Új Szó, 1988. június (41. évfolyam, 127-152. szám)

1988-06-03 / 129. szám, péntek

A legfőbb eredmény a politikai párbeszéd folytatása Mihail Gorbacsov értékelése a moszkvai csúcstalálkozóról (ČSTK) - Mint már beszámoltunk róla, Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára a szovjet-amerikai legfelsőbb szintű tárgyalások befejezése után nemzetközi sajtóértekezletet tartott. A szovjet vezető bevezetőben nyilatkozatot tett. A moszkvai csúcstalálkozó leg­főbb eredménye a szovjet-amerikai politikai párbeszéd folytatása. Nagy esemény résztvevőivé váltunk. A ta­lálkozó ismét bebizonyította a szov­jet-amerikai párbeszéd jelentőségét és újólag megerősítette annak az útnak a helyességét, amelyet Genf- ben választottunk. Ez az út Reykja- víkon és Washingtonon keresztül vezetett Moszkvába. A háború utáni történelemben egyedülálló ez a fo­lyamat. Az alatt a három év alatt, amióta a főtitkár tisztségét töltöm be, több mint 200 nemzetközi jellegű találko­zóm volt. Gyakorlatilag nem emlék­szem egyetlen olyan találkozóra - legyen szó a szocialista országok- beli barátainkkal, a tőkés vagy az el nem kötelezett országok képviselői­vel lezajlott találkozókról amelyen ne kapott volna hangsúlyt a szov­jet-amerikai viszony normalizálásá­hoz fűzött általános érdek gondola­ta. Ez olyan realitás, amely megha­tározza országaink súlyát és felelős­ségük mértékét. Miért olyan intenzív ez a folyamat, miért lehetséges ez a párbeszéd? Véleményem szerint a realizmusnak köszönhetően lehetséges. A Szov­jetunió és az Egyesült Államok politi­kájának realizmusáról beszélek, mi­vel ha csak az egyik oldalon nyilvá­nulna meg a realista hozzáállás, egy ilyen folyamat nem lenne lehetsé­ges. Nem kívánok jóslásokba bo­csátkozni, hová vezetne a versen­gés, ha folytatódna, ha a Kreml s ugyanakkor a Fehér Ház nem mutatna készséget a konfrontációtól az együttműködés irányába történő haladásra, az együttműködés terü­leteinek keresésére, a politikai pár­beszéd kiszélesítésére. Amint ezt megértettük, megkezd­tük a tárgyalásokkal kísért párbe­szédet. Ezek megállapodáshoz ve­zettek. Pozitív dinamizmus kezdte jellemezni azokat a kapcsolatokat, amelyekben az egész világra és az emberiség létére nézve rendkívüli fenyegetés rejlett. A két leghatalma­sabb állam a saját érdekében és a nemzetközi közösség érdekében kezdte megváltoztatni viszonyát. Ez nem volt könnyű, de jelentős, termékeny és egészében véve pozi­tív folyamatról van szó. Mind a négy találkozó nehéz volt, de egyben az érdekek egyensúlyának gyümölcsö­ző keresését jelentette, mindegyik egyre több ösztönzést adott az egyetemes jelentőségű legnagyobb problémák megoldásához. Illusztrá­lásképp emlékeztetnék a reykjavíki drámára - azt mutatja, milyen nehe­zen és néha drámaian alakul a két világhatalom közötti politikai párbe­széd. A moszkvai találkozó legfőbb eredménye a párbeszéd folytatása, s ez a párbeszéd most érinti a világ- politika, a kétoldalú kapcsolatok va­lamennyi kulcsproblémáját. A talál­kozó ismét megmutatta, hogy a pár­beszéd tartalma a reális politika. Azt nem mondhatom, hogy ezek a talál­kozók megszabadultak a propagan­da húzásoktól, az ilyen módon törté­nő „pontszerzésre“ irányuló kísérle­tektől. Ennek ellenére egyre inkább jelen van az a törekvés, hogy a reá­lis politikával foglalkozzunk. Meg­győződésem, hogy ez a helyes út. A moszkvai találkozóra jellemző a részletes és helyenként éles vita, amely egészen az utolsó pillanato­kig folyt. A tárgyalások légkörét a fo­lyamatosság gondolata uralta. Nem egyszer állapítottuk meg, hogy pár­beszédünkben és a most aláírt do­kumentumokban rejlenek jövendő­beli kapcsolataink, a 21. századba való átmenet alapjai, előfeltételei. Az első helyre állítom a politikai párbeszéd folytatását. Igen jelentős az is, hogy befejeződött a közepes és a rövidebb hatótávolságú raké­tákkal összefüggő folyamat - a ne­gyedik csúcstalálkozó előkészítése meggyorsította ezt a folyamatot, s így kicserélhettük a ratifikációs okmányokat. Ez nem csupán formá­lis aktus. A szerződés érvénybe lé­pése révén a moszkvai találkozó a szovjet-amerikai párbeszédben és a világpolitikában egyaránt politi­kai határkővé vált. Nemcsak a Szov­jetunió és az Egyesült Államok né­pei, hanem szövetségeseik, a nem­zetközi közvélemény, az egész nemzetközi közösség is gratulálhat magának. Ez a józan ész és a realiz­mus közös győzelme. Annak az ál­talános megértése tette lehetővé, hogy a világ eljutott egy ponthoz, amelyen meg kell állni, s amelyről a nemzetközi kapcsolatok javításá­nak irányában kell haladni. Ebben a nagy győzelemben sokaknak ré­szük van, köztük a tájékoztatási esz­közöknek is. A Szovjetuniónak, az Egyesült Ál­lamoknak és a többi államnak most a szerződés minden egyes sorát be kell tartaniuk és meg kell valósíta­niuk. Az elnökkel jóváhagytuk a közös nyilatkozatot, amely magában fog­lalja a washingtoni találkozó óta, és itt, Moszkvában elért eredményeket. Egyben megerősíti a szovjet-ameri­kai párbeszéd jövőbeni alakulásá­nak programját. Ez fontos politikai dokumentum. Leglényegesebb ré­szét képezik az országaink közötti politikai párbeszéd kiszélesítésé­nek, és a tárgyalások intenzívebbé tételének a fontosságáról szóló ren­delkezések. A leszerelés terén el­érendő haladásról is szó van a do­kumentumban - ez rendkívül nehéz folyamat, főleg ami a hadászati tá­madófegyvereket illeti. Ez a háború utáni világpolitika legbonyolultabb feladata. Határozottan kijelentem azonban, hogy lépésenként köze­lebb kerülünk a hadászati támadó­fegyverekről szóló szerződéshez. Arra a kérdésre, vajon a moszkvai tárgyalások után optimizmus uralko­dik-e a hadászati támadófegyverek­ről szóló szerződés még az idén történő, a jelenlegi amerikai kor­mánnyal való aláírására, azt mond­hatom: ha a munka hatékonyan fog folytatódni és ha mindkét fél kihasz­nálja lehetőségeit, a szerződést ki­dolgozhatjuk. Szeretném felhívni a figyelmüket az európai fegyveres erők és hagyo­mányos fegyverzet csökkentéséről szóló tárgyalások kérdésében elő­terjesztett messzemenő kezdemé­nyezésünkre. A kétoldalú megálla­podások egész sorát írtuk alá. Rész­letesen áttekintettük a regionális konfliktusok problémáit, s ezekkel az elnökkel tartott minden találkozón és a két plenáris ülésen egyaránt fog­lalkoztunk. Ez a probléma főleg ma került rendkívül alaposan terítékre. A regionális problémák megoldá­sának reális lehetőségei alakultak ki a politikai hozzáállás és az érdekek egyensúlya alapján. Jó példa erre az Afganisztán körüli helyzet megoldá­sa, a közel-keleti folyamat, amely során érlelődik annak megértése, hogy nemzetközi konferenciát kell összehívni. Ide sorolható a kambo­dzsai probléma, amelyet Vietnam és Kambodzsa kezdeményezésének köszönhetően már a legközelebbi időben meg lehet oldani. Ugyancsak ide tartozik a közép-amerikai és az Afrika déli részén kialakult helyzet. Ha túlzott optimizmussal vádolnak, és azt mondják, hogy az óhajokat tényként tűntetem fel, tévedni fog­nak. Hasonlítsuk össze a három, négy évvel ezelőtti helyzetet a mai­val. Lényegesen megváltozott - lét­rejöttek e konfliktusok politikai ren­dezésének lehetőségei, hatalmas erők lendültek mozgásba. Ezt az alkalmat ki kell használni. Az Afganisztánról szóló megálla­podások aláírásának jelentősége túlnő az afgán probléma keretein. Az első olyan esetről van szó, amikor a Szovjetunió, az USA és a konflik­tus konkrét résztvevői konkrét meg­állapodást írtak alá, amely megnyitja az utat a politikai rendezés előtt. Mindent megteszünk azért, hogy a megállapodást betartsuk, s ugyan­ezt várjuk el a konlfiktus valamennyi résztvevőjétől és az Egyesült Álla­moktól is. Ha most nem sikerül megvalósítanunk ezt a pozitív pél­dát, annak messzemenő következ­ményei lesznek, s ez befolyásolja majd a világ többi részén kialakult válságok megoldását is. Két körülmény azonban éppen most különösen aggaszt bennünket. A Kabul elleni rakétatámadásokra és a Kandahar térségében lezajlott tegnapi incidensre gondolok, amely során néhány elvtársunk életét vesztette és többen eltűntek. Kije­lentettük, hogy a szovjet csapatok a kivonás pillanatától kezdve nem vesznek részt a harcokban, ha csak nem éri őket támadás vagy provoká­ció a banditák részéről. Ha erre sor kerülne, megfelelően fogunk reagál­ni. A szerződés az szerződés. Látjuk, hogyan jár el Pakisztán. Kísérletek történnek a megállapo­dás meghiúsítására, ami komoly ne­gatív következményekkel járhat. Az elnöknek és az egész amerikai kül­döttségnek ezt teljesen nyíltan meg­kat és a nemzetközi helyzetet javíta­ni kívánjuk. Mihail Gorbacsov hangsúlyozta, hogy az amerikai elnöknek alkalma nyílt elbeszélgetni a szovjet embe­rekkel. Sok érdekes dolgot hallot­tunk. Valaki például megkérdezte őt, vajon még mindig a „gonosz biro­dalmának“ tartja-e a Szovjetuniót. Az elnök azt válaszolta, hogy nem. Ezt a Kremlben, e „gonosz birodal­mának“ a központjában mondta. Ezt tudomásul vesszük. Az elnök reali­tásérzékről tett tanúbizonyságot, ami egy politikus fontos tulajdon­sága. Az elnök látogatása és tárgyalá­saink hozzájárultak a szovjet-ameri- kai kapcsolatok javításához, fejlesz­téséhez, megszilárdításához, s vi­szonyunkat magasabb szintre emel­ték. Volt-e lehetőség arra, hogy töb­bet érjünk el. Úgy vélem, hogy igen. Mihail Gorbacsov a moszkvai sajtóértekezleten (Telefoto - ČSTK) mondtuk. A Szovjetunió és az Egye­sült Államok konstruktívan járulhat hozzá a regionális konfliktusok olyan megoldásához, amely során a politi­kai hozzáálás érvényesül, s amely során az adott konfliktusban részt vevő valamennyi fél érdekeinek egyensúlyát veszik figyelembe. Mihail Gorbacsov a továbbiakban az emberi jogok kérdéseiről beszélt. Megmondtam az elnöknek, előfor­dulnak egyes esetek, amelyeket mindig nagy figyelemmel ítéltünk meg és továbbra is eszerint fogunk eljárni. De egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy az amerikai kormány nem érti az emberi jogok területén nálunk kialakult reális hely­zetet, nem érti a Szovjetunióban lezajló demokratizálási folyamatot. Talán nekünk sincsenek világos el­képzeléseink az amerikai társada­lomban uralkodó helyzetről. Javasoltam, hogy a parlamenti csere keretében szervezzünk egy állandó szemináriumot, amelyen parlamentjeink, politikai köreink és a közvélemény képviselői találkoz­nának, s véleménycserét folytatná­nak a Szovjetunióban és az Egye­sült Államokban lezajló folyamatok­ról. Ez ügyben egyelőre túl sok a spekuláció. A negyedik találkozó egyes pillanataiban propaganda hú­zások és különböző színjátékok uralkodtak. A mi sajtónk helyesen, a nyíltság szellemében reagált. A népnek mindent tudnia kell. A ne­gyedik találkozónak ettől a részétől azonban nem vagyok elragadtatva. Foglalkozzunk a reális politikával! Amikor az elnök az emberi jogok szovjetunióbeli helyzetéről beszélt, sok kérdést tettem fel neki. Sokáig kellett magyaráznia, milyen a hely­zet az emberi jogok terén az Egye­sült Államokban. De azt mondtam neki, hogy az ő magyarázata nem meggyőző, mivel az én álláspontom az amerikai Kongresszus adatain alapul. Tekintsünk egymásra nyitott sze­mekkel és vegyük figyelembe orszá­gaink történelmét, hagyományait és értékeit, tartsuk tiszteletben válasz­tásunkat és népeink véleményét. A népek a közeledés és a kölcsönös megismerés hívei. Ezt a folyamatot kell elősegítenünk, ha kapcsolatain­Javasoltam például az elnöknek, hogy tegyünk új nagy lépést jelen korunk politikai realitásainak megál­lapítása során, s fogalmazzuk meg elképzeléseink és politikai lépéseink platformját. A Genf után szerzett tapasztalatokból indultunk ki. Akkor megállapítottuk, hogy az atomhábo­rú nem lehetséges, nem lehet annak győztese és bármilyen háború a Szovjetunió és az Egyesült Álla­mok között megengedhetetlen. Ez nem jelentette azt, hogy másnapra minden megoldódik és a nukleáris fegyverek eltűnnek. Nem - léteznek most is. Ez azonban rendkívül kife­jező, s közös és jelentős megállapí­tás volt, amely világszerte nagy visszhangot váltott ki. Most, amikor láttuk, hogy háború útján a nemzetközi problémákat nem lehet megoldani, egyre inkább tudatosítjuk, hogy politikai úton, az érdekek egyensúlya és a társadalmi választás iránti tisztelet alapján kell őket megoldani. Ezért javasoltuk, hogy ezt a megállapítást foglaljuk a közös nyilatkozatba. E tézis javas­lata így hangzik: A mai világ kialakult realitásainak megértéséből kiindulva mindkét ál­lam úgy véli, hogy egyetlen vitás probléma sem lehet megoldható ka­tonai úton, hogy a békés együttélést a nemzetközi kapcsolatok univerzá­lis elvének tartjuk, hogy valamennyi állam egyenjogúságát, a belügyek- be való be nem avatkozás és a tár­sadalmi-politikai választás szabad­ságát mindenki számára kötelező érvényű normaként kell elismerni. Az elnök elolvasta a szöveget és kijelentette, hogy tetszik neki. Ami­kor ma ki akartuk dolgozni a közös nyilatkozat szövegének végső válto­zatát, megmutatkozott, hogy az el­nök környezetéből nem mindenki­nek tetszik a szöveg. A „békés együttélés“ kifejezést, amely nyilván elfogadhatatlan volt, kicseréltük. Új változatok jöttek létre, ám egyikük sem található meg ebben a formájá­ban a közös nyilatkozatban. Javaslatunk rendkívül jelentős politikai irányelv lenne a szovjet­amerikai párbeszéd és az egyete­mes párbeszéd számára. Nem használtuk ki azonban a civilizált nemzetközi kapcsolatok alakításá­hoz vezető nagy lépés lehetőségét. Úgyszintén nem sikerült megálla­podásra jutnunk az európai hagyo­mányos fegyverzetről szóló tárgya­lások mandátumával kapcsolatban. Nem azért indítványoztuk, hogy a csúcstalálkozót használjuk ki erre a megállapodásra, mert helyettesí­teni kívántuk a bécsi fórumot, ha­nem azért, hogy megkönnyítsük munkáját. Ezt a kérdést azonban nem foglaltuk a záródokumentu­mokba: Első pillantásra jogos indo­kokról volt szó - nem helyettesíthet­jük a Bécsben folyó párbeszédet. Mi azonban ezt szerettük volna meg­könnyíteni, s előterjeszteni a mi ál­láspontunkat, amelyet a bécsi talál­kozó résztvevői kihasználhattak volna. Az európai hagyományos fegy­verzet korlátozásának szükséges­ségéről sok szó esik, de amint reális javaslatot terjesztünk elő, megkez­dődnek az érthetetlen manőverek. Amikor aggodalmak merültek fel a Varsói Szerződés erőfölényével kapcsolatban, javasoltuk az adat­cserét, ám a másik fél kitért a válasz elől. Most javasoltuk, hogy a Bécs­ben folyó munka megkönnyítése céljából állapodjunk meg a tárgyalá­sok mandátumáról, de ez sem sike­rült. Az amerikaiak nem fogadták el az Európában levő aránytalanságok felszámolását célzó bátor és reális, háromszakaszos tervünket, sem azt az indítványunkat, hogy a fegyveres erők és a hagyományos fegyverzet nem támadó szerkezetét alakítsuk ki. Nem használtuk ki a nemzetközi biztonság fokozásávak jó lehetősé­gét. Nem sikerült minden, de ebből nem szabad drámai következtetése­ket levonni. Mihail Gorbacsov felhívta a figyel­met az amerikai politikában mutat­kozó ellentmondásokra. Ez nem csupán a mostani tárgyalások során kialakult benyomás, de most is talál­koztunk vele - mondotta ezzel összefüggésben. Az egyik oldalon létezik a közös nyilatkozat arról, hogy a nukleáris háború megengedhetetlen, tárgya­lásokat folytatunk a fegyverzet csök­kentéséről és a leszerelésről, a problémák politikai rendezéséről beszélünk. A másik oldalon szünte­lenül azt halljuk, s hallottuk most Moszkvában is, hogy az amerikai fél az erőpolitikában hisz. Az erő és a katonai hatalom az Egyesült Álla­mok Szovjetunióval szembeni politi­kájának legfőbb alapelveként szere­pel a megnyilatkozásokban. Az amerikai politika ellentmondá­sai láthatók a gazdasági kapcsola­tokban is, ahol egyrészt az amerikai vállalkozók szemmel láthatóan ér­deklődnek a Szovjetunióval folytatott együttműködés iránt, másrészt azonban ezt akadályozzák a tilal­mak, korlátozások és néha a fenye­getések is. A Szovjetunió és az Egyesült Ál­lamok már bebizonyították, hogy a kölcsönös gazdasági együttműkö­dés nélkül meg tudnak lenni. Most azt kell bebizonyítani, hogy képesek az együttműködésre. Minél nagyobb mértékben fogunk függeni egymás­tól gazdaságilag, annál kiszámítha­tóbb lesz politikánk. Az amerikai politika ellentmondá­sossága megmutatkozik a propa­ganda és az emberi jogok területén is. Egyelőre nem látjuk, hogy az amerikai fél kész lenne figyelembe venni az új jelenségeket és a társa­dalmunkban végbemenő változáso­kat. Valakinek ez nyilván így felel meg, ám népeink más véleményen vannak. Az amerikai kormány politi­kájában tapasztalható ellentmondá­sok a szovjet emberek körében ki­ábrándítóan hatnak. A moszkvai találkozó nagy ese­mény volt. A párbeszéd folytatódik, a kontinuitás új erőre kapott. A szov­jet-amerikai kapcsolatok új szintre emelkedtek, ami kiemelkedő jelen­ség a világpolitikában - mondotta nyilatkozata végén Mihail Gorba­csov. Az SZKP KB főtitkára azután az újságírók T<érdéseire válaszolt. (A sajtóértekezletnek erre a részére lapunk holnapi számában részle­tesen visszatérünk.)

Next

/
Thumbnails
Contents