Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-12-04 / 48. szám

LJUDMILA SULJZSENKO MOMUÜK a mm... Már öt napja dühöng a tenger. Leszja álmában is hallja a partmenti sziklákhoz csapódó, tomboló hullá­mokat. Felijed, mereven fekszik az ágyon, erősen odafigyel: úgy tűnik neki, a tenger egészen közel moraj­lik, zúg, és ha kinyitja szemét, a kö­nyörtelen hullám magával sodorja és elnyeli őt. A másik pillanatban vidám neve­tést hall az ablak alól. - Ez Nonna, a gazdasszony lánya - gondolja Leszja és kinyitja szemét. Virrad. A nyitott ablakon keresztül megpil­lantja a szélben lengedező vékony fügefaágat. A félelem elmúlt, Leszja magára húzza a takarót, átfordul a másik oldalára, hogy újra ela­ludjon.-Engedj Tejmur! Menj már... Engedj! - suttogja Nonna.- Az ördögbe is, ezek mikor al­szanak? - mérgelődik Leszja. - Iga­zán leleményesek, az ablakom alatt szerelmeskednek. Érzi, egyre ingerültebbé válik, a dühtől nem tud tovább aludni.- Szemtelen pimaszok! - Leszja hirtelen kiugrik az ágyból, hogy az öreg dívány összes rúgója megnyi- kordul. Az ablak alatt fellebben Nonna világos ruhája, a magabiztos férfi­léptek alatt megzörrennék az apró kavicsok.- Nincs bőr a képeteken! Kevés nekik az éjszaka! Ez borzasztó. Egyszerűen gyalázat... - dühöng Leszja, miközben a ruháját gombol­ja, majd leül az ágyra.- Mit? Mit is mondtam? Borzasz­tó... Igen, pontosan ezt. De hát mi történik velem? Az ablak alatt fiata­lok csókolóztak. No és? Három év­vel... mit három, egy évvel ezelőtt eszembe se jutott volna ezért kiabál­ni és szinte elmebajosként dühönge- ni. És most... most úgy viselkedek, mint Pavel. Még, hogy borzasztó... Micsoda ostoba szó. Pavel kedvenc szava. Hová süllyedtem! Leszja szeretne szabadulni a bosszantó gondolatoktól, gyorsan megmosakodik, és futva siet lefelé az öreg kőlépcsőkön. A tengerhez. A városka még alszik. A tenger­part üres. Leszja örüf; újra egész nap nézheti a zúgó tengert. Ráül egy sziklára, lábát a víz fölé lógatja. Odatartja arcát, kezét a fröccskölő hullámok felé, és csodálkozik, mennyire melegek és simogatok a vízcseppek. Akárcsak egy langyos júniusi zápor... ... Egy júniusi estén, még nem is olyan régen, Pavellel színházban voltak. Leszja az előadás nyomán felkavart érzelmekkel lépett ki az utcára. Kéz a kézben indultak haza­felé. Útközben meleg záporesö kap­ta el őket. Leszjának hirtelen jóked­ve lett, halkan nevetgélt, mintha örülne az esőnek. Belelépett egy pocsolyába, majd hirtelen megállt és megcsókolta Pavel vizes arcát. Ak­kor úgy tűnt neki, hogy még nincs minden veszve, bízott közös jövö- jiikben. Talán igazságtalan volt Pa- velhez. Meg kellett volna próbálni megérteni őt, és aggályosán lelkiis­meretes természetét, gondoskodá­sát, terv szerint beosztott életét. Hi­szen minden nő irigyelte: milyen szimpatikus, határozott, ambiciózus férje van! A matematikai tudomá­nyok kandidátusa.- Szeretsz? - suttogja Leszja.- Mondd, hogy szeretsz és szüksé­ged van rám. Nagy-nagy szüksé­ged... - kérlelte, miközben a férfi csókolta esöcsöppektöl vizes száját.- Szörnyű, hogy mennyire köny- nyelpnű és meggondolatlan vagy- válaszolta Pavel és gyengéden eltolta feleségét. - Épp itt a zuhogó esőben kell érzelgősködnöd... Men­jünk! - A megszokott mozdulattal karon fogta Leszját, megkerült vele egy tócsát és bársonyos hangján megjegyezte:- Váltócipőt kellett volna hoznod. Már tegnap óta esőre állt... Otthon, a hideg ágyban ücsörögve Leszja figyelte, milyen hosszasan és mily túlzott figyelemmel törölgette férje egy darab ronggyal francia lakkcipöjét. Majd elégedetten tette a helyére. Feleségéhez lépett és a még vizes kezével magához ölel­te, megcsókolta. Leszjának úgy tűnt, ragacsos, piszkos kezek szoron­gatják.- Menj innen! Ne nyúlj hozzám!- tört ki belőle, és csak nagy nehe­zen fojtotta vissza a torkán akadt kiáltást.- Mi van veled, Jelena? Ne hisz­tizz! Kérlek... - dünnyögte Pavel. De Leszja újra meg újra eltolta magától Pavel hideg kezét.- Jól van, megyek. Csak kérlek, nyugodj már meg! - suttogta a férfi. Mezítláb, halkan lépegetett. Oda­ment a szekrényhez, ügyesen kivet­te belőle az ágyneműt, a díványon gondosan szétterítette a lepedőt, begombolta a párnahuzatot, halkan lefeküdt és szemrehányóan sóhaj­tott egyet. Néhány perc múlva Lesz­ja férje megszokott, finom szuszo- gását hallotta... ... Leszja mozgásra lesz figyel­mes. Megfordul. Egy szalmakalapos sovány öregember közeledik feléje. Alig láthatóan elmosolyodik és meg­kérdezi:-Zúg?- Zúg. Nagyon zúg.- Hadd zúgjon, hadd hullámoz­zon - mondja az öreg, majd letele­pedik egy összerakható székre. Be­hunyja a szemét, csendben ül, talán el is aludt már. Hirtelen... Lehet, hogy téved? Nem. Messze a tengerben megpil­lant egy embert. Itt-ott felbukkan a hullámok tetején, majd ismét eltű­nik mögöttük.- Az ördögbe, ki ez az életunt!- mérgelődik valaki Leszja háta mö­gött. A parton összegyűlnek az embe­rek. Figyelik a fürdözőt, aki a part felé közeledik.- összetöri magát a sziklákon!- nyugtalankodik egy asszony.- Hívjanak valakit!- Leszja izgalmában egy szót sem tud kinyögni. Tehetetlenül néz az öregre. Az nyugodtan hunyorgat az úszó férfi felé. A következő pil- lantban egy hatalmas, tajtékzó hul­lám hátára kapja az embert és ma­gával sodorja...- Megkapaszkodott... Micsoda pokoli szerencséje van - kiált fel valaki.- Hol?- Ott a lépcsőkön. A tengerbe vezető falépcsőkön csakugyan felbukkan a vakmerő fér­fi, alakja kisportolt, barnára sült. A parton összesereglett emberek lassan szétszélednek. A férfi odaér hozzájuk, fejbiccentéssel üdvözli az öreget. Aztán leveszi fejéről az úszósapkát, megfordul, és Leszja felismeri benne régi barátját, Kosztyja Cserkasint. örül neki, hogy látja, majd, mint aki megijed, elfor­dítja a fejét.- Leszja? Leszka! Nahát, te itt?- fordul hozzá a férfi.- Nem változtál, Cserkasin- mondja Leszja zavartan. Elmoso­lyodik és boldogan veszi tudomásul, hogy Kosztyja nem kevésbé izgatott, mint ö. Noná! Hiszen ö volt Kosztyja első szerelme. Még az iskolában. Sokat gondolt rá, főleg az utóbbi években... Hányszor várta öt az iskola bejáratánál, hányszor kísérte haza, cipelte a táskáját... És egy­szer, amikor egy csokor nárcisszal kedveskedett neki, azt mondta, per­sze úgy, hogy az osztálytársnők is hallják:-Tudod, Cserkasin, én a rózsá­kat szeretem. A fiú elment, szótlanul, szomorú­an. Többet nem szólt hozzá. Az évzáró ünnepségen sem... Milyen kár! A szerelmes Kosztyján kívül már bizony senki sem ajándékozott neki sárga nárciszcsokrot... És most örömmel látja, hogy Cserkasin, mint sok évvel ezelőtt, határtalanul boldog, hogy látja öt.- Várj egy kicsit... rögtön itt va­gyok. Kosztyja odafut az öltözőkhöz és siet is vissza. „Lompos az öltözete- állapítja meg Leszja. - Pontosan ilyen volt az iskolában is."- Menjünk - mondja Kosztyja, s megragadja Leszja kezét, húzza magával az árnyékos sétány irányá­ba. Aztán hirtelen megáll, és végig­méri a nőt.- Milyen szép vagy! Mint egy hó­királynő. Hideg, könyörtelen..- Ne, Kosztyja... - mondja hal­kan Leszja. - Valamikor talán hóki­rálynő voltam, de ma már... De hadd nézzelek téged. Hallottam, mi történt...- Sohasem voltam komoly, titok­zatos - próbálja másfelé terelni a szót Kosztyja, majd leül a padra.- Ezért nem is szerettek a lányok. Leszja elsimítja a férfi haját, hom-i lokán felejti kezét; érzi, mély ráncok barázdálják. Sötétbarna haja őszülni kezd a halántékon.- Őszülsz... Kosztyja őszülsz! Cserkasin sokáig és szomorúan néz Leszja csillogó szemébe, ajká­val megérinti. Leszja behunyt szem­mel ül a pádon, mereven, mozdulat­lanul, mig végül ajkain érzi Cserka­sin meleg csókját. Viszonozza a csókot, hosszasan, gyengéden.- Hát ilyen a találkozás - suttogja a férfi.-Igen. Ilyen. Az első csók... mennyit is késett?- Úgy tizenkét évet. De ne gon- dolf most erre.- Tizenkettőt - nevet erőltetetten Leszja. - Rengeteget, nem gondo­lod? - Hirtelen abbahagyja a neve­tést, elfordítja fejét...- Mikor utazol haza? - kérdezi Kosztyja.- Két hét múlva.- Én ma repülök.- Hogy? Már ma?- Igen, Leszja, ma. Este tízkor. Vége a szabadságnak. Vissza kell mennem Szibériába - válaszolja Kosztyja és rápillant az órájára. - De annyi időnk még marad, hogy meg­ünnepeljük találkozásunkat. Ismerek a közelben egy éttermet. Gyerünk! Hamar odaértek az öreg platán­fák és a virágzó magnóliabokrok mögött megbújó kis étteremhez.- Ülj csak le ide, megyek rende­lek valamit - mondja Kosztyja. ..... Megváltozott. Igen, megvál­tozott ... - állapítja meg Leszja.- Régebben hajlottam lassan járt, valahogy bizonytalanul... Most ha­tározott, férfias. Nem lenne könnyű vele - mosolyodik el a gondolaton.- Pedig Cserkasin könnyen a férjem lehetett volna. De akkor meg sem fordult a fejemben ez a gondolat. Kosztyja egy kicsit mindig nevetsé­ges volt. A szerelemben is; nem hasonlított a többi fiúra, volt benne valami »turgenyevi« szentimentaliz- mus. És érdekes, mégis mindig tud­ta, mit akar. Már a hatodik osztálytól kezdve azt hajtogatta: geológus le­szek. Az is lett. Pedig mennyi kese­rűséget, bánatot okozott neki ifjúkori álma. Csodálatos, hogy a történtek után továbbra is a kutatócsoport tag­ja maradt. Ez őrültség, hiszen...“ Leszja gondolatai félbeszakad­nak. Cserkasin pincérrel tér vissza, aki két poharat tesz az asztalra, majd teletölti zamatos vörösborral.- Hát igyunk a találkozás örömé­re - emeli fel poharát a férfi.- Egészségedre Kosztyja! Na­gyon örülök, hogy látlak... Egy darabig csöndben üldö­gélnek.- A feleségedet hogy hívják?- kérdezi Leszja.- Nyinának.- És a gyerekeket?- Az idősebb Anton, hatéves. Már nagy legény. Makszim három múlt.- Szóval fiúk - sóhajt fel Leszja.- Két fiú.- És nálatok?- Nincs még gyerekünk... - von­ja meg a vállát Leszja, elpirul, nem mert Cserkasin arcába nézni. - Pa­vel sokat dolgozik... a kutatómun­kája teljesen lefoglalja.- És te?- Mit én?- Hát te mit kutatsz? - kérdezi nevetve Cserkasin, de Leszja sértő­dötten válaszol:- Ne gúnyolódj, Kosztyja! Hiszen tudod, hogy nem vagyok állásban.- Ne beszélj! Pedig azt hittem...- De Kosztyja nem fejezi be a mon­datot. Újból tölt a poharakba.- Ha nagyon akartam volna...- folytatja a nö. - Emlékszel, rajong­tam a kémiáért.- Igen, emlékszem.- De nem lett belőle semmi. Fél évet sem bírtam ki az egyetemen. Feladtam.- Úgy hallottam, korán mentél férjhez. Mindjárt az iskola után.- Igen.- Szerelmes voltál?- Nem is tudom, hiszen még jó­formán kislány voltam, tizennyolc éves. De bevallom el voltam kápráz­tatva. Pavel csinos, művelt férfi volt, aspiráns! Hízelgett, hogy pont rám esett a választása. És aztán... a megszokás... nézeteltérések... Nem szeretek erről beszélni.- Én, talán tudod is, későn nősül­tem. Már dolgoztam, kutató utazá­sokon vettem részt. Bizony, nem unatkoztam. De valami hiányzott az életemből, valamire mindig vártam, mindig reménykedtem valami szebben. Cserkasin lehajtja fejét, elgondol­kodik, nem is néz fel Leszjára, ■ s mintha magának beszélne, foly­tatja:- Aztán az a szerencsétlen expe­díció... A tűz a tajgában. Tudod, a villám okozta. A nyári esőzések előtt gyakoriak a szárazvillámok. Vil- lámlik, dörög az ég... De nem esik. Öten voltunk: három férfi és két lány. Tutajon hajóztunk az Okán. Varázs­latos, titokzatos folyó: örvények, ki­sebb vízesések, kiálló kőtorlaszok, lefelé úszó farönkök. A folyót erdő övezi. Hajnalban nekiütődtünk a fo­lyón békésen lefelé úszó gerenda­torlasznak.. . Kis tutajunk darabokra tört... Ketten maradtunk életben. Ny ina és én. A többiek... - Cserka­sin közömbös, tompa hangon meséli az eseményeket. Erősen szorítja poharát, annyira, hogy ujjai elfehé- rednek.- Ne Kosztyja... Ne is folytasd!- mondja Leszja, s óvatosan kiveszi a férfi kezéből a poharat. Amaz pedig merev, idegen tekintettel néz rá. Megköszörüli a torkát, megtörli izzadt homlokát:- Bocsáss meg! Valahogy... Leszja kitölti a maradék bort.- Igyunk Nyina és a fiaid egész­ségére! Cserkasin zavartan elmosolyodik, felhörpinti a bort.-Tudód, Leszja, még a házassá­gunk napján is azt gondoltam, sőt meg voltam győződve arról, hogy csak a véletlen hozott össze Nyiná- val. Hogy a sors akarta így... Azért, mert ketten, együtt éltük túl azt a szörnyű eseményt. Meg is békél- tem ezzel a gondolattal. Aztán, úgy három évvel ezelőtt értettem meg. milyen ostoba vagyok! - Cserkasin elneveti magát, szemei felragyog­nak, mintha napsugár tündökölne benne.-Tudod, Leszka, ha rágondolok, hogy másként is történhetett volna, borzalom fog el. Mennyi véletlen! Hiszen el is kerülhettük volna egy­mást... Nyinával. Kosztyja lehajtja fejét, tűnődik tovább, mosolyog. Leszja is örülni akar, megpróbál mosolyogni. Szíve mélyén azonban szomorúságot, irigységet érez. Megint a morajló tengert hallja, egészen közel.- Hallod, hogy dühöng a tenger?- kérdezi szomorúan. - Mikor csen­desedik el?.- A tenger csodálatos! Még vihar­ban is. Kár, hogy már el kell utaz­nom, - mondja Cserkasin. - Egész biztos, hogy becsalnálak a hullámok közé. Micsoda érzés! Mintha egy gyermekkori álmod teljesülne. Gon­doltál már erre?- Nem - sóhajt fel Leszja. Csendben üldögélnek. Nincs már mit mondaniuk egymásnak?- Szóval visszatérsz a kutatócso­porthoz?- lejen.- Es Nyina?- Nyina már ott van... vár rám. Leszja bólogat, gyengéden meg­érinti Kosztyja kezét:- Azért borzasztó, hogy milyen könnyelmű vagy Kosztyja! Ilyen vi­harban kockázatos egy repülőút. URBAN GABRIELLA fordítása Julo Polák rajza Ki kora aki an biztos, léstől. Cs™ udvart, kitó mert nem aludt, a sut a sertésóla esténként r az ágyba - Csipke Ró; aludt és s; hajthatta ál a kukorica lekvár befő ebből, akim ja, hogy Csi aludt. (Mat ennek a rra nyabbra sz öt-hat c nagyon ke\ szór dolga re, kiterelte a halkan cí egy baráts, ludt. És ily Király, aluc a cirmos a valaha is -, az volt: S szomszédjí Aludt az ec De hogy mondanom lány: a gaz szive para vette magá düledezö f végről roko kapcsolatol Rózsikát fe nevezgetté az udvarár volna valah Király vagy itten most nőm, hogy kitalálhattál igazi király1 Királyné a: nak az egy hályné méc merthogy C közben, be a népek: ,,l jobban béfi ment: kellel jég, oszt n dunyha als hérbatéát özvegy Cs az ura ha- ö meg úti a kis Csípi' kadt. így ve Éppen e számára re rályné kézi a gazdag K- Ott mi útközben a -vajban füri Hát lett- én magai tisztálkodó volt az ud\ a friss, jéc mosdhatott- kivált télit hidegben s is kifagyott. Hát méc a szárnyát rakták - a öreg Király persze ner pompás la nyomtak e négy-öt sz Legalább f úgy, hogy kenyér mel Stückschre össze az e Schreiber ­Nem cs hízhatott v< rá. De nem csupa köni a csipőseb a térdek, ki Gyerekü lyéknak, íg kitől örököl valami aljai elnyűtt hár olyan hoss: rendre vég Hanem tavaszi, ar£ üde falomt az árnyas gombát is málnát, sz<

Next

/
Thumbnails
Contents