Új Szó, 1988. június (41. évfolyam, 127-152. szám)

1988-06-29 / 151. szám, szerda

Mihail Gorbacsov előadói beszéde (Folytatás az 1. oldalról) Konferenciánk politikai célja tehát az, hogy a lenini hagyományok szellemében és a fel­halmozott tapasztalatok alapján sokoldalúan és bírálóan értékelje a központi bizottság áprilisi plenáris ülése, valamint az SZKP XXVII. kongresszusa óta eltelt időszakot, gazdagítsa változásaink stratégiáját és konk­retizálja taktikáját, határozza meg azokat az utakat, munkaformákat és módszereket, amelyek biztosítanák az átalakítás állandó fej­lődését és visszafordíthatatlanságát. I. Az átalakítás fejlesztése és elmélyítése 1. Az eredmények önkritikus értékelése ÚJ szú 1988. VI. 29. Elvtársak, a forradalmi megújulás folyamata egy­re mélyebbre hatol az élet döntő szférájába - a gaz­daságba. Hozzáláttunk a népgazdaság irányítási rendsze­rének mélyreható, céljait és méreteit tekintve való­ban radikális reformjához. Az állami vállalatról szóló törvénnyel összhangban a gazdaság alapvető ele­meinek jelentős része tért át a teljes önelszámolásra és önfinanszírozásra. A nemrég elfogadott szövet­kezeti törvény a Szovjetunióban lehetőséget nyújt arra, hogy országunk gazdaságában jelentős szö­vetkezeti szektor alakuljon ki és a népgazdaság valamennyi területén széles körű alkalmazást nyer­jenek a különböző szövetkezeti formák. Megkezdődött a munkahelyi, a belső termelési viszonyok átalakítása a szállítási szerződések alap­ján, ami lehetővé teszi a társadalmi tulajdon előnyei­nek és az emberek személyes érdekeinek, az em­berek munkához való gazdakénti viszonyulásának és állampolgári önmegvalósításának összekapcso­lását. Jelentős ösztönzést kapott az egyéni munka- vállalás. Több elvi jelentőségű határozatot hagytunk jóvá, melyek meghatározták az átalakítás irányát a nép­gazdaság fő ágazataiban és a szociális szférában, s ezek a határozatok már megvalósultak. A gazdaság egyre nagyobb fordulatszámra kap­csol. Tavaly első ízben sikerült elérni hogy a nemzeti jövedelem egész növekményét a munkatermelé­kenység fokozásával valósítottuk meg. Ismét elkez­dett növekedni a dolgozók reáljövedelme: a jelenlegi ötéves terv két évében egy lakosra számítva 4,6 százalékos volt a növekedés. A 11. ötéves tervidőszakkal összehasonlítva évente több mint 16 millió négyzetméterrel volt nagyobb az újonnan épített lakások területe. Hozzá­láttunk az oktatásügy és az egészségügy alapvető átszervezéséhez. Nőtt a születési és csökkent a ha­lálozási arányszám, ami jelentős mértékben az iszákosság és az alkoholizmus elleni harccal függ össze. Ebben az évben is folytatódott a társadalmi­gazdasági viszonyok egészségesebbé tételének irányvonala. Nemzeti jövedelmünk gyorsabban nö­vekszik a tervezettnél, miközben abszolút számok­ban állandóan csökken a dolgozók száma az anyagi termelésben. Kiemelten gyorsan növekszik a közszükségleti cikkek termelése, ami lehetővét tette, hogy teljesít­sük az áruforgalom tervét az első öt hónapban. 5,9 százalékkal több élelmiszert és ipari cikket adtunk el, mint a tavalyi év hasoló időszakában. 13,5 százalékkal növekedett a lakosságnak nyújtott szol­gáltatások volumene. Felgyorsult a lakások és a szociális létesítmé­nyek építése. 6 százalékkal több lakást és házat, 22 százalékkal több általános iskolát, közel egyhar- maddal több gyermekintézményt, klubot és művelő­dési házat, s kétszer több kórházat építettünk. Mindez az átalakítás reális eredménye. Nekünk azonban, elvtársak, önkritikusaknak kell lennünk, világosan kell látnunk, hogy minden kedvező moz­zanat ellenére gazdasági téren lassan változik a helyzet, főleg ami a végeredményt - a nép életszínvonalát illeti. Miért van ez így? Nyíltan meg kell mondanunk elvtársak, lebecsül­tük az elmúlt évek torzulásainak és stagnálásának egész mértékét és terhét. Sok mindenről egyszerű­en nem tudtunk és csak most látjuk, hogy a gazda­ság különböző területein sokkal több volt a hanyag­ság, mint azt kezdetben hittük. Főleg az ország anyagi helyzetéből tűnik ki, mennyire komoly a helyzet. Hosszú éveken keresz­tül az állami költségvetés kiadásai sokkal gyorsab­ban növekedtek, mint a bevételek. A költségvetési deficit nyomást gyakorol a piacra, aláássa a rubel és az egész pénzforgalom stabilitását, és inflációs folyamatokat idéz elő. Ennek ellenére mégis úgy gondolom, hogy ami­kor a múlt hibáiról és keserű tanulságairól beszé­lünk, akkor magunkkal és a jelennel szemben ugyanolyan igényes és elvhű álláspontra kell he­lyezkednünk, mind elődeinkkel szemben nemcsak sikereink, hanem az elmúlt három év során elköve­tett hibáinkat, saját tevékenységünk tapasztalatait, az átalakítás során elkövetett hibákat és túlkapáso­kat is így kell elemeznünk. Ebből a szempontból önkritikusan ki kell jelentenünk, hogy a három év alatt jóval többet tehettünk volna az átalakítás fő irányaiban, főleg gazdaságunk hatékonysága növe­lésében és végső eredményeinek javításában, mint amennyit tettünk. Hiszen tény, hogy a nemzeti jövedelem egy­ségére átszámítva országunk máig túl sok fűtőanya­got, villamosenergiát és fémet használ fel. Ebből következik a források deficitje termelésünk nagy mértéke mellett, ami arra kényszerít bennünket, hogy egyre többet fordítsunk a nyersanyag és fűtóányag-energetikai bázis növelésére. Hogy kijussunk ebből az elvarázsolt körből, hoz­záláttunk a gépipar gyökeres korszerűsítéséhez, mivel ez a tudományos-műszaki haladás meggyor­sításának és egész népgazdaságunk rekonstrukció­jának döntő feltétele. Elmondhatjuk, hogy ez példa nélküli program. Rendkívüli erőfeszítéseket követel meg, s nemcsak magában a gépiparban, hanem a vegyiparban, a kohászatban, és más ágazatok­ban, s természetesen a tudományos kutatások és a fejlesztés terén is. Ezen a téren megindult a munka, de még nem felel meg a kitűzött feladatok mértékének, és lassan halad, főleg olyan kiemelt területeken, mint a mikro­elektronika, a számítástechnika és a progresszív anyagok fejlesztése. Ezért közvetlen felelősség ter­heli a Szovjetunió Minisztertanácsának Gépgyártási Irodáját, a Szovjetunió Tudományos és Műszaki Állami Bizottságát, ugyanúgy, mint ennek az ága­zatnak vezető kádereit. Lassan mennek végbe az egész gazdaságban a szerkezeti változások is. Ez azt jelenti, hogy a népgazdaságban továbbra is megmarad a múltban felhalmozódott gondok több­sége. Ez szintén a gazdaságirányításhoz való jelen­legi hozzáállást tükrözi. És még valamit. Bizonyára emlékeznek arra, a KB júniusi plénumán szó esett arról, hogy a hosszú távú stratégiai célok elérését feltétlenül össze kell kapcsolni a nép sürgető szük­ségleteinek lehető legnagyobb mértékű kielégítésé­vel. A szerkezeti átalakítás és a radikális gazdasági reform alapvető folyamatok. Időt, nagy erőfeszítése­ket és kellő eszközöket követel meg. E célok teljesí­tése során egyben haladéktalanul meg kell oldani a nép életszínvonala emelésének halaszthatatlan problémáit is. Ez az irányvonal teljes mértékben a XXVII. pártkongresszusnak fejlődésünk szociális orientá­ciója megszilárdítását célzó határozatából ered. Hogyan folyik ezeknek a feladatoknak a megol­dása? Kezdem az élelmiszerproblémával, mivel ez a társadalom életében a legérzékenyebb, legége­tőbb gond. Vannak ezen a téren bizonyos változá­sok is, de ezek nem elégíthetnek ki bennünket. Az élelmiszertermelésben elért növekedés lényegében a lakosság számának növekedésével összefüggő igények fedezését szolgálta. És ez, elvtársak, azt jelenti, hogy az élelmiszerforrások fejlesztésének más, nagyobb ütemére van szükség. Sem erkölcsi, sem politikai jogunk nincs, hogy kibéküljünk az élelmiszerprobléma megoldásának elhúzódásával. Felmerül egy jogos kérdés, miért nem sikerült ezen a téren olyan régóta előbbre jutnunk. Nyilvánvalóan számos ok gyökerei a múltba nyúlnak, amikor jelen­tősen aláásták a faluk fejlődésének alapjait. Ezzel azonban semmiképpen sem lehet igazolni a mező­gazdaság jelenlegi hiányosságait. Úgy tűnik, minden probléma megoldódott, a kol­hozok és a szovhozok, a járások és a kerületek és a köztársaságok a legszélesebb jogokat kapták a növénytermesztés és az állattenyésztés fokozásá­ra, de a kívánt eredmények egyelőre még nem mutatkoznak meg. Ezenkívül az utóbbi idő sok határozata értetlenségbe ütközött, halogatják meg­valósításukat, a legkülönbözőbb bürokratikus aka­dályokat gördítik útjukba és néha egyszerűen nem kívánnak új módon dolgozni. Ennek a következtetésnek a megalapozottságát bizonyítják számos, gyakorta azonos természeti és gazdasági feltételekkel rendelkező kerület eredmé­nyeiben mutatkozó különbségek. Ott, ahol energiku­san munkához láttak és valóban élnek az új lehető­ségekkel, ott a helyzet érezhetően javult. Vegyük például Belorussziát, Litvániát, az altáji határterüle­tet, a Belgorodi, Volgográdi, Zsitomiri, Litecki, Oreli, Hmelnici és Celinográdi kerületet. Itt állandóan nö­vekszik az állattenyésztés, ami lehetővé teszi az élelmiszerellátás lényeges javítását. De miért sikerült javítani a Belgorodi kerület lakosságának élelmiszerellátását, és erre nem vol­tak képesek a szomszédos Kurszki kerületben? Miért növelték a Celinográdi kerület mezőgazdasági dolgozói az üzletek hús, tej- és zöldségellátását, de nem voltak erre képesek az észak-kazahsztáni és néhány további szomszédos kerületben? Hasonló példák, elvtársak másutt is vannak. Ezenkívül a Vologdai, Kalinyingrádi, Kirovográdi, Kurgáni és Jaroszlavli kerületben, valamint a Kal­mük Autonóm Köztársaságban az egyes mezőgaz­dasági termékek előállítása még csökkent is. Lema­radás tapasztalható továbbra is Üzbegisztán, Mol­dávia és a Kaukázuson túli köztársaságok mező­gazdaságában. Ez azt jelenti, hogy sok minden a hozzáállástól, a vezetés hozzáértésétől, és attól függ, képesek-e új módon gazdálkodni. * Úgy vélem, hogy az élelmiszerellátás javításához vezető utakat mindenütt keresni kell, de elsősorban azokban a kerületekben és köztársaságokban, ahol nem javul, vagy csak lassan javul a helyzet. Itt közösen kell dolgozni, a mezőgazdaságban kiala­kult helyzet alapos jellemzése alapján. Mire kell figyelmet fordítani? A tapasztalatok azt mutatják, hogy az élelmiszer- bőség elérésének legrövidebb és legmegbízhatóbb útja a haszonbérleti és más hatékony munkaszerve­zési és bérezési formák kiterjedt és általános beve­zetése. Ez mai mezőgazdasági politikánk kulcsfon­tosságú eleme. Azok a kollektívák, melyek haszonélvezeti vagy szállítási szerződés alapján dolgoznak, tevékenysé­gük eredményeivel megmutatták, hogy viszonylag rövid idő alatt jelentősen növelni lehet a hozamokat és az állattenyésztés hatékonyságát, lényegesen javítani lehet a munkatermelékenységet, csökkente­ni a veszteségeket és jó minőségű élelmiszert^ előállítani. Éppen ezek a tapasztalatok tartalmazzák, elvtár­sak, a választ a fő kérdésre: mennyi idő alatt oldja meg az ország az élelmiszerellátás kérdését. Min­den attól függ, milyen gyorsan tesszük ebben érde­keltté az embereket, és szervezzük meg a haszon- bérleti és szállítási szerződések alapján dolgozó kollektívák munkáját, milyen mértékben kapcsolód­nak be a mezőgazdasági dolgozók ebbe a folyamat­ba, s valóban a föld gazdájává válik-e a mezőgaz­dasági dolgozó? Ezzel együtt, természetesen, folytatjuk a mező­gazdaság és az élelmiszeripar'anyagi-műszaki bá­zisának megszilárdítását. Halaszthatatlanul intézke­déseket kell tenni a közlekedés, a mezőgazdasági termények raktározása és feldolgozásának javításá­ra. Ha sikerül időben betakarítani, elszállítani, meg­őrizni és feldolgozni a termést, a terményeket idő­ben eljuttatni a fogyasztókhoz, akkor már a hoza­mok mai szintje és az állattenyésztés mai hatékony­sága mellett 20-30 százalékkal növelni tudjuk az élelmiszerellátást. Ezt a nyilvánvaló tartalékot ki kell használni. Konkrét programot dolgoztunk ki a feldolgozás, a raktározás és a szállítás javítására, a jelenlegi és az elkövetkező ötéves tervidőszakban 77 milliárd rubelt fordítunk erre a célra. Most jól kell szervezni a munkát, hatékonyan kell kihasználni ezeket a for­rásokat, hogy a helyzet rövid időn belül lényegesen javuljon. A szövetkezeti mozgalom széles körű fejlődése, a teljes önelszámolás és a haszonbérleti szerződé­sek, valamint a munkaszervezés és -ösztönzés más haladó formáinak a bevezetése objektíve megköve­teli, hogy gyökeres változásokat hajtsunk végre a mezőgazdasági-ipari komplexum irányításában. A gyakorlat megmutatta, hogy a járásokban és a kerületekben a mezőgazdasági-ipari szervek je­lenlegi formájukban túlhaladottak. Nyilván azon az úton kell majd haladni, amelyet maga az élet jelöl ki, és amelyre a tulai mezőgazdasági dolgozók példá­ján már számos járás, kerület és köztársaság halad. Gondolok a kolhozok és szovhozok önkéntes összevonására azzal a céllal, hogy közös szolgálta­tásokat és irányító szerveket hozzanak létre. A me­zőgazdasági dolgozók jobban tudják, hogy az irá­nyítás és a szolgáltatás-szervezés milyen formáira van szükségük. Ami a tanácsokat és a pártszerveket illeti, felada­tuk abban rejlik, hogy segítsék a gazdaságokat a falu átalakítása és az irányítási módszerek gyöke­res megváltoztatása során, s támogassák őket. De azokat a dolgozókat, akik fékezik a munkát és az új útjában állnak, amint az már a kolhoztagok kong­resszusán elhangzott, határozottan el kell távolítani. És még egy fontos problémáról. Bármilyen esz­közöket is fordítunk a mezőgazdaságra, nem hoz­zák meg a szükséges effektust, ha nem gondosko- ' dunk az emberről, az ember munka- és életfeltétele­iről. Külön szeretnék szólni a falu szociális fejlődésé­ről. A társadalom sok mindenben adós a falusi lakosságnak. Számos vidéki járásban alacsony színvonalon vannak a lakás-, a szociális és a kultu­rális körülmények, az egészségügyi ellátás. Ehhez járul hozzá a falusi házak nem megfelelő felszerelt­sége, az áramellátásban, a háztartási gépek kihasz­nálásában mutatkozó nehézségek és az utak rossz állapota. A jelenlegi ötéves tervidőszakban a korábbiaknál jóval jelentősebb intézkedések valósulnak meg a vi­dék szociális szférájának javítása érdekében. A változások széles körű programja teljesül egye­bek között országunk olyan fontos területén, mint az oroszországi nem feketeföldű övezet. A falusi dolgozóknak már a legközelebbi években mindenütt érezniük kell, hogy változnak élet- és munkakörül­ményeik. Ezt az irányvonalat a jövőben is követke­zetesen meg kell valósítani. A Szovjetunió Állami Tervbizottságának és a Szovjetunió Mezőgazdasági Ipari Bizottságának a 13. ötéves terv előkészítése során ebből kell kiindulnia. Tömören, elvtársak, a jelenlegi szakaszban a mezőgazdasági politika lényege abban rejlik, hogy alapjaiban kell megváltoztatni a termelési viszonyo­kat közvetlenül falun. Helyre kell állítani a város és a falu közti gazda­sági egyensúlyt, a kolhozok és a szovhozok potenci­álját a szállítási szerződések és a haszonbérleti szerződések legkülönbözőbb formáinak fejlesztésé­vel kell kibontakoztatni, le kell küzdeni a paraszt elidegenedését a földtől, teljes jogú gazdává kell tenni, meg kell védeni bármiféle parancsolgatás elől és gyökeresen meg kell változtatni a mezőgazdasá­gi dolgozók életkörülményeit. Csak ezen az alapon lehet lényegesen növelni a mezőgazdasági-ipari termelés hatékonyságát, s biztosítani országunkban az élelmiszer-ellátás gyökeres javítását. Most a lakásproblémáról. Rendkívül fontos fela­dat megoldásához láttunk hozzá, 2000-ig gyakorla­tilag minden család számára biztosítani akarjuk a saját lakást vagy házat. Mint ismeretes ehhez 35 millió lakás és ház felépítésére lesz szükség. Bár a lakásépítés területén a helyzet javulni kezdett, ám továbbra is igen feszült, az emberek évekig várnak lakásra. Ezzel összefüggésben szokatlan megoldást ér­vényesítettünk - lényegesen növeltük az új házak és lakások építését az állami forrásokból, valamint a teljes önelszámolásra áttért dolgozókollektívák eszközeiből is. Gyakorlati intézkedések születtek a szövetkezeti és az egyéni lakásépítés fejlesztésé­re. Ezek lényege, hogy ki kell elégíteni az emberek azon óhaját, hogy szövetkezeti lakásra vagy saját házra kívánnak szert tenni. Ezért megszüntettük a létesítmények nagyságát és a szintek számát érintő valamennyi tilalmat és korlátozást. Építsenek az emberek a saját maguk által meg­keresett pénzen azt, amire mai és jövőbeni igénye­iknek megfelelően szükségük van. Úgy vélem, indo­koltak azok a javaslatok is, miszerint az állampolgá­roknak lehetővé kell tenni, hogy megvásárolják az államtól azt a lakást, amelyben laknak, s hogy ezek a lakások örökölhetók legyenek. A lakásépítés meggyorsítása céljából jóváha­gyott határozatok a szovjet lakosság egyetértésével találkoztak. A helyzet mindenütt javulni kezdett, ugyanakkor új problémák is felmerülnek. A fokozott igényeknek nem felel meg az építési szervezetek és az épí*óanyag-ipar bázisának fejlettségi szintje. És itt sokat kell tenni mindazoknak a lehetőségeknek a kihasználásával, amelyek a kerületekben, a járá­sokban és a köztársaságokban megvannak. Sok minden függ a gépipartól, amelynek szállítania kell az építők és az építőanyagipari vállalatok számára a legkorszerűbb technikát és berendezéseket. Mindezt haladéktalanul, tárgyszerűen kell megol­dani. És végül a fogyasztási cikkek utáni kereslet kielégítéséről, a kereskedelem és a szolgáltatások fejlesztéséről. Az itt körvonalazódó változások nem számolják fel a fő problémát - az árukínálat és a szolgáltatások választéka továbbra is elmarad a lakosság vásárlóerejének növekedése mögött - ami nem kis mértékben e szféra elhanyagoltságá­ból, illetve a hozzá való viszonyból ered. Sok minden függ a könnyűipar munkájától. Ma szedjük le annak gyümölcseit, hogy évekig elhanya­goltuk ezt az ágazatot. A könnyűipari vállalatoknál elöregedett berende­zéseket használnak, sok a nehéz fizikai munka. Mindez tükröződik a munkatermelékenységben, a termékek mennyiségében és minőségében, a ká­derek stabilitásában. Most olyan intézkedések szü­lettek, amelyeknek javítaniuk kellene a helyzetet. Jelentős eszközöket szabtunk meg erre a célra. A vállalatokat a saját berendezéseink és importált berendezések alkalmazásával korszerűsítjük. Vannak azonban más okok is. A fogyasztási cikkek gyártásának lassú növekedését nagymérték­ben az okozza, hogy gazdasági mechanizmusunk nem kiforrott és gyengék az ösztönzők. A szövetségi minisztériumokhoz és a főhatóságokhoz tartozó vál­lalatok többsége, amelyeknek tartós fogyasztási cikkeket kell szállítaniuk a piacra, másodrendűnek tartják ezt a feladatot, mindenféle ürüggyel igyekez­nek kibújni alóla. Rövid időn belül korszerű és erős, fogyasztási cikkeket gyártó ipart kell létrehoznunk. Ez nemcsak a könnyűiparra vonatkozik, hanem a védelem szá­mára dolgozó üzemekre, a nehézipari vállalatokra is, amelyeknek jelentősen fokozniuk kell a fogyasz­tási cikkek gyártását és szállításait. És nemcsak monnyisógi, hanem minőségi muta­tókról is szó van. Az áruellátásért és a szolgáltatásokért megkü­lönböztetett felelősség hárul a helyi szervekre. A köztársaságokban és a kerületekben számos példa van arra, hogy a helyi lehetőségeknek megfele­lően kezdeményező és vállalkozó szellemű a piaci áruellátás. Ennek ellenére azonban számos terüle­ten nagyon is hajlanak az élósködésre, s kísérletet tesznek arra is, hogy olyan árucikk beszerzésére csikarjanak ki alapokat, amelyeket nagyon is jól lehetne helyben előállítani. Az ilyen hozzáállás meg­bocsáthatatlan ma, amikor széles lehetőségek nyíl­nak a szövetkezeti és az egyéni munkatevékenység kibontakoztatására. Ott, ahol ezt időben megértették és létrehozták a szükséges feltételeket, már látni az eredményeket, új áru- és szolgáltatási fajták buk­kannak fel. És ezt csak üdvözölhetjük. Egyszóval, az emberek létérdekeit érintő ügyben gyökeres változásokra van szükség mind a központ­ban, mind helyi szinten. 2. Következetesen megvalósítani a radikális gazdasági reformot Elvtársak! Amikor az átalakítás menetéről tárgya­lunk, külön ki kell emelni azt a kérdést, miként hajtjuk végre a radikális gazdasági reformot. A vállalatok áttérése a teljes önelszámolásra, az önfinanszírozásra és az önigazgatásra a kollektívák számára lehetővé teszi, hogy teljes mértékben tuda­tosítsák egyrészt új jogaikat, másrészt a felelősség súlyos terhét. És annak ellenére, hogy a reform csupán az első lépéseket teszi meg, és az új gazdasági módszerek bevezetése még csak a kez­deténél tart, mindez fokozatosan pozitívan tükröző­dik számos termelési és szociális probléma megol­dásában, a kollektívákban uralkodó helyzetben. Az új módszerek alapján dolgozó vállalatok az idén nemcsak a termelési feladatok teljesítését biztosították, hanem jelentősen javították gazdasági mutatóikat is. Ez különösen jellemző. Ma azonban az a fő, hogy levonjuk a reform kezdeti szakaszában felmerülő nehézségekből a ta­nulságokat. A gyakorlat olyan problémákat tár fel, amelyek fékezik az új gazdasági mechanizmust. Bizonyos mértékben azzal függenek össze, hogy mindeddig nem érvényesül az új mechanizmus valamennyi eleme, hogy a reformot, mint mondani szokás, menet közben, az ötéves tervidőszak folya­mán, olyan helyzetben kezdtük megvalósítani, ami­kor már meg volt határozva a ten/ felépítése, de (Folytatás a 4. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents