Új Szó, 1988. április (41. évfolyam, 77-101. szám)

1988-04-30 / 101. szám, szombat

Május elseje alkalmából - immár hagyományosan ~ ez idén is különféle állami kitüntetések adományozásával fejezi ki társadalmunk elismerését azok iránt, akik a munka frontján kimagasló helytállásról tettek és tesznek tanúbi­zonyságot. Összeállításunkban néhány ilyen példás dolgozót mutatunk be olvasóinknak. TÁRSADALMI ELISMER hogy észrevették az én munkámat is“-Hátul voltam a kertben, és ilyenkor bezárom a kaput, meg nem is igen nyitom ki mindenkinek, amikor egyedül vagyok itthon, ha­bár mostanában már voltak itt a rá­diótól is, meg szóltak már, hogy egy másik újságtól is felkeresnek.-Tudja, nagyon meghatódtam, amikor megtudtam, hogy ilyen ma­gas kitüntetést kapok, még most is lámpalázam van, mint akkor, ami­kor a kezembe vettem a táviratot, a Prágába való meghívással. Ak­kor egész éjjel le sem húnytam a szemem és az járt az eszemben, hogy azért mégiscsak értékelik azt a 35 évet, amelyet ugyanazon a munkahelyen dolgoztam le, a munkát, amit végzek,mert nehéz és megerőltető és a munkakörnye­zet sem éppen a legkellemesebb. Nem tudom volt-e már a fonócsar­nokban, a vizes vonásnál, mert ha nem, akkor nem is nagyon tudja De a férjem, hogy így jobb lesz itt a gyerekeknek, meg úgy egy ug­rás csak mindkettőnknek a mun­kába - hiszen tudja, ó itt nőtt fel. Mehettem volna akkoriban is üz­letbe, eladónak, de megint csak a férjem, hogy akkor egész estig dolgozom majd, mikor leszek ott­hon, meg minden - hát maradtam. Ugyanott ahol kezdtem, a fonó­ban, mert olyan nem vagyok,hogy folyton csak a könnyebbet kerestem volna, azt, ahol nem kell magamat megerőltetnem. Az üzlet is csak azért tetszett volna, mert az áruk között lenni, eladni - mindig ez volt a vágyam.- A fiaim - mert fiaim vannak, meg nekik is fiaik, pedig legalább egy lánygyermeket is szerettem volna a családban, szóval a két fiam is sok álmatlan órát szerzett nekem, mert azok meg bányába mentek dolgozni - ide Hodonínba. elképzelni ezt a munkát. Hát ez járt a fejemben egész éjjel és még most is állandóan, ahogy az útra készülődöm. Még el kell mennem a fodrászhoz is, úgy hogy azt sem tudom, hol áll a fejem és attól félek, hogy Prágában majd egy mondatot sem tudok kinyögni. De mondom, még mindig megható­dott vagyok, ha arra gondolok, hogy mégis tudnak rólam, a mun­kámról, rólunk, arról, hogy mi itt vagyunk és dolgozunk - nem könnyen. Mert azt hiszem, ez a ki­tüntetés nemcsak nekem szól, ha­nem az egész brigádunknak, a vállalatunknak is.-Tulajdonképpen bolti eladó szerettem volna lenni. Itt születtem Hunínban, 12 kilométerre Holíčtól. Tizenöt évesen, 1953-ban jöttem dolgozni a lengyárba, de még ak­kor is állandóan az járt a fejemben, hogy valamilyen üzletben szeret­nék elhelyezkedni. Nem sokkal azután eljöttek hozzánk, a szüleim házába a holiči kórházból, hogy nem mennék-e oda dolgozni, ta­nulni. Nem voltam én rossz tanuló, talán mentem volna is ápolónőnek, de hát nem volt, aki tanácsot ad­jon. Abban az időben a szülők még nem nagyon erőltették gyerekeik­nek az iskolát, mint most, amikor mindenki azon van, hogy az a gye­rek csak tanuljon. Nem tudtam dönteni, fiatal is voltam még na­gyon, tanácsot nem kaptam senki­től, így hát maradtam a gyárban. Megtanultam hamar a fonógép ke­zelését - meg azóta is minden új típusét - pénzt is kerestem, nem volt sok gondom. Azután már a férjemmel itt építettük fel ezt a házat az ő szülői házuk helyén, noha nem nagyon akartam ide jönni, mert minden lánynak inkább haza húz a szíve, vagy ha a város­ba, akkor inkább a központ felé. Anna Sentešiová a fonógépnél (Vlastimil Andor - ČSTK felvétel) Az egyik villanyszerelő, a másik bányagéplakatos, és bizony nem egyszer jöttek haza kék foltokkal, meg horzsolásokkal, mert nem könnyű munka. Én meg csak szid­tam őket, hogy nem vigyáznak magukra, de az volt a válasz, hogy a bányász az első ember. Mostan­ra már bele is nyugodtam, hogy nálunk senkinek sincs könnyű munkája. Én már csak azt mon­dom, csak az egészségem adja még, hogy néhány évig, a nyugdí­jig, még kibírjam a gyárban, a bri­gádunkban, hogy még jó sok fona­lat megfonhassunk, hiszen a len­vászon lepedőkre, abroszokra, konyharuhákra szükségük van az embereknek. Mert nem is nagyon veszem észre, hogyan öregszik az ember, csak amikor látom, hogy az unokáim már az iskolába járnak, és látom a fiatalokat is, akik a bri­gádunkba jönnek, sajnos kevesen és hamar el is mennek, mert bi­zony nehéz ez a munka. Legke­vésbé az ember körmei bírják. De mégis csak arra gondolok, hogy érdemes volt ennyi évig itt dolgoz­nom, mert észrevették, tudnak ró­lam, rólunk, hogy hogyan és mit dolgozunk és ezért is ez a nagy kitüntetés. Mondom, félek is egy kicsit Prágába elmenni, az ünnep­ségre, mert mit is fogok én ott csinálni, de azért ha izgulok és lámpalázam is van, azért mégis­csak nagyon boldog vagyok. (Anna Sentešio- vát, a holiči Len- és Kenderfeldol­gozó Üzem fonó- nójét aki ez év má­jusától a Szocia­lista Munka Hőse cím viselésére is jogosult, otthon kerestem fel, mi­vel ottjártamkor a délutáni mű­szakban dolgo­zott. De a beszél­getés után elmen­tem a gyárba, megnéztem a munkahelyét a vizesfonóban, a gépet vagy in­kább gépsort, amelyet kezel. Va­lóban nem olyan hely ez, ahová a fiatal lányok ma­napság szívesen elmennének dol­gozni. Nehéz, me­leg levegő, ned­vesség, zajos gé­pek, s a munka odafigyelést igé­nyel. A művezető azt mondta, viszonylag jól lehet itt keresni, de nagyon is megérdemelt pénz az. Csak egyetérthettem vele. De nemcsak ezt tudtam meg. Azt is, hogy Anna Sentešiová a 7. ötéves tervet jóval a határ­idő előtt teljesítette, hosszú évek óta tagja a szakszervezet üzemi bizottságának, s hogy 1974-tól a részleg szocialista munkabrigádjának vezetője.) SZÉNÁSI GYÖRGY „Engem a munka éltet“ A Rozsnyói (Rožňava) Járási Ipar- vállalat pelsőci (Plešivec) varro­dája 120 embernek, túlnyomórészt a falu és környéke asszonyainak nyújt jó munkalehetőséget. Úgy is mondhatjuk, hogy ez a varroda a munkaruhák készítésére szakoso­dott, s kiváló munkaeredményeket ér el. Tavaly például a munkatelje­sítmények értéke meghaladta a 21,5 millió koronát, de ami még fonto­sabb: a tiszta nyereségük 1 millió 655 ezer korona volt. E jó eredmény a megfelelő munkafeltételeknek, a zavarmentes munkalégkör kialakí­tásának, az átgondolt munkaszerve­zésnek - és hát elsősorban az itt dolgozó asszonyok igyekezetének köszönhető. Ezek az asszonyok két­ségtelenül igen ügyesek. Terpák Jú­lia (képünkön) például a 7. ötéves tervidőszak alatt 124 százalékra tel­jesítette a teljesítménynormát. Amint az később kiderült, még ennél is többre képes. 1986-ban 135, 1987- ben pedig már 138 százalékra telje­sítette a normát. Tartósan kimagasló teljesítményét A Kiváló Munkáért ál­lami kitüntetéssel „nyugtázták“.- Nem tagadom, jóleső érzés számomra, hogy értékelik, megbe­csülik a munkámat, jóllehet azt azért el kell mondanom, hogy engem nem valami versenyláz, rekorddöntési el­szántság hajt. Én egyszerűen csak dolgozom. Tisztességesen, becsü­letesen - úgy, ahogy azt még anyámtól és apámtól a szülőfalum­ban megtanultam. Tudja, én szé­gyellném magam, ha hibámból a varrónőknek nem lenne elég ruha kiszabva, s ha emiatt várakozni kényszerülnének. Ez eddig még egyszer sem fordult elő, pedig már 27 éve itt dolgozom - árulta el ma­gáról Terpák Júlia, majd hozzátette: - De ilyen a kolléganőm, Kulik Margit is, akivel egy műszakban dol­gozom. Mi olyanok vagyunk, hogy még ebédre sem megyünk, szünetet sem tartunk, ha valamilyen oknál fogva egy kicsit lemaradunk a mun­kával. Hosszan elnéztem, amint Terpák Júlia kolléganőjével a hatalmas te­kercsekből a szabópultra felterítette a sötétkék anyagot. Száz sort teríte­nek fel egyszerre, erre teszik rá aztán a sablonokat, s húzzák meg ördögi ügyességgel a vonalakat. Persze az sem mindegy, hogy ho­gyan helyezik el a sablonokat. Ók már tudják, hogy hogyan lehet a leg­több anyagot megtakarítani. De hát nemcsak erre kell ügyelniük, hanem arra is például, hogy véletlenül nincs-e valamilyen hiba az anyagon, mert akkor azt ki kell vágni. És milyen ügyesen bánnak a szabóolló­val és a többi segédeszközzel. Igaz, igyekezniük kell, hiszen naponta 1100 öltönyt kell kiszabniuk.- 1972-től másfél évtizeden át csak az NDK számára készítettünk munkaruhákat. Az anyagot is tőlük kaptuk. Elégedettek voltak munkánk minőségével és az árut is pontosan szállítottuk. Egyébként szeretnénk devizáért is termelni. Tudja, most már nekünk sem mindegy, hogy mit, mennyiért tudunk előállítani és ho­gyan tudjuk azt értékesíteni. Itt a varrodában már bevezettük a bri­gádrendszerü munkaszervezést és javadalmazást. Tapasztalataink egyértelműen jók és meggyőződé­sünk, hogy azokat a további re­formintézkedéseket is minél előbb be kell vezetni a gyakorlatba, ame­lyeket a CSKP kezdeményezésére az illetékes szervek kidolgoztak -jegyzi meg Terpák Júlia. Szavaiból kétségtelenül kiérződik, hogy nem csak szereti a munkahelyét, hanem felelősséget is érez érte. Gondossá­gát, felelősségérzetét - amint azt Bacsóné Boros Erzsébet mestertől megtudtuk - a munkatársaira is ki­terjeszti. Például nem véletlen, hogy a szakszervezetnek ó az egyik leg­aktívabb tagja, s éppen ezért éve­ken át a szakszervezetek járási ta­nácsának a munkájába is bekap­csolták. Arról már nem is beszélve, hogy Pelsőcön képviselői teendőket is ellátott. Persze nemcsak ennyi a munkája, hiszen még ott van a család - és az csak természetes, hogy a lányainak például a ruhákat ő varrja.- örömmel csinálom ezt is, mert, tudja, úgy van az, hogy engem vala­hogy a munka éltet. Nagyon jó to­vábbá, hogy a családunk kiegyensú­lyozott. Ez erőt kölcsönöz a minden­napokhoz. Régebben mi minden nyáron együtt mentünk üdülni, hol a tengerhez, hol a hegyekbe. Most vagy öt éve nem voltunk sehol, mert építkeztünk. A lányaim közben férj­hez is mentek. A nagyobbik zeneta­nár, mint az apja, és Kassán (Koši­ce) lakik. A kisebbik varrónő, mint én. Ó itt lakik velünk, a vömmel és a kisunokámmal együtt. Jól megva­gyunk, örülünk egymásnak. Jóleső érzés kimondani: boldog vagyok. SZÁSZAK GYÖRGY I mádja a haté lyen fáradt, izgatott, a Lator vagy réten mindl nyugszik. Szereti nek sajátos illatát, világ színpompájí kés éneklését, a S legalább annyirí A mezógazdas (Zatín) határ búv< Nemi vissza az útkart vállalattól. Kendi akkor huszonnéc volt.- Nem bántar, hogy annak idejét egységes föla szövetkezetben k ki - vallja huszc után. - Sót, kec munkahelyet, V( érdekesebb szaki sem ismerek. Ige is igen töröm raji jem, hiszen elége gyök a munkab sommal. A mezi Ságtól még akkt szakadnék el, ha < nének innen. Lee, lélekben soha. L gyök vele, mint a földdel. Arról ser danék le semmi / azt sem tudnárr nélkül kitörölni vemből. Negyedszázad; zőgazdaságban é a traktor nyergél típusú erőgépe í amelyikkel nem sí kaszált. Amikor a ték, azzal dolgozi azt kezelte gc a „szupert“ bíztá járta a határt és gyűjtötte be a terr J ellemző rá, I tós. Azzal i amelyikre ültetik, altalajlazítástól í mindent szívesen- Nekem nincs vene“ traktorom, amelyiktől ódzkod ják, hogy a „dété azt veszem pártfoi lók a határba. Mi leginkább a héti szántok és boron dolga a gépóriás tóm, pihentetem a kormánykereke pó, géptípusok. S a skála. Nagy vol ...csak így látom értelmét! Bratislava új, vereknyei (Vrakuňa) lakótelepén egy huszonnégy tanter­mes alapiskola épül. Fürgén forog a toronydaru, könnyedén emeli ma­gasba a többtonnányi épületelemet, amelyet a szerelők bámulatos ügyességgel irányítanak az oszlop­főre, ahol néhány percen belül pon­tosan a helyére igazítják és hegesz­téssel rögzítik. A művelet újra, meg újra ismétlődik, az épület egyre csak növekszik. A szó szoros értelmében folyik a munka. Nem véletlenül, hiszen itt a Brati­slavai Magasépítő Vállalat 2-es szá­mú üzemének talán legjobb szere­lőbrigádja dolgozik, amelynek veze­tője, Szabó Károly, ha kell irányítja, buzdítja, vagy éppen nyugtatja mun­katársait.- Elsősorban az ő érdeme, hogy így megy itt a szerelőmunka! Ta­pasztalt, megbízható, jó szakember, akire mindig lehet számítani - mondja róla az építésvezető.- Jó lenne, ha legalább két tucat­ra való olyan dolgozónk lenne, mint ő! - jellemezték röviden Szabó Ká­rolyt korábban az üzem igazgató­ságán.- Nem olyan nagy dolog az, ha egy ember, vagy brigád úgy dolgo­zik, ahogy azt joggal elvárják tőle! - mondja, miután egy kissé indulato­san jön le az épület tetejéről. - Csak rossz munkát ne végezne senki! Az imént például kereken egy óra hosz- szat tartott, amíg helyre tudtuk il­leszteni az egyik áthidalást, mert szűkek és ferdék voltak rajta a sze- relőnyílások. Máskor meg akadozik az anyagellátás ... így nem lehet jól és gyorsan dolgozni! - elégedetlen­kedik, de nyomban jelzi kezével, hogy most már megnyugodott. Különben is higgadt ember be­nyomását kelti. Pillanatnyi felindult- ságára csak egy magyarázat van: szereti, ha rendjén megy a munka. Amikor 1957-ben a magasépítő vál­lalat dolgozója lett, még inkább csak a jobb kereseti lehetőség vonzotta a fővárosba. A családtól való elsza­kadást nehezen szokta meg, de vé­gül nagyon megszerette ezt a mun­kát. Ma már meg sem fordul a fejé­ben, hogy más vállalatnál, más munkahelyen is dolgozhatna.- Harminckettedik éve ingázom Vágfarkasdról (Vlčany), ott a lakhe­lyem, az otthonom, a családom, mégsem sajnálom, hogy így alakult az életem. Itt megbecsülik a munká­mat és nem tagadom, jó érzés tölt el, amikor szerte a városban látom azo­kat az épületeket, amelyek felépíté­sében én is részt vettem. Legalább húsz iskolát, több egészségügyi központot és sok-sok lakást építet­tünk eddig a munkatársaimmal. Egy kicsit az enyémnek is érzem vala­mennyit. És ez a szép a mi szak­mánkban! Jól dolgozni viszont csak az tud, aki szereti a munkáját. Én például elmondhatom, hogy szere­tem. Már évtizedek óta keresem ve­le a kenyerem. Azt viszont, hogy jól dolgozom-e, már nem az én dolgom eldönteni. Mindenesetre mindig úgy igyekszem, hogy tőlem telhetően a legjobban végezzem el a rám bí­zott feladatokat, mert csak így látom értelmét a munkámnak! Szabó Károly már több mint tíz éve csoportvezető. Rendszerető és Szabó Károly munkatársaitól is fegyelmet, jó mun­kát követel. Emiatt megesik, hogy brigádjától rövid időn belül megválik egy-egy új ember. Akik azonban hozzá hasonlóan viszonyulnak a munkához, azok kitartanak mellet­te, és vele együtt öregbítik a Szabó­brigád jó hírnevét.- Munka után a munkásszálláson leginkább olvasással töltöm a sza­bad időmet, de hétvégén, otthon csak a családnak szentelem minden percemet. Boldog vagyok, ha két lányom, vejeim, n fiam körében lel napbarnított arca megfeledkezem n bajomról, még a t gyorsabban megy nak. Csak az a fré tár ne közelegn Nem is tudom ell hez kezdek máj nélkül és a munki fognak hiányozni. Alig telik el n lejött az épületrő megvonja vállát, t még önmagáról? és akaratlanul fel: hogy menne má Szabó Károly, ak érdemelte a Brati Vállalat, vezérige az építőipar legjol és megszerezte i kaverseny győ; bronz-, majd ez még nem tudta, fi elseje alkalmábó kész munkájáért, dalmi szervezetei kenységéért me Munkáért állami k B

Next

/
Thumbnails
Contents