Új Szó, 1988. május (41. évfolyam, 102-126. szám)
1988-05-05 / 105. szám, csütörtök
Marx-inspirációk és az átalakítás Születésének 170. évfordulójára A — átalakítással kapcsolatos r\jL elmélkedések gyakran vezetnek egy közös problémához; új értékrendre és gondolkodásmódra van szükségünk, csakhogy ezt már nem lehet a hagyományos módon kifejteni, tehát úgy, hogy benne legyen minden: az ember, a világ, tárgyak. A megismerésnek ahhoz az irányához kell igazodni, amit Marx követett a társadalmi problémák feltárása során. A ma feszültségeinek elemzéséből kiinduló általános értelmezés nem vált meghatározóvá, inkább a konkrét összefüggéseket magyarázó marxi tételekből próbálunk megalkotni egy általános világképet, amelyről sokszor úgy véljük, hogy azt az embereknek eleve ismerniük kellene. És emellett még nem biztos, hogy mindig a legfontosabb elveket fűzzük fel egy logikai láncra, sőt: tankönyveinkben szembetűnő a marxi elemzésekre jellemző plaszticitás és életközelség elhalványulása. A tantételekké rögzült marxi világkép nem válhat az állandó változásokra épülő társadalom iránymutatójává. A megoldás tehát nem abban van, hogy Marx szövegeiben keressük azokat az utalásokat, amelyek a jelenre vonatkoztathatók. Ami persze nem zárja ki a marxi életmű szöveghű ismeretének szükségességét. Ez a szöveghűség azonban nem a szolgai másolásban és az elmúlt százegynéhány év eredményeinek mellőzésében, hanem a tudatos vagy akaratlan félremagyarázások, hamisítások és a Marx személye, illetve műve körül kialakult mitológiák felismerésében és elutasításában kell hogy megmutatkozzon. Egy ilyen félrevezető előítélet az is, miszerint Marx választ adott volna minden fontos, a társadalmi létet és fejlődést illető kérdésre. Ennek alapján ugyanis gyakorivá vált az a jelenség, hogy egyazon logika köti össze a legelvontabb filozófiai elveket a legköznapibb taktikai célokat követő politikai döntésekkel: egyiket a másikból következtetjük ki. A mondottak ellenére még mindig seregnyi közvetlen tanulsággal szolgál Marx olvasása. Ami nemcsak azért van így, mert Marx előrelátott bizonyos fejlődésirányokat, hanem főként azért, mert a burzsoá termelési mód és a polgári társadalom elemzéseiben felszínre hozta a tipikus révén megnyilvánuló általánost is. Körvonalazta a társadalom működésének azt a funkcionális mechanizmus-rendszerét, amely nem egy konkrét formációhoz kötődik csak, hanem állandóan újratermelődik, mint a civilizációs fejlődés mélyrétege. Marx számára az elméletben Hegel hatására, a politikai gazdaságtanban pedig a termelés valós folyamatainak felismerése nyomán ilyen fontos elvi kérdéssé és funkcionális mechanizmussá a közvetítés vált. Mit is jelent ez a kifejezés? Marx szerint az általános megfogalmazások nem visznek közelebb bennünket a megértéshez. Ezzel függ össze az az állítása, hogy a társadalmi ellentmondásoknak csakis és kizárólag ellentmondásokként való felfogása feloldhatatlanságukat sugallja, ha nem látjuk meg azokat a mozzanatokat, amelyek rejtetten vagy nyilvánvalóan összekapcsolják az egymást kizáró pólusokat. Ezek a mozzanatok közvetítik egymás irányába és a társadalmi egész újratermelési folyamata felé azokat a tárgyi, személyes, viszony- és jelentésbeli tartalmakat, amelyek egyrészről előfeltételekként, másrészről pedig eredményként az emberi cselekvés hátteréül szolgálnak. A közvetítésnek vannak elemi és komplex formái is. Hogy konkrét példával éljünk: a termelőerők és a termelési viszonyok dialektikája (tehát ellentmondásos egysége) is csak úgy valósul meg, ha alapzatául szolgál a termelőerők termelési viszonyként és a termelési viszonyok termelőerőként működő oldala, a technikai munkamegosztás. Ha itt zavarok mutatkoznak, az megnyilvánul a termelés egészének működésében is. Más. A társadalmi tudatról beszélve, valamint az ún. szubjektív tényező növekvő szerepét felemlítve szóba kell hogy kerüljön a művelődés és a műveltség kérdése. Kissé leegyszerűsítve úgy mondhatnánk, hogy a társadalom birtokában levő tudásanyag és értékrend átadása képezi a művelődés folyamatát, az elsajátítás eredménye az egyén vagy a társadalmi csoport oldalán pedig a műveltség adott szintjét. Nélküle a szubjektív tényező fogalma értelmetlen elvonatkoztatás. Gyakorlati funkcióiról nem is beszélve, hiszen a műveltség egy bizonyos színvonala nélkül ma már a társadalom nem léphet előre, sőt, amennyiben nem termel ki egy sajátos, az általánossá vált információcserében „eladható" tudást, a történelem elzúg a feje fölött. Csakhogy: a tudáshoz, a műveltséghez nem közvetlenül viszonyul az egyén. Ezt valaki közvetíti felé. Mégpedig, a társadalmi munkamegosztásból eredően, az intelligencia. Ennek a rétegnek ez az alapvető feladata és küldetése. Ha azonban az intelligencia maga is keresi helyét a társadalomban, önértékelési zavarokkal küzd, ha nem mindig tudja egyeztetni ambícióit az adott feltételekkel, megsérül a közvetítés mechanizmusa. Az átadásba beszüremlenek mindazok az ellentmondások és deformációk, amelyeket egy bizonyos anyagi jólét alapján éppen a szocialista művelődésnek kellene elhárítania. Be kell ismernünk, hogy társadalmunkban elhanyagoltuk azoknak a motivációs tényezőknek a figyelembevételét és működtetését, amelyek az intelligencia szerepének szocialista jellegű kiteljesítését lehetővé teszik. A szocialista építés gyakorlatában félreértelmeződött egy alapvető marxi fogalompár, a produktív és inproduktív munka jelentése. A produktív munka fogalma azonosult az anyagi termékeket előállító munkával. Leértékelődött az alkotó és újat létrehozó munka, amely pedig Marx szerint is egyedül képes megnyitni a szabadság birodalmának kapuját. Megbomlott az az értékrend, amely a minőséget emelte ki irányadó normaként; kettős értékrendet hívott életre. Nem működött egy hatásos anyagi, személyes vagy eszmei közvetítő mechanizmus a hétköznapok és az elvek között. N em a példatár bővítése a célunk, de meg kell említenünk még egy területet, ahol Marx követelménye a közvetítésről hiányt szenvedett, s ekként fejtette ki a hatását. Marx szerint csak a közvetlen érdekeltségre építve lehet általános társadalmi szempontok realizálására számítani. A közvetlen érdekek a társadalom alapzatában, a termelésben és a neki formát adó viszonyokban alakulnak ki. A társadalmi ,,általános“ a felépítmény politikai, jogi és eszmei formáiban testesül meg. Eredetileg az intézmények azok, amelyek hivatottak közvetíteni a társadalom szerkezetileg elvált két szintje között, tendenciájukban azonban a felépítményhez közelítenek, és beolvadnak abba. A történelem folyamán ez úgy küszöbölődött ki, hogy a modern civilizációk kifejlesztették saját civil szférájukat, amelyek az elméletben a „polgári társadalom“, „civil társadalom“ elnevezést nyerték. Ez nem más, mint az a szint, ahol a közvetlen érdekek egyesülnek, kifejeződést nyernek, szembesülnek egymással, tehát ahol az anyagi életviszonyok társadalomalakító tényezővé válnak. Ez a szint adja aztán a joqi-politikai felépítményrendszer közvetlen alapját, amely amannak müködésbeli zavarai esetén is fennmarad, és biztosítja a folyamatosságot. Marx szerint a polgári társadalmat, mint a közvetlen termelésből és érintkezésből kifejlődő társadalmi szervezetet, a kapitalizmus megszűnte után az autonóm egyének szabad társulása váltja majd fel. Az igy kialakuló közösségek válnak a társadalmasu- lás közegévé, a társadalom konkrét formájává, amelyben az egyén megtalálja a helyét, és amely képviseli az ő érdekeit. Más oldalról tekintve a dolgot, az ilyen közösségekben ki- kovácsolódhat az az erkölcsi értékrend is, amely a jövő társadalmi tudatának meghatározó erejévé válik. Egyelőre ugyanis az a helyzet, hogy a társadalmi tudatformák értékrendjében - éppen azért, mert a felépítmény a kizárólagos szervezőerő - a politikai és a jogi formák játsszák a túlsúlyos szerepet. Ami önmagában még nem hiba, hiszen a szocialista tudatra az is jellemző, hogy benne a társadalmi tudatosság specifikáló jelleggel bír. Baj csak akkor adódhat, amikor a fejlődés logikájából adódóan a felépítmény rendszerében változásokra kerül sor, és az átmeneti időben hiányzik az a közeg, amely az adott struktúrát nem engedi szétesni. Nem is beszélve arról, hogy a demokratizálás folyamata - amint azt a CSKP KB 7. és 9. ülésének dokumentumai is hangsúlyozták - egyértelműen az ilyen közösségek autonómiájára (jogaira és kötelességeire) tereli a figyelmet. A közvetítés kérdésköre a Marxnál fellelhető közvetlen tanulságok példájául szolgál. Napjainkban tehát, a Marx-évforduló ürügyén, de az „itt és most" adott problémáink megoldása céljából is érdemes elgondolkozni azon, hogy tehát a közvetítő rendszer „közép" kategóriája mennyiben segíthet a látszólag feloldhatatlan ellentmondások ki- egyenlítésében vagy megszüntetésében. Ugyanis egyáltalán nem elvont filozófiai spekuláció tárgya, hanem húsbavágóan gyakorlati kérdés az, hogy a múltból öröklött és megváltoztatni kívánt viszonyok és a megvalósításra szánt új orientációk között kizáró vagy éppenséggel egymást eltűrő ellentétek állnak-e fenn. A közvetítések rendszerének kiépítése - azzal, hogy lehetővé teszi a megszüntetve-megőrző tagadást - a mindenkori társadalmi lét kettősségében egyesíteni képes az antagonizmusokat kísérő időleges kizárást és a nem-antagonizmus lényegéhez tartozó térbeli elválasztottságot. \ /égezetül: a közvetítés nem V rajtunk kívül megvalósuló valami, hanem - ha beismerjük, ha nem - valamennyiünk személyes ügye. Ahogyan Marx is idézi Horatiusi a Tőke előszavában: De te fabula narratur! - Rólad van szó! MÉSZÁROS ANDRÁS A szovjet sajtó napja. A glasznoszty szellemében A szovjet sajtó napjának ünnepségei (76 évvel ezelőtt, május 5-én jelent meg a lenini Pravda első száma) az idén már negyedik alkalommal fognak lezajlani az egyre bővülő glasznoszty jegyében. A nyíltságnak köszönhetően, s hála annak, hogy az itteni lapok a legidőszerűbb eseményekről és a legégetőbb problémákról is mindent megírnak, a nyomtatott szó iránti érdeklődés a Szovjetunióban szüntelenül növekszik. A központi lapok példányszáma az utóbbi évben lényegesen, egyes esetekben 25 százalékkal is nőtt, ám ennek ellenére a Pravda, az Izvesztyija, a Trud, a Szovjetszkaja Rosszija, a Komszomolszkaja Pravda, a Szocialisztyicseszkaja In- dusztrija és a Szovjetszkaja Kultúra krónikus hiánycikknek számít. A moszkvai újságárusító kioszkok előtt már reggel hat órakor állnak hosszú sorba a türelmetlen olvasók Bizony, aki későn jön, az üres kézzel távozik. Szovjet újságíró kollégáimat, természetesen, örömmel tölti el az olvasóknak ez a figyelme. Ugyanakkor, bár ez ellentmondásként hathat, ez megnehezíti munkájukat. Egybehangzóan állítják: még sosem voltunk az alkotásban ennyire szabadok, de azelőtt sosem éreztünk ekkora felelősséget minden szóért... Magyarázatként: a nyilvános kritika számára tabunak számító témák és intézmények eltűnésével az „érinthetetlenség kiváltságát" elvesztette a szovjet sajtó is. Ellentétben a múlttal, a lapoknak most hangosan be kell ismerniük esetleges hibáikat, hiányosságaikat, a túlkapásokat. És így megszokott jelenség, hogy például a felkapott Izvesztyija hasábjain helyreigazítást, cáfolatot találni, s olyan közleményt, amely annak a szerkesztőnek a megbüntetéséről szól, aki egy adott cikk megjelenése előtt nem ellenőrizte a tényeket. Sőt, olvasni lehet az egyes szerkesztőségek vezetőségének önkritikáját, amiért meggondolatlan vagy hibás lépést tettek. A legutóbb ez történt a Szovjetszkaja Rosszijával, amely különben rendkívül sokat tett a demokratizálás fejlesztéséért és az átalakítási folyamat támogatásáért. Ám Nyina Andrejeva Nem tudok lemondani elveimről című cikkének közlése a nyilvánosságban azt az érzést keltette, hogy a lap a konzervatív erők oldalára állt, pláne, hogy a szerkesztőség a cikk ügyében nem foglalt állást, és nem is közölt a szerzőével ellentétes véleményeket tartalmazó olvasói leveleket. Ezért pontosan egy hónappal ezelőtt bírálta a Szovjetszkaja Rossziját ismert szerkesztőségi cikkében a moszkvai Pravda. Általános vélemény szerint a Pravda épp ezzel a cikkel kapott „új erőre", új olvasókat szerzett és kimagasló szerepet játszott a 19. országos pártkonferencia előkészítésében. Tehát, amint látni, a szovjet sajtó fejlődésének jelenlegi szakaszában megengedhetőek az egyes lapok közötti polémia elemei. Ezzel párhuzamosan megfigyelhető, hogy a lapok versenyeznek az olvasók kegyeiért. így most viták folynak az ún. szocialista szenzáció kérdéseiről is. Ha ez azt jelenti, hogy a „konkurenciánál" hamarabb hozza nyilvánosságra az egyik lap valmelyik érdekes, rendkívül időszerű, ugyanakkor leellenőrzött információt, akkor ennek a szenzációnak az itteni teoretikusok szerint is van létjogosultsága a szocialista sajtóban. Meg kell viszont jegyeznem, hogy a gyakorlat megelőzte az elméletet. A csernobili tragédia óta a szovjet lapok igen gyorsan és terjedelmesen tájékoztatnak az országban történt valamennyi rendkívüli eseményről. Különböző szempontokból elemzik, s különböző módon tálalják őket. Ennek köszönhetően az egyes lapoknak saját arculatuk van, már nem hasonlítanak egymásra, mint azelőtt. A szovjet sajtónak ez a sokszínűsége talán a vitarovatokban mutatkozik meg leginkább. Személy szerint engem a különböző témákban írt, gyakran ellentmondó véleményeket tükröző olvasói levelek érdekelnek a legjobban. Ezekben a spontán reagálásokban nyilvánul meg ugyanis a nézetek szocialista pluralizmusa, amely oly jellemző az átalakítás második szakaszára. Annak bizonyítéka, hogy a pártban és az egész társadalomban folytatódik a demokratizálás. És a sajtó ebben a folyamatban rendkívül fontos szerepet játszik. 1 Az Új Szó számára írta: VLADIMÍR JANCURA, Moszkva ZENEI TAVASZ Élményt kínáló hangversenyek Kelet-Szlovákiában adják elő két NDK-beli szólista: Peter Menzel és Mario Hói közreműködésével. A rendezvénysorozat 8. hangversenyén két világhírű szovjet művész: Mihal Vajman és Dina Jofíé Mozart-, Beethoven- és Prokofjev- műveket szólaltat meg. Június 2-án bizonyára nagy érdeklődésre tart számot a Magyar Állami Opera énekesnőjének, Pitti Katalinnak és a prágai Nemzeti Színház operatársulata művészének, Margita Istvánnak a közös hangversenye is. Meg kell említenünk, hogy a kassai Zenei Tavasz napjaiban a Kelet-szlovákiai Képtár udvarán is tartanak három koncertet. Május 8-án 10 órai kezdettel a kassai Állami Színház operatársulatának szólistái, május 22- én az NDK-beli Mendelssohn Kvarteto, június 1-jén pedig Urosz Doj- csinivics jugoszláv gitárművész lép a közönség elé. A harmincharmadik Zenei Tavasz záróhangversenyét az ostravai Janáček Filharmonikus Zenekar tartja a Művészetek Házában. Május 6-tól színvonalas hangversenyeken vehetnek részt az orgonamuzsika kedvelői is. A 18. nemzetközi orgonafesztivál nyitóhangversenyén az NDK-beli Christoph Albrecht Mendelssohn, Albrecht, Stöl- zel és Bach legigényesebb műveit szólaltatja meg. A nyitóhangversenyre a Művészetek Házában kerül sor, és ugyancsak itt tartják május 11 -,én azt a hangversenyt, amelyen a szovjet Alekszandr Fiszejszkij, az NSZK-beli Gisbert Schneider és a lengyel Henryk Gwardak a kassai Állami Filharmonikus Zenekarral lép fel. A 18. nemzetközi orgonafesztivál záróhangversenyét május 17-én a Művészetek Házában tartják. (-szák) ÚJ SZÍ 6 1988. V. A kortárs szlovák zeneműveken kívül a világ zeneművészetének legjelentősebb alkotásaiból is válogattak a huszonharmadik kassai (Košice) Zenei Tavasz és a tizennyolcadik nemzetközi orgonafesztivál dramaturgiai tervének összeállításakor - tájékoztatta az újságírókat Jozef Podprocký zeneszerző, a Kassai Állami Filharmónia igazgatója. A május 5-től június 7-ig tartó kassai Zenei Tavaszon tizenöt élményt kínáló hangversenyt tartanak, melyeken bolgár, szovjet, magyar, lengyel, román, NDK- és NSZK-beli, valamint osztrák, spanyol, olasz, japán művészek is közönség elé lépnek. A Zenei Tavasz ünnepélyes megnyitóját május 5-én 16 órai kezdettel a Kassai Kormányprogram Házának dísztermében tartják, ahol Norbert Bodnár: Reminiesencie in C című zeneművének ősbemutatójára kerül sor. A művet a kassai Fúvós trió adja elő. Este, a Művészetek Házában, a Zenei Tavasz nyitóhangversenyén Richárd Zimmer vezényletével a kassai Állami Filharmonikus Zenekar Bodnár Cassoviae-jét, Bruch Skót fantáziáját, valamint Csajkovszkij 5. szimfóniáját szólaltatja meg. Szólistaként Valentyin Sztefa- nov bolgár hegedűművész működik közre. A Zenei Tavaszon Oliver Dohnányi vezetésével fellép a Szlovák Filharmonikus Zenekar, Bohdan Warchal nemzeti művész vezetésével a Szlovák Kamarazenekar, továbbá Petró János vezényletével a Szombathelyi Filharmonikus Zenekar, Lengyelországból a Leopoldi- num Kamarazenekar és nem utolsósorban a Bécsi Filharmonikusok Kamarazenekara. Először vendégszerepei Kassán a nyugat-berlini Kon- zertchor. Fritz Weise dirigálásával Haydn Teremtés című oratóriumát
