Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-12-11 / 49. szám
E nnek reményében zárult november 20-án az ENSZ oktatási, tudományos és kulturális szervezetének közgyűlése, a 158 tagország képviselőinek többsége szeretne már pontot tenni a lényegében három éve húzódó válság, esetenként viharos politikai csatározások, pénzügyi gondok végére. A világ- szervezet egyik legjelentősebb kormányközi szervezetének négy évtizedes fennállása alatt még nem volt példa az olyan elhúzódó választási küzdelemre, mint amilyen az új főigazgató személye körül bontakozott ki a végrehajtó tanácsban októberben. Ez azonban csak a felszín volt, a háttérben a politikai érdekellentétek húzódnak meg. Néhány mondatban a szervezet történetéről. Alapokmányát 1945-ben dolgozták ki Londonban 44 tagállam részvételével, s negyvenhat novemberében kezdte meg működését. Feladata a nevében is szereplő területeken az együttműködés ösztönzése, s az egyes programokon keresztül ebben segítséget is nyújt az egyes tagállamoknak. A fő programok közé tartozik az analfabetizmus felszámolása, a felnőttoktatás előmozdítása, a tudományos információs programok szervezése, a kulturális kincsek és műemlékek védelme és így tovább. Fő szerve a kétévenként összeülő közgyűlés, ez választja meg a végrehajtó tanácsot, amely pedig a "harmadik vezető szerv, a titkárság főigazgatóját. A négy évtized alatt a tagországok száma is majdnem megnégyszereződött: jelenleg 158. Látni kell azt a folyamatot, ahogy gyarapodott a gyarmati uralom alól felszabadult fiatal államok száma, úgy nőtf a haladó programok bevezetése iránti igény, s az UNESCO legfonigazi viszály, amikor M'Bow, háta mögött az Afrikai Egységszervezet, az arab országok és néhány latin-amerikai állam támogatásával, mégis közölte, hogy harmadszor is jelölteti magát a főigazgatói posztra. A nyugati országok mindenáron meg akarták buktatni M'Bowt, s ezért az első választási fordulóban a fő ellenjelölt Jakub Khán volt pakisztáni külügyminiszter lett. A pakisztáni diktátorrezsim volt vezető politikusa azonban nem bizonyult szerencsés választásnak, azt maguk a nyugatiak is érezték. Khán a második forduló után visszalépett. Ekkor találták meg emberüket, a sokak számára elfogadható kompromisszumot jelentő spanyol tudós-politikust, Federico Mayor Zaragozát. A negyedik forduló már csak kettejük csatája volt, s Zaragoza az ötödikben úgy „győzött", hogy M’Bow visszalépett az ellene folyó kampány miatt. Még így is, hogy egyedüli jelölt maradt, az ötven tagú végrehajtó tanácsban Mayor csak harminc szavazatot kapott, igaz, ez is többség. Ellene elsősorban a M'Bowt támogató afroázsiai csoport lépett fel. A közgyűlés novemberben aztán megerősítette Mayort a főigazgatói tisztségben. Mindenekelőtt az szólt a spanyol biokémikus mellett, hogy nem idegen számára ez a terület, 1978 és 1981 között M’Bow helyettese volt az UNESCO-ban, s később még két évig működött különleges tanácsadóként. A jellemzések szerint nem alakult ki kettejük között termékeny együttműködés, Mayor már akkor hangoztatta a szervezet megújításának szükségességét. Most, megválasztása utáni első nyilatkozatában kijelentette, legfontosabb feladatai közé sorolja, hogy visszatérítse a szervezetbe azokat az országokat, amelyek kiléptek, s nagy súlyt kiván helyezni a fejlődő országok problémáira. Nem kétséges, ez utóbbi gesztus is volt azok felé, akik ellenezték megválasztását. A közgyűlés 24. ülésszaka a bizakodás légkörében zárult, sokan adtak hangot annak a reményüknek, hogy az új főigazgató megválaszol SZÚ 5 187. XII. 11. tosabb feladatai közé sorolta a béke és leszerelés eszméinek terjesztését, a harcot a gyarmati maradványok, a fajüldözés felszámolásáért. Ezzel párhuzamosan csökkent az USA befolyása is a szervezetben. Mind több határozat követelte az igazságos világgazdasági rendet, igazságos információcserét stb. Megindult tehát az egyes fejlett tőkés országok támadása a szervezet és ilyen programjai ellen, mondván: az UNESCO eltér azoktól a céloktól, amelyekért létrehozták, túlságosan is „politizálódott“. E vádak elsősorban Washington részéről hangzottak el. Nem sikerült megvalósítani azt a szándékot, hogy az egyes országok szavazatainak számát a költségvetési befizetések arányában szabják meg, hiszen ez egyet jelentett volna a szegényebb, a fejlődő országok igazságtalan megkülönböztetésével. Tehát a tagállamoknak egy-egy szavazatuk van. Az Egyesült Államok végül is beváltotta fenyegetését, s 1984-ben kilépett az UNESCO- ból, egy évvel később Nagy-Britannia és Szingapúr is követte. Ez érzékeny anyagi veszteséget jelentett, hiszen hozzávetőleg harminc százalékkal csökkent a szervezet pénzalapja. Az USA kilépése miatt a tagországok már az 1985- ös szófiai ülésszakon takarékossági intézkedéseket hoztak. Akkor úgy határoztak, hogy a tizennégy keretprogramot életben tartják, de az ezek részét képező fejlesztési programok közül néhányat beszüntettek, s úgy döntöttek, hogy hozzávetőleg harminc százalékkal csökkentik az alkalmazottak létszámát is. Tagadhatatlan az, hogy az UNESCO több területen is megújulásra szorul, s már három évvel ezelőtt felállítottak egy bizottságot, amely a központi szervek átalakításának, az információs szolgálat korszerűsítésének, a hatékonyabb gazdálkodásnak a kérdéseivel foglalkozik. A nyugati támadások az „elpolitizálódás” miatt a főigazgató személye, a szenegáli Amadou Mokhtar M'Bow ellen is irányultak, ő 1974 óta, tizenhárom éven keresztül töltötte be ezt a tisztséget. Japán, Hollandia, s az NSZK is tett olyan kijelentéseket, ha nem történik változás a szervezet élén, akkor úgyszintén fontolóra veszik kilépésüket. Szintén azt hozták fel M'Bow ellen, hogy túlduzzasztotta az apparátust, előnyben részesítette a fejlődőket, s Nyugat-ellenes szellemben dolgozott. Először arra számítottak, hogy a helyzet könnyen megoldódik, hiszen M’Boow második, hétéves megbízatási időszaka az idén lejárt, s bár az Alapokmány értelmében harmadszor is indulhatott volna, ő a személyét ért támadások miatt bejelentette, nyugállományba vonul. Akkor tört ki az Federico Mayor Zaragoza tása után most „tiszta lappal" indul a szervezet, új szakasz kezdődik munkájában. Mayor a szervezet tevékenységét áttekinthetőbbé szeretné tenni. Előrelépés történt néhány, korábban vitatott témakörben, így pl. arról, hogy mi legyen az UNESCO szerepe a globális problémák vizsgálatában. Egy határozat kimondja azt is, hogy ismét meg kell erősíteni a szervezet egyetemes jellegét. Az ülésszakon jóváhagyták a következő két évre szóló munkatervet, s elfogadták a 350 millió dolláros költségvetést. Ez azt jelenti, a mostanihoz képest nem nőttek az UNESCO pénzügyi forrásai. Federico Mayor Zaragoza záróbeszédében kijelentette, az UNESCO ,.válságát esélyként kell felfogni, alkalomnak kell tekinteni arra, hogy megőrizzük mindazt, amit meg kell őrizni és megújítsuk mindazt, amit át kell alakítani". Befejezésül röviden annyit, a válsághangulat után az UNESCO Párizsban megtartott 24. közgyűlése végül is azt igazolta, a világnak szüksége van e nemes és humánus küldetést betöltő szervezetre. MALINAK ISTVÁN Egyesült Államok - Kuba Az elszigetelés politikájának kudarca Stratégiai jelentősége miatt vált Kuba már a 19. században az Egyesült Államok megkülönböztetett figyelmének objektumává. Hosszas kivárás után, kihasználva Spanyolország gyengeségét és a kubai nép harcának fokozódását a gyűlölt spanyol uralom ellen, az Egyesült Államok - Kuba felszabadításának és függetlensége megadásának ürügyén - 1898-ban hadat üzent Spanyolországnak, villámháborúban győzte le az elavult spanyol flottát. Csakhogy a Párizsban aláírt spanyol-amerikai békeszerződés már egy szóval sem tesz említést Kuba függetlenségéről, csak az USA csapatai által való megszállásáról. Miután Havannában bevonták a volt anyaország zászlóját, helyére nem a kubai került, hanem az USA csillagos-sávos lobogója. Súlyos csapást mért az imperializmus latin-amerika pozícióira a kubai forradalom győzelme 1959. január 1-én. Bizonyította egyben, hogy tarthatatlan a „földrajzi fatalizmus“ amerikai elmélete, miszerint a nyugati féltekén elképzelhetetlen a szocialista forradalom győzelme, mégpedig az itteni országoknak az Egyesült Államokhoz való közelsége miatt. Ezért a kubai forradalom és eszméinek a latin-amerikai néptömegekre gyakorolt hatása ellen indított harcot, Kuba elszigetelését a nyugati féltekén Washington elsőrendű feladatának tekintette. Kuba elszigetelésére az Egyesült Államok több irányú tevékenységet fejtett ki: fegyveres erőket készített fel a Kuba elleni támadásra; gazdasági és diplomáciai nyomást alkalmazott a latin-amerikai kormányokkal szemben; pénzelte és szervezte a kubai ellenforradalmi erőket, diverzáns és terrorista akciókat; „lélektani hadviselésbe“ kezdett Kubával szemben abból a célból, hogy az USA-nak megfelelő irányba terelje a latin-amerikai népek ideológiai nézeteit; kollektív szankciókat készített elő és valósított meg Kuba ellen az Amerikai Államok Szervezetének (AÁSZ) keretében. A kubai forradalom győzelme óta napjainkig valamennyi amerikai kormány - Eisenhower kormányától Reagan kormányáig - hozzájárult Kuba elszigetelésének és megfélemlítésének politikájához. 1959-1960-ban az USA korlátozta a kubai cukorimportot, s megszüntette az olajexportot, hogy gazdasági káoszt idézzen elő. A szenátus módosította a külföldi segélyekről szóló törvényt úgy, hogy nem kaphattak az USA-tól segélyeket az olyan országok, amelyek támogatták Kubát. Floridában, Nicaraguában és Guatemalában ki- képzötáborokat hoztak létre a kubai ellenforradalmárok számára, kihirdették a Kuba elleni gazdasági blokádot. Az Eisenhower- kormány utolsó ellenséges lépése a diplomáciai kapcsolatok megszakítása volt 1961 januárjában. John F. Kennedy, az új elnök fehér házi elődjétől a Kuba elleni intervenció titkos tervét kapta örökül. A megvalósítására tett kísérlet a Disznó-öbölben csúfos kudarccal végződött. Kennedy kormánya új módszereket keresett, gazdasági támogatást nyújtott a latin-amerikai országoknak, hogy megerősítse a kontinens déli részén az amerikai töke pozícióit és rávegye a lekötelezettjévé vált államokat a Kuba elszigetelésében való részvételre. A nagy északi szomszéd nyomására 1964-ben a latinamerikai országok (Mexikó kivételével) megszakította diplomáciai kapcsolataikat Kubával és az AÁSZ-ból való kizárása mellett szavaztak. Az Egyesült Államok Kuba-ellenes irányvonalának következő állomása a Johnson- doktrína volt, amely kinyilatkoztatta az amerikai imperializmus „jogát“ arra, hogy a „második Kuba” létrejöttének megakadályozása érdekében fegyveresen elnyomhatja a kontinens országaiban a felszabadító mozgalmakat. A Kuba elleni provokációk a Nixon-kormány külpolitikájának is elválaszthatatlan részét alkották. Tekintet nélkül arra, hogy Ford és Carter elnöksége idején először vetődött fel az USA Kubával szembeni politikája felülvizsgálásának lehetősége, reális előrelépés nem történt ezen a téren. A konzervatív erők nyomására mindkét kormány ürügyet keresett és talált árra, hogy visszatérhessen a korábbi Kuba-ellenes politikai irányvonalhoz. Ez különösen a Carter-kormány- ra vonatkozik, amely a Kubában tevékenykedő szovjet katonai tanácsadókat „szovjet dandárnak“ nyilvánította, s ezt az ürügyet használta ki a Kuba elleni lélektani háború elindításához. Reagan beköltözésével a Fehér Házba új ösztönzést kapott Kuba elszigetelésének politikája. A republikánus kormányzat már első külpolitikai lépései során azt kezdte bizonygatni, hogy „a kubai és a szovjet agresszivitás ösztönzi elsősorban a nyugtalanságot Salvadorban és egész Közép- Amerikában”. Ezzel próbálta Washington igazolni karibi katonai jelenléte fokozását, a diktátor-rezsimek támogatását, az AÁSZ keretében a Kuba-ellenes tömb felélesztésére tett kísérleteket, Kuba és a latin-amerikai országok ismételt szembefordítását célzó próbálkozásokat stb. Mindezek ellenére a Kubai Köztársaság jelenlegi helyzete a világban és a szocializmus építésében szerzett sikerei - melyeket annak dacára sikerült elérnie, hogy Washington megpróbálta elszigetelni az amerikai és más kontinensek országaitól - azt bizonyítják, évről évre erősödnek a Kubával való kapcsolatok normalizálásának tendenciái. A forradalom első napjaitól - hűen internacionalista kötelességéhez - Kuba oldalán áll a Szovjetunió. Az elsők között ismerte el a szigetország forradalmi kormányát és 1960 májusában felvette vele a,diplomáciai kapcsolatokat. A Szovjetunió és más szocialista országok hatékony segítségének köszönhetően Kuba képes volt talpon maradni a gazdasági blokád feltételei között is, képes volt végrehajtani a mélyreható társadalmi-gazdasági változásokat, hozzálátni a szocializmus anyagi-műszaki bázisának létrehozásához. A szocialista közösség országai szolidaritásának megnyilvánulása volt az a diplomáciai és anyagi támogatás, amelyet 1961 áprilisában nyújtottak a kubai népnek az Egyesült Államok által előkészített ellenforradalmi támadás idején. A Szovjetunió békekezdeményezésének, a szovjet kormány határozott kiállásának és a kubai nép elszántságának köszönhetően 1962 októberében sikerült megoldani a karibi válságot, melyet az Egyesült Államok provokált ki és juttatta ezáltal az emberiséget a termonukleáris pusztulás határára. A nyugati félteke első szocialista országa megőrizte és megszilárdította pozícióit. Kuba helyzetének szilárdságát az határozza meg, hogy a szocialista világrend- szerhez tartozik, nemzetközi tekintélyét pedig következetes békeszeretö politikája, az új élet építése során elért sikerei. A hetvenes évek elején - az USA erőfeszítései ellenére - egy új folyamat kezdődött: a latinamerikai államok kezdték sorra elismerni Kubát, felvették a diplomáciai kapcsolatokat. Az amerikai imperializmus Kuba-ellenes politik ájának kudarca 1974-ben, az AÁSZ- tagországok mexikói külügyminiszteri konferenciáján vált egyértelműen nyilvánvalóvá. Itt született az a dokumentum, amelynek egyik pontja kimondja: minden országnak joga van külföldi beavatkozás nélkül megválasztani gazdasági és társadalmi rendszerét. Ez az „ideológiai összeférhetetlenség” amerikai doktrínájának teljes bukását jelentette. . Következő lépésként 1975 júliusában az AÁSZ-tagországok külügyminisztereinek 16. konzultatív tanácskozása elfogadott egy határozatot, amely a kölcsönös segítség- nyújtásról szóló Amerika-közi megállapodás (Rio de Janeiro-i szövetség) aláíróinak jogot adott arra, hogy a számukra megfelelő szinten és formában felvegyék a kapcsolatokat a Kubai Köztársasággal. Ez a határozat a Kuba elleni jogtalan szankciók visszavonását jelentette, s egyben Washington azon reményeinek összeomlását, hogy az Amerikai Államok Szervezetét felhasználhatja Kuba elszigetelésére. Kuba a hetvenes évek végén aktívan bekapcsolódott a latin-amerikai országok gazdasági és politikai közeledésének kibontakozó folyamatába. 1975-ben a Latinamerikai Gazdasági Rendszer egyik alapító tagja lett, Argentínával és Mexikóval együtt kezdeményezte a latin-amerikai és karibi cukorexportáló országok regionális szervezetének létrehozását, s tagja lett több más regionális gazdasági szervezetnek. Kubának az el nem kötelezett országok mozgalmában folytatott következetes és gyümölcsöző politikája, a mozgalom egységének és antimperialista beállítottságának megszilárdítását célzó erőfeszítései elismeréseként kell értékelni, hogy 1979 és 1983 között a mozgalom elnöki tisztségét bízták rá. Napjainkban Kuba a világ több mint 120 országával tart fenn diplomáciai kapcsolatokat, magabiztosan halad a szocialista társadalom építésének útján, saját példájával bizonyítja, hogy kudarcra vannak ítélve az amerikai imperializmus elszigetelési törek vései, a fenyegetések politikája. IRINA SZERGEJEVNA POKROVSZKAJA, a történelemtudományok kandidátusa
