Új Szó, 1988. június (41. évfolyam, 127-152. szám)

1988-06-21 / 144. szám, kedd

Ifjúsági galériák - fiatal művészek Dobis Márta, Lipcsey György és Luzsica Árpád kiállításai Ritka az a járási székhely Szlová­kiában, amely egynél több galériá­val, vagy kiállítóteremmel rendel­kezne. Komárom (Komárno) nem­csak zenei és színházi központ, ha­nem az utóbbi évtizedben fokozato­san képzőművészeti centrummá is vált. A Duna Menti Múzeum időszaki kiállításai mellett rendszeresen nyíl­nak tárlatok a Csemadok Galériában és az ifjúsági klubban. Ehhez a sor­hoz csatlakozott a magyar tanítási nyelvű gimnázium, ahol az idei Jókai Napok alkalmával egy új kezdemé­nyezést indítottak: a Gimnáziumi Galériában szeretnék bemutatni az iskolában végzett képzőművé­szeket. Elsőként Dobis Márta textilmű­vész állított ki az aulában. Kár, hogy tisztázatlan félreértések miatt ez a rendhagyó tárlat mindössze három napig volt látható. Ennek ellenére a megnyitó közönsége és az iskola tanulói egy olyan művész törekvése­it ismerhették meg, aki a legősibb textiltechnikákban mozog ottho­nosan. Évekkel ezelőtt csoportos kiállítá­sokon, elsősorban a nyárasdi (To- pol’níky) alkotótábor közös tárlatain mutatkozott be, majd egyre erőtelje­sebb gondolatiságú alkotásait önálló bemutatókon is megismerhette a nagyközönség. Régebbi és újabb szőttesei - mert elsősorban kéziszö­véssel készíti textilképeit, szőnyege­it és plasztikáit - mára egy új műfaj­jal is gazdagodtak. Az installációi, mint a szintetizálásra, a tér egészé­nek kitöltésére lehetőséget adó for­mák, ezen a tárlaton is rendkívüli élményt nyújtottak. Mint a madár - Kérgek és gyökerek című installá­ciója a kiállítás egyik központi témá­ját sűrítik össze. A természetből me­rített szimbólumok csoportosítása révén sikerül elérnie, hogy a néző pontosan értelmezheti a látványt. Kötődés és szabadság; gyökér és szárny között: a törzs, a lomb és a levegő. Madarak fészkelő helye, repülésük végtelen tere - természeti környezet, mely nélkül az ember sem élhet. Dobis Márta újrafogal­mazza azokat az evidenciákat, ame­lyekről, hajlamosak vagyunk azt hin­ni, hogy magától értetődőek. Pedig ezt az installációt látva döbbenhe­tünk rá, hogy a természetes, a ké­zenfekvő, a közhely átfogalmazása lehet katartikus erejű. Gondolati kapcsolódásaiban ki­emelkedő alkotásainak tartom a Kü­lönkiadás és hírmagyarázat; a Hír­tiszta újság, a Hírvivők, hírhozók című formai megoldásaiban rokon „papírszövéseket“. Napi aktualitá­sukat vesztett újságokból szabdalt papírcsíkok helyettesítik itt a gyapjú­vagy lenfonalakat. A felbontott újság­oldal grafikai képnek töredékei ere­deti vizuális és anyagi struktúrákká állnak össze. Másképpen asszociál­hat a néző az újságpapírból hajtoga­tott madarak térbeli elhelyezését lát­va. Legalább ennyire vonzó a Hír­tiszta újság üres lapja, amelyről tet­szés szerinti híreket olvashat magá­nak a néző... Dobis textilképei között egyetlen egy sincs, amely dekorativitásával hívná fel magára a figyelmet. Nagy­méretű faliképeinek többsége első­sorban a szimbólumok pontos alkal­mazásával tűnik ki. így növekszik maradandó történelmi útjelzővé az a közlekedési táblák háromszögfor­máiba komponált triptichon, amely a Jelzések és jelképek címet kapta. Ebből a kategóriából kiemelkedik - az egyszerű szimbólumok ellenére is - az Egy szív, fél szárny - Most már repülhetsz textil-reliéf, amely­nek verstöredéknyi címe is kifejezi ennek a homogén anyagból szőtt, egymással ellentétes struktúrákból komponált képnek a sűrítettségét. Ahogyan az a textilművészek ki­állításai esetében megszokott, itt sem hiányzott a ruházat, illetve az alkalmazott művészet. Dobis Márta ruháit szemlélve a kézi szövéstech­nikák sokfélesége és az anyagok, fonalak rusztikussága, a színek egy­mást kiegészítő finom árnyalatai kel­tenek figyelmet. Nem múló divatok alapján _ tervezte és szőtte ruháit, öveit. Ósi, mégis maradandó az a formavilág, amelyet a ruhadarabo­kon láthatunk. Ha a hírből, amely Lipcsey György és Luzsica Árpád közös tár­latáról érkezett, első hallásra vélet­lenszerű párosításnak tűnt is, a ko­máromi Ifjúsági Klubban látható al­kotásaikban felfedezhetőek rokon­vonások. Ehhez persze az kellett, hogy Luzsica jel- és vonalközpontú grafikáihoz olyan Lipcsey szobrokat párosítsanak, amelyek a tőle meg­szokott robusztus formák ellenére is jelszerűen leegyszerűsítettek. így láthat a néző egymás mellett olyan alkotásokat, amelyek egy irányba terelik gondolatait: a jel, mint képző- művészeti eszköz felé. Luzsica Árpád grafikáin a ráné­zésre legbonyolultabb felületi struk­túrák is sokszor egyetlen jel, síkbeli és színes variációiból születnek. Azok a grafikai formák és vonalak, amelyekből a művész fekete-fehér, illetve színes lapjain komponál, mesterséges jelek ugyan, de több esetben a természetre utalnak. Két­ségtelen, hogy Luzsica képzőművé­szeti konvenciókat rúg fel. Munkái­nak többsége egyáltalán nem szem­lélhető abból a nézőpontból, amit a hagyományosan értelmezett kép­zőművészethez közelítve megszok­tunk. Nonfiguratív grafikai lapjain ugyanúgy meghatározó elem a vo­nal - sokszor kicsinyített méretek­ben - mint figuratív kompozícióin. Ezen a kiállításán látott munkái egy­ségesen tükröznek egy törekvést, amelynek lényegét a vizuális kom­munikáció lehetőleg egyszerűbb je­leinek felhasználása adja. Látszóla­gosan absztrakt képeinek többsége pontosan feloldható szimbólumok­ból teremtődött. Ezek között számos olyan jel van, amelyek hagyományo­sak, tehát közmegegyezés alapján ismertek. Ezek nélkül aligha lenne megfejthető a művész önkényes, saját maga kialakította jeleinek a tar­talma, jelentése. Márpedig Luzsica Árpád grafikáin - s az állítás a figu­ratív kompozíciókra is érvényes - a jelek formáján túl, a jelek tartal­ma legalább ennyire fontos. Éppen ezért a szemiotika felől is megköze- líthetőek lennének ezek az alko­tások. Lipcsey György „jel-szobraival“ sokkal könnyebb dolga van a tárlat látogatójának. Az elvontság ebben az esetben a formák leegyszerűsíté­sével, az arányok eltolásával és át­rendezésével születik meg. Ennek ellenére sem állítható, hogy Luzsica módszeréhez közelítene. A rokon­ság úgy születik meg, hogy teljesen más irányból indul el Lipcsey oda, ahová Luzsica eleve elhatározott szándékkal tart. A fiatal szobrász preparálta is szobrai felületét. Ezek a szobrok formai robusztusságukkal rokonságot mutatnak a konvenciók­kal felruházott, kizárólagos jegyeik alapján Lipcsey-szobroknak tartott kompozíciókkal. Az alkotó nem tud kilépni autodidakta módon fejlesztett látásmódjának kereteiből. Nonfigu­ratív szobrainak is jellemzői a moz­dulatlanság, valamilyen állapotbeli statikusság. Mintha mindegyik most látható kísérlete egy-egy elvontab- ban megfogalmazott parafrázisa lenne korábbról ismert szobrainak, így Lipcsey nem tud szabadulni azoktól a formai kötöttségektől, amelyeket a többnyire fából faragott szobrait látva ismerhetünk fel. Ami­kor mégis erre szánja rá magát (az óraszerkezetekből összeállított gömb esetében) akkor a sokszor látott tárgyból egy eléggé „kézen­fekvő“, éppen ezért utánérzésnek tűnő plasztikát konstruál. DUSZA ISTVÁN jŕ UJ FILMEK Nem messze az ég (szlovák) Martin Ťapák új filmje torzóban maradt kísérlet. Bizarr, szeszélyes formákból és abból még nem szüle­tik művészet a filmvásznon, ha mo­dern- és néptáncjelenetek unalmas, elnyújtott láncolatát groteszk keret­játékba csomagolják az alkotók. Legfeljebb, mint a Nem messze az ég esetében is, széteső szerkezetű, cikornyás stílusú alkotás sikeredhet. elvont kép. A film így a jó és a rossz dialektikájáról szól. Felfoghatjuk pa­ródiaként is ezt az alkotást, ugyanis a régi irodalmi minták (Dante Isteni színjátékának, esetleg Goethe Fa­ustjának és a hazai Jozef Ignác Bajza Renéjének) analógiájára megcsinált keretjátékban, az isme­retlent járva, örökérvényű igaz­ságokkal ismerkedik a film túl jó, túl Šímaľa (Jozef Kroner) megénekelteti a gyerekeket Ha az új szlovák filmet mégis minő­síteni kell, minősíthető (sikertelen) próbálkozásnak, melyben a rendező a hagyományos történetmegjelení­tés helyett elvont fogalmakat, néze­teket, eszméket igyekezett kifejezni a film formanyelvén, de ehhez erőt­lennek bizonyult képi fantáziája. Ha így értelmezzük a filmet, tartalmat is keresve, arról szól, hogy az egyház téves tanokat hirdetett a túlvilágról. Minősíthető ez filmallegóriának is, amihez viszont túl banális a monda­nivaló. Ráadásul nincs, mi az elvont fogalmakat ábrázoló, kimódolt jele­neteket összefűzze, ilyenképpen a valós képből nehezen bomlik ki az ártatlan hőse, a népzenész Šimaľa (Jozef Kroner játssza). De a mindenség bemutatására nem elég a műterem, tágabb tér kellene. A bántóan giccses üvegdí­szítés helyett természetes környe­zet. Az aranyhajú angyalok olyan élettelenek, mint kerámiafigurák. A Jánošík-motívum ízléstelen, a Pusztítsd el! (Samo Chalúpka Mor ho!) alapgondolatának idézése illú­zióromboló a filmben. Átgondolt, jól kidolgozott a katonaképzést bemu­tató szarkasztikus jelenet. Ilyen hangvételre és prózai epizódokra építhetett volna Martin Ťapák. Tex és a Mélység Ura (olasz) Rex Wilier Giorgio Bonelli negy­ven éve ismert képregényének figu­rája. Róla mintázta filmje hősét Duc­cio Tessari rendező. Tex, aki baráti kapcsolatot tart az indiánokkal, le­Remek hangversenyekkel ért vé­get az idei Prágai Tavasz. A fennállásának 100. évfordulóját ünneplő amszterdami Concertgebo- uw zenekar vendégszereplését el­sősorban azért előzte meg felfoko­zott várakozás, mert az élén új veze­tő dirigenst köszöntött a Kultúrpalota közönsége, mégpedig az olasz Ric- cardo Chaillyt, aki első ízben mutat­kozott be a prágai zenei ünnepeken. A világ elsőrangú dirigenseinek egyikét Karajan „utódjai“ között em­legetik világszerte, és bizony, nem véletlenül. Műsorválasztásával első­sorban a zenekari kísérletek hívei­nek kínált nem mindennapi cseme­gét. A karmester a hallgatók nagy- nagy örömére Luciano Berio, az elektronikus, a komputer- és a látvá­nyos zene nagy kísérletezőjének legutóbbi terméséből válogatott. Az est második felében elhangzott Bruckner d-moll ,,Wagner-szimfó- nia" a legfigyelemreméltóbb alkotá­sok egyike, ennek ellenére mégis ritkán csendül fel a koncerttermek­ben. A Concertgebouw mindkét mű­vét tökéletesen szólaltatta meg, s a gyönyörű, kristálytiszta zenekari hangzást méltán jutalmazta vas­tapssal a közönség. Már második éve, hogy a Prágai Tavasz szerves alkotóelemévé vált a filmművészet. A tavaly készült életrajzi ihletésű Janáőek-film be­mutatóját követően az idén Franco Zefirelli Othellóját vetítették le a kö­zönségnek. A festői Barlett erődít­mény falai közt forgatott operafiim a szerelem, a szenvedély, a félté­TAVASZBUCSUZTATO A PRÁGAI ZENEI FESZTIVÁLRÓL kenység, az ármány és az árulás drámája parádés szereposztással elevenedett meg a filmvásznon. A főszerepre, a velencei mór alakjá­nak megformálására nem kisebb művészt, mint a pályája csúcsán álló Plácido Domingót kérte fel a rende­ző. Domingo páratlan énekművé­szetét kivételes színészi játékkal öt­vözve nem egyszer fakasztotta igazi könnyekre a nézőket. Jágo alakját a Porto Rico-i Justin Diaz basszbari- tonista alakította, rendkívüli kifejező­erővel. Desdemona szerepét a sző­ke, törékeny Katia Ricciarelliénekel- te-játszotta; szikrázóan szép hang­ját, két évvel ezelőtti fellépése alkal­mával csodálhatta meg először a Prágai Tavasz hallgatósága. Ugyancsak Verdi-művet mutatott be a Szlovák Nemzeti Színház ope­ratársulata, mégpedig az Álarcos­bált, melyet Miroslav Fišer rende­zett. A nagy olasz zeneszerző 1859- ben, Rómában bemutatott hátpmfel- vonásos operája telt házat vonzott, bár az est legfőbb vonzereje kétség­kívül a Metropolitan, a La Scala és más világhírű operaszínpad csillaga, Peter Dvorský nemzeti művész ven­dégfellépése volt, aki Richard gróf szerepét alakította, ragyogóan. A vendégszcenográfus Milan Fe- renčík látványos díszletterve, továb­bá az ugyancsak vendég Jarmila Konečná érdemes művész szépsé­ges kosztümjei szervesen járultak hozzá a feledhetetlen előadás ferge­teges sikeréhez. Andreas Lucchesini, a huszonhá­rom éves olasz zongoraművész, akinek 18 éves korában, Párizsban indult művészi karrierje, hogy aztán máris a világ olyan nagyhírű kon­certtermeibe kapjon meghívást, mint a bécsi Konzerthaus, a salzburgi Mozarteum, a chicagói Orchestra Hall, a barcelonai Palacio de la mu- sica, most első alkalommal kapott meghívást a Prágai Tavaszra. Ven­dégszereplésére zsúfolásig megtelt teremben került sor. Elsőként - be­melegítő ujjgyakorlatként - Cho­pin asz-dúr, fisz-dúr és gesz-dúr impromtu-\ét szólaltatta meg. Schu­mann Carnavalja, húsz kis zongora­jelenete azonban már teljes pompá­jában ragyogott. A fiatal művész vir­tuóz technikájával meggyőző tanú- bizonyságát adta annak, hogy nem­zetközi hírneve megalapozott. A hangverseny második felének mű­során ismét Chopin-mű szerepelt. David Ojsztrah, a nagy szovjet hegedűművész születésének 80. évfordulója tiszteletére Václav Hu- deček adott szonátaestet. A szépen felépített műsor minden egyes szá­ma elragadó közvetlenséggel, ugyanakkor bensőségesen, briliáns technikai kivitelezéssel szólalt meg Hudeček hegedújátéka nyomán. Frederica von Stadet mind az amerikai, mind az európai zenei vi­lág korunk egyik legkiválóbb éne- kesnójeként tartja számon. A világ­hírű énekművész - ma három ame­rikai egyetem díszdoktora, az olasz és a nyugatnémet kritikusok kitünte­tettje - pályáját egyenesen a csú­cson kezdte, első szerződése a hí­res Metbe szólt, s öt szezon eltelté­vel Európába látogatva a milánói Scala halmozta el jobbnál jobb lehe­tőségekkel. Prágában első alkalom­mal vendégszerepeit, s műsorában a dalirodalom gyöngyszemeiből nyújtott ízelítőt. Estje első felében az Erzsébet-kori Anglia kiemelkedő egyéniségének, John Dowland mű­vét, a Jöjj vissza, édes szerelmet, majd Handel Joshua oratóriumának szopránáriáját, Schubert Goethe szövegére írt öt dalát, végül Richard Strauss három, nemrégiben napvi­lágra került fiatalkori szerelmes dalát szólaltatta meg. A koncert második felét az énekesnő első számú ked­vencének, Claude Debussynek szentelte. Frederica von Stade bű­völetbe ejtette közönségét. Vladimír Ashkenazy, a világhírű zongoravirtuóz és dirigens, a Royal Philharmonic Orchestra zenei igaz­gatója, a Cleveland Orchestra és a Los Angeles Philharmonic ven­dégdirigense, és a Királyi Filharmo­nikusok fellépése is bizonyára sokak emlékezetébe maradandó élmény­ként vésődött be. A Prágai Tavasz záróakkordja­ként Leoš Janáčeknek, a 20. száza­di zeneirodalom egyik óriásának ze­nekarra írt szimfoniettája, a Tarasz Búiba és örök szépségű szimfóniája, a Duna hangzott el Libor Pešek magával ragadó vezényletével, a nagyszerű Cseh Filharmónia és a ragyogó tehetségű Jana Jonášová közreműködésével. TARICS ADRIENN győzi a mélység (vagyis a föld gyomrának) titokzatos urát. Azok, akik olvasták és élvezték Cooper lebilincselő indiánregényeit, az olasz kalandfilm indiános sztori­ján nem tudnak jól szórakozni, mert a cooperi dinamikussággal szemben a filmben a leíró, elbeszélő statikus­ság uralkodik. A film izgalmas ese­mények láncolata lehetne, ha Tes­sari a színészekkel elmondatott tör­téneteket megfilmesítette, vagyis megjelentítette volna. így viszont, ha valaki utólag kivágná belőle a tájról, a céltalan vágtázásokról készített sok funkciótlan felvételt, akár csu­kott szemmel is végigülhetnénk a vetítést. A vadregényes indiántáj nem rajtaütésszerű összecsapások színtere. Az ősvadon csak dekorá­ció, amely arra szolgál, hogy az elbeszéléseket illusztrálva, némi­képp hihető miliőt teremtsen. Az indiánok bábok, hiányzik belőlük a természetes védekezési ösztön. Támadóikat tétlenül várják és moz­dulatlanná válnak, hogy amazok le­sújthassanak rájuk. Az meg kimon­dottan bántó, hogy a rendező az időviszonyokkal nincs, vagy nem akar tisztában lenni, avagy úgy gon­dolja, az a néző, aki beül a moziba egy ilyen filmre, úgyis mindent „megeszik“. A feszültségteremtés egyik hatásos formája a helyszínek váltakoztatása. De hibát követ el a rendező, ha párhuzamosan zajló eseményeket úgy sorakoztat egy­más után, hogy nem érzékelteti az idő múlását. Tessari elköveti ezt a hibát. Az iszapban süllyedő nyom­kereső korán alámerülne és eltűnne a képről, ha addig is süllyedne, míg a másik helyszínen zajló eseménye­ket nézzük. Bár így rövidebb lenne a film, de annak csak örülhetnénk. TALLÓSI BÉLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents