Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-12-18 / 50. szám

N égy év a stuttgarti főiskolán, aztán 1963-tól színpadi sze­repek Tübingenben. Salzburgban, Düsseldorfban, Zürichben, több mint tíz éve Bécsben, a Burgtheaterben, filmek Münchenben, Hamburgban, Budapesten és Hollywoodban. Volt Don Carlos, Tartuffe, és Rómeó, ma Hamlet, III. Richard és Figaro. A vi­lághír küszöbét 1982-ben Szabó Ist­ván Mephistójakéni lépte át. A Quo vadis véres kezű Néróját Bécsben játszotta el, a James Bond-filmek egyikét a világ túlsó felén. 1985-ben ismét Szabó István hívja - egy külö­nös karriertörténet hőse lesz, egy nem mindennapi ember a széthulló Monarchiában: Redl ezredes. Hendrik Höfgen és Redl... sok a hasonlóság köztük. Höfgen is, Redl is akkor érzik magukat igazán jól és biztonságban, ha szeretik, ha elismerik őket. Meg is tesznek ezért mindent. Legyen ennek bármekkora ára, készek az alkalmazkodásra. A siker, a karrier mindennél fonto­sabb számukra. Ha hibáznak, önfel- mentö ideológiát fabrikálnak. De mi­nél többet produkálnak, annál távo­labb kerülnek önmaguktól. Az „igye­kezetük“ a vesztük. Höfgen tehetsé­ges és intelligens ember, briliáns, csak éppen gátlástalan színész, aki bókolva, hajlongva, alázattal adja el a lelkét Hitler Harmadik Birodalmá­nak Redlt a Monarchiához való hű­sége, szorgalma és becsvágya repíti egyre magasabbra, önmagát, csa­ládját, osztályát kevésnek, sót egye­nesen lenézendönek tartja, szégyel- li. Mert a világ mást szeret. Mást értékel. Másra néz fel. Redl minden lépése bizonygatás. Erőszakos, ér­telmetlen bizonygatás. Produkálja és naponta elárulja magát, hogy lás­sák: nem oda tartozik, ahonnan jött, és nem úgy mozdul, ahogy a teste diktálja. Redl önmaga ellen harcol, így önmaga áldozatává válik. Brandauer másodszor is világsi­kert aratott Szabóval. A Hanussen a harmadik közös munkájuk. Előtte a Stefan Zweig novellája alapján készült Égő titok önmarcangoló báróját játszotta, ezekben a hetekben pedig a New York-i Scott Goldstein filmjében Beethovent kelti életre. Bécsben Shakespeare-hös, Salzburgban Hof­mannsthal Akárkije, két film között Schiller, Büchner és Grillparzer szín­padra állitója. Mert nemcsak játszik - rendez is. ,,A tartalom, az igazság, a csend súlya a fontos“ - mondta lednicei beszélgetésünk elején, a Hanussen forgatási szünetében, amikor szere­peit vettük sorra. Aztán egy bécsi napilapot tett elém... „kiszolgálta­tottak vagyunk és manipulálható- ak... már a címek is ezt jelzik... látja, ez az, ami naponta elkeserít.“ xxx- Előbb, amikor a reggeli híreket kommentálta, az volt az érzésem: ön politikusnak is beállhatna. Biztosan-, értené a dolgát... hatni tudna az emberekre.- Hatni? Lehet. De politikus akkor sem lennék. Nekem a legkisebb ku­darc is egyértelmű bukást jelentene. Nekem naponta győznöm kellene, választásokat nyerni, mindent, de mindent keresztülvinni, átültetni, máshogy el sem tudnám képzelni. Aztán ki tudja... nem veszíteném-e el a meglátásaimat, az észrevételei­gyobb esélyt adunk a holnapnak. Én annak örülnék a legjobban, ha min­den .középiskolás és egyetemista úgy tanulna történelmet, földrajzot és nyelveket, hogy közben utazna, hisz olyan hosszú a nyár... legalább megtudnák, hol, hogyan élnek az emberek, és miért úgy, ahogy.- Sydney Pollack filmje, a Távol Afrikától a kenyai gyarmatokon ját­szódik. Bécsböl Kenyába - ez is szép út lehetett.- Egy svéd arisztokrata, bizonyos Blixen báró vagyok a filmben, aki a testi szerelem rabja. S mert nem túl válogatós, vérbajjal fertőzi meg feleségét. Hogy szép kis alak? Én mégsem török pálcát felette. Azt sem állítom, hogy unszimpatikus. Szereti a nőket... ez olyan nagy bún? Hogy végül is ráfizet? En együttérzek vele. Én a „kisebbség­gel“, a „kitaszítottakkal" mindig is együttéreztem. Ilyen vagyok. A „többség“ is akkor érdekes szá­momra, ha védi, segíti, felkarolja a „kisebbséget“,- A feleségét Meryl Streep alakít­ja a filmben. Voltak-e „ütközési“ pontjaik? Amikor ő is, ön is ugyanazt akarták, de mindketten máshogy. A lednicei kastélykertben (Lórincz János felvétele) „NEM AZ VAGYOK, AKI LENNI SZERETNÉK“ Találkozás Klaus-Maria Brandauerrel met? A pozició, a hatalom ritkán van jó hatással az emberre. S szerintem nemes cél csak nemes eszközökkel érhető el.- Vagy nemes gesztusokkal... Bevallom: nekem nagyon tetszett, ugyanakkor meg is lepett, hogy a Jevgenyij Jevtusenkóvat forgatott Óvodáért egyetlen kopejkát sem fo­gadott el. Hogy eljátszott egy film­szerepet - teljesen ingyen.- Jevtusenko a legjobb barátaim egyike; tisztelem a költészetét, sze­retem az emberségét. És a szerepet is szerettem, amit tőle kaptam. Egy német ezredes, aki Jasznaja Polja- nában hallgat ki egy orosz tisztet, közben egyre jobban szimpatizál­nak. Annyiszor voltam már kiállha- tatlan, utálatos, ronda náci... örül­tem, hogy végre a német egyenruha alatt is érző, humánus lélek lakik. A gázsiról lemondtam, ez igaz, de négy hétig vendég voltam a Szovjet­unióban. Utazgattam és ismeretsé­geket kötöttem.- És... mit látott?- Nagyon sok helyen jártam, na­gyon sok emberrel beszéltem. A leg­fontosabb, amit ezzel kapcsolatban mondani akarok: utaznunk kell. Lát­ni, ismerkedni, barátságokat kötni. Szerintem sokkal többet tehetünk a béke ügyében, ha találkozunk. El kell érnünk, hogy többet utazhas­sunk, csak így kerülhetünk köze­lebb egymáshoz; így sokkal na­Elvégre: nem ugyanazt a színészi iskolát képviselték.- Sem Streeppel, sem Redford- dal nem voltak vitáim. A színészi iskolákban amúgy sem hiszek. Van­nak jó és rossz színészek, ennyi az egész. A jó mindenütt jó, a rossz mindenütt rossz. Streep és Redford fantasztikus színészek.- Még egy filmet forgatott Ameri­kában: Sohase mondd, hogy soha - ez a címe.- Félmillió dollárt kaptam érte.- Szégyelli?- Nem én!- No, nem az összeget - a filmet!- Azt sem szégyellem. Csak ép­pen nincs mit mondanom róla. Egy habkönnyű James Bond-mese. amelyről mindenki tudja, hogy sem­mi sem reális benne, de nem is akar többet, mint szórakoztatni. Ha jók az értesüléseim: eddig ötszázmilló em­ber látta, s remélem, aki abban ér­dekesnek talált, az Hanussenként is kíváncsi lesz rám.- Ha már itt tartunk: a Szabó­filmekben szinte minden jelenet, minden perc az öné. Nem fél attól, hogy a néző egy idő után nem Höfgenben, nem Redlben vagy Ha- nussenben gondolkozik majd, ha­nem egy és ugyanazon figurában?- Nem. Ha Izgalmasak a figurák, a néző biztosan külön tudja válasz­tani őket. Ami új filmünket illeti: öt hónap kemény munkája. A végén akár pszichológushoz mehetnek, hogy kigyógyuljak a Hanussen-kór- ból. Ha nem tartanánk pár napos szüneteket a forgatás heteiben, ha nem láthatnám olykor a fiamat, a fe­leségemet, a nagyanyámat, a há­zunkat Altausseeben, akkor csak­ugyan rámférne egy kis „gyógykeze­lés“. Szerencsére Szabó mindig megérzi, hogy meddig mehet el ve­lem, tudja, mikor kell szünetet tar­tania.- 1979-ben Kovács András Októ­beri vasárnapjában játszott először magyar filmben. Szabóval hogy ta­lálkozott?- Felhívott és szólt: volna egy ajánlata. A Mephisto. S mondta vol­na tovább, de félbeszakítottam. Máris megyek, feleltem. És találkoz­tunk.- A Hanussen szintén a morális bukás filmje, mint a Mephisto és a Redl?- Nem. Hanussen halála nem te­kinthető morális bukásnak, ő nem is úgy bukik el, mint az előző két hős, ő belepusztul valamibe.- Végül is ki volt ez az ember? Mágus?- Fantasztikus tehetség, aki min­den jelzést fel tudott fogni, amit em­berek sugároznak ki magukból. Min­dig, minden helyzetben megérezte: mire gondol az alanya. Valószínűleg a tekintete rebbenéséböl, a bőre színének változásából - de a bele­érzöképessége, a fantáziája is segí­tette őt. Az első világháborút front­katonaként élte végig, megszenved­te a húszas évek gazdasági válsá­gát, az inflációt, a szeme előtt szüle­tett meg a fasizmus. A náci ideológia sajnos az ö agyát is megfertőzte, hiszen Hitler házi jövendőmondója lett. Esténként mulatóban lépett fel, látnoki képességével bűvölte a kö­zönséget, napközben pedig a nácik prófétája volt. A „banánhéj“, ame­lyen elcsúszik: megjósolja a Reichs­tag leégését.- Most, a forgatás végén már nem lehet korai a kérdés: mi lesz a következő filmjük?- Nekem nincsenek terveim. Én a mának élek, s nek§m nemcsak szakmailag fontos ez a kapcsolat, Szabó István a legjobb barátom. Az a három film, amelyet vele forgat­tam, nagyon sokat jelent nekem. Ha nincs ő, minden bizonnyal ma én is máshol vagyok. Arról nem is szólva, hogy a Mephisto, a Redl és a Ha­nussen egyfajta lelki tisztítótűz szá­momra. Hiszem, hogy ezek a szere­pek változtatnak rajtam.- Miért? Talán haragban van ön­magával?- Nem, nem, dehogy is. Csak néha úgy érzem, hogy a valós és a vágyott énem között óriási távolság van. Hogy nem az vagyok, aki lenni szeretnék. SZABÓ G. LÁSZLÓ- A forradalom adta nekemszt. ami életemben a legdrá­gább: művésszé avatott. Ezeket a szavakat, amelyeket Szergej Eizenstein. a híres Patyomkin páncélos film rendezője mondott, úgy vélem, más szovjet filmesek is megismételhetnék - azok, akiknek művésszé válásuk a nagy októberi szocialista forradalmat követő évekre esett. Az országot megmozgató, példátlan szociális reformok olyan munkára lelkesítették őket, amelyek nemcsak az egyetemes művészet klasszikus alkotásai közé vonultak be, hanem maguk Is a történelem elidegeníthetetlen részévé váltak. Nemhiába írta Lion Feuchtwanger a Patyom­kin páncélosról: ,,Amit a könyvek és az elbeszélések nem érhettek el, azt ez a film elérte: arra késztetett, hogy azt érezzem, amit a benne ábrázolt személyek éreztek. A fiatal szovjet filmgyártás alkotói fiatal művészek voltak, akik egész tudatukkal befogadták a forradalom eszméit, és újító módon alakították át a mozivászon művészetét. Eizen­stein 27 éves volt, amikor 1925-ben elkészítette a Patyomkin páncélost. Ez a 70 perces film (amelyet „minden idők legjobb filmjének“ neveztek el), már 62 éve izgalommal tölti el a nézőket valamennyi kontinensen. Míg Eizenstein a filmeposz új műfaját hozta létre, egy másik fiatal rendező, Vszevolod Pudovkin (aki szintén a világ filmmű­vészetének klasszikusává vált) a forradalmi filmdráma műfaját alkotta meg, amely emberi sorsok révén mutatta meg a kor lényegét. Kimagasló esemény volt, hogy 1928-ban a nézők elé került Dzsingisz kán utóda (Vihar Ázsia fölött) című filmje. Ez egy mongol ifjúról szól, akiből a reakciósok „trónörököst“, Eizenstein, Pudovkin és a többiek A szovjet filmgyártás kezdetei A szovjet filmgyártás „életrajza“ 1919. augusztus 27-én kezdődött, amikor Lenin, a szovjet állam alapítója, aláírta a filmipar államosításáról szóló rendeletet. Oroszországban már ezelőtt is volt filmgyártás: az első filmfelvétel 1896 nyarán történt (csupán néhány hónappal azután, hogy a Lumiére fivérek feltalálták a mozit), tíz év múlva pedig megszervezték az ipari filmgyártást. Az akkori évek termékei között jelentős filmek is akadtak, mégis a gondtalan, szórakoztató művek domináltak; Kornyej Csukovszkij író maró gúnnyal ,,á városi kispolgárság eposzának“ minősítette őket. Az ilyen film természetesen nem felelt meg a fiatal szovjet köztársaság szellemének, amely az új társadalom építéséhez fogott hozzá. És az „előkelő társaság“ életéből vett melodrá­mákat olyan filmek váltották fel, amelyeknek hőse a nép volt. Éppen az egyszerű emberek jelentek meg a filmvásznon a forradalmi valóság döntő erejeként. engedelmes bábut akartak csinálni; terveik azonban meghiú­sultak; Bair a népfelkelés élére állt. Az orosz film vezető helyet foglalt el a szovjet filmgyártás­ban. Ez érthető is volt; a Lumiére testvérek találmánya az európai kultúra terméke volt, keletre pedig úgy jutott el, mint valami ritka növény, amelyet más országokból hoztak oda. Iszkander Tinispajev, a kazah dokumentumfilm-gyártás egyik úttörője emlékszik még arra, amikor a húszas évek derekán a zajos karkarali vásárban titokban (ami kifejezéssel élve, rejtett kamerával), egy jurta mögé bújva, kapott lencse­végre egy fiatal kazah nőt, aki teát töltött a csészékbe. Már majdnem sikerült megörökítenie a jelenetet, amikor a fiatal nő, észrevette a nagy „üvegszemet“ (azaz a kamera objektívét) és nyomban elájult... Még drámaibb körülmények között dolgoztak az azerbajdzsáni filmesek, az Isten nevében cimú film készítése során. Amikor megpróbálták megörökiteni a sahszij-vahszij vallási szertartást (amely alatt a hívók extázisba esett tömege kínozta magát, az emberek láncokkal csapkodták és tőrökkel szurkálták meztelen hátukat és kopaszra borotvált fejüket) - akkor a fanatikusok tömege kis híján széttépte őket... Mindennek ellenére, a szovjet keleten tovább folytatódott a filmművészet kialakulása. Könnyen érthetősége folytán a filmmel sem az újság, sem az agitátor szava nem tudott versenyre kelni. Nariman Narumanov. az ismert azerbajdzsán Író és közéleti személyiség ezt írta: „Keleten, ahol az emberek képekben szoktak gondolkodni, a film az egyetlen olyan lehetséges propagandaeszköz, amely nem igényli a tömegek előzetes, fokozatos előkészítését. A keleti paraszt mindazt, amit a mozivásznon lát, a legigazibb, a legreálisabb valóság­nak tekinti". A Tádzsikisztánban készült első film címe például ez volt: A vonat megérkezik Dusanbéba - majdnem ugyanaz, mint a Lumiére testvérek első alkotásáé. A különbség talán csak a nézők érzékelésében lehetett: a XIX. század végi párizsiak közül ugyanis aligha érdekelt bárkit is komolyan egy közönsé­ges mozdony képe, az 1929-ben készült tadzsik filmben viszont a mozdony volt a legfontosabb. Éppen ezt nézték elragadtatással: ez volt az egyik első vonat Tádzsikisztánban. Lenin, aki a filmet valamennyi művészet közül a legfonto­sabbnak tekintette, a mozi távlatait is megjelölte. „A filmügyre vonatkozó utasításokéban ezt írta: „Külön figyelmet kell fordítani arra, hogy a keleti falvakban is meg kell szervezni a mozikat...“ Ez a sok évre szánt program a legsúlyosabb gazdasági összeomlás viszonyai között kezdett megvalósulni - hiszen csak nemrég ért véget a polgárháború. És a hihetet­len nehézségek ellenére, a fiatal szovjet állam ezt a rendkívül nehéz feladatot is megoldotta. Azóta hosszú idő telt el. A Szovjetunió a világ egyik legnagyobb filmgyártójává vált. A szovjet filmművészet sajátos­sága soknemzetiségű jellegéből fakad. A Szovjetunió vala­mennyi köztársaságának saját filmgyártása van. BORISZ BERMAN, az APN filmkritikusa ÚJ SZÚ 14 1987. XII. 18.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents