Új Szó, 1988. április (41. évfolyam, 77-101. szám)
1988-04-01 / 77. szám, péntek
TÚL A PRÓBAÚTON Három verseskönyv margójára Körülbelül tíz éve lehet, hogy az írószövetség magyar szekciójának egyik tanácskozásán az irodalmi utánpótlás ügye került szóba, fölvetve többek között azt a nem lényegtelen kérdést, miként lehetne egybefogni a Dél-Szlovákia különböző tájain szárnyukat magányosan, a „központtól“ és egymástól távol, mindennemű segítség nélkül bontogató pályakezdő fiatalokat. Javaslat is elhangzott, félévenként legalább egyszer találkozót kellene szervezni számukra, ezeken megismerhetnék egymást, véleményt cserélhetnének az irodalomról, alkotói gondjaikról, melyek megvitatásában természetesen részt vennének jeles íróink, költőink, kritikusaink, hasznosítható ismeretek, gondolatok átadásával. A javaslat azonban, mint már annyiszor addig is, javaslat maradt, egyetlen lépés sem történt az ügyben. Pedig akkoriban már jókora űr tátongott az „egyszemű éjszakások“ mögött, homogén csoportról legalábbis nem beszélhettünk (lásd a Megközelítések című, 1980-ban megjelent antológiát). Aztán múltak az évek, míg végre mégiscsak történt valami. De nem a szekció vagy az idősebb pályatársak kezdeményezésére. Maguk a fiatalok léptek, persze, nem a hetvenes években jelentkezők, hanem egy új nemzedék, az eredmények ismeretében ma már fogalmazhatunk úgy is, irodalmunk legújabb nemzedékének tagjai, akiknek sikerült közös fórumra találniuk. Az elsők között köszönhetően egyik szenvedélyes, jó szervezőkészséggel megáldott kortársuknak: rendszeresen találkozhattak Érsekújvárott (Nové Zámky), másrészt ha csupán sokszorosított füzetben is, de viszontláthatták alkotásaikat, melyek vitaalapul szolgáltak az összejöveteleken. Tömeges és erőteljes fellépésük, szívós kitartásuk, nem utolsósorban eredményeik figyelmet keltettek, mind gyakrabban jelentek meg körükben szerkesztők, írók, kritikusok. Ilyen szempontból tehát szerencsésnek mondhatjuk ezeknek a fiataloknak az indulását, különösen, ha a fejlődésükhöz szükséges későbbi feltételek alakulására is rápillantunk. A csehszlovákiai magyar irodalom történetében aligha akad még egy pályakezdő nemzedék, melyet az irodalmi berkekben olyan megértéssel, türelemmel, még talán azt is mondhatnánk, szeretettel fogadtak, amely annyi erkölcsi-szellemi támogatásban részesült, mint ez a legújabb. Igaz, megküzdöttek érte, ha úgy tetszik, kiküzdötték, hogy rájuk irányuljon a figyelem, ugyanakkor jókor is jöttek, olyan időszakban, amikor végre már észrevehetően kezdett fontos kérdéssé válni irodalmunk (vagy csupán néhány, a fiatalabb és középnemzedékhez tartozó művelője?) számára, lesz-e utánpótlás, s ha igen, milyen. Teret kaptak elsősorban az Irodalmi Szemle Holnap rovatában, mely időközben rendszeresen megjelenő mellékletévé vált a lapnak, külön szerkesztővel; a magyar szekció keretében megalakult a Fiatal (rók Köre; még nyolcvanhatban napvilágot lát a Próbaút című, összesen tizenegy fiatalt bemutató antológia, melyről nem sokkal később alapos, felelősségteljes hozzáállásról tanúskodó vita alakul ki a FÍK első találkozóján. A hozzászólók, irodalmunk, irodalomkritikánk kiváló képviselői beszéltek azokról a társadalmi körülményekről is, melyek között ez a nemzedék nőtt fel, valamint alkotásaik forrásvidékéról. Zalabai Zsig- mond előadását és a vita anyagát közölte az Irodalmi Szemle. (Nem mellékes az sem, hogy felfigyeltek fiataljainkra magyarországi irodalmi lapok, nemcsak műveiknek adnak helyet, kritikát is közölnek róluk.) Furcsa paradoxon, hogy mindezek ellenére eddig még nem került be ez a nemzedék a köztudatba, sem „feltűnésük“, sem antológiájuk megjelenése nem számított olyan, szélesebb körben ható irodalmi eseménynek, mint például annak idején a „kilenceké“, illetve az ő antológiájuké. Szembetűnő ez, még ha más időket élünk is, a líra befogadásához nem éppen kedvezőt. Igaz, a Próbaút körül nem voltak nagyobb, a lapok hasábjain heves vitákban lecsapódó viharok, sem a megjelenése előtt, sem azután. A művekben lenne a hiba, melyek nem tudnak olyan újak lenni, (meghökkentő kísérletekben ezúttal sem volt hiány), vagy, uram bocsá' nem olyan jók, hogy magukra vonnák a közfigyelmet? Vagy a lapok irodalom népszerűsítő munkájában lenne a hiba? Vagy túl gyors és mifelénk szokatlanul zökkenőmentes volt a felfutás ahhoz, hogy a közönség észrevegye, követni tudja ezt a nemzedéket? Lám, már itt is van az újabb eredmény, a Próbaút három legmarkánsabb költőegyéniségének- Farnbauer Gábornak, Krausz Tivadarnak, és Hizsnyai Zoltánnak- megjelent önálló kötete, A Főnix Füzetek sorozatban. Ki tud róluk? A szakmai körökön kívül. Ki beszél róluk? Tudom, e provokatívnak tetsző kérdéssel ma még talán maguk e költők sem foglalkoznak, de hosszabb távon aligha lesz jó hatással fejlődésükre, ha már pályájuk elején „névtelenül" indulnak- mi felé, ki felé? Vagyis ha csupán egy szűk szakmai réteg véleményével találkoznak, ha nem érkezik tá- gabb terekből visszhang, onnan, ahol az élet zajlik (nem csupán a szellemi), így vagy úgy. Az utóbbi években eléggé befelé élő irodalmunknak, a szerkesztőségeknek nyitniuk kell a közönség felé, azért, hogy ne csak szekciótalálkozókon, ne csak az Irodalmi Szemle hasábjain mérettessenek meg például fiatal irodalmunk teljesítményei, hanem olvasók százai, ezrei előtt, különböző műfajokban. Növelné ez az ifjú pályakezdők felelősségérzetét, ugyanakkor segítene az olvasónak az „új versek“ megközelítésében. Mert korántsem könnyű olvasmányok. Klasszikus hagyományok, formai eszközök itt nem, vagy legfeljebb nagyon ritkán fogadnak a versépületben; és a téma szintjén, célként, nincs itt természet, társadalmi vagy sorskérdés, szülőföld, szerelem, család, lelki öröm vagy fájdalom; képekben sem nagyon gyönyörködhetünk, ezek elsődleges feladata ugyanis az elvont - gyakran töredezett vagy befejezetlen - gondolatmenetek megtámasztása, egymástól távol eső képzetek egymáshoz vagy egymásba emelése. Miről szólnak akkor Farnbauer Gábor, Krausz Tivadar és Hizsnyai Zoltán versei? Az emberről, pontosabban a lét, a létezés kérdéseiről, filozofikus mélységekig hatolva. Szemléleti-fogalmi kontrasztok, paradoxonok erdejében járunk, ellentmondásokkal teli léthelyzetekben kerül elénk az ember (aki gyakran maga a költő), választ keresve a „hogy vagyunk, hogy nem vagyunk a végtelen mindenségben?" és hasonló kérdésekre, a valóság kézzel fogható jegyeit csupán mandinernek használva. Közben itt is, ott is egy- egy groteszk, ironikus vagy szarkasztikus fintor, ami érzésem szerint nem annyira a létszemléletből, hanem inkább a szülőktől, a „felnőttek társadalmától“ örökölt valóságban, az önazonosság keresése közben megélt különböző élményekből adódik. ,,ltt hever előttünk a lét, unszoló, kényszerítő és vak tolakodással, és végképp nem tudjuk, mihez is kezdjünk" - fogalmazza meg Farnbauer Gábor szinte az egész nemzedék nevében. Egyébként ö az, aki nemcsak a legfegyelmezettebb, verseit, esszéit logikusan és pontosan építő, a humán és a természettudományos műveltség tág horizontján mozgó költő, hanem számomra a legnagyobb és legérettebb tehetség is Bettes István jelentkezése óta. Krausz Tivadar Szövetségek és Hizsnyai Zoltán Rondó című kötetei után - melyekben az ugyancsak tehetségről, eredeti látásmódról árulkodó kerek opuszok mellett szerepelnek gyenge, egységgé össze nem álló vagy csupán az ötlet, utánérzés szintjén maradó kísérletek is - jó volt olvasni Farnbauernek A hiány szorítása címmel megjelent kötetét, megfogott, szinte felüdített az ő szövegében uralkodó rend, a tiszta gondolatvezetés. Más ez a költészet, mint a csehszlovákiai magyar líra,bármelyik eddigi nemzedékének első teljesítményei - már eleve azért, mert más élményforrásokban gyökerezik. Ha ezek a források a valós élettől látszatra távolinak tetszenek is, Farn- bauerék versei érdemesek a figyelemre - nemcsak a szerkesztők, a szakma figyelmére. BODNÁR GYULA Művészet és pedagógia Szilva Józsefet sokan elsősorban képzőművészként, s nem pedagógusként ismerik, ami nem véletlen. Illusztrációit, grafikáit, festményeinek reprodukcióit rendszeresen közük a csehszlovákiai magyar lapok. Ugyanakkor több egyéni és csoportos kiállításon mutatkozott már be. A komáromi (Komárno) művészeti alapiskola igazgatóhelyettese és pedagógusa, nemrég Darázs Rozália szobrászművésszel állított ki Perbe- tén (Pribeta).- Lehet-e mérföldkő a képzőművész pályáján egy-egy kiállítás, csoportos tárlat?-A legutóbbira gondolva, aligha beszélhetnék meghatározó funkcióról. Mivel alkalmi bemutatkozás volt, néhány olajképemmel együtt elsősorban grafikai lapokat láthatott a közönség. Mégis az emberekkel való találkozás, a közvetlenül hallott vélemények és a lemérhető hatás, ha nem is befolyásolják alkotói világomat, fontosak számomra. Az az érdeklődés, amely egy-egy tárlaton a munkáim iránt megnyilvánul, sokszor inspiráló lehet.- Pedagógusi munkájában is?- Mindenképpen, hiszen mi elsősorban nem jövendőbeli képzőművészeket nevelünk, hanem művészetkedvelő, esetleg a saját és mások szórakoztatására alkotó embereket. Az már járulékos jelensége pedagógiai munkánknak, hogy egykét tehetséges tanítványunk a képzőművész nem könnyű pályáját választja. Meggyőződésem azonban, hogy a városunkban és környékén az utóbbi két évtizedben fellendült képzőművészeti élet a szakértő közönség és az amatőr képzőművészek érdeklődésének köszönhető. Voltaképpen a művészeti alapiskolában végzettek képezik a tárlatlátogatók legfiatalabb rétegét. Nem véletlen, hogy a Duna Menti Múzeumon kívül különböző intézményeknek, tömegszervezeteknek - így a Csemadoknak is - van kisgalériá- juk és rendeznek kiállításokat.- Saját alkotói pályáján az olajképek mellett mintha mostanában a grafikai lapok, a fametszetek szaporodnának. Ennek a látszólagos műfaji változásnak van meghatározó oka?- Igen és nem. Egyre több dolog foglalkoztat. Úgy vélem, ha lecöve- kelnék egyetlen képzőművészeti technika mellett, nemcsak a művészi világom szűkülne be, pedagógusként is csorbulnék. A grafikához a lehetőségek végtelen gazdasága vonzott. Nem utolsósorban az a sajátosság, melyet egyes élenjáró művészek reneszánsz mesterek aprólékosságával készített grafikáin láttam. Elsősorban a mívesség, a kifejezhető teljesség és technikák változatossága vonzott. A fametszetek készítésére is ezek inspiráltak. Meg aztán műtermet építek, s így az olajképek száma most alig szaporodik. Talán majd változik a helyzet, ha elkészül a műterem. Persze a dolog, még ezt tudatosítva sem egyszerű. Jelenleg a kerámia lehetőségei vonzanak. Iskolánk kapott egy elektromos égetókemencét, így a tantervi feladatok elvégzése mellett lehetőség nyílik arra, hogy a gyerekekkel együtt jómagam is megismerjem ezt az ősi technikát. Az agyag formálha- tóságáról az ezred évvel ezelőtt élt mesterek többet tudtak, mint mi. Nemcsak tartós tárgyakat készítettek, hanem a formázásban is tökéletes dolgokat műveltek. Gyerekeimmel most ezt a titkot szeretnénk megfejteni. Azt azonban tudatosítjuk közben, hogy azoknak az embereknek a mindennapi szükségletüket szolgálta az edény, s a szépség, a díszítés nem nőtt túl a funkción. Tehát a természetes tárgyi mivoltuk miatt ennyire szépek ezek a régi edények. DUSZA ISTVÁN Valahol hiba van a tantervben A Rudé právo legutóbbi hét végi melléklete ezzel a címmel interjút közöl a Csehszlovák Tudományos Akadémia Jan Amos Komenský Pedagógiai intézetének munkatársaival. Zdena Vejvodová azért kereste fel a neveléstudomány művelőit, hogy választ kérjen a közvéleményt már jó ideje foglalkoztató oktatási és nevelési kérdésekre, illetve magyarázatot arra, milyen tényezők gátolják az eredményes iskolai munkát. Dr. Jarmila Skalková professzor, az Akadémia levelező tagja, az intézet igazgatója az 1976-os oktatási reformot megkérdőjelező észrevételekkel kapcsolatban elmondta: A csehszlovák közoktatási rendszer fejlesztési programjának bevezetése szükséges lépés volt, válasz a társadalmi fejlődés és a tudomá- nyos-műszaki haladás támasztotta igényekre. Megvalósításával szélesedett az oktatás-nevelés demokratizmusa; a dokumentum az oktatási rendszert egységes egészként értelmezte - kezdve az iskoláskor előtti neveléssel, a tizenhat éves korig tartó tankötelezettségen és a középfokú képzés átalakításán át a felnőttoktatásig. Hiba lenne azonban, ha nem látnánk a reformmal járó fogyatékosságokat. Kiküszöbölésük érdekében átfogó elemzés készül. Az intézet munkatársai az oktatás tartalmát, az ifjúság világnézeti nevelését, értékrendjét és -ítéletét, a személyiségfejlesztés pedagógiaipszichológiai vonatkozásait vizsgálják.- A tantervekben valahol hiba van- állapítja meg az interjú szerzője.- A gyermekek túlterheltek, az ismeretanyag mennyisége nem tükröződik tudásszintjükben. A szülők panaszkodnak, hogy esténként a házi tanító szerepét kell betölteniük. - Dr. Eliška Walterová kandidátus szerint a tantervek még a közelmúltban sem tartoztak az alapkutatás feladatai közé, az utóbbi időben már viszont több tucat alap- és középiskolai tantervet is felülvizsgáltak. E tevékenységbe bekapcsolódtak az Akadémia más intézetei. Az elemzés során a pozitívumok mellett komoly fogyatékosságok is felszínre kerültek: némely tantárgy tananyagának túlméretezettsége, az életkori sajátosságok figyelmen kívül hagyása, az ismeretek szétaprózottsága, a tanuló önálló munkájának elhanyagolása. A jelentés felvázolja azokat az utakat-módokat is, hogyan előzhetők meg a jövőben az ilyen hibák. Meg kell tanítani a diákokat az információval való munkára, a tevékenységük megtervezésére és eredményeik helyes értékelésére. Ez a későbbiekben, az önképzés során, nélkülözhetetlen. A szülők házi tanítói szerepével kapcsolatban elmondta: ha a pedagógus eleget akar tenni a tantervi követelményeknek, versenyt kell futnia az idővel, s még így sem marad ideje a tananyag begyakorlására, alkalmazására, Ez a feladat aztán a szülőkre hárul. Dr. Jan Prűcha kandidátus véleménye szerint nem a tantervnek, hanem a pedagógusnak kell irányítania az oktatási folyamatot, neki kell főszereplővé válnia. Ezért a tanítót, tanárt olyan jogkörrel kellene felruházni, hogy a tankönyvet ne mint az ismeretek megváltoztathatatlan tárát kezelje, hanem azt az osztály feltételeit, a tanulók létszámát, az iskola, a szaktantermek ellátottságát figyelembe véve használja. A jövőben a tankönyvírást is tudományos alapokra kell helyezni, s mielőtt kiadnák e pedagógiai segédeszközt, meg kell vizsgálni a tananyag nehézségi fokát. Foglalkozik az interjú a szovjet oktatási reformmal, mely az iskolák átalakításával kapcsolatban felveti a jövő nemzedék nevelésének kérdését. Mivel az Akadémia Pedagógiai Intézete a világnézeti nevelést is kutatja, dr. Dagmar Kodýtková kandidátus hangsúlyozza: a nevelési lehetőségeket még nem használjuk ki eléggé. Miután intézetük hatvan alapiskolai tankönyvet már felülbírált a világnézet és értékrend szempontjából, tevékenységüket most a gimnáziumi tankönyvekkel folytatják. Eddigi munkájuk alapján arra a megállapításra jutottak, hogy a tankönyvek ugyan ezrével tartalmaznak a világnézettel, a politikával és ideológiával kapcsolatos kifejezéseket, tucatjával az erkölccsel kapcsolatosakat, az esztétikát érintő szavak azonban csak elvétve fordulnak elő benne. Ennek ellenére a tanulók világnézeti fejlettsége nincs összhangban a tanultakkal. Az okok közt említette azt, hogy az anyag nem felel meg a gyermekek életkorának. Ezért a tankönyveket módosítani kell. Arra a kérdésre, hogy mi legyen a sorsa az iskolai esztétikai nevelésnek, dr. Jirí Semrád docens így válaszol: Az iskola, sajnos, lemondott az esztétikai nevelés némely feladatáról, s átengedte azt az iskolán kívüli oktatási intézményeknek. Ezek azonban nincsenek erre megfelelően felkészülve és felszerelve sem. A művészeti alapiskolák, a szakkörök, a pionírházak csak a gyermekek egy részének igényeit elégítik ki. A fiatalok esztétikai befolyásolása ösztönös; a környezet, a divat, a formatervezés, a tájékoztató eszközök viszont nem minden esetben gyakorolnak rájuk pozitív hatást. Dr. Otakar Chaloupka kandidátus szerint az esztétikai nevelésnek a családban kell kezdődnie, már a gyermek kiskorában. De nem lehet ezt csak a szülői házra és az iskolára hárítani, ez közügy. Társadalmi méretekben arra kell törekedni, hogy emelkedjen a valódi művészi értékek rangja, javuljanak az emberi kapcsolatok, s jobban becsüljük meg a természetet. Dagmar Kodýtková megjegyezte: az iskola a személyiség kibontakoztatását a zenei, a képzőművészeti, illetve az irodalmi neveléssel éppúgy befolyásolja, mint az erkölcsi, esztétikai neveléssel, vagy a munkára neveléssel. S e téren óriásiak a lehetőségei. Évek óta hangoztatjuk, s ezt a fiatalok a saját bőrükön is tapasztalják, hogy sem a középiskolások, sem a főiskolások általános műveltsége nem kielégítő. Mit szóljanak akkor a szakmunkásképzők diákjai, akiknek tevékenysége a következő évtizedekben a mai mérnöki munkához lesz hasonlatos - tette fel a kérdést az interjú szerzője. Jan Prűcha válaszából kiderül, hogy az üzemek, vállalatok már most kifogásolják, egyébként jogosan, a fiatal szakmunkások elégtelen felkészültségét, különösen szakmai tudásukat. Eliška Walterová megjegyzi, hogy a munka szerkezetének, a termelésnek a megváltozása a jövőben sokkal átfogóbb elméleti és szakmai tudást feltételez, ezért az iskolának az eddigiekhez képest önállóbb, kreatív gondolkodású fiatalokat kell nevelnie, olyanokat, akik el tudnak igazodni a világ dolgaiban. A gazdaságnak az extenzív fejlődésről az intenzívre való áttérésével mind az általános, mind a szakműveltséget magasabb színvonalra kell emelni. A beszélgetés végén a résztvevők mondandójukat így összegezték: a tantervek csak a lényegre szorítkozzanak; a tankönyveket át kell értékelni és tartalmukat ésszerűen csökkenteni kell; lehetővé kell tenni, hogy a pedagógusoknak joguk legyen a tananyag szelektálására az iskola feltételeinek és az osztály összetételének megfelelően; nagyobb teret kell biztosítani a pedagógus alkotó képességének kibontakoztatására és fontos, hogy bekapcsolódhasson a pedagógiai kutatómunkába; meg kell teremteni az iskolán kívüli esztétikai és testi nevelés feltételeit, úgy, hogy teljesíthessék igényes céljaikat. -ym1988. I
