Új Szó, 1988. február (41. évfolyam, 25-49. szám)

1988-02-08 / 31. szám, hétfő

* Valentyin Raszputyin müveit a világ több mint ötven országában és harminc, a Szovjetunióban élő nép nyelvén adták ki. Több külföldi irodalomkritikus „falusi prózának“ nevezi Raszputyin müveit. Maga a szerző „emlékező prózának“ tartja írásait. Olyan műveit, mint a Pénzt Marijának, Búcsú Matyorától, Élj és emlékezz stb. nyom­ban megkedvelték a szovjet és külföldi olvasók. Kéményseprőt látok... Európa egyetlen kéményseprő-múzeuma Budapesten M ost érkezett Irkutszkból, ret­tenetesen fáradt, óriási az idöeltérés, hisz Moszkvában most megy a „Vremja" (19 óra), otthon pedig éjjel két óra van. A szemei égnek a fáradtságtól, de kínozza magát, megpróbál ébren maradni, issza az erős teát. Pedig holnap rengeteg elintéznivalója lesz, ám egyetlenegy sem magánügy Mindig tudja, mi a teendő, vele született bölcsességgel és a jó stratéga ész­járásával bír Üldögél, közben lopva ,,Mindenki tudja, mit kell megmentenem“ SODRÁSBAN Képek Valentyin Raszputyinról rápillant a telefonra, amely az utolsó néhány percben néma maradt, s ne­vetve mondja:,,Mindenki tudja, hogy mit kell tennem, mit kell megmente­nem, mit olvassak, mit nézzek meg, kit szeressek, kitől óvakodjam, de valaki mindig elégedetlen, mindenki­vel szemben vétkesnek érzem ma­gam és a saját ügyeimet elhanya­golom.“ Egyszer a következőket mesélte: ,,ÜI velem szemben egy magas ran­gú állami tisztségviselő. Mondom neki, hogy a bajkáli gyerekek bete­gek lesznek a víztől. Erre ő:„Téve­sek az adatai.“ Mire én: „Magam láttam.“ Ö: „Képzelődött.“ Mi ez, ha nem betonfal? Bármennyire is szeretjük Raszpu- tyint, nem csökkenthetjük a terheit, amelyeket önmaga vállalt. 1937-ben született az Angara- menti Uszty-Uda faluban, 80 km-re Atalanka városától, ahová nem sok­kal születése után átköltöztek a szü­lei. Ősei szabad parasztok voltak, akik már a XVIII. században letele­pedtek Atalankában (eddig tudta visszavezetni a családfáját). A forra­dalom előtt nagyapja és édesapja saját földjén gazdálkodott, utána a kolhozban dolgoztak.- Télen a kemény fagyok idején a baromfit és a borjakat bevittük a házba - mondja Raszputyin. - Ne­künk, gyerekeknek ez mindig nagy öröm volt. A vastag gerendákból épült ház két részre volt osztva. Az egyikben az író nagynénje élt a családjával, a másikban pedig Raszputyinék: szülők, gyerekek és a nagymama. Egy nagy szobájuk és konyhájuk volt. A gyerekek általában az éjjel­nappal meleget árasztó orosz ke­mencén aludtak. A kis Valentyin szeretett a meleg padkán üldögélni, figyelni és hallgatni a felnőttek be­szélgetését. Raszputyin nagyon szívesen em­lékezik a gyermekkor hosszú, téli estéire. Gyakran jöttek át vendég­ségbe a szomszédok. Ilyenkor kitet­ték az asztalra a szamovárt és a fris­sen sült lángost. A kemencében pat­togott a tűz, a szobát bevilágította a petróleumlámpa fénye. Érdekfe­szítő történeteket meséltek és orosz népdalokat énekeltek. A megszámlálhatatlan történetet hallgatva a kis Valentyin ráérzett az olvasás szépségére és már elsős korában mindent elolvasott, ami csak a keze ügyébe került. A negye­dik osztály után nyári szünidő volt éppen, amikor az apja hajvágás közben egy ősz hajszálat talált a gyerek fején. Úgy vélte, hogy ilyen fiatalon ez csak az olvasás miatt következhetett be, és egy időre eltil­totta az olvasástól. A tízosztályos iskolát Uszty-Udá- ban fejezte be. Ezután felvették az Irkutszki Egyetem bölcsészkarára. Az ösztöndíjból élt. Barátai szerettek volna segíteni rajta, és elkísérték a gátlásos ifjút az irkutszki ifjúsági lap szerkesztőségébe. Első írásait közölték és kedvezően értékelték. Ezután dolgozott az irkutszki rádió­nak is. Már újságíróként voltak irodalmi próbálkozásai, 1961-ben, 24 éve­sen kezdett írni. Egyszer a kö­vetkezőket mondta: ,, Minél job­ban írunk, annál boldogtalanabbá tesszük az embereket.“ Fogott egy papírlapot és rajzolt egy kört. „Ezt ismerjük.“ Aztán rajzolt egy na­gyobb kört. „íme. ma már többet tudunk, de nagyobb felületen érint­kezünk az ismeretlennel is.“ A nagy tehetség jele - lemeztele­nített lélekkel megérteni és meg­menteni másokat. Vagy talán vétkéül rójuk fel Rasz- putyinnak azt, hogy Anna anyó, meg Darja anyó, Ivan Petrovics és Viktor, a Sodrásban és árral szemben című kisregényből vagy legújabb elbeszé­léseinek hősei egyáltalán nem má­sok, mint ő maga! Igen, ő maga. Egy indiai újságírónak adott inter­jújában mondta a következőket: ,,A mondandódat a lehető legkisebb terjedelemben kell közölnöd, akkor bizonyosan meghallják. “ De döntse­nek önök: vajon a Tűz van! nem Jiddis nyelvleckék Birobidzsanban, a Zsidó Autonóm Terület központjában jiddis nyelven megjelenő Birobidschaner Stern cí­mű újság olvasói új nevet fedeztek fel a lap költészeti rovataban. Az egyik szombati számban megjelen­tek Alekszandr Belouszov versei - ő harmincéves mérnök, és a Volga menti Kujbisev városban él. A jiddis az orosz Alekszandrnak nem anyanyelve. Azért tanulta meg, hogy eredetiben olvashassa a zsidó irodalom klasszikus műveit, az ezen a nyelven író kortárs szerzőket. Ab­ban a tudományos kutatóintézetben, ahol Belouszov dolgozik, az ő kez­deményezésére sokan kezdték ta­nulni a jiddis nyelvet, többek között néhány fiatal zsidó is.- Hogy segítsünk olvasóinknak a zsidó nyeiv önálló tanulásában, újságunk ez év óta nyelvleckéket közöl - mondta Leonyid Skolnyik, a Birobidschaner Stern főszerkesz­tője. - A szovjet és más országbeli olvasók véleménye szerint ez nagy érdeklődést keltett, örülünk annak, hogy felnőtt olvasóink azt kívánják, segítsünk gyermekeinknek az iro­dalmi jiddis elsajátításában. Ez a nyelv többek között Mendele Moj- her-Szforim, Sólem Aléhem, Perec Lejbus, Perec Markis anyanyelve. A Birobidschaner Sternt előfize­tés alapján a Szovjetunió több mint 80 városában, valamint 16 ország­ban terjesztik. (APN) jelentősebb, mint egy többkötetes regényfolyam, vajon tartalmukat és jelentőségüket tekintve nem kisre­gény értékűek a Vaszilij és Vaszili- sza és a Francia órák című elbeszé­lések? Mit olvas Raszputyin? Repülőgé­pen angol és francia krimiket, oda­haza mások kéziratait, s mivel szi­gorú ítész, ellenségeinek száma ál- landan gyarapodik. Az utóbbi időben különösen. Miért? Mert mostanában merésznek ható írások születnek vagy gyorsan átsminkelik a régieket. Hiszen bátornak lenni - divat. De milyen bátorság az, ami számítás­ból, nem pedig jellemből, lelki kény­szerből születik? Raszputyinnak minden könyv, minden kézirat olyan, mint az orvosnak a röntgenfelvétel: kiolvassa belőle a szerző tehetségé­nek mértékét csakúgy, mint a hasz­nosságát a Haza szempontjából. Látja, hogy a szerző, bár nincs híján a tehetségnek, ám lelketlen: a kéz­irat kegyetlenül „vág“. Ha azonban megragadja az írás, mindent meg­tesz, hogy megjelenjen. Ki segített Lihonoszovnak, amikor nem tudta elhelyezni a regényét? Raszpu­tyin. F. A. Ki tudja ma már megmondani, hogy miért is tulajdonít a néphit szerencsehozást a kémyénseprők- nek? Európa egyetlen kéménysep­rő-múzeumában, a budapestiben sem találunk erre utaló írást, de hogy régi keletű tény. azt bizonyítják a múlt századi színes naptárak is. Ezek mindegyikén az újévi szeren- csekívánatok mellett ott van a ké­ményseprő. Hogy miért? Vannak szájhagyomány útján ter­jedő „elméletek“1: már a középkor­ból származik a kéményseprők és a szerencse párosítása. A tűzvé­szek idején ugyanis szerencse volt az akkor még csak vándorló ké­ményseprő iparosokkal való találko­zás. Egy másik változat Mária Teré­ziának tulajdonítja ezt a néphitet. A fáma szerint ugyanis az uralkodó elvesztett arany szerencsepatkóját találta meg egy kéményseprő, és attól kezdve bíznak szerencséjük­ben, akik kéményseprővel talál­koznak. Ha a zuglói Rákospatak utcai vál­lalat központi telepén, a Kémény­seprő Ipartörténeti Házimúzeum fel­iratú ajtók mögött a szerencsével kapcsolatos kérdésre nem is talál­tam választ, ám a szakma eredeté­ről és történelméről annál többet tudtam meg. A kéményseprőmesterek és utó­daik munkájához kapcsolódó iratok­ból, eszközökből - rendeletek, sza­bályok, mesterlevelek, szerszámok stb. - összeállított bemutató ugyanis jó áttekintést ad minderről. A kéményseprés nem ősrégi ipar­ág. A városi élet fejlődésével párhu­zamosan alakult ki a kémények gon­dozásával és tisztításával foglalkozó szakma, hiszen a kóményseprő csak ott talál munkát, ahol kémény is van. A régi római házakból ez még hiányzott: a tűzhely füstje a tetőnyi- láson keresztül távozott a szabadba. Csak a középkor derekától építettek kéményeket a házakra, és a korszak vége felé vált külön mesterséggé a kéményseprés. A hatóságok is a gyakran keletkező tűzvészek nyo­mán ismerték fel a kémények és tűzhelyek tisztításának tűzbiztonsá­gi jelentőségét. A mi fogalmaink szerinti kéményről első ízben 1157- ben Nürnbergben találtak feljegy­zést. Eleinte még kőművesek és tetőfedők foglalkoztak hivatásszerű­en kéménysepréssel, és először egy 1464-ből származó frankfurti hivata­los írásban olvasható a kéménysep­rő elnevezés. Ebből az okmányból az is kiderült, hogy kezdetben olasz kéményseprők végezték ezt a mun­kát Európa államaiban és feltehető­leg olasz földön alakult is ki ez a foglalkozás. A magyarországi adatok már megbízhatóbbak. Az iparszerű ké­ményseprő-foglalkozás a XVI szá­zadban indult el. Az első tűzvédelmi intézkedéseket és a kéményseprők szerepére vonatkozó adatokat fűz- rendészeti szabályrendeletek őriz­ték meg az utókornak. II. Ulászló 1514-ben kiadott rendelete és tör­vénycikke tekinthető az első magyar tűzvédelmi rendszabálynak, ebben tesz először említést a kéménysep­rőkről. Feltehető, hogy Magyaror­szágon is az olasz mesterek voltak az első kéményseprők: egy részük le is telepedett, míg mások városról városra vándoroltak Pest város tanácsa több mint fél évszázaddal később sokkal szigo­rúbb volt, 1697-ben a szalma- és nádfödelek lebontását rendelte el, három évvel később pedig rendele­tet adott ki: aki egy hét alatt nem épít rendes kéményt, annak házát elko­bozzák. A XVII. század második és a XVIII. század első felében egyre több kéményseprő telepedett le ma­gyar városokban. Mária Terézia és II József uralkodása alatt alakult ki a szakma ipari jellege. A királynőtől, megnövekedett számuk és tekinté­lyük birtokában, a mesterek már céhlevelet kértek és kaptak. Külön­böző kiváltságokat is élveztek, egy XVIII századi feljegyzés szerint pél­dául még minden katonai kötelezett­ség alól is felmentették őket. És még néhány, a kiállítási tárlók­ban levő, e foglalkozásnak a törté­nelmét feltáró dokumentum. Az 1769-ben kiállított német nyelvű mesterlevél a múzeum anyagának legrégibb darabja. Az első szakmai szabályrendelet 1818-ból való, és intézkedik a tanítványokról, a legé­nyekről, a mesterekről, azok özve­gyeiről és gyermekeiről. Érdekes még a „kéményseprőeskü“ szöve­ge is. Európa egyetlen kéményseprő­múzeuma egy szakma becsületét jelzi, de hasznos az utánpótlás ne­velése szempontjából is. A szépen összeállított gyűjteménynek nincs ugyan hivatalos nyitva tartási rendje, de a kéményseprés múltja iránt ér­deklődő látogatókat előzetes beje­lentés után mindig szívesen fogad­ják. MAGOS KATALIN A mogorva szobrász Aki az 1848-as forradalom idején nyolcéves volt, és az első világhábo­rú idején halt meg, annak az élete akkor is regényes, ha történetesen nem korának legnagyobb szobrá­sza. Auguste Rodm forradalmakat, háborúkat élt át, ráadásul ő maga bonyolította életét makacs, mogorva természetével. Nyers modora, szen­vedélyes művészi megszállottsága révén nem egy ellenséget szerzett magának. De éppen meg nem alku- vásával tett szert olyan barátokra, akik mindig kiálltak mellette, s meg- védték a meg nem értőkkel szemben. Szegény családból származott, ötéves korában kezdett rajzolni, bár apja ettől szigorúan eltiltotta. De mert a későbbiek során kiderült, hogy tulajdonképpen semmire sem alkalmas, apja beleegyezett, hogy a tizennégy éves Rodin szabad kép­zőművészeti iskolában fejlessze te­hetségét. Itt kezd szobrászattal fog­lalkozni, s bár tehetsége hamar megmutatkozik, a párizsi képzőmű­vészeti főiskola elutasítja a felvételi­re készített vizsgamunkáját. Ugyan­ez történik a következő évben is, s a harmadik próbálkozás után örök­re eltiltják a felvételizés lehetőségé­től. Elkeseredésében egy időre telje­sen elfordul az agyagformálástól, de később akaratlanul is visszatér hoz­zá. Alkotása azonban nem hoz elis­merést számára. S hogy támogassa családját, díszítőmunkásként dolgo­zik különféle építkezéseken. Saját munkájára kevés ideje jut, de min­den percet kihasználva sok-sok éj­szakán át gyúrja az agyagot. Auguste Rodin nem volt simulé- kony ember. Sohasem volt hajlandó kompromisszumra. Emiatt gyakran megnehezítette életét, és azokét is, akik kapcsolatban álltak vele. Saját meggyőződéséből ritkán engedett. Amíg nem alakult ki ujjai közt az az arckifejezés, az a mozdulat, amelyet ő a legmegfelelőbbnek talált, addig nem adta ki kezéből munkáját. Nem­egyszer száznál is több variációt készített, s fáradhatatlanul formálta az anyagot a végső cél eléréséig. A Calais-i polgárok című szobor­kompozíció például tíz éven át ké­szült. A öa/zac-szobor elkészítése a Francia írók Társasága megren­delésére szintén tíz évét vette igény­be. A Pokol Kapuja a Képzőművé­szeti Minisztérium megbízásából a leendő Képzőművészeti Múzeum bejárata lett volna. Rodin eredetileg három évet kapott megalkotására, de csaknem harminc évig dolgozott rajta. Dante Isteni szinjátéka szol­gált a mű eszmei alapjául, s a bibliai figurák sokasága díszítette a kaput, tetején a gondolkodó költő, Dante alakjával. Ez a figura szolgált későb­bi szobra, A gondolkodó alapjául. Rodin csaknem 49 éves, amikor a Claude Monet-val rendezett közös kiállítása meghozza számára a várt eredményt: Franciaország ekkor kezdi elismerni hazája nagy szob­rászának. A tárlaton hetven fest­ményt és harminchat szobrot mutat­tak be. A zárt körű megnyitóra sok előkelő vendéget hívtak meg. Ott voltak az akkori francia művészeti élet legjelesebb képviselői: Eugéne Guillaume, a Képzőművészeti Főis­kola igazgatója, Degas, Renoir, Cézanne, Deudet, Zola, Pissaro, Mallarmé, Anatole France... A láto­gatókat elbűvölte az alkotások cso­dálatos művészi gazdagsága. Ezután rohamosan érkeznek a különféle megbízatások, melyek az erkölcsi elismerésen kívül anyagi jólétet biztosítanak Rodin számára. Persze az ez utáni korszak sem viharmentes. A megrendelők és az alkotó összeegyeztethetetlen elkép­zelései súrlódásokat, sőt éles ellen­téteket hoznak magukkal. Rodin so­hasem adja be a derekát. Mindig saját belső akarata, művészi meglá­tása szerint alkotja szobrait. 1916. szeptember 13-án minden műalkotását Franciaországra testál­ta cserébe azért, hogy a Hotel Biron- ban felállítják a Rodin Muzeumot. A leltárban ötvenhat márványszo­bor, ötvenhat bronzszobor, százki- lencvenhárom gipszöntvény, száz terrakotta mű, több mint kétezer rajz és vázlat szerepelt, továbbá több száz értékes régiség: görög és ró­mai szobrok és az ősi egyiptomi művészet alkotásai. Rodin nem adta meg magát, mindvégig harcolt, és győzött. De győzelmének nagy ára volt: az életét is szakadatlan belső vihar dúlta. Szerelmei, barátságai ugyanolyan viharvertek, mint szobrai, s ugyan­olyan súlyosak életének eseményei, merész művészi vállalkozásai. FIALA ILONA ÚJ SZÚ 4 1988. II. 8.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents