Új Szó, 1988. január (41. évfolyam, 1-24. szám)

1988-01-07 / 5. szám, csütörtök

Érdekes, tanulságos olvasmány Új Mindenes Gyűjtemény Gyakran éri könyvkiadásunkat az a vád, hogy túlságosan a szépiroda­lomra összpontosít. A Madách-kiad- ványok nagy része valóban a cseh­szlovákiai magyar írók, költők műve­it és a kortárs cseh, szlovák irodal­mat népszerűsítik, ám elvétve né­hány más tárgyú könyv is napvilágot lát kiadónk gondozásában. Ilyen például a társadalomtudományokkal foglalkozó Új Mindenes Gyűj­temény, az 1982-ben indított soro­zat hatodik kötete. Bár az Új Mindenes se „mindenes“, hiszen a természettudományok és műszaki témájú írások itt se kaptak teret, mégis üde színfoltja könyvkiadá­sunknak ez a történelmi, néprajzi, szociológiai tanulmányokat tartal­mazó gyűjtemény. Az 1987-ben megjelent kötet hat szerzője más-más témában végzett kutatásainak eredményeiről számol be. Kardos István Körtvélyes - Hárs­kút; Hangsúlyok és kérdőjelek két jelentős műemlékünk történelmi pár­huzamainak vizsgálataban cimű írá­sában két műemlék felfedezéséről tudósít. A Szilicei-fennsík északke­leti vonulatának déli hegyoldalában, Körtvélyes (Hrušov) közelében egy eladdig nem meghatározott stílusú, de leginkább barokk jellegűnek tűnő kápolnáról 1980-ban egy alaposabb vizsgálódás után kiderült, hogy XV. századból származó gótikus épít­ményt takar a többször átépített és átvakolt külső. A tanulmány beszá­mol a kapolna újrafelfedezésének történetéről és a Műemlékvédelmi Hivatal ez ügyben végzett munkájá­ról. Az írás másik felében a hárskúti (Lipovník) templomban átélt „cso­dáról“ kapunk részletes információt. Hiteles okmányok bizonyították, hogy Hárskúton már a XIII. század elején apátsági templom volt, ám ennek maradványait eddig nem sike­rült feltárni. 1983-ban azonban meg­történt a csoda: a hárskúti templom vakolatrétegének leverése után régi, román stílusú monumentális épület­részre bukkantak. A kutatásokat a szakemberek még nem fejezték be, de a szerző valószínűnek tartja, hogy a körtvélyesi kápolna és a hárskúti templom között valamiféle kapcsolat keresendő, s az is egyér­telmű, hogy korai történelmi múltunk két ragyogó tárgyi emlékét sikerült feltárniuk. Sok ismerettel gazdagít bennünket az írás, hiszen a művé­szettörténeti vonatkozásokon kívül helytörténeti ismeretekkel is gyara­podunk, s egyben bebizonyosodik előttünk, hogy a vizsgálódásokat nem szabad lezárni, mert még sok feltáratlan, de egyértelmű történelmi vonatkozású emléket rejteget Gömör. A következő tanulmány a lévai (Levice) céhek történetéről szól. A szerző, Sándor Károly a rövid várostörténeti ismertetés után Léva céhei sorsának alakulását térképezi. Az írásból megtudjuk, hogy a XIV. század elejétől beinduló céhes szer­vezkedés Léván a tatárdúlás majd a török megszállás elemi csapásnak is felfogható hatására csak későn, a XVII. század elején kezd kialakul­ni. Minden bizonnyal érdekes ez az olvasmány azok számára, akiket ér­dekel, hogy hajdanán milyen szem­pontok szerint választották a céhek élére a vezetőt, kit tartottak a legin­kább alkalmasnak arra, hogy céh­mesteri tisztében a többség érdekeit megvédje, ugyanakkor megkövetel­je a céhszabályok betartása mellett a pontos munkát. Ebben a kisebb terjedelmű, leíró jellegű tanulmány­ban a szerző az alaposabb elemzé­seket még mellőzte, de az idők so­rán remélhetőleg erre is sort kerít majd. A kötet harmadik tanulmánya az irodalom berkeibe kalauzol bennün­ket. Ozsvald Árpád egy eddig isme­retlen XVIII. század végi XIX. szá­zad eleji kéziratot publikált Egy őrült teátrumjátékai címmel. A B. N. szig- nójú kézirat szerzője valószínűleg Bene Károly Nógrád megyei birto­kos, aki az őrültség védőpalástja mögül pamflettízű írásában élesen bírálja a korabeli társadalmi viszo­nyokat, s személyes sérelmeinek okozóit. Bene Károly toliforgatására a rapszodikusság a jellemző, ennek ellenére kuriózumszámba menő mű­ve szórakoztató olvasmány. Történelemtudományi igényes­séggel íródott viszont B. Kovács Ist­ván Egyházi intézmények - világi közösségek című publikációja, melyben a Vály völgy jobbágyfel­szabadítás előtti életéhez szolgáltat adatokat. Dolgozatában a szerző a feudalizmus korába kanyarodik vissza, amikor az egyház az egyházi és világi hatalmat egyaránt gyako­rolta, s a társadalom minden rétegét olyannyira befolyásolta, hogy e munka hasznos adalék lehet a ha­gyományos paraszti társadalom vizsgálatához is. Szintén a paraszti társadalomba nyújt betekintést Angyal Béla nép­rajzi tanulmánya, melyben a nádvá­gással és a nád felhasználásával foglalkozik. Kolárovóban és környé­kén a mocsarak lecsapolása előtti időkben nagy kiterjedésű nádasok voltak. Ez természetesen nagyban befolyásolta az itt lakók életét, sőt a nádkitermelést különböző törvé­nyekkel is szabályozták. A nádvá­gás egyrészt jog, másrészt köteles­ség is volt, hiszen az 1800-as évek­ben a nádvágás idején az ottani elöljáróság kirendelte az összes házhellyel bíró jobbágyot a náda­sokhoz, s hivatalosan osztotta ki az ún. nyilasokat (meghatározott nagy­ságú területeket), s ebből a munká­ból a város vezetősége és a lakos­ság egyaránt profitált. Tanulmányá­ban Angyal Béla kitér a nádkiterme­lésre, a nádvágásra és a nád föl- használására. A kötet legizgalmasabb tanulmá­nya, mert a legtöbbünket érint, s mert a mát tükrözi vissza, Gyönyör József Adalékok Csehszlovákia né­pességének demográfiai alakulásá­hoz című munkája. Statisztikai ada­tokat vonultat fel a szerző, melyek­ből képet kapunk arról, hogyan ala­kult 1970 és 1980 között Csehszlo­vákia lakosságának összetétele. A nem, nemzetiség, iskolázottság szerinti megoszlás mellett azt is ki­mutatja a statisztika, hogyan alakult az ország lakosainak korösszetéte­le. . az elöregedés jelei legkevés­bé a szlovákoknál látszanak. A cse­heknél e folyamat felfelé ívelő irány­zatot mutat. Az idős korú személyek aránya a magyaroknál viszont meg­közelíti azok országos számará­nyát“ - írja könyvének egyik pasz- szusában a szerző. Elgondolkoztató viszont, hogy a csehszlovákiai ma­gyar lakosság korösszetétele a megfigyelt tíz évben nem a leg­kedvezőbben alakult. Míg a 0-14 év közötti korosztály 1970-ben a szlo­vákiai magyar kisebbség 24%-át al­kotta, addig 1980-barr ez a szám már csak 21,8 % volt. Ez a csökke­nés az egyes korcsoportokban a kö­vetkezőképpen oszlik meg: 5-9 éve­sek aránya 8,1%-ról 7,5%-ra, a 10-14 évesek 8,9%-ról 6,8%-ra, a 15-19 évesek aránya pedig 9,6%- ról 7,6%-ra csökkent. Igaz, a 0-4 évesek korcsoportjában fél százalékos, a 20-24 évesekében pedig 1,1 szá­zalékos emelkedés mutatható ki. A statisztikák mindenképpen bú­várkodásra, elemzésekre késztet­nek bennünket, többek között arról, miért nem kapaszkodik nemzetisé­günk az iskolázottság után. Keve­sebb magyar gyerek jelentkezik kö­zépiskolába és egyetemekre, főis­kolákra, mint az a számarány alap­ján elvárható lenne, ebből termé­szetszerűen adódik, hogy véko­nyabb réteget képvisel értelmisé­günk, mint a csehek, szlovákok, len­gyelek, vagy az ukránok esetében. Különösen az utóbbi időben hatá­rozott lépéseket tettek annak érde­kében, hogy megismerjük, mik a szociális gyökerei a továbbtanulás iránti viszonylag alacsony érdeklő­désnek Dél-Szlovákiában. A helyzet reális ismeretében kell tisztségvise­lőnek, pedagógusnak, szülőnek egymást segítve többet tennie azért, hogy nagyobb mértékben növeked­jék a magyar nemzetiségű egyetemi és főiskolai hallgatók száma. CSANAKY ELEONÓRA Békében - emberről, tájról, történelemről TÁRLATJEGYZET A szocialista építés vívmányai, a békés élet, a béke akarása és megóvása a témája annak a brati- slavai tárlatnak, melynek anyagát szlovákiai képzőművészek alkotá­saiból válogatták az októberi forra­dalom 70. évfordulójának tisztele­tére. A kiállítás erénye, hogy mentes a sablonoktól, a dogmatikus sémák­tól, a művészi áttételek nélküli ábrá­zolásmódtól, színvilágában és té­májában is eredeti, eleven és idő­szerű. Még a plakátfestészet meste­rei is újszerű művészi formákban igyekeznek hírt adni történelmi je­lentőségű eseményekről. Szuggesztív jelképekkel villantja fel 1948 februárját Stanislav Stankó- ci két plakátja (Győzelmes február - I. II.). A történelmi eseményekre emlékező plakátokon kívül több hor­doz mai tartalmakat. Ľudovít Hečko egyik plakátján riadt kisfiú kiáltja: „Soha többé Hirosimát!, Soha többé Lidicét!“ Egy másikon magasba len­dült kezek láncolata fejezi ki: ,,A békét meg kell őriznünk!“. Öestmír Pechr képén a pusztuló természet jajdul fel: „Védj!“. A békevágy kifejezésére legtöb­ben a természet nyugalmat árasztó szépségét használják fel. Nem utá­nozzák, másolják a tájat, azért vá­lasztják, hogy szabadon játszhassa­nak a színekkel. A táj hangulat és lelkiállapot kifejezőjeként van jelen a képeken; nem tárgya az alkotás­nak, hanem „eszköz“ a művész érzéseinek kifejezésére. Érdekes megfigyelni, kinek milyen a kapcso­lata a természettel. Jaroslav Knill például „verset“ festett a tájról. Pontos sorokat húz feketével, sár­gával és pirossal, a szelíd ritmus mindvégig hibátlan. Kevésbé sike­rült Elena Lazinovská hasonló kísér­lete, merész társításokkal egyfajta expresszionista lírát próbált létre­hozni. Az aranyló búzába portrét fest, versrészleteket idéz, de nem tudja megteremteni az egységet, szétesik a kompozíció. Külön-külön minden mutatós a képen, együtt mo­doros, erőltetett. Miroslav Bárdi,,jel­szavakat“ alkot. A pszichikai hatást felerősíti, hogy a képet függőleges vonalakkal felszabdalja. Svetla Kolesárová Leningrád fo­lyóját festi meg. Érdekes a kompozí­ció: a közelit (a folyó), a távolabbit (a történelmi jelentőségű épületek) és távolit (az égbolt) egy síkba egyesíti. Ezzel a monumentalitás érzetét kel­ti. Az első pillantásra úgy tűnhet, tárgyilagosan szól a természetről. Olyan értelemben, hogy nem keres kapcsolatot a költészettel. Ám a sár­gával és kékkel kevert érintetlen tisztaság, ünnepélyesség, pátosz bi­zonyos értelemben módosítja a va­lóságot, feloldja a tárgyilagosságot. Antonín Smažil nem hangulatot, ha­nem tényt közöl. Nem múló pillana­tot, hanem történelmet örökít meg. Nem a fényt, hanem az árnyékot keresi. Nem kiragadott jelenetet, ha­nem össszefüggéseket fest. Mária Filová számára színház a természet. Mesés bábszínház. Bábokat „nyír“ a fákból, bokrokból, dombokból. Aztán színes ruhákba öltözteti őket. Sajátos, hízelgő pom­pával játékot teremt. Rúth Dubayová ecsetvonásai nyomán égnek, vibrál­nak a színek. Jóízű nevetéshez ha­sonlóan vidám képén a késő őszi táj. Sziporkázó, színes világa bűvö­letbe ejti a szemet. Dezider Pápay rejtőzködő alkat, van benne valami szuggesztív. Dombtetői borúsak, mégis gyöngé- dek, lágyak. Sokáig kell nézni a ké­pet, keresni benne azt, amit csupán fel-felvillant a művész, de nem mond ki. Dagmar Romaňáková három ikonfestészetre emlékeztető eredeti képével kiváló mesterségbeli tudá­sáról tesz tanúbizonyságot. Az orosz folklór motívumaival, színvilá­gával dolgozik. A háttérben fénylő arany színnel bársonyos mélysége­ket teremt, Moszkva tornyait, plasz­tikus alakzatokként, egy másik, előbbre helyezett síkban érzékeljük. Ha ugyanezzel a technikával portrét fest, nem dolgozza ki az arcot, bízik a színekben, melyek kirajzolják, ár­nyalják az arcvonásokat, jellemet. Láthatóvá válik, amit a festő nem festett meg. Nemcsak az érzelmeket, a tuda­tot is mozgósítani kívánó drámai, expresszív képet fest Duncsák Atti­la. Balladisztikus tömörséggel, jól dolgozik. Csontváry hajlékony, lebe­gő alakjaira emlékeztet Marián Vel- va alkotásán a Mozart A-dúr hege­dűversenyét játszó japán kislány. Átélt, meghitt játékát, a zene hangu­latát ködszerű, illanó színekkel pon­tosan érzékelteti a művész. Ez a kép nem is a nézőt, hanem a „hallgatót“ fogja meg. A technikát tekintve, kísérletezők is akadnak, szép számmal. Közöttük van Jozef Šturdík, aki az egykori gobelinfestőkhöz hasonlóan, soron­ként „szövi" a színeket. Képének hangulata megható, mint egy síró bohóc. Éva Kyselicová tovább ment, nemcsak fest a vászonra, hanem fel is vágja a vászon fonalait. Hálót, különféle alakzatokat formál belőlük, így váltakozik a sík és a tér, a szobor és a kép. Lebegő, álomszerű képet fest Béla Kolčáková. Olyan érzetet kelt, mint a Strindberg-drámák leg­többje. A szobrok közül Vladimír Mo- ťovský fából faragott szobrai a leg­látványosabbak. Rokonságot mutat­nak a falusi szegény nép díszes fafaragásaival, valamint a népme­sék világával. Figurái kedvesek, vi­dámak. A tárlat vasárnapig tekinthető meg a Művészetek Házában. TALLÓSI BÉLA Év végi hangversenyek Lipcsey György: Ildikó (Rapka Tibor felvétele) A Szlovák Filharmónia külföldi koncertsoro­zata miatt érdekesen alakult a szlovák főváros tavalyi késő őszi hangversenyélete. Közvetle­nül a Bratislavai Zenei Ünnepségek után ugyanis csaknem kéthónapos hangverseny- kőrútra indult az együttes, s e turné során Zdenék Košler és Bystrík Režucha karmesteri irányításával nagy sikerrel mutatkozott be az NSZK és Japán nagyvárosaiban. A Szlovák Filmharmónia bérleti és rendkívüli hangverse­nyein zenekarunk távollétében sokkal több ven­dégművész, zenekar és énekkar szerepelt Bra- tislavában, mint korábban. Ilyen volt többek között a Claudio Abbado vezényelte Európai Kamarazenekar, a lipcsei Gewandhaus, a Szombathelyi Szimfonikusok, a kassai (Koši­ce) Állami Filharmónia, a Csehszlovák Rádió Szimfonikus Zenekara és a Filharmonikus Kó­rus a capella hangversenye. Különös jelentősé­gű volt az a hangverseny, melyen az egyik legnagyobb éló zeneszerző, a francia Olivier Messiaen művei hangzottak el a szerző szemé­lyes részvételével. Ugyancsak alkalmunk volt hallani a nálunk ritkábban fellépő žilinai Állami Kamarazenekart, melynek hangversenyéről részletesebben szó­lunk. Műsorunk nyitószámaként Leopold Mo­zart Zenei szánkózás című hangulatos szerze­ménye hangzott el, amely a játékosok tudását illetően némi kívánnivalót hagyott maga után. Meglepő volt ez főleg azért, mert a darab könnyebb hangvételű és kevésbé igényes az előadók számára, mint az ezt követő „nagy“ Mozart, Wolfgang Amadeus A-dúr, KV 488-as zongoraversenye. Ennek szólistája, a žilinai származású Ivan Gajan, fiatal kora ellenére érett személyiségre valló teljesítményt nyújtott, melynek fő jellemzője a precizitás, mozarti billentyűlejtés és a klasszicizmus stílusjegyeit a legnagyobb mértékben szem előtt tartó elő­adásmód volt. Kellemes meglepetés volt a ze­nekar jelentős mértékben feljavult interpretáció­ja, melyben nagy szerepet játszott a vendég- karmester, dr. Rajter Lajos mesteri pálcája és egyénisége. Mindenképpen hasznos és gyü­mölcsöző a zenekar és a Rajter rendszeres együttműködése, mely éppen a régebbi korok zenéjében a legintenzívebb. A hangverseny második felében egy ritkáb­ban elhangzó Saint-Saéns mű került bemuta­tásra. A Karácsonyi oratórium érdekessége a korabeli orgona alkalmazása - melyen Marta Singerová kiválóan oldotta meg feladatát valamint a fiatal hazai énekesgeneráció képvi­selőinek felvonultatása volt. Közülük a legki­egyenlítettebbnek Jitka Zerhauvá, Ladislav Neshyba és Peter Oswald teljesítménye bizo­nyult, de az elismerés hangján szólhatunk Ha­na Štolfová és Mária Eliašová bemutatkozásá­ról is. Az említett művészek szinte kivétel nélkül a Szlovák Nemzeti Színház operatársulatának, illetve a közelmúltban alakult Kamaraopera tag­jai. Camille Saint-Saéns korai (op. 12-es) kom­pozíciója, amely magán viseli a szerző zenevi­lágának jellegzetes vonásait, akárcsak a két Mozart egy-egy műve, jó dramaturgiai érzékről tanúskodik. Sikeréhez nagyban hozzájárult a karmester varázslatos személyisége, tapasztalt, s főleg a zárómű esetében minden külső pompától mentes koncepciója. Nagy örömmel fogadták a zenerajongók a kortárs zene ciklusát is. Az 1987-1988-as hangversenyévadban megvaló­sult végre az a nagyszerű gondolat, melynek célja századunk zenéjének rendszeres és sok­oldalú bemutatása. A ciklus mostani, sorrend­ben harmadik hangversenyének a fiatal és ambiciózus Moyzes-vonósnégyes volt a meg- szólaltatója. Mindhárom felcsendülő mű ezidáig ismeretlen volt a hallgatóság körében, a hazai Juraj Beneš 2. vonósnégyese ráadásul ősbe­mutatóként. hangzott el. Az egyrészes, aránylag rövid időtartamú mű a szerző szavaival élve, nem akar több lenni, mint a „mozgásból és a játékból fakadó öröm zenei kifejezése“. Ez nemcsak a szerzőnek - a mű tolmácsolóinak is sikerült. A hangverseny műsorán szerepelt a türkmén Csary Nurymov 2. vonósnégyese is, melyet Indira Gandhi emlékének szentelt a szerző. A mű közérthető zenei nyelvezetét helyenként indiai elemek gazdagították, ez főleg a ritmus- és dallamképletek alkalmazásában mutatkozott meg. Az est kicsúcsosodását szerzői és előadói vonatkozásban egyaránt az ugyancsak szovjet Alfred Schnittke tragikus hangvételű, nagy ter­jedelmű szerzeménye, a Zongoraötös jelentet­te. Nem hagyható figyelmen kívül a kvintett előadásában közreműködő Marián Lapšanský zongoraművész magával ragadó játéka sem. A hangverseny előadóművészei szuggesztív előadásmódjukkal nagyszerű példát szolgáltat­tak arra, hogyan kell korunk zenéjét érthetően és meggyőzően tolmácsolni. VAJDA GÉZA ÚJSZ 6 1988. I. ;

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents