Új Szó, 1988. június (41. évfolyam, 127-152. szám)
1988-06-28 / 150. szám, kedd
Társadalom, átalakítás, iskola A szociális-gazdasági fejlődés meggyorsításának és a társadalom átalakításának időszakában oktatásügyünk azokat a változásokat hajtja végre, amelyek a CSKP KB Elnökségének 1976- ban jóváhagyott, a csehszlovák oktatási-nevelési rendszer további fejlesztésére vonatkozó határozatából következnek. A főleg az oktatás tartalmának innoválásával kapcsolatos kezdeményezéseket a pedagógusok és más oktatásügyi dolgozók egy része úgy ítélte meg, hogy oktatásügyünk ezzel már végrehajtotta a szükséges változásokat, az átalakítás lényegében befejeződött. Az említett helytelen nézet a csehszlovák oktatási-nevelési rendszer további fejlesztésére vonatkozó dokumentumot szinte szembeállítja a társadalom átalakításának időszerű feladataival. Egy bizonyos időre ez fékezte azoknak a pedagógusoknak és iskolaügyi dolgozóknak az aktivizálását, akik kezdettől támogatták a társadalom- s ennek keretében az oktatásügy- átalakítását anélkül, hogy visszautasították volna az oktatási-nevelési rendszer fejlesztésében eddig elért pozitív eredményeket, elkendőzve ezzel a dolgok lényegét, vagyis azt, hogy ugyanúgy, mint az egész társadalom átalakításának, az oktatásügy átalakításának sincs alternatívája. A társadalom átalakításának folyamatában az iskolák jövője nem értelmezhető az eddig végbement változások figyelembevétele nélkül, ugyanakkor ezek a távlatok nem redukálhatok csupán az eddigi tapasztalatokra és koncepciókra, amelyek különösen az utóbbi években nálunk is a szocializmus fejlesztésének túlnyomórészt extenzív, stagnáló irányzatához fűződtek. Ezért Miloš Jakeš elvtárs, a CSKP KB Elnökségének a Központi Bizottság 7. ülésén előterjesztett beszámolójában hangsúlyozta, hogy ,, nincs szó formális változásokról, hanem nagy horderejű, forradalmi lépésekről, az 1948 február óta végrehajtott legfontosabb változásokról... Az átalakítást úgy értelmezzük, mint történelmi szükségszerűséget... annak szükségét, hogy le kell küzdeni az elavult nézeteket és elképzeléseket, új elméleti és eszmei-politikai megközelítéseket kell érvényesíteni a szocialista társadalom további fejlesztése érdekében“. Az oktatásügynek, mint szociális intézményrendszernek, válaszolnia kell a társadalomban végbemenő alapvető változásokra. Annak módja és formája, hogy az oktatásügy miként reagál majd a tervezett változásokra, csak akkor határozható meg, ha elméletileg alaposan elemezzük, magyarázzuk és megértjük a társadalom átalakításának lényegét. Bonyolult feladatról van szó, mivel a szocialista társadalomban az iskola, a nevelés és az oktatás megítélésével kapcsolatban olyan nézetek alakultak ki, amelyek az objektivitás és a valós helyzet tükrözésén kívül téves, elferdített ítéleteket is tartalmaznak. A hirdetett eszmék nem egyszer ellentétben állnak a gyakorlati intézkedésekkel. A jóváhagyott döntések az elméleti megalapozottság hiányában nehezen helyrehozható hibákat is okozhatnak az oktatásban és nevelésben. Ez fokozza a pedagógia és a pszichológia felelősségét és megindokolja, hogy az oktatásügyben végrehajtandó változások megfogalmazása során az elméletből kell kiindulni. Az iskolának az átalakítás folyamatában igazi szocialista oktatásinevelési intézménnyé kell válnia, olyan intézménnyé, amely nyitott a társadalom felé s egyúttal a társadalom számára is. Az utóbbi években kiéleződött az ellentmondás annak objektív szüksége között, hogy az oktatás és nevelés az egész társadalom ügye legyen, valamint az iskolaügy irányításában egyre uralkodó centralizmus és reszortszellem között. Ugyanakkor kétségtelenül gyarapodik a társadalom valameny- nyi osztályának és rétegének műveltsége és kulturáltsága, egyre jobb feltételek alakulnak ki ahhoz, hogy a szülők, a társadalmi szervezetek, a termelővállalatok és az egész széles közvélemény az iskolát irányító szubjektum, az ifjúság oktatásának és nevelésének tényezője legyen. A társadalomnak az iskolára gyakorolt tényleges hatása azonban csökkent. Ezzel párhuzamosan kisebb lett az iskola, a pedagógus, sőt a műveltség rangja is. Az iskola és az élet közti laza kapcsolat fő okai közé tartozik, hogy magában az iskolában nincs megfelelő egységben a nevelés és az oktatás. Az iskola túlságosan is az oktatás informatív jellegét helyezi előtérbe. A túlzott intellektualizálás, a gyakran túldimenzált tartalom és a magas osztálylétszám nem is teszi lehetővé, hogy a pedagógus mélyebben foglalkozzon a tanulók nevelésével. Sőt, a pedagógusok arra kényszerülnek, hogy a szülőket is bevonják az oktatásba. A nevelés gyakran az oktatásra redukálódik. Ilyen feltételek között a személyiség formálása másodlagossá válik, a leggyakrabban csak az ismeretekre, tudásra korlátozódik. Az iskolák egy része ezáltal szükségszerűen önmagába zárkózik és nem is tanúsít érdeklődést az iránt, hogy kapcsolatot teremtsen a társadalommal. A kölcsönös kapcsolatok nagyobb nevelőhatást kiváltani nem képes eseményekre, kampányokra korlátozódnak. A világnézeti, erkölcsi, esztétikai és munkára nevelés nem csak az oktatásban bontakozhat ki eredményesen. A szocialista értékek mércéi nem lehetnek csupán az ismeretek és az értékszemlélet kialakításának fő eszköze nem lehet csak a magyarázás és a tanítás. Ezért az iskolát reális élettel kell megtölteni. Iskoláinknak nyitottnak kell lenniük a szülők, a társadalmi és más szervezetek előtt. A szülőknek és a társadalmi környezetnek részt kell vennie az iskola irányításában, a tevékenységére vonatkozó döntésekben, az iskola munkájának társadalmi ellenőrzésében és értékelésében. E zzel párhuzamosan fel kell számolni azokat az akadályokat, amelyek meghiúsítják, hogy az iskola aktívan bekapcsolódjon a társadalmi életbe. A környezetével összefonódó, a történelemből, hagyományokból, a társadalom jelenéből és távlataiból kiinduló iskola sa- játosságos, egyedi arculatot kap. A szocialista iskolában a valóság iránti absztrakt, nem személyes kapcsolat árt az oktatásnak és nevelésnek. A társadalmi és politikai, a közéleti, erkölcsi és munkával kapcsolatos tapasztalatokat nem pótolhatja az iskolai oktatás, tanulás. A reális élettől való elszigetelődés érdektelenséget vált ki a társadalmi problémák iránt, deformálja a valóságról alkotott elképzeléseket, gondatlanságot, infantilizmust, kényelemszeretetet, lelki restséget, cinizmust, agresszivitást stb. szül. Arra törekszünk, hogy a lehető legjobb feltételeket teremtsük meg a gyerekek és a fiatalok nevelésében és oktatásában, de nagyon kevés lehetőséget adunk ahhoz, hogy maguk is változtathassanak ezeken a feltételeken. A szocialista demokrácia elmélyülésének tükröződnie kellene abban is, hogy a tanulók, a koruknak megfelelően tervezett és működő önigazgatás révén, nagyobb mértékben vegyenek részt az iskola irányításában, igazgatásában és értékelésében. A mai iskolában még mindig nagyon sok az utasítás, parancs, tilalom, amely akadályozza az igazi szocialista kezdeményezés és aktivitás kibontakozását. A társadalmi tulajdon iránti felelős viszony nem alakult ki az államosítási dekrétum jóváhagyásával. A gyakorlat megcáfolta az efféle leegyszerűsített elképzeléseket. Ez a társadalomnak az iskola iránti viszonyára is vonatkozik. Csakis a reális részvétel, a közös döntések révén alakul ki az igazi szocialista viszony a társadalmi ügyekhez. Ezért lényegesen növelni kell az iskolák és az igazgatók önállóságát, főleg ami a káder-, a gazdasági, de elsősorban a pedagógiai kérdéseket illeti. Az iskola csak így válhat a nevelés saját mikrorendszerével, saját hagyományaival rendelkező egyedi kulturális intézménnyé. Az iskolák unifikálása nem használ az oktatásnak és a nevelésnek, mivel fékezi az alkotó pedagógusi munkát. Éppen az iskolák önállóságának hiánya okozza elsősorban, hogy oktatási-nevelési rendszerünk nem tudja kellőképpen a termelő- és a társadalmilag hasznos munka révén megszervezni a teljes értékű munkára nevelést. Minden adott társadalmi környezetben sok lehetőség nyílik arra, hogy a diákokat bevonják a valóban produktív munkába, amelyet az iskolák a szülőkkel, vállalatokkal, szövetkezetekkel és nemzeti bizottságokkal együttműködve bizonyára meg tudnának szervezni, hatékonyan kihasználva nevelő hatását. Az iskolák megfelelő önállóság esetén reális gazdasági mechanizmusokat alakíthatnának ki, amelyek nemcsak a gyakorlati jártasságokat, jellemet és akaratot, a munka iránti tiszteletet, hanem a gazdasági gondolkodásmódot, a tanulók vállalkozószellemét, önállóságát is formálhatnák. A társadalmi átalakítás folyamatában az iskolát csak úgy értelmezhetjük, mint az új gazdasági mechanizmus és a széles körű szocialista demokrácia feltételei között működő oktatási-nevelési intézményt. Társadalmunkban ma nagyon fontos, hogy kezdeményező, alkotó, intellektuálisan, világnézetileg, erkölcsileg és politikailag jól felkészített embereket neveljünk. A személyiséggel szemben támasztott ilyen és hasonló követelményeknek közvetve vagy közvetlenül az iskola tesz eleget. Ezért a társadalom átalakítása elképzelhetetlen az iskola átalakítása nélkül. Az iskola tulajdonképpeni átalakításához a társadalomnak „be kell lépnie“ az iskolába. A vázolt folyamat intézményesítése szavatolhatná, hogy megszűnnek a szükségtelen adminisztratív vagy minisztériumi beavatkozások az iskola munkájába. Az iskola és a társadalmi környezet szorosabb együttműködése, önállóságának és önigazgatásának bővítése logikusan azt feltételezi, hogy az egyik oldalon felszámoljuk az elburjánzott ellenőrző és irányító apparátust, a másik oldalon növeljük a pedagógusok kezdeményezését, aktivitását és alkotókészségét. Lényegesen javítani kell az iskola együttműködését a családdal, a SZISZ-szel, a pionírszervezettel, társadalmi szervezetekkel, a vállalatokkal, szövetkezetekkel és más intézményekkel. A közelmúltban munkásszülőkkel beszélgettünk az iskoláról. Többek között meggyőződhettünk arról, milyen nagy érdeklődést tanúsítanak az iskola, valamint gyermekeik nevelése és oktatása iránt. Figyelmeztettek az iskolák és a családok viszonyának negatívumaira is. Nem ritka, hogy a pedagógusok hatóságként viszonyulnak a szülőkhöz, kezdve a különféle tanszerek megvásárlásának megkövetelésétől, a hulladékanyag gyűjtésén keresztül egészen addig, hogy aránytalanul nagy segítséget követelnek meg a gyerekek otthoni tanulásában. Beszélgetőtársaink kilencven százaléka azt állította, gyerekeik nem szívesen járnak iskolába. Valamennyien egyetértettek abban, hogy mai iskoláinkat át kell alakítani. Szerintük az iskolának örömöt kell adnia a gyerekeknek, stresszhelyzetek és kényszer nélkül kell tanítani a gyerekeket, gazdag érzelmi életre nevelve őket, fejlesztve a tehetséget, együttműködve a szülőkkel. Szerintük meg kellene szüntetni az osztályok túlzsúfoltságát, a pedagógusok legalább hatvan százalékának férfinak kellene lennie, nem lenne szabad különbséget tenni az értelmiségi és a munkáscsaládokból származó gyerekek között, és az iskolának dinamikusan kellene tükröznie az életet. E zek a tapasztalatok is megszilárdították azt a meggyőződésünket, hogy az iskola és az élet szorosabb kapcsolatának a felsoroltakon kívül még számos feltétele és összefüggése van. Társadalmunk, főleg a szülők, szilárdan támogatják majd oktatásügyünk átalakítását. Az átalakítás folyamatában az oktató munka az eddiginél jobban megköveteli a tanulók alkotó személyiségének formálását. Az egyéni képességekre való támaszkodás lehetővé teszi, hogy minden egyes tanuló fejlődjön, mivel ilyen képességekkel, ha eltérő mértékben is, minden ember rendelkezik. Dr. MATEJ BEŇO kandidátus, az SZSZK oktatási, ifjúsági és testnevelési miniszterének helyettese ÚJ FILMEK A száguldó riporter (cseh) Martin Hollý rendező arról készített humoros, hangulatos és helyenként élvezhető filmet, hogy Egon Erwin Kisch, a száguldó riporter, hogyan szerezte szenzációkeltő információit, hogyan szerette a lányokat, s miként találta fel magát mindig, minden helyzetben. Ez a film nem követi végig a neves egyéniség egész életét. A középkorú, elegáns, semmilyen veszélytől vissza nem riadó, kalandvágyó, az elnyomott réakaratos postáskisasszonyról, a pocakos, fontoskodó, pozícióját minden gesztusával kihangsúlyozó postafőnökről, az alacsony termete miatt gátlásos, ezért mindig üvöltő ezredesről, s más szereplőkről is elhisszük, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia tipikus figurái. Hollý kitűnő érzékkel eleveníti fel a századeleji miliőt. Az építész mindenre kiterjedő aprólékossággal rendezi be a szobabelsőket, az opeAz Egon Erwin Kischt alakító Josef Laufer (baloldalt) a film zárójelenetében tegekkel szimpatizáló férfiú jellemét, életérzését mutatja be rövid, koncentrált jelenetekben. Emberség, nyugalom árad a filmből, játékosság jellemzi a tipikus cseh humorral fűszerezett epizódok szereplőit. Jó a színészválasztás. Josef Laufer meggyőzően játssza a száguldó riportert. Azok számára, akik talán nem ismerték eléggé, sallangoktól mentes játékával szimpatikussá teszi Egon Erwin Kisch alakját. De a legkisebb szerepekben is, néha csak gesztusokkal, mimikával, szöveg nélkül is életre kelnek a figura sajátos jellemvonásai. A ruhát próbáló kedélyes koldusról, a bájos, ratőr nosztalgikus képeket készít a külső terekről. A hitelességet és a művészi hatást fokozzák és felerősítik a találó színek is: a szegényház lehangoló légkörét, komorságát sötét színek, a sörkert, a liget derűjét a napfény játéka, az illanó színek is kifejezik. Úgy látszik, minden tökéletes, mégis csak a közepéig jó a film. Onnan ellaposodik és az események jórészt csattanó nélküliek, befejezetlenek maradnak. A kor hű megidézésétől és a színészek tökéletes játékától még nem lesz teljes egy filmalkotás. Az európai embernek több okból is furcsa lehet Kumasiro Tacunifilmje. Egyrészt, mert a japánok (ázsiaiak) számára néhány természetes szokás - mint például a sörivás különös rituáléja és a kortyolgatást követő hangos böfögés - meghökkenti, esetleg megnevetteti a legtöbb nézőt, s elvonja a figyelmet a lényeges dolgokról. Szokatlan az olyan házastársi kapcsolat is, melyben a feleség annyira szereti italozó férjét, gyermeke apját, hogy tízéves együttélés után - azért, hogy férje összeházasodhasson leukémiában szenvedő ifjúkori szerelmével - hajlandó feláldozni kapcsolatukat. Tacuni lélektani síkon próbálja kinyomozni azt, hogy mivé fajul a házasság akkor, ha a férj szerelmet érez más nő iránt is. Fel is deríti és olyan megoldást mutat befejezésül, amelyről már a kezdő képsorokban is beszélt. Ezzel elrontja a film végét. Ha az új feleség haláltusáját bemutató döbbenetes képsorok után tűnne fel a vége felirat, akkor megrázó, maradandó élményt nyújtó lehetett volna a Szerelmes levelek. Felnagyított, túldramatizált befejezése miatt ez az alkotás, sajnos, véget ér azzal, hogy a teremben felgyúlnak a lámpák, és kijövünk a moziból. Az eseményeket nincs miért visszaidézni, nincs miért elgondolkozni a látottakon. A választott téma több lehetőséget is kínál arra, hogy az alkotók hatásvadász eszközöket használjanak, érzelgős, könnyeket fakasztó jelenetekből építsék fel a filmet- rontva annak művészi színvonalát -, de Tacuni nem él ilyen lehetőségekkel. Az epizódok külön-külön- mint a kórház udvarán a házaspár és a beteg lány találkozását, a játékteremben a szülők és a gyermekük együttlétét bemutató jelenetek - átgondoltak, kitünően megoldottak. (Sokkoló hatást keltenek a szereplők lelki tusáját pontosan alátámasztó, felerősítő hanghatások.) A szerkezetet viszont lehetett volna filmszerűbbé tenni. A nagyrészt zárt térben zajló epizódokat lazán fűzik egybe a feszültség feloldását szolgáló semleges utcaképek. TALLÓSI BÉLA Kellemes húsvéti ünnepeket! a címe annak a francia filmvígjátéknak, amelyben Jean-Paul Belmondót ezúttal is fordulatos történetben, feszült és komikus helyzetekben, váratlan kalandokban és mint a képen is, csinos lányok társaságában láthatjuk. A film rendezője Georges Lautner. Szerelmes levelek (japán)
