Új Szó, 1988. május (41. évfolyam, 102-126. szám)
1988-05-27 / 123. szám, péntek
Lépések a korszerűség felé Színjátszók a XXV. Jókai Napokon Mindennek lehet mondani a színjátszók idei versenyét, csak szürkének, unalmasnak nem. Emlékezzünk csak például a „tizenéves“ Jókai Napokra, amikor az annyit emlegetett fesztiválhangulat hiánya vagy ilyen-olyan szervezési probléma nagyobb eseményt jelentett, inkább volt beszédtéma, mint a színjátszócsoportok versenye, mely csendesen folydogált, egy nap egy előadás. Igazi szellemi izgalmat jószerivel a péntek és szombat esti műsorok ígértek, azaz az irodalmi és kisszínpadok fellépései, melyeknek a zöme aztán valóban időszerű és aktivizáló gondolatokat közvetített a néző felé, a színjátszócsoportokénál korszerűbb, következésképpen változatosabb formanyelven. Eltekintve most azoknak a színpadi és színpadon kívüli törekvéseknek, egyéni és központilag szervezett vagy támogatott kezdeményezéseknek a felvázolásától, melyeknek eredményeképpen, ha lassan is, de változni kezdett a helyzet a nyolcvanas években, egyúttal változásokat előidézve a Jókai Napok szerkezetében és tartalmában - az idén már nem volt „álmos“ versenynap, mindegyik hozott több-kevesebb újat, a közönség valamennyi rétege számára nyilvánvaló, művészi élményt nyújtó vagy éppen heves - főként szemléleti - vitát kiváltó értéket. Műfaj, téma, forma, tartalom, kifejezési eszköztár és látásmód tekintetében egyaránt változatos volt a versenyműsor. Többet mint érdekes színfoltot jelentett benne a diákszínjátszók szereplése, akik végre voltak annyian, hogy, irodalmi színpados elődeik helyébe lépve, külön kategóriában mutatkozhattak be, először a Jókai Napok történetében. Mellesleg, ez is egyik bizonyítéka az összetettebb, de hatásosabb, vonzóbb, az ifjú szereplők számára tágabb önkifejezési lehetőségeket kínáló forma, azaz a színház, a korszerű színház irányában végbemenő pozitív előjelű változásoknak. Persze, ami az együttesek számát illeti, egyelőre még nincs szó tömeges jelentkezésről. Vajha több középiskolában ismernék fel ennek a - nevelést sok irányban és mással nem helyettesíthető eszközökkel segítő - műfajnak a jelentőségét, vagy ha felismerték, hát cselekednének végre, ahelyett, hogy örökösen a körülményekre hivatkoznak! Miért lehet az egyik iskolában, miért nem a másikban? Különösen akkor töpreng el ezen az ember és bosszankodik a helyzeten, amikor élvezetes műsorokat lát diákoktól. Meggyőződésem, mindenütt szíves-örömest játszanának a gyerekek olyan és hasonló játékot, amilyet a Kassai (Košice) Schönherz Zoltán Magyar Tanítási Nyelvű Középfokú Ipariskola „X“ Iparista Kis Színpada mutatott be (Játsszunk Kisfaludyt!; rendező Pásztó András), vagy a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Fókusz (Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem; összeállította és rendezte Jará- bik Gabriella), vagy a Komáromi (Komárno) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium Irodalmi Színpada (Pás- kándi Géza: Diákbolondító; rendező Gáspár Tibor). A tehetségen, felkészültségen, pedagógiai érzéken, a cselekvés akarásán, az ember, valamint a játék szeretetén és tiszteletén kívül tulajdonképpen nem sok kell hozzá - egy kis megértés, segítő közreműködés a környezet részéről, és néhány korona. Az említett - többnyire jelzett díszletekkel, kevés kellékkel és zenével létrehozott - előadásokat humor és jókedvű játék jellemezte, különösen a Fókusz színpada volt eleven, remek ötletek egész sorát valósították meg a dunaszerdahelyi gimnazisták magabiztosan, nem elhanyagolva az arcjátékot sem. Magabiztos, határozott fellépésű lányokat és fiúkat láttunk a másik két színpadon is, tiszta beszéddel legtöbben a komáromiak közül tűntek ki. Az egyetlen oratorikus műsorral, híven hagyományaihoz, a fennállásának huszonötödik évfordulóját ünneplő ipolysági (Šahy) József Attila Irodalmi Színpad szerepelt; vezetője és rendezője, Vass Ottó, ezúttal Jevtusenko verseiből készített összeállítást Ébredjetek agyak, kezek címmel. Szépen hangzottak a szovjet költő versei, de a műsor formai szempontból kevésbé volt igényes és kifejező, mint a korábbi esztendőben. Pedagógusi és pedagógiai tettként, nem vitás, elérte célját. Nem mondható ez el, más szempontból sem, a pozsonypüspöki (Podunajské Biskupice) Zendi együttes Üvegbe zárt látomás című rockballadájáról, jóllehet nagy tapssal fogadta a közönség. Rendezője, forgatókönyvének, zenéjének, dalszövegeinek, részben koreográfiájának a szerzője és egyik táncos-énekes szereplője Balla Igor, aki ennyi feladattal egyszerre nem tudott úgy megbirkózni, hogy szándékát eredeti zenei és koreográfiái megoldásokban lássuk viszont. Sablonok köszöntek vissza videoklipekből, képzavar hemzsegett a playback-ról hangzó dalok szövegeiben. A mozgalmat új műfajjal gazdagító kísérlet Jelenet az Übü királyból, melynek rendezőjét, és a Solovič-darabét - Kiss Péntek Józsefet - a legjobb rendezés díjával tüntette ki a zsűri (Lórincz János felvétele) azonban mindenképpen tiszteletet érdemel, mint úttörő vállalkozás. Több szakmai segítséggel előbb- utóbb bizonyára képes lesz a Zendi, hogy a külsődleges hatáskeltó (-vadászó) eszközök kritikátlan alkalmazásától eljut egy szabatosabb és tisztább színpadi fogalmazásmódig. Amiként eljutott, hosszabb-rövi- debb idő alatt vagy mindjárt az első nekifutásra, az a hét színjátszócsoport, mely a felnőttek kategóriájában szerepelt. Elsőként a lévaiak (Levice) léptek színre, Görgey Gábor Galopp a vérmezőn című drámájával, Újváry László rendezésében. Az ötvenes évek elejének Magyarországán játszódó történet színrevitelé- vel, mint hosszú évek óta mindig, ezúttal is súlyos kérdésről szólt az együttes, egyén és hatalom viszonyáról, melyben az utóbbi nemes eszméket hirdet ugyan, de a valóságban lépten-nyomon megalázza, alapvető jogaitól fosztja meg az embert, aki ennek ellenére megpróbál ember maradni. A színészektől profi művészi adottságokat követelő kon- verzációs, tehát szövegközpontú darab korhűségre törekvő, hagyományos eszközökkel megvalósított előadása azonban csak részben tudta lekötni a figyelmet, sok volt az „állókép“, hiányzott a feszültség, a játékerőből csupán a hangulat érzékeltetésére futotta. Kiss Péntek József a muzslai(Mužla) Jókai Színpaddal bebizonyította, hogy ért a realista színházhoz is, nem különösebben igényes, de jól pergő, kidolgozott előadást rendezett Ján Solovič Kemény dió című vígjátékából, egy sokatmondó záróképet kreálva a végén, Komenský portréjának alkalmazásával. Ilyenképpen többek között pedagógiánk csődjéről is beszélt a produkció. A szemle egyik legizgalmasabb előadását a rima- szombati (Rimavská Sobota) Anonym Színház produkálta, Zalán Tibor Azután megdöglünk című művéből. Dr. Hizsnyan Géza rendezte, egy olyan, hálóval fedett, külön erre a célra kialakított „arénában“, melyben a körbe rakott két sor széken mindössze hatvan-hetven néző fér el. A három, pusztító testi és lelki betegségében önmagát és egymást gyötrő embernek, akik között újra és újra feltűnik a halál, arc nélküli fekete emberalakban, már csak múltja van, jelenük a pusztulás, mely nemcsak háború, atomkatasztrófa nyomán következhet be, hanem akkor is, ha megöljük a természetet, ha nem akadályozzuk meg az érzelmi elsivárosodást, ha eltűnnek életünkből az utolsó egészséges emberi kapcsolatok is. A gyengébb színészi teljesítmények ellenére - bár nem akármilyen feladat, tulajdonképpen három szereplő számára, több mint száz percen át megfelelő fokon tartani a feszültséget - olyan színházi hatást sikerült elérnie a rendezőnek, hogy az előadás végén nem tudott tapsra emelkedni a kéz, de kilépve a szabadba, fölsóhajtott az ember és azt mondta: csak ilyen világot ne, soha. Előadást, ilyen figyelmeztetőt, kis és nagy bűnökre rádöbbentő művészi tettet - annál többet. Nagy csinnadrattával, fergeteges tempóban, groteszk, abszurd, szatirikus és cirkuszi elemek szellemes elegyítésével indult Alfred Jarry Übü királya a komáromi Mai Színházi Stúdió előadásában. Aztán hamarosan bosszankodni kezdett a néző, elkezdett süllyedni az előadás, lelassult a tempó, megbomlott az egység, nemcsak hogy megritkultak az egyébként karakteres stílusról árulkodó megoldások, gegek, hanem öncélúvá is váltak, mintha beléjük szeretett volna a rendező, mintha már csak miattuk, értük dolgozott volna Kiss Péntek József. És oda lett a lényeg, a darab ma is aktuális mondanivalója. Krúdy-novellát dolgozott fel és vitt színpadra Álom címmel - érdekes szerkezeti felépítésben, látványos képi megoldásokkal és hatásos zenei kísérettel- Havasi Péter, a kassai Pinceszínpad rendezője. Az előadás, hibái ellenére (a rendező ezúttal kevesebb gondot fordított a színészi munkára és a beszédre, mint a fény és hangeffektusokra) a szemle egyik szép műsora volt. Hogy kezdő együttes is teremthet mindjárt kiegyensúlyozott, sót politizáló, negatív jelenségekről bátran véleményt mondó színházat, ezúttal a szímóiek (Zemné) igazolták Schwajda György Mari című groteszk balladájával, melyet Csémy Éva rendezett. Az egy szocialista munkabrigád tagjainak életébe bepillantó előadásban kacagtató pillanatok keveredtek fájdalmasakkal. Ez esetben nem volt zavaró a színészek rutintalansága (kivétel Nagy Milada játéka), ellenkezőleg sajátos bájt kölcsönzött az előadásnak. Szerzői és rendezői pályájának fontos állomásához érkezett Soóky László a Néma rádiójáték című darabjával, melynek előadásában kiáltott a csend a színpadról, az egymással kommunikálni már nem képes házaspár néma játékából. Kár, hogy a rendező a kerületi fesztivál és a Jókai Napok közötti időszakban megfejelte ezt az önmagában is beszédes-kifejező csendet fizikai fájdalmat okozó hangeffektusokkal, melyek közben és után távolodni éreztük a színpadot, nem voltunk többé képesek érzékelni az átgondolt színpadkép hordozta feszültséget sem. Mindenesetre új nyelven szóló színház volt a marcel- házi (Marcelová) Jé! színházé (is), legalábbis tájainkon mindenképpen az. Végezetül. Az előadások szép számú közönség, sót legtöbbször telt ház előtt zajlottak. És gyakran hangzott fel vastaps, mely - ha a produkciók mögé pillantunk- nemcsak a játéknak szólt, hanem mindannak is, ami megelőzte, aminek révén létrejött: a jó darabválasztásnak, az egészében véve tudatos rendezői munkának, és kiegyensúlyozott színészi teljesítményeknek, továbbá a mondanivalónak, melyből szintén nem volt hiány. Úgy tűnik fel, egyre jobban odafigyelnek már csoportjaink a mit?-re és hogyan?-ra egyaránt, mégha követnek is el- nemcsak kis - hibákat a kivitelezés során. Ne feledjük azonban, az előrelépés egyelőre még nem az egész mozgalomra jellemző, csak a legjobb csoportokra. Persze, ez sem kevés, ha visszapillantunk például a „tizenéves“ Jókai Napok számos előadására. BODNÁR GYULA Szelíd dühök drámája John Osborne darabja a Kis Színpadon A magyarul Dühöngő ifjúság címmel játszott „mozgalomindító“ dráma szerzőjének második sikerdarabját, A komédiást most mutatták be a bratislavai Kis Színpadon. Osborne annak idején elsősorban Brecht társulata londoni vendégszereplésének hatására alkalmazta A komédiásban azokat az elemeket, amelyek jellemzőek a német színházi újító dramaturgiájára. Mindez azonban csupán külsődleges hatáseszköz maradt, és semmi köze a Brecht rendszerezte nézői kívülálláshoz, a történéstől való színészi és nézői elidegenítéshez, a gondolat ilyetén való kidomborításához. A komédiás szerzője megmaradt a végtelennek tűnő párbeszédek csehovi miliőjénél, a naturalizmus érzelmi kitöréseinél, s csak a főhős - a középszerű kabarészínész - dalai és blód viccelődései „idézik“ Brecht törekvéseit. De csak idézik, s nem érik el a songok hatását. így az Osborne teremtette polgári szellemi környezetben nyoma sincs a „dühös fiatalok“ legendás mozgalmának. Miért is lenne, hiszen az angolszász országokból ezután indult el a világot elárasztó szubkultúra: a beat és a rock. Ennek a „dühe“ is a pénzemberek ujjai között szelídült „bankóropogóssá“. Az egyik angol avantgard dráma fenegyerekének tartott, színészből lett drámaíró második műve tökéletesebb az elsőnél. A baj csak az, hogy e folyamat során John Osborne olyan drámaíróvá szelídült, akit ma már a színpad mesteremberei között emlegetnek. Manapság bemutatott drámáit már a polgári szemléletű szalondarabok között tartják számon. A komédiás bratislavai előadásának rendezője szinte kínos precizitással ügyelt arra, hogy a kitűnő színészi alakításokra lehetőséget adó figurák kiteljesedjenek. Miloš Pietor rendezésének egyetlen erénye, hogy teret adott a színészek játékának, és sikeresen teremtette meg az előadás stílusegységét. Ez annyival értékesebb ismérve a produkciónak, mint amennyi különbség Ladislav Chudík (Billy Flice), Martin Huba (Archie Rice) és Štefan Bučko (Frank Rice) máskor megszokott játékstílusából adódik. Mint már említettem, ez az előadás reprodukálja a drámát, éppen ezért rendezői felfedezésnek egyáltalán nem lehetünk tanúi. A Londonból hazatérő Jean Rice, városban élő, okosnak és műveltnek, a család reménységének tartott nagylány hosszú párbeszédekben elbeszélt lázadása sem kerül a játék középpontjába. De a három nemzedék - a kiöregedett színész-apa, illetve a meghasonlott alkoholista feleség és a magát mindenféle mesterkedéssel a kabaré világában fenntartani akaró színész-férj, valamint az ettől a világtól már teljesen elfordult gyerekek végzetesen különböző szemlélete - sem kapta meg a szükséges hangsúlyokat ahhoz, hogyha áttételekkel értelmezhetően is, de hozzánk szóló gondolatokat kapjunk. Lehet, hogy csupán eddig tartott Osborne „avantgard gondolatainak“ dicsősége? Aligha, hiszen ebben az előadásban szinte sokkoló színpadi hatású lehetne az a gondolat, amely a három nemzedék élet- felfogása ütköztetésének drámai konfliktusában megszületik. Az öreg Billy és az inkább ripacs, mint színész Archie vitái. Phoebe, az alkoholtól, a családi légkörtől fuldokló feleség és anya harca reménytelen szerelméért. Benne van a drámában a Londonban tanuló Jean és a többiek életének antagonizmusa. S akkor még nem is említettem az egyiptomi háborúban túszként elfogott, majd kivégzett másik fiút, s a környezetében élő, de szellemi impotenciája miatt már-már kommunikálásra is képtelen, inkább befelé élő Frankot. Egy-egy nemzedék ellehetetlenülésének vagyunk tanúi. Ladislav Chudík érzékletesen megformált Billy- jének vagy elhisszük vagy nem a sokat emlegetett sikereket, érdemeket. Ez a nemzedék szinte már csak a nosztalgia világában él. Martin Huba színészi alkatának kevés megfelelőbb szerep található a drámairodalomban, mint Archie. Ez az önmagát is becsapó kabaré-ripacs képtelen megtartani a társulatot, összetartani a családot. Képtelen elfogadható módon végigcsinálni mindazt, amibe belefogott. Judita Vargová Jean-je amolyan röplapot aktatáskában cipelő kamaszlánynak tűnik. A színésznő nem tudta érzékeltetni az ebben a lányban meglevő forradalmi intellektust. Viera Topin- ková az alkoholista feleség és anya, Phoebe Rice szerepében elkerülte az ilyen figurák megformálásának ismert sablonjait. Nem ordítozott, nem volt ordenáré, hanem egyszerűen a lelki poklokat járta be. Tette mindezt a legegyszerűbb és mélyen humánus színészi eszközökkel. Azért is használtam ezt a jelzőt, hogy érzékletesen szembeállíthassam vele Štefan Bučko játékát, akinek Frank Rice figurája könyörtelen volt. Szinte fizikai fájdalmat tudott eljátszani egy-egy nehezen megfogalmazott modattal. Az egymás mellett való „elbeszélés“, az egymás iránti érzéketlenség, a mindennapi lét unalmának veszélyeire és a kommunikálás képtelenségeire figyelmeztet ma ez a dráma. DUSZA ISTVÁN MÁTÓL: Országos népművészeti fesztivál A megszokott időpontnál valamivel korábban, ám remélhetően jó időben rendezik meg Léván (Levice) és Zselizen (Želiezovce) a csehszlovákiai magyar dolgozók XXXIII. országos nép- művészeti fesztiválját. A színes és változatos program nyitánya ma este a lévai művelődési központban lesz, ahol a szlovákiai magyar felnőtt néptáncegyüttesek versenyét rendezik. Holnap a zselízi városi ifjúsági klubban nyitják meg A szólótermesztés tárgyi hagyományai című néprajzi kiállítást. Délután kezdődik A Csak tiszta forrásból összeállítás, amelyben ezúttal a Verebély (Vráble) környéki falvak népi kultúráját tekinthetjük meg. Este kerül sor a Zseliz köszöntése című műsorra. Ebben legjobb gyermektáncegyütteseink, a Tavaszi szél... győztes csoportjai szerepelnek, s fellép a szlovák Vrtiel- ko együttes, a Téka parasztzenekar, valamint az Ifjú Szívek tánckara és a Szőttes Népművészeti Együttes is. Vasárnap a Virágba szőtt álmok című, immár hagyományos músorblokkban a szőlőtermesztéssel kapcsolatos dalok, táncok és szokások elevenednek fel, délután kezdődik a Február tiszteletére című népművészeti gálaműsor, amelyben szlovák és magyarországi vendégegyüttes is színpadra lép. -y-f
