legjelentősebb esszéistáját. A felszabadulás után jelentős szerepe volt a magyar kritika és esztétika marxista tájékozódásában, világirodalmi horizontja kialakításában. Eötvös Józsefről írt monográfiájáért Kossuth-díjban részesült (1954). És talán az sem mellékes, hogy a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent hatkötetes magyar irodalomtörténetnek is ő volt a főszerkesztője. Bár ő maga azt vallja, a „kirekesztés korszakában“ kilépett az irodalomból, a kívülálló úgy érzi, a tanári pálya nemcsak fokozta, hanem igénnyé is tette, hogy alkotója legyen olyan eszméknek, tanulmányoknak, melyek a magyar irodalom meghatározó értékeit, hagyományait tárták az új életet építő közösség tagjai elé. A Romantika és realizmus (1956), Világtájak (1957), Nemzet és haladás (monográfia, 1963), Álom a történelemről (1965), Az ember és müve (1971) című kötetei bizonyságai az irodalomtörténész Sőtér István missziós tevékenységének. Jómagam úgy vagyok vele, hogy a szépíró Sőtér valóságlátásában, precizitásában is az irodalomtörténészt érzem. Életpályája szépíróként indult, mégpedig 1935-ben a Választban megjelent novellával, s onnan kezdve egymást követik müvei. Kamaszkorában Flaubert jelentette számára az írói példaképet, mindmáig a legkedvesebb olvasmányai közé tartozik azonban Pascal és Proust, s ahogy ő mondja ,,elementáris hatással“ voltak rá Márai Sándor kötetei. Szürrealista és realista színek jellemzik fiatalkori műveit. A telivér szürrealista novellák közé sorolja a Válaszban megjelent Szólőművesek és a Bakator címűeket, a Játék és valóság címmel megjelent esszékötetében (1946) azonban már magyarázattál is szolgált. Azt vallotta, hogy a valóság ábrázolása igényli a valóságon túlinak a tudomásulvételét is. Regényeiben, novelláiban ma is ezt a mértéket követi, melyet kritkusai költői realizmusnak, szürrealizmussal vegyített realizmusnak, tündéri realizmusnak stb. neveznek, Sötér azonban a valóság feltárása elengedhetetlen kellékének tartja. A szépíró Sötér önmagával szemben örök elégedetlen. Az „elfogulatlanságért“ vívott szakadatlan küzdelmében újra meg újra átírja regényeit, novelláit, monográfiáit. Bűnbeesés című regényét (1948), melyben a háború felé sodródó harmincas évek régi Magyarországával foglalkozik, kétszer írta át, s mindkét átdolgozás lényegi kérdéseket érint. 1948-ban jelent meg novellagyűjte- ménye, Sötétkamara címmel, valamint kisregénye, a Hídszakadás. Új novelláskötetei (Edénkért, 1960; Bakator, 1975; Tiszta Emma, 1978; Komoly ének, 1984) a ciklikus elrendezés lehetőségeivel módosítják, alakítják az írói „fejlődésképet“, nem az alkotás időrendje, hanem az írások hangulata szerint. Sőtér hősei valós figurák (egyes kritikusai mégis a „megálmodott álmok“ írójának tartották), ezek a hősök azonban szorongva, félve keresik a jövő felé vezető utat, a jelen gondjai emésztik őket, s akárcsak a 19. századi francia drámaírásban egy „mágikus pillanatban" sűrűsödik össze számukra a sors. Ferenczi László írta róla a minap a Tiszatájban, hogy ,,az irodalomtörténész századokat kalandozik be,... a regényíró viszont csak arról szól, amiről konkrét-érzéki tapasztalatai vannak“. 1974-ben Sőtér Az elveszett bárány című regényével visszatért a szépirodalomhoz. Új alkotási szakaszában módosul korábbi szemlélete, megnő a mese szerepe, s a zártság szemléletét feloldva a történet és az idő komponensei jutnak szóhoz. A trilógia második kötete a Budai oroszlán. A napokban jelent meg zárófejezete a Bárányt szoptató oroszlán. Trilógiájában a magyar értelmiség egy csoportjának az életét ábrázolja 1942 januárjától a hetvenes évekig. Az irodalomtörténész Sőtért a sokoldalúan tájékozott tudós és az imponálóan előadó pedagógus jellemzi. Mintegy negyedszázad alatt a magyar és a nemzetközi irodalom- tudomány jelentős alkotásait hozta létre, köztük a Nemzet és haladás című monográfiáját, mely Aranytól Madáchig a múlt század ötvenes éveinek irodalmi szintézisét adja. A kötet később Világos után címmel ielent meg. Becsvágyó irodalomtörténészi tervei (amilyen az Eötvös-monográ- fia, vagy a Világos után című volt) ma már nincsenek, vonzó kutatási témákkal sem számol, annál inkább foglalkoztatják a szépírói szándékok és tervek. Egy újabb regény témája és a novellaírás foglalkoztatja, mert a novellát tartja igazi műfajának. Az idő mélyrétegeit vallató Sötér István gazdag és tartalmas élete teljesedik ki ezekben a család- és nemzedéktörténetekben. Őszintén kívánjuk, hogy elszánásaiban, terveiben az idő hű szövetségese legyen. FÓNOD ZOLTÁN Szórakoztatás - ízléses eszközökkel Az Osztrigás Mici a Magyar Területi Színházban Szeretem a vígjátékot, de a komédiát még jobban. Szeretem a felhőtlen bohózatot is, de a szatírát i nég inkább. Mindezt szükségesnek tartottam elmondani, mivel a következőkben mindennemű félreértést szeretnék elkerülni. A Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) társulata ismét zenés darabot játszik. Georges Feydeau Osztrigás Mici című fergeteges bohózatának zenéjét Németh Amadé írta, s mindezt Iglódi István, a budapesti József Attila Színház főrendezője olyan pontosan meghúzott ízléshatárokon belül állította színpadra, amelyek a legkényesebb ízlésű nézővel is elfogadtatják az előadást. Márpedig ez napjainkban nem kevés, hiszen a „Szórakoztatni! Szórakozni!“ jelszavakkal ízlésromboló, a mosdat- lanság érzetét keltő és a közönségességet fülledt humorban legitimálni akaró hakni-brigádok járják a délszlovákiai falvakat. Éppen ezért Ig- lódi István effajta rendezői munkálkodásának ezért is fontos kisugárzása lehet. Iglódi egy olyan budapesti prózai színház főrendezője, amelynek közönsége legalább annyira várja a zenés szórakoztatást, mint a magyar zenés színházat ritkán látó délszlovákiai néző. így az ebben a műfajban elégséges tapasztalattal rendelkező szakember pontosan tudja, hogy az évadokon át szinte csak prózai szerepekben otthonos színészeket miként lehet kimozdítani a megszokás állapotából. Nem véletlenül láthatunk tehát olyan zenés bohózatot, amelyben még a legkisebb szerepet játszó színész és a statiszta szerepben mozgó műszaki személyzet is feladatot teljesít. Olyan feladatot, amelynek pontosan megállapítható helye van a zenés darab revűszerű jeleneteiben, de egy intim hangulatú párbeszéd megszakításakor is. Kiváló komikai és komikusi képességű, jól éneklő színészeket Komáromban is lehet találni, de a kulcsjelenetek komikus hatását fokozó epizódszerepekre, inas- és szobalány feladatokra is vállalkozó vezető-színészeket meggyőzően mozgató rendezőt - ritkán. Éppen ezért van annyira jelen ebben az előadásban Iglódi István. Eljátszathatta volna Osztrigás Micinek, a Maxim mulató táncosnőjének kalandját úgyis, hogy „összekacsint“ a nézővel, s a manapság oly divatos malackodással fedi el azokat a halvány jellemeket is, amelyekkel Feydeau a századforduló polgári szórakoztatásának színpadi nagymestere is képes volt társadalomkritikai szemléletet vinni ebbe a komikus idillbe. Végülis Iglódi nem tett mást, mint amit az ilyen darabokkal tenni kell. Pontos korlátokat szabott a színészi komédiázásnak, megrajzolta szerű felgyorsulásával szinkronban „engedi el“ magát, s lesz ebből a kezdetben kíváncsi „manipulátorból“ a végén saját emberi tisztességéért a bohózat keretein belül küzdő nő. Ebben a zenében modernizált Feydeau-darabban csupán az állandósított állapotú karakterek képviselnek értéket, s ezt nemcsak a színészek tudják. Boráros Imre Petyponja a mindvégig tudatosan cselekvő, s a házasságon belüli és kívüli manővereiből ítélve, egyéb szélhámosságra is hajlandóságot mutató polgárt személyesít meg. Az ő állóvizét langyo- sítja meg Petyponné, akit Petrécs Anna alakít. Kettősük egyáltalán nem valamiféle avitt házasságon belüli unalmat közvetít felénk. A nevetségesség éppen az ő esetükben fordult át a komikumnak abba a rétegébe, ahol már keserédesnek tűnik a világ. Dráfi Mátyás játékából hiányzott a bohózat világában nélkülözhetetlen mértéktartóan túlzó karakterizálás. Tábornoka először olyan, mintha erkölcscsősz lenne, majd hirtelen felcsap Osztrigás Mici rajongóinak táborába. Volt az előadásnak egy egész sor olyan jelenete, amelynek rendezői megkompo- náltságához nagymértékben hozzájárultak az egyes epizódszerepeket játszó színészek. Benes Ildikó (Clementine), Bajcsi Lajos (Corignon), Holocsy István (Montgicourt), Bugár Gáspár (Abbé), Ferenczy Anna (De Valmonté hercegné), Vörös Lajos (Chamerot), Szentpétery Ari (Videu- bant-né), Bugár Béla (Sauvarel al- prefektus), Németh Ica (Sauvarel- né), V. Mák Ildikó (Ponant-né) és Dér Lívia (Hantignolné) igazi csapatmunkában fakasztják könnyes nevetésre a nézőket a bohózat „nagyjelenetében“, amikor a vidéki úri közönség „Ezt a tésztát!?“ felkiáltással szegődik a táncoló Osztrigás Mici nyomába. Szándékosan hagytam ki a felsorolásból Skronka Tibort (De Valmonté herceg) és Póthe Istvánt (Etienne, a lakáj), akik igazi bohózatbeli főszerepeket formáltak rövid jelenéseikből. Különbség talán csak annyi volt közöttük, hogy míg Skronka karikírozott, addig Pőthe fanyarul ironizált. Ez persze nem minőségbeli eltérés. Mivel nem a zenés bohózat bemutatóját láttam, olyan technikai fogyatékosságokról is szólnom kell, amelyek úgy tűnik már-már rendszeresen „kijárnak“ a tájelóadások nézőinek. Bár Kopek Rita díszletei megfelelő mértékben stilizáltak, s átgondolt tagoltsággal segítik is a számos félreértésen alapuló játékot, a somorjai (Šamorin) színpadon mégis labilisnak tűntek. Ez jól láthatóan zavarta a színészek ki-be járását, csökkentve ezzel az előadás tempóját. Boček Zsuzsa pedáns jelA zenés bohózat egyik jelenete. Előtérben a címszerepet alakító Cs. Tóth Erzsébet (Szűcs Jenő felvétele) a jóízlés határait, s miután a játékos kedvű színészeket belülről feszítő játékos energiákat ily módon mederbe terelte, egy zenében, táncban, pontos karakterekben gazdag előadást formált. Cs. Tóth Erzsébet Osztrigás Mici- je olyan, mintha a világ legtermészetesebb helyzetében találná magát a bohózat első jelenetében. Tudja, hogy még a mesteri bohózati szituációkat teremtő Feydeau-ra sem hagyatkozhat az effajta szerepeket játszó színésznő. így nagyon is érthető módon visszafogottan kezdi a játékot, inkább belülről kifelé szemlélődve élvezi a mások számára egyre kínosabbá váló helyzetet. Valahol tudatalattijában mintha megmozdulna a szándék gondolata: megleckéztetni a mulatóban éjszakánként szerelmet valló „tisztes úriemberek“ egyikét. így aztán a bohózat lavinamezei az előadás egyik pozitívumát, az egységesített látványelemek harmóniájának megszületését segítették. Az említett előadáson illúzióromboló volt a zenekar elhelyezése. A rendezői jobbon, a proszcénium alatt nemcsak a hangerő nyomta el az énekhangokat, hanem a szüntelenül kattogtatott lámpakapcsolók hangjait is felerősítette a hangosító berendezés. Bár nem is lenne rossz rendezői trouvaille, amely így fosztja meg a nézőt a zenés színház illúziójától. Persze ehhez az ötlethez egy más előadás szükségeltetne. így maradjon meg a zenekar is abban az illúzióban, amiben a dél-szlová- kiai néző: végre megkapta első hazai, igazán szórakoztató és ízlésesen színpadra vitt zenés bohózatát. A többit elvégzik - sajnos - a haknibrigádok ... DUSZA ISTVÁN 1988.
