Új Szó, 1988. április (41. évfolyam, 77-101. szám)

1988-04-15 / 88. szám, péntek

Emberek, élet, munka PRÁGAI TÁRLAT A SZAKSZERVEZETEK KÖZPONTI TANÁCSÁNAK MÜGYŰJTEMÉNYÉBÖL A nemrég felújított és kibővített Mánes-teremben figyelemre méltó kiállítást láthattunk az elmúlt hetek­ben, Emberek, élet, munka címmel. A tárlaton több mint 300 képzőmű­vész 572 alkotása szerepelt. A Moldva-parti kiállítóteremben zömében a Szakszervezetek Köz­ponti Tanácsának gyűjteményeiből válogatott alkotások szerepeltek. Jó lesz tehát, ha előbb röviden elmond­juk, hogyan keletkezett és mit tartal­maz ez a gyűjtemény, amelynek egy részét az SZKT tárlóhelyiségeiben a haladó hagyományokat, nemes emberi eszményeket, forradalmi küzdelmeket, valamint az építőmun­ka eredményeit. Ugyanilyen fontos­nak tartja a hazai tájak, falvak, váro­sok utánozhatatlan szépségét és korunk emberének életét ábrázoló művek gyűjtését. Elmondható, hogy a SZKT gyűjteménye ma méltó he­lyen szerepel az ország galériái gyűjteményeinek sorában. A műal­kotások megvásárlásakor a hozzá­értő szakemberekből álló bizottság számára a művek színvonala és František Hora: A barnaszén városa (linómetszet, 1972) őrzik, másik része a szakszervezeti kulturális létesítményekben, üdülők­ben található. Negyven évvel ezelőtt, a második országos szakszervezeti kongresz- szus előtt a Szakszervezetek Köz­ponti Tanácsának akkori elnöke, An­tonín Zápotocký javasolta, hogy az SZKT rendszeresen gyűjtse a cseh és a szlovákiai művészet szocialista ihletésű alkotásait. Az ösztönző szavak nem maradtak visszhang nélkül. Ma a csehszlovák szakszer­vezetek tulajdonában több mint há­romezer eredeti képzőművészeti alkotás van. A Nemzeti Front legna­gyobb szervezete évenként jelentős összegeket fordít műalkotások vá­sárlására, figyelve arra, hogy a meg­vásárolt képek és szobrok magas művészi színvonalon ábrázolják tartalma a mérvadó. Ugyanakkor a bizottság tudatosan törekszik arra is, hogy megőrizze a jövőnek a szo­cialista és humanista ihletésű cseh és szlovákiai képzőművészet ki­emelkedő képviselőinek alkotásait. A Mánes-teremben kiállított mű­vek csupán töredékét alkották az egész gyűjteménynek. Elsősorban a háború utáni időszakban készült alkotások szerepeltek a tárlaton. A két világháború közti cseh művé­szet számos képviselője - Vlastimil Rada, Pravoslav Kotik, Václav Ra- bas, Vojtéch Sedláček - ezekben az években fejleszti tovább művészeté­nek haladó, realista irányát. Nem hiányoznak azonban a két háború közti időszak avantgarde irányzatai­hoz szorosan kötődő művészek - például Vojtéch Tittelbach, Ri­chard Wiesner, Karéi Jilek, Vladimir Sychra, Jan Bauch - alkotásai sem, sőt a kiállított művek közt látható volt Jan Zrzavý, Max Švabinský, Karel Svolinský egy-egy műve is. A kiállításon helyet kaptak azok a művészek, akik a második világ­háború, a náci megszállás éveiben müveikkel erősítették a nemzeti és osztályöntudatot, a hazai értékek iránti érzelmi kötődést. Érzékelhettük a kiállításon, hogy az új társadalmi rend létrejötte telje­sen új témák keresésére ösztönözte a művészeket. Megjelenik az alkotó, dolgozó ember, ipari és mezőgazda- sági üzem, egy-egy nagy építkezés (Karéi Souček, František Gross, Stanislav Ježek, Josef Brož, Bohu­mír Dvorský, Emanuel Famíra). Az SZKT gyűjteményeiben megtalálha­tók - és eredetiségükkel joggal hív­ják fel magukra a figyelmet - Franti­šek Jiroudek, Josef Liesler és Arnošt Paderlík régebbi tájképei, A szlovákiai művészek alkotásai a legkülönbözőbb formákban tükrö­zik a szlovák nemzeti felkelést, a fa­sizmus elleni harcokat. (Vladimír Vestenický, Ladislav Čemický, La­dislav Záborský, Mária Medvecká, Imrich Polakovič stb.) A szlovákiai táj változásait örökíti meg többek között Július Nemčík, Karol Drexler és La­dislav Zozulák. Zdenék Čubrda mű­vészettörténész a kiállítás katalógu­sában közölt tanulmányában egye­bek között felhívja a figyelmet arra, hogy Bácskái Béla, Ján llavský vagy Slavomír Brezina festményein új ki­fejezési módszerekkel történik az emberi munka ábrázolása. Vincent Hložník nagyvonalú kompozíciói, Orest Dubay és ivan Schurmann grafikái, Alexander Trizuljak, Ján Kulich, Bártfay Tibor és Pataki Klára szobrászművészek a hatvanas években született alkotásai ugyan­csak jelentős értéket képviselnek. A Szakszervezetek Központi Ta­nácsának tulajdonában lévő képző­művészeti alkotások bemutatása kétségkívül a jubileumokban gazdag nyolcvannyolcas esztendő egyik je­lentős kulturális eseménye volt. SOMOGYI MÁTYÁS AKI MINDENBEN MAXIMALISTA Herbert von Karajan nyolcvanéves E gy 1933-ban Berlinben ké­szült híres fényképen egy­más mellett áll az akkori idők öt legnagyobb karmestere: Bruno Wal­ter, Toscanini, Erich Kleiber, Klem­perer és Furtwanglär. A hatvanas években egyetlen ember képe szim­bolizálta mindazt, amit a harmincas években ezé az öté. Nem mintha a világ harminc esztendő alatt sze­gényebbé vált volna nagy karmes­teregyéniségekben, erről szó sincs. Mégis egyetlen művész nevéhez, személyéhez tapadt mindaz a kép­zettársítás, amely az emberek tuda­tában ,,a“ karmesterről kialakult. Herbert von Karajan hihetetlen munkabírása, energiája és ambíció­ja lehetővé tette, hogy szinte önma­gát megsokszorozva jelen legyen mindenütt, ahol valamilyen ki­emelkedő zenei eseményre került sor: New Yorkban, a filharmoniku­sok élén és a Metben, a milánói Scalában, a bécsi Staatsoperben, a Berlini Filharmónia, a Gewand- haus és a Londoni Filharmónia kon­certjein, Bayreuth-ban és Salzburg­ban az ünnepi játékokon. A hatva­nas években született az a jellemző bécsi vicc is, amely szerint Karajan lélekszakadva integet egy taxinak. A sofőr megáll és megkérdi: „Ho­vá?" - ,, Mindegy, rám mindenhol szükség van.“ Igaz, hogy az évek múlásával Karajan kötelezettségei­nek egész sorát mondta le. Volt, ahol a körülmények késztették erre, mint a bécsi Staatsoper esetében, volt, ahol saját megfontolása alapján döntött így. Ellenségeinek tábora, amely legalább akkora, mint feltét­len híveié, szakításai kapcsán pri­madonna-allűrökről, egoizmusról, pénzhajhászásról beszélt. Ami az utóbbit illeti, tény, hogy Karajan nap­jaink legjobban fizetett karmestere, ám az is igaz, hogy művészi elkép­zeléseinek megvalósítása érdeké­ben jól jövedelmező állásoknak is hátat fordított már, mint a kedvéért alapított Londoni Filharmónia esete is mutatja. Hiúságát, pózait hívei sem tagadják, ám elég csak Tosca­ninire gondolni, aki csupán azért dirigált mindent fejből, mert a vaksi- ságig rövidlátó volt, de hiúsága nem engedte, hogy szemüveget viseljen. Egoizmusát is vitatják azok a művé­szek, akikkel huzamosabb ideig együtt dolgozott. Nagy énekessztá­rok vallják, hogy Karajan nemcsak művészileg, emberileg is nagyon pozitívan hatott rájuk. Tény, hogy sohasem emeli fel a próbákon a hangját, saját bevallása szerint egyenrangú partnereknek tekinti a muzsikusokat. Zenészei között so­kan akadnak, akik nem értenek egyet bizonyos művekről alkotott el­képzeléseivel, mégis vakon követik utasításait. Interpretációi sokakban ellenér­zést váltanak ki; Otto Klemperer Bee­thoven IX. szimfóniájának luzerni előadásán a scherzo után tüntetően elhagyta a termet, elviselhetetlen­nek tartotta a zeneszerző eredeti utasításait semmibevevő, hajszolt tempót. Sztravinszkij a Tavaszi ál­dozat tempói miatt bőszült fel és nyilatkozott kedvezőtlenül Karajan- ról a sajtónak. ,,Ha fiatalkori lemez- felvételeimet hallgatom, gyakran úgy tűnik, mintha akkoriban állandó­an részeg lettem volna, olyan gyor­san dirigáltam“ - mondta sok évvel később maga a karmester. Karajan a precizitás megszállottja, véget nem érő próbák árán éri el azt a kü­lönleges hangzáseffektust, amely rá olyannyira jellemző. Mindenben ma­ximalista, ezért nem elégedett meg a puszta dirigensi szerepkörrel, no­ha ott is csodálatosan sokoldalú. Operakarmesterként ugyanúgy ma­gával ragadó, mint a koncertpódiu­mon. Ráadásul - sok osztrák és német pályatársával ellentétben - otthonosan mozog az olasz opera világában is, nemegy Verdi-produk- cióját korszakalkotónak minősítették a kritikusok. Emellett maga rendezi előadásait, látvány- és hangzáster­vező, színpadtechnikus egy sze­mélyben. Kiváló üzletember, rendkí­vüli üzleti érzékkel szervezi meg a dolgokat. Az ő ötlete volt, hogy a Salzburgi Húsvéti Játékok produk­cióit már hónapokkal a bemutató előtt ugyanazzal a szereplőgárdával lemezre játssza és autogramokkal ellátva küldi időzítve az üzletekbe. Noha a rendkívül magas helyárak miatt a fesztivál közönsége jórészt a tehetős sznobokból verbuválódik, a lemezek a széles tömegekhez is eljuttatják a kivételes előadásokat. Ezt a célt, a zeneművészet demok­ratizálását szolgálják saját maga ké­szítette operafilmjei és koncertfelvé­telei is. A Salzburgi Húsvéti Játékok ötlete is az ő fejében született meg, s bár sok ellenzője akadt - egyesek nem hitték, hogy vetekedhet a Salz­burgi Ünnepi Játékokkal, mások fél­tek a konkurenciától vagy a Salz­burg szelleméhez szerintük nem illő repertoártól - 1967 óta a húsvéti fesztivál minden bemutatója nem­zetközi zenei szenzációnak számít. Karajan sokoldalúságára jellemző, hogy a fesztiválnak otthont adó épü­let tervezésében is részt vett. D iktátori hajlamú dirigens, em­berként is nehezen kezelhe­tő, ellenvetést nem tűrő személyi­ség. Menedzsertípusú realista, aki a statisztikákkal, pénzügyi kérdé­sekkel éppúgy tisztában van, mint korunk legújabb technikai vívmá­nyaival. Gondolkodásában, elkép­zeléseinek megvalósításában racio­nalista - ha nagyszabású, szokatlan tervei miatt sokan fantasztának mi­nősítették is de a zenében az érzelmeire hallgat. Ezt hangsúlyozta húsvéti televíziós interjújában is: Ha itt belül nem érzi át az ember - mondta a szívére mutatva akkor minden hiábavaló.“ Nyolcvan évét meghazudtoló energiával szervezte, rendezte, irányította az idei Salzbur­gi Húsvéti Játékokat is. Tele van tervekkel. Szeretné végre befejezni az emlékiratait. „A zenekar pszicho­lógiájával eddig még senki sem fog­lalkozott behatóbban, ezt lenne jó megírni“ - mondta. Bizony jó lenne, mert ugyan ki tudhatna erről többet, mint korunk vezénylő mágusa, Ka­rajan. VOJTEK KATALIN Szó - játék - természet Keszeli Ferenc: HÓKUSZPÓKUSZ; Dénes György: BÜKKFAMAKK Két újabb csehszlovákiai magyar gyermekverseskönyv. Egymás után olvastam végig őket, szinte egy szuszra. És örömömet leltem ben­nük. Mert tapasztalhattam, hogy gyermeklíránk továbbra is tartja jó formáját, azt a színvonalat, melyre idestova egy évtizeddel ezelőtt kez­dett emelkedni, többek között „kül­ső" hatások eredményeképpen. Persze, mit sem érnek az alapos kritikák, egy, a korábbinál sokkal igényesebb kiadói szűrőrendszer ki­alakítása és működése, Weöres Sándorék példája, ha nem sikerül megújulnia néhány idősebb gyer­mekversköltőnknek, és ha nincs az a fiatalabb nemzedék, mely a „fel­nőtt líra“ művelése mellett a legif­jabb olvasókhoz is szólni akart egy új, korszerűbb gyermekversesz­mény jegyében. A gügyögő hang­nem úgyszólván teljesen eltűnt, s ha elő is fordulnak még sémák, banali­tások, már nem ezek jellemzik gyer­mekköltészetünket. Legjobb művelői felnőttek a gyermekhez. Más kérdés, hogy egyelőre még mindig csak a kisebbnél tartanak, a tizenévesek, a kamaszok világa mintha távolinak tűnne számukra, vagy - nem ismervén azt - nem tudják megközelíteni, következés­képpen, egy-két kísérletet leszámít­va, nincs kamaszlíránk, a mai tíz— tizennégy évesek érzéseiről, gondo­latairól, gondjaikról és örömeikről nem szólnak csehszlovákiai magyar versek. Persze, ha innen nézzük a dolgot, akkor azért a hat-tízévesek is reklamálhatnának, tudniillik bár­mennyire sokszínű is ma már gyer­mekköltészetünk, palettájáról hiány­zik az ő belső világuk ábrázolása. Jelesül az, hogy mit éreznek a min­dennapok valóságában, a család­ban, az iskolában, a baráti körben, panelházak tövében, tapasztalván itt is ott is megannnyi ellentmondást; az, hogy miként csapódik le bennük a rohanás, az örökös időzavar, mellyel a szülők küszködnek, ha egyáltalán együtt vannak még stb. Költőink többnyire „kézzelfogha­tóbb“ valóságból, a gyermek tár­gyi és természeti környezetéből ve­szik az alapanyagot, és alkalmazzák azt nemcsak eszközként, hanem fő­szereplőként is, pozitív érzelmi és gondolati élmények elérésére töre­kedve; és ha emberi alak tűnik fel, az szintén játékos, vidám vagy fura figura. Ezzel, illetve ilyenekkel talál­kozunk Keszeli Ferenc Hókuszpó­kusz és Dénes György Bükkfamakk című kötetében is. Az annak idején nem éppen gyer­mekversköltőnek és meseírónak in­duló Keszeli Ferenc, aki több mint két évtizede elsősorban publicista­ként ismert az olvasók előtt, eddigi legérettebb irodalmi munkáit a gyer­mekek asztalára tette le. Először a Kajla Fülöp kalandjait, ezt a bájos, eredeti fordulatokkal és humorral megírt mesefűzért, 1986-ban, a kö­zelmúltban pedig a Hókuszpókuszt, mely hatvanhét oldalon harmincegy verset tartalmaz Kopócs Tibor szí­nes, a figurákban jellemet, magatar­tást, hangulatot kifejező illusztrációi­val. Ezzel egyben már el is árultam, hogy a könyv „hősei“ zömmel élőlé­nyek, főként emberi lények, kicsik és nagyok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tárgyi eszköztár szegényes lenne. Sőt! Van itt minden, jégszek­rénytől kezdve a vegyszerekig, har- csaszelettől a piramisig. Hívásra ér­kezett úgyszólván mind a versekbe, Bakos Jakab, Zúz Mara, Bubó Réka, Nyeker Gergő, Szemte Lenke, Ali kalifa, Kelemen Jenőke, a kupakta­nács agg tagjai vagy a morc angol köré - a hívó rím szavára. Mondom ezt azért így, mert Keszeli Ferenc elsődleges versszervező eszköze a rím, pontosabban, az a rím, melyet a két-három és többszótagos össze- csengések révén már groteszk ha­tást kiváltó, vidám, nevettető szójá­téknak érzünk. Ezenkívül él költőnk a szófacsarás, szófelbontás eszkö­zével, olykor meg kanosaiul kacsint­gatnak egymásra a rímek, a más módon elért különböző hanghatá­sokról már nem is beszélve. Lás­sunk néhány példát: Heuréka!- rikkant Réka, / s száll a szappan buboréka“;mivelhogy e /kalap nyúlszőr, / az enyém meg / nemes nemez - / úgy vélem, / az ön kalapja / nem ez, / hanem inkább / emez...“; „Minden nyáron, min­den telen, hógolyóznék mindunta­lan“; Sajnos, Ernő, / termő kerted / vegyszerekkel / eltekerted,, Sző­lőkaróról szőlőkacs int, / tőkék közül az Ella kacsint“; „Az én bátyám trombonos. / Szája - mint a trombi­ta. / Én vagyok a trombokos, / a bá­tyám meg trombbuta“. Félreértést kerülendő, a kötet nem csupán akusztikai élmények forrása. Az akusztikus elemek több­nyire olyan versekben érvényesül­nek, melyeknek érdekes, logikusan végigvezetett történetük van, vagy egy-egy helyzetet elevenítenek meg. Nem terelik el róla a figyelmet, ellenkezőleg, erősítik a hatást. Van egy-két vers, mely gyengébb telje­sítmény, mintha valóban csak a rím kedvéért születtek volna, öncélúnak hat bennük a szójáték (ételsorolás a Vendégségben, kérések sorako- zója a Tudod-e? címűben). Bolyon­gó című versében Keszeli Ferenc is igyekezett „meglovagolni“ falune­veinket, kevés sikerrel. Amint más költőink hasonló kísérleteivel, ezek­kel szemben is az a legfőbb kifogá­som, hogy, egyrészt, a mondandó nem jellemző az adott falura, illetve mindegyikről el lehetne mondani ugyanazt, ha történetesen nevet cserélnének. Például: „ Csallóköz­ben van egy falu, / becses neve Csütörtök. / Minden háznál van tök- gyalu, / s minden kertben terem tök“. Másrészt: megmaradnak az ötlet szintjén, nem érezni mögöttük az élményt, minthogy ilyen nincs is, hiszen az „ihlető forrás“ pusztán a név külső formai alakzata. Nyilván más lenne a helyzet, ha a falvaink- hoz fűződő egy-egy élmény, emlék indítaná költőinket falucsúfoló vagy éppen -dicsérő versek írására. Leszámítva ezt a három verset, valamint néhány, a tartalom építésé­ben és a szerkezetben előforduló következetlenséget, elsietett formai megoldást (lásd például a Tenger­vízben második versszakát), egyedi darabbal gazdagodott gyermeklí­ránk, a Hókuszpókusz egy szelle­mes elmetevékenység eredménye. Negyvennégy oldalon hetvenhat vers szerepel Dénes György Bükk­famakk című kötetében, melyet Šmídné H. Klára ugyancsak szép és kedves illusztrációi díszítenek, hatá­sosan, mégha egyik-másik mesz- szebbre került is a verstől, melyhez készült, vagy vonal választja el tőle. Dénes György előző két gyer­mekverskötetéből is ismerős világ elevenedik meg újra a leginkább szembetűnő terjedelemben - s ez a természet. Csak most már válto­zatosabb a forma és a tartalom, árnyaltabb a megjelenítési mód (még a leíró versekben is), szaba­dabban érvényesül az előző kötet­ben, a Pipitérben még csupán meg­megcsillanó humor; mindebből kö­vetkezően színesebb a nyelvezet. Ugyanakkor érzelmi töltése is van ennek az új könyvnek, szerephez jut a lélek, és nemcsak a költő egykori személyes emlékeit vagy egy-egy falusi képet felidéző verseknek kö­szönhetően, hanem azoknak is, amelyekben táj, természeti jelenség tűnik fel: „Egyre szürkébb a nagy ég. / Fáznak-e az őzikék?/ / Van-e fű a hó alatt? / Éhezőknek jó falat?// Jeges eső szakad-e? / Éji szállás akad-e? // Pattog fent a havas ág? / Sírnak-e a kisgidák? // Árny suhan a fák között. / Üldöző vagy üldö­zött?“ Persze, nem ez a hangulat jel­lemző a kötet egészére, hanem a já­tékos jókedv, folyik a tréfa gyermek- szereplőkkel és állatfigurákkal, mi­közben a kötetet olvasva úgy érez­zük: tavaszi, nyári, őszi, téli tájban járunk, az ezerarcú természetben, melynek szépségeit, titkait sajnos, egyre kevesebb gyerek ismeri köz­vetlen közelről. Dénes György ezek­ről is felvillant nem keveset olyan költőjeként a gyermekverseknek, aki számára a természet nem rezervá­tum, hanem még mindig eleven, durva beavatkozásoktól mentes har­monikus valóság, szeretetének tár­gya. BODNÁR GYULA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents