Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-07-17 / 28. szám
Élt egyszer egy szegény paraszt- ember, akinek volt három fia. A legidősebb, Janne, kövér volt, mint egy hordó. A középső, Pelle, ösztövér, mint a piszkafa. A legkisebb pedig olyan apró volt, hogy elbújhatott az apja csizmájában. Ezért Tökmagnak nevezték el, s rajta is maradt ez a név. Azt mondja egyszer az apjuk:- Nem élet ez, gyermekeim! Kerekedjetek fel, nagy a világ, keressétek meg a szerencséteket! Felkerekedett hát a két idősebb testvér, s velük a kis Tökmag is. Tökmag Finn népmese Mentek, mendegéltek, keresve a szerencsét. Éppen egy erdei ösvényen ballagtak. Elöl Janne, aztán Pelle, végül, egy hatalmas zsákkal a vállán, Tökmag. A zsák nagyobb volt a kis emberkénél. De csitt! Valami surrog és suttog. A zsákból szűrődtek ki a hangok. Balta, ásó és egy mogyoróvesszó suttogott benne. Persze mindhárom varázserejű volt. A vessző vizet fakaszt, s tiszta csermelyt csörgedeztél a puszta földből. Mentek, mendegéltek, míg a királyi udvarba nem értek. Nagy volt ám ott a szomorúság.- Mi a baj, uram királyom? - kérdezték a fiúk.- Haj, nagy itt a szomorúság! Az éjjel egy hatalmas tölgyfa nőtt az udvaron, s minden fényt elvesz. Kiszáradtak a kutak egész birodalmamban. Szomjan vész a nép.- Adj egy zsák aranyat, kivágom a fát - ajánlotta Janne.- Add nekem a fele királyságodat, kutat ások - mondta Pelle.- Legyen minden a tiétek, amit akartok - mondotta a király -, de ha balul jártok, a fejeteket vesszük. Fogta Janne a baltát, s teljes erejéből belevágta a tölgybe. Levágott egy ágat, amely helyébe azonban kettő nőtt. Ásta, ásta Pelle a kutat, de mindhiába. Nem fakadt viz a mélyből.- Hol vagy strázsa! - kiabált a király.- Ne fejeztesd le a bátyáimat, uram királyom - esdekelt Tökmag -, hadd próbáljak én is szerencsét. a- Hahaha! - nevetett a király.- Te apróság?! No, nem bánom! Tökmag kinyitotta a zsákot.- Gyere elő varázsbaltám! Van már munkád, vágd csak, vágd a tölgyet. Egy szempillantás alatt ledőlt a hatalmas tölgy. Világosság támadt az udvarban.- Gyere elő varázsásóm! Ásd a kutat, ásd hamar! Mikor már mérhetetlenül mély gödör tátongott előttük, Tökmag ismét a zsákhoz szóit:- Most te következel, varázsvesz- szőm! Fakassz vizet iziben! Mikor felfakadt az édes, tiszta viz, így szólt a király:- Jól van, Tökmag! Itt van a zsák arany, tiéd a fele királyságom.-Én a boldogságot keresem. Nem kell nekem arany, nem keil nekem a királyság. De hogy hol találom a boldogságot, azt magam sem tudom.- Szivem szerint beszélsz, Tökmag! - örvendezett a király. - Tudod, mit? Neked adom, ami számomra a legdrágább a világon: a saját lányomat.-Óh, ha megszeretne... - ábrándozott Tökmag.- Megszeret, hogyne szeretne meg. Nekem meg ideje megpihennem. Átadom neked a birodalmam kormányzását. Élj csak ésszel meg értelemmel. Ne rettenj meg senkitől! A gonoszt meg a lustát ne túrd meg magad körül!- Hát velünk mi lesz? - aggódott Janne meg Pelle.- Te, Janne, szeretsz enni- mondta a király te szakács leszel a konyhámban. Te Pelle a lovakhoz kerülsz. Legalább megtudod, milyen hálás lények. A lakodalmat még aznap este megtartották. Tökmag még sok jót cselekedett. A varázsbalta, a varázsásó és a varázsvessző örökre vele maradtak. Átányi László fordítása Ezer titokkal, meglepetéssel várja az iskolapadokból kirajzó gyerekeket a vakáció. Megnyílnak a pionírtáborok, üdülőtelepek kapui, nagymamáék a kiskapuból lesik, mikor tűnnek már fel az utca végén a nyaralni érkező unokák, akik aztán birtokukba veszik a kertet, a rétet, az erdőt, a mezőt. A rét, mint tarka, puha szőnyeg, olyan afutkáro- zó, komoly csatákat vívó, labdázó gyerekek lába alatt. Tündér Ilona minden udvarhölgye új virágkoszorút kaphat. Elég virág van a réten. Nagymama vázáiban, kancsóiban és minden elcsenhető beföt- tesüvegében margaréta, pipacs, konkoly, harangvirág, nefelejcs pompázik. De sók letépett mezei virág hever az út porában is. A telhetetlen kiskezek, melyek leszakították őket, pár perc múlva elhajították. Erdöszélen, valahonnan a föld rejtett üregeiből forrás tör a felszínre. Ügyes pionírok a csordogáló vékony erecske medrét terméskővel rakták ki, egy ponton mosdótál nagyságú medencét formáltak. Az összegyűlt víz tiszta, áttetsző és nagyon hideg. Iható. A kert hűvös, füves zugában nemcsak pihenni lehet. Bepillanthatunk a hangyák birodalmának titokozatos rendjébe is. A szorgalmas méhecskétől elleshetjük a virágporgyűjtés fortélyét. A bokor ágai közt hálóját kitartóan szövögető póktól a takácsmesterséget. A mező, az egész határ csodákkal vár. Itt kisnyúl lapul, amott egér, pocok, hörcsög mozgolódik. Föld alatti várát építi a vakond. Fácán, fogoly röppen, őzgida szökken. A köveken gyíkok sütkéreznek, a mocsarak fölött szitakötők lebegnek. A tóparton békák vitatják meg az esti hangverseny műsorát. Csodák, titkok. Fedezzük fel őket, de vigyázzunk a természetre, állatvilágára. Persze, mindezen kívül is van mivel történünk az időt. Lehet öntözni a kertben, gyomlálni az ágyáso- kat, készíthetünk madárijesztöt. Segíthetünk a nagymamának a bevásárlásban és még annyi mindent csinálhatunk a két nyári hónapban. Ami játék, ami élvezetes, hasznos foglalkozás. K. B. Gondolkodom, tehát... SZAMNEGYZET 6 5 4 8 7 írjátok be az üres négyzetekbe az 1-tól 9-ig terjedő számokat úgy, hogy a számjegyek összege a vízszintes és függőleges sorokban egyformán 20 legyen! MEGFEJTÉS A július 3-i számunkban közölt feladatok megfejtése: a 4-es; rom; kapufélfa. Nyertesek: Bajnok Tamás, Ágcsernő (Cierna nad Tisou); Antal Szilvia, Palást (Plásíovce); Rákózci Diana, Komárom (Komárno); Mladenec Denisa, Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom); Szabó Margit, Újbást (Nová Basta). EGY KIS LOGIKA Ha minden dió csonthéjas és minden csonthéjas gyümölcs, akkor minden dió egyben gyümölcs is. Helyes-e logikailag ez a megállapítás? A - helyes B - helytelen C - egyik sem KISS BENEDEK NAP-HAL-NAP Melege volt a Napnak, leszállt a tóba fürödni. Álcázta magát halnak, kezdett pikkelyesedni. Szikrázott rajta a pikkely, ahogy a hullámok hátán lubickolt önfeledetten, kövéren, pontyöreg-sárgán. Föl-alá bukott a vízben, szórta magáról a halpénzt, belevakulva néztem, mígnem az égre száll ismét. Szárítókötél-sugáron felleg-törülköző lengett, kékbe terítette, ráhevert a Nap és napozni kezdett, én meg borzongtam lent a zöldben, mert aznap nem láttuk többet. A kökorszaki emberek még kis létszámú közösségek tagjaiként, hordákba verődve élték mindennapjaikat. Más hordákkal és törzsekkel csak ritkán kerültek kapcsolatba, s akkor is többnyire véres összetűzéssé fajult a találkozás, hiszen mindkét fél betolakodónak tekintette a másikat, aki még azt a kevés élelmet is, amit az erdő vagy a folyó nyújtani tud, el akarja orozni előle. Ebben az időben a szó mai értelmében vett közlekedésről még aligha beszélhetünk, már csak azért sem, mert az emberek nem állandó településeken, hanem ideiglenes szálláshelyeken laktak, ahonnan rövidebb- hosszabb idő elteltével más helyre költöztek. Utak sem voltak még, legfeljebb kitaposott ösvények, amelyeket a horda távozása után ismét elnyert a vegetáció. Nem lehetett egyszerű feladat áthatolni a sűrűn benőtt erdőkön, ahol lépten-nyomon veszélyek leselkedtek a kóborló csapatra. Természetesen gyalogosan közlekedtek, hiszen semmiféle háziállatuk nem volt, s ha csak lehetett, kerülték a folyókon való átkelést, mert tapasztalatból tudták már, hogy a víz még a vadállatoknál is veszedelmesebb. Bizonyos esetekben azonban elkerülhetetlenné vált, hogy átjussanak a túlsó partra, s ha nem találtak gázlót, kénytelenek voltak valamilyen módon átúszni. Azt nyilván többször is megfigyelték már, hogy a fatörzsek nem süllyednek el a vízben, hanem a folyó haladásának megfelelően a felszínén sodródnak. Az első vízi jármű (de úgy is mondhatnánk: az első jármű) tehát egy farönk lehetett, amelyet nagyon nehéz volt ugyan kormányozni - kivárt, ha a folyónak erős volt a sodrása -, de legalább meg lehetett benne kapaszkodni. Később az emberek felismerték, hogy ha több rönköt egymáshoz erősítenek, akkor biztonságosabbá válik a jármű, el is lehet rajta helyezkedni, sőt még teher szállítására is alkalmassá válik. így született meg a tutaj, amelyet a Föld bizonyos helyein még napjainkban is használnak. A tutaj kormányzása azonban nagy figyelmet és hozzáértést igényel, ráadásul a gyors folyású, éles sziklákkal teletűzdelt, szeszélyesen kanyargó hegyi patakokon nem tud közlekedni, ezért az ember más vízijárműveket is szerkesztett. A teknősze- rűen kivájt fatörzs lett a csónak őse, de állatbőrből is készültek tömlőre emlékeztető úszó alkalmatosságok. Időközben a vadá- szó-halászó törzsek fokozatosan áttértek a földművelésre, állandó településeket hoztak létre, s a szomszéd törzsekkel már nemcsak háborúztak, hanem kereskedtek is, s ez ösztönzőleg hatott a közlekedés fejlődésére is. A csapásokból és ösvényekből utak lettek, s ha nem is rakták ki kővel, arra azért ügyeltek, hogy a kúszónövények és a fák ne lepjék el őket. Egyre több csapat és törzs került az utak jóvoltából közeli kapcsolatba, s a szétszórt kis települések fokozatosan egy nagyobb egységbe szerveződtek, ami az állam alapja lett. Érdemes lenne ezt a folyamatot a maga teljességében is megvizsgálni, de bennünket most elsősorban a közlekedés fejlődése érdekel, ezért csupán futólag érinthetjük a kérdést. Az ókori világnak azokon a helyein - Egyiptomban, Mezopotámiában, Kínában stb. ahol nagy földterületeket műveltek meg, szinte létkérdéssé vált a közlekedés tökéletesítése. A nagy ókori birodalmak hatalmas folyók mentén alakultak ki; ezeken a folyókon már nagyobb testű járművek is közlekedhettek, amelyek sok katonát és árut szállíthattak. Ugyanakkor a termőföldekről csupán az emberi erőre hagyatkozva nehéz lett volna beszállítani a városokba a termést, ezért az állati erőt is igénybe kellett venni, sőt olyan járművekre is szükség lett, amelyek viszonylag könnyen haladtak a szárazföldön. Talán épp ekkor támadt valakinek az az ötlete, hogy a tengellyel összekötött kerekeket a rakomány alá helyezze, s az új szerkezetet - a kocsi ősét - vontatni vagy tolni kezdje. Hogy valójában hogyan is történt a dolog, azt ma már aligha fogjuk tudni kideríteni, az viszont tény, hogy az első kerekes járművek több mint ötezer évvel ezelőtt megszület- tek LACZA TIHAMÉR Az első vízijármü egy úszó fatörzs lehetett, amely nem volt ugyan valami biztonságos, de mégis megkönnyítette az átkelést a folyón (Gyökeres György fotoreprodukciója)
