Új Szó, 1988. február (41. évfolyam, 25-49. szám)
1988-02-03 / 27. szám, szerda
Az igazságosság a gazdaság mérlegén A Szovjetunióban a társadalmi igazságosság értelmezése tekintetében a szocializmus alapelvéből indulnak ki: „Mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint“. Vajon maradéktalanul érvényesül-e ez az elv az életben? Teljesen nyilvánvaló, hogy a bérezés országunkban érvényes rendszere nem részleges kiigazításra és javításra, hanem alapvető, gyökeres átalakításra szorul. Vizsgáljuk meg például a ,,tudós-mérnök-munkás“ láncolatot. Azokat az embereket, akiktől lényegében a tudományosműszaki haladás függ, jelenleg nálunk rosszabbul fizetik mint a munkásokat. Nem ez az egyetlen nagy aránytalanság. Most például felemeljük 75 millió, a termelési szférában dolgozó ember fizetését. A kereskedelemben és a szolgáltatásban dolgozók fizetése pedig, ha kimondatlanul is, de azért van olyan alacsonyan megállapítva, mert, úgymond, ezek az emberek „természetben“ egészítik ki azt, amihez pénzben nem jutnak hozzá. Következtetés: egyenlő munkáért egyenlő bért kell fizetni a termelési szférában és a szolgáltatások területén is. Létezik területenkénti aránytalanság is. Az ország keleti területein gyorsított ütemű fejlesztésre van szükség, ám ezeken a vidékeken az életszínvonal alacsonyabb, mint a nyugati országrészeken. A nagyszámú munkaerőt felszívó, növekvő lélekszámú, olajtermelő Tyumenyt leszámítva a többi területről elvándorolnak az emberek. Egy újabb példa: az irányításban dolgozók és az egyszerű munkások, a vezetők és a beosztottak. Véleményem szerint a vezetők fizetése nem áll összhangban a tőlük követelt munka bonyolultságával és nehézségével, idegi terhelésükkel, szak- képzettségükkel. Ennek egyik következménye, hogy nehézségekbe ütközik a vezetői káderállomány kialakítása. (Egy szociológiai felmérés tanulságai szerint Szibériában a kolhozok középszintű vezetőinek csupán 13 százaléka lenne hajlandó magasabb beosztást vállalni, viszont 72 százalékuk kész alacsonyabb beosztásban dolgozni.) Egy másik következmény: mintegy az indokolatlanul alacsony fizetések kompenzációjaként kialakul a különböző kedvezmények és előjogok rendszere, amely azonban szemet szúr a lakosságnak, és ellenérzéseket vált ki. A munkabérek, a fogyasztási cikBelorusz SZSZK Bevált kísérlet Három éve belorusz vasutasok kísérletbe kezdtek, s tapasztalataikat ma már Szovjetunió- szerte kihasználják. Új feltételek között kezdtek dolgozni azzal a céllal, hogy hatékonyabbá tegyék a közlekedést és növeljék a dolgozók érdekeltségét. Céljukat elérték. A munka termelékenységét 32 százalékkal emelték, átlagkeresetük 22 százalékkal nőtt. Ez elsősorban a munkaerő ésszerű kihasználásának, az egyének és a kollektívák anyagi érdekeltsége fokozásának köszönhető. Egyebek között megállapították, hogy a belorusz vasutakon több mint 12 ezer munkahely felesleges. Megszüntetésük után, és azt követően, hogy a dolgozókat más munkára irányították át, a vasút sokkal jobban kezdett dolgozni. Több lett ugyan a munka, de ezzel egyidejűleg nőtt a vasutasok bére is. Felszámolták a munka szervezésével kapcsolatos elavult koncepciókat is. Ma az 1983-as évhez viszonyítva sokkal magasabb az áru- szállítás volumene a belorusz vasutakon. Csökkentek a szállítás önköltségei, növekedett a mozdonyok átlagos kihasználtsága. Meggyorsult a rakodás és a kirakodás, csökkent az állóidő. „Most a vonatkerekek is gyorsabban forognak, mint azelőtt“ - mondják tréfálkozva a belorusz vasutasok. (č) kék és a szolgáltatások kiskereskedelmi árai, valamint a társadalmi fogyasztási alapba tartozó javak elosztási mechanizmusának komplex reformjára van szükség. Ennek megvalósításához természetesen megfelelő pénzügyi tartalékok kellenek, amelyek lehetővé teszik a dolgozók egyes kategóriáinál a fizetésemelést anélkül, hogy érdekeik sérelmet szenvednének. Hatékonyabban és gyorsabban lehet megoldani ezt a problémát, ha egyidejűleg kerül sor a kiskereskedelmi árak és a szolgáltatási díjak rendezésére is. Felül kell-e vizsgálni a fogyasztási cikkek árait, mégpedig a fizetések felülvizsgálatával egyidejűleg? A helyzet az, hogy a lakossági személyi jövedelmek elosztásának és újraelosztásának szabályzói szorosan összefüggnek egymással. A munka szerinti elosztás esetén ,, minden egyes termelő ugyanannyit kap vissza a levonások után a társadalomtól, mint amennyit maga adott neki“ - olvassuk a marxizmus klasz- szikusainál. A munka pénzbeli egyenértéke a fizetés, a kapott javaké pedig azoknak az ára. A fogyasztói áraknak a termékek társadalmi értékétől való eltérése ebben az esetben a jövedelmek rejtett újraelosztását jelenti, de már nem a munka szférájából, hanem a személyi fogyasztás szerkezetéből fakadó kritériumok alapján. A szocialista állam szociális célok érdekében aktívan él a jövedelmek újraelosztásának ezzel a módszerével. A luxuscikkek, az égetett szeszek és a borok a Szovjetunióban értéküknél magasabb áron, a hús- és tejtermékek, a gyermekruházati cikkek pedig értéküknél alacsonyabb, a lakosság számára jobban hozzáférhető áron kerülnek forgalomba. De nem minden árkiigazítás tekinthető társadalmilag igazságosnak. Nézzük például a hús- és tejtermékeket, amelyeknek fogyasztói árát az állam jóval az önköltség alatti szinten tartja. A húskombinátok és a tejüzemek olyan áron vásárolják fel a jószágot és a tejet, amely alapjában véve biztosítja a kolhozok és a szovhozok termelésének rentabilitását. A készterméket ennél jóval alacsonyabb áron adják át a kereskedelemnek. Az évente sok milliárd rubelt kitevő különbséget az állami költségvetésből fedezik. Következésképp a társadalom fogyasztási alapjának igen jelentős része nem a végzett munkával vagy a rászorultság mértékével összhangban kerül felosztásra, hanem dotációként azok a lakossági csoportok kapják, amelyek ezeket a termékeket az állami üzletekben vásárolják meg. Egyébként az ország sok területén egyelőre hiány van hús- és tejtermékekből. Ezeket a termékeket a falvakban és a kisebb városokban elsősorban a fogyasztási szövetkezetek értékesítik; üzleteikben az árak magasabbak, mint az állami boltokban. Helyesebb volna tehát társadalmi értékének megfelelő áron értékesíteni a húst és a tejet, s olyan áron felvásárolni, hogy rentábilis maradjon a termelésük. Ugyanakkor persze 'növelni kellene a fizetéseket, a nyugdíjakat és az ösztöndíjakat is. Még egy probléma. Véleményem szerint nálunk nem elég nagy a különbség az egyazon fajtájú, de jó és rossz minőségű termékek fogyasztói ára között. A Szovjetunióban ez az eltérés jóval kisebb, mint más szocialista országokban: a kiváló minőségű termékek nálunk társadalmi értéküknél viszonylag olcsóbbak, a rossz minőségűek pedig drágábbak. Ebből fakad, hogy hiány van jó minőségű termékekben, azok gyakran eltűnnek a kereskedelemből, s különleges elosztás, nemritkán pedig spekuláció tárgyává válnak. Az árképzésnek ez a gyakorlata nem más, mint a jövedelmek újraelosztása azoknak a lakossági rétegeknek a javára, amelyek közvetlenül vagy közvetve hozzájuthatnak a hiánycikkeknek számító és jó minőségű árukhoz, és rögzített árakon megvásárolhatják őket. Tegyük föl a következő kérdést: helyesen vontuk-e meg a határt társadalmunkban a javak pénz ellenében történő, illetve ingyenes elosztása között? Nézzük például a lakbéreket. Alacsony voltuk jó oldalait látja és érti mindenki. A lakbért kifizetni nem gond senkinek. Ám ennek a helyzetnek sok a hátránya: nem ritka eset a nyerészkedés az állami lakások elosztása körül, és az sem, hogy egyes lakások felárral cserélnek gazdát. Mi lehet a megoldás? Nyilvánvaló, hogy a társadalom minden tagja számára biztosítani kell az olyan javak egységes és társadalmilag szükséges minimumát, mint a lakás, az oktatás, az orvosi ellátás. Aki pedig ezekből a javakból a megállapított minimumom felül kíván fogyasztani, annak ezt személyi jövedelméből kell fedeznie. A szociológiai felmérések tanúsága szerint a társadalmi fogyasztási alapokból származó térítésmentes juttatások elosztása jelenleg nem az alacsonyabb, hanem a magasabban fizetett lakossági csoportok javát szolgálja. Ráadásul a társadalmi bevételek egyik fontos funkciója éppen az, hogy ellensúlyozzák a kényszerű „igazságtalanságot“, amely azokat éri, akik bármennyire is szeretnének, de nem képesek dolgozni - a betegeket és az öregeket s a munkaképes kort még el nem érteket. Mindezek a megfontolások amellett szólnak, hogy ésszerű volna kiszélesíteni a fizetés ellenében igénybe vehető szolgáltatások szféráját. Emelni kellene például a lakbért, s be kellene vezetni a lakások minőségén és helyén alapuló igazságos differenciálást. Ha a lakosság több pénzt fizet ki az államnak fogyasztói árak és lakbér formájában, akkor ezzel egy időben ugyanilyen mennyiségű pénzt kell visszajuttatni az embereknek a megemelt fizetések formájában. Egy ilyen intézkedést természetesen csak nagyon részletes, össznépi vita eredményeként lehet bevezetni. Alaposan fel kell mérni, deríteni, hogyan vélekedik erről a társadalom, és maradéktalanul, becsületesen vissza kell juttatni a népnek, amit más formában elveszünk tőle. Felmerül azonban a kérdés: kinek kell visszaadni. Az egyik megközelítés szerint - azoknak, akik a legtöbbet veszítik az árak és a lakbérek felemelése folytán, vagyis az anyagilag jobban ellátott lakossági csoportoknak. A másik vélemény úgy szól, hogy a javak újraelosztását azoknak a javára kell megvalósítani, akiknek munkáját ma ténylegesen alulfizetjük, és így érvényt szerzünk a nagyobb társadalmi igazságosságnak. Szerintem annak kell előnyhöz jutnia, aki nem a saját hibájából került hátrányos körülmények közé. Ezek közé sorolom a mérnököket, a tudósokat, a keleti országrész lakóit, a nem termelő ágazatok dolgozóit és azokat, akik irányító munkát végeznek. S ki fog veszíteni? A korlátozott munkavégző képességgel, alacsony szakképzettséggel rendelkező emberek és azok, akik jelenleg indokolatlan előjogokat élveznek, és jóval többet kapnak a társadalomtól, mint ők adnak neki. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a társadalmi igazságosság önmagától nem ver gyökeret: mivel az emberek érdekeiről van szó, küzdelemre kell számítani, és a meghozandó intézkedések egyes lakossági csoportok ellenállásába fognak ütközni. Mivel a társadalmi igazságosságban érdekelt a dolgozók túlnyomó többsége, elsősorban rájuk kell támaszkodni a társadalmi viszonyok egész rendszerének gyökeres átalakítása során. A társadalmi igazságosság mielőbbi megvalósításának legbiztosabb útja tehát a politikai demokrácia minden területen történő fejlesztése. A társadalom valamennyi csoportjának érdekei megfelelő képviselethez kell, hogy jussanak az irányítási szervekben. Ezért olyan időszerű feladata jelenleg a szociológiának, hogy kidolgozza az ország társadalmi fejlődési programjának átfogó tervezetét, amely szervesen kapcsolódik a gazdasági fejlődés programjához. TATYJANA ZASZLAVSZKAJA akadémikus, a Szovjet Szociológiai Társaság elnöke ( ■■ " ' ■ ' > KOMMENTÁLJUK Helyzetkép a készletgazdálkodásról Ahhoz, hogy a termelés és értékesítés zavartalan legyen, megfelelő készleteket kell kialakítani. Ezen a téren azonban már évek óta nem járnak sikerrel a vállalatok. Tudjuk, hogy nem mindig és mindenütt folyamatos a termelés, a piac árukínálata pedig értékesítési nehézségekbe ütközik. Közben egyre növekszik a készletállomány, ami fokozza az eszközlekötést. A szövetségi kormány tavaly októberben megtartott ülésének központi témája - nagyon időszerűen - a készletgazdálkodás volt. Az évek óta hangoztatott cél: megállítani a készletek aránytalan növekedését, s intézkedéseket tenni csökkentésükre. Ez év végéig országos viszonylatban 25 milliárd koronával kell csökkenteni a készletállományt. Vajon mi az oka, hogy a készlet- gazdálkodásban a számtalan intézkedés, határozat ellenére is elmaradnak a várt eredmények? A hibák javarészt abban gyökereznek, hogy az eddigi, főként adminisztratív jellegű intézkedések a már kialakult készletek mozgását voltak hivatottak szabályozni, csaknem teljesen figyelmen kívül hagyva azokat a tényezőket, amelyek ezt a meglehetősen kedvezőtelen helyzetet okozták. Ennek következtében a készletállomány egyre több pénzeszközt köt le napjainkban is. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az utóbbi néhány évben a készletek növekedési üteme csökkent ugyan, az eredmények azonban még mindig messze elmaradnak a várakozástól. Alapvető szabály, hogy a termelő van a fogyasztóért, s neki kell olyan jó minőségű, versenyképes termékkel megjelennie a piacon, amelyre a megrendelőnek valóban szüksége van. A jelenlegi gazdaságirányítási gyakorlat azonban ezzel kissé ellentétes, hiszen a központból először a termelési feladatokat bontják le, s csak ezután kerül sor az értékesítés szabályozására, pontosabban a lehetőségek keresésére - direktív módon. Ez az eljárás természetesen kedvezőtlenül befolyásolja a bel- és külkereskedelmi forgalmat, s az eredmény: az egyik oldalon halmozódó készletek, a másikon viszont kielégítetlen fogyasztói szükségletek. Azonban nyilván nem mindegy, hogy mely termékek és milyen okból növelik a raktárkészletet. Gyakori eset, hogy a vállalatok az akadozó szállítói-megrendelői kapcsolatokra hivatkozva, vagy az „akkor kell megvenni a terméket, amikor az kapható“ szabály alapján túl nagy mennyiségű készletet alakítanak ki. Arra is van példa - s ez a rosszabbik eset -, hogy az áru műszaki színvonala és minősége nem kielégítő, ennek következtében sem a hazai, sem a külföldi piacon nem talál gazdára. S a végeredmény, ebben az esetben is látszólag ugyanaz - a készletek meghaladják a tervezett és kívánt mennyiséget - „csupán“ az a különbség, hogy az ilyen termékek gyártása még minimális hasznot sem hoz a társadalomnak. Nyilván más elbírálás alá esik a gazdálkodás akkor, ha a megnövekedett exportfeladatok miatt emelkedik a készletállomány. Ebben az esetben a banknak másként kell eljárnia a készletek hitelezése során, s ilyenkor bizonyára több és más szempontot is figyelembe vesz. A finanszírozással kapcsolatban azt is meg kell említeni, hogy a bank pénzpolitikája, a hitelnyújtás megtagadása csakúgy, mint más szabályozók és intézkedések, nem tudták megállítani a készletek növekedését. A megváltozott körülmények között, s az új gazdasági mechanizmusra készülve a készletgazdálkodásban jelentős változásokra van szükség. Okulva a korábbi tapasztalatokból igyekezetünk bizonyára akkor járhat sikerrel, ha a problémát nem részleteiben, hanem egészében vizsgáljuk és oldjuk meg. Itt természetesen nem adminisztratív jellegű intézkedésekre, vagy a pénzforrások csökkentésére gondolunk. Mindenekelőtt a gazdasági mechanizmus átalakításához kapcsolódó részintézkedések mielőbbi megvalósítására, a tervezés és irányítás hatékonyságának halaszthatatlan növelésére van szükség. KOVÁCS EDIT A žilinai Közép-szlovákiai Baromfi-feldolgozó Vállalat Mojšova Lúčka-i üzeme tavaly külföldi és hazai megrendelők részére több mint 280 tonna átlagon felüli biológiai értékű vadhúst szállított. A legnagyobb külföldi megrendelő az NSZK és Svájc: ide kerül az üzemben csomagolt húsfélék mintegy 90 százaléka. A felvételen Božena Tichá a vákuumcsomagoló berendezést kezeli. (Vladimír Gabčo felvétele - ČSTK) ÚJS2Ú 4 1988. II. 3.
