Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-12-04 / 48. szám
LJUDMILA SULJZSENKO MOMUÜK a mm... Már öt napja dühöng a tenger. Leszja álmában is hallja a partmenti sziklákhoz csapódó, tomboló hullámokat. Felijed, mereven fekszik az ágyon, erősen odafigyel: úgy tűnik neki, a tenger egészen közel morajlik, zúg, és ha kinyitja szemét, a könyörtelen hullám magával sodorja és elnyeli őt. A másik pillanatban vidám nevetést hall az ablak alól. - Ez Nonna, a gazdasszony lánya - gondolja Leszja és kinyitja szemét. Virrad. A nyitott ablakon keresztül megpillantja a szélben lengedező vékony fügefaágat. A félelem elmúlt, Leszja magára húzza a takarót, átfordul a másik oldalára, hogy újra elaludjon.-Engedj Tejmur! Menj már... Engedj! - suttogja Nonna.- Az ördögbe is, ezek mikor alszanak? - mérgelődik Leszja. - Igazán leleményesek, az ablakom alatt szerelmeskednek. Érzi, egyre ingerültebbé válik, a dühtől nem tud tovább aludni.- Szemtelen pimaszok! - Leszja hirtelen kiugrik az ágyból, hogy az öreg dívány összes rúgója megnyi- kordul. Az ablak alatt fellebben Nonna világos ruhája, a magabiztos férfiléptek alatt megzörrennék az apró kavicsok.- Nincs bőr a képeteken! Kevés nekik az éjszaka! Ez borzasztó. Egyszerűen gyalázat... - dühöng Leszja, miközben a ruháját gombolja, majd leül az ágyra.- Mit? Mit is mondtam? Borzasztó... Igen, pontosan ezt. De hát mi történik velem? Az ablak alatt fiatalok csókolóztak. No és? Három évvel... mit három, egy évvel ezelőtt eszembe se jutott volna ezért kiabálni és szinte elmebajosként dühönge- ni. És most... most úgy viselkedek, mint Pavel. Még, hogy borzasztó... Micsoda ostoba szó. Pavel kedvenc szava. Hová süllyedtem! Leszja szeretne szabadulni a bosszantó gondolatoktól, gyorsan megmosakodik, és futva siet lefelé az öreg kőlépcsőkön. A tengerhez. A városka még alszik. A tengerpart üres. Leszja örüf; újra egész nap nézheti a zúgó tengert. Ráül egy sziklára, lábát a víz fölé lógatja. Odatartja arcát, kezét a fröccskölő hullámok felé, és csodálkozik, mennyire melegek és simogatok a vízcseppek. Akárcsak egy langyos júniusi zápor... ... Egy júniusi estén, még nem is olyan régen, Pavellel színházban voltak. Leszja az előadás nyomán felkavart érzelmekkel lépett ki az utcára. Kéz a kézben indultak hazafelé. Útközben meleg záporesö kapta el őket. Leszjának hirtelen jókedve lett, halkan nevetgélt, mintha örülne az esőnek. Belelépett egy pocsolyába, majd hirtelen megállt és megcsókolta Pavel vizes arcát. Akkor úgy tűnt neki, hogy még nincs minden veszve, bízott közös jövö- jiikben. Talán igazságtalan volt Pa- velhez. Meg kellett volna próbálni megérteni őt, és aggályosán lelkiismeretes természetét, gondoskodását, terv szerint beosztott életét. Hiszen minden nő irigyelte: milyen szimpatikus, határozott, ambiciózus férje van! A matematikai tudományok kandidátusa.- Szeretsz? - suttogja Leszja.- Mondd, hogy szeretsz és szükséged van rám. Nagy-nagy szükséged... - kérlelte, miközben a férfi csókolta esöcsöppektöl vizes száját.- Szörnyű, hogy mennyire köny- nyelpnű és meggondolatlan vagy- válaszolta Pavel és gyengéden eltolta feleségét. - Épp itt a zuhogó esőben kell érzelgősködnöd... Menjünk! - A megszokott mozdulattal karon fogta Leszját, megkerült vele egy tócsát és bársonyos hangján megjegyezte:- Váltócipőt kellett volna hoznod. Már tegnap óta esőre állt... Otthon, a hideg ágyban ücsörögve Leszja figyelte, milyen hosszasan és mily túlzott figyelemmel törölgette férje egy darab ronggyal francia lakkcipöjét. Majd elégedetten tette a helyére. Feleségéhez lépett és a még vizes kezével magához ölelte, megcsókolta. Leszjának úgy tűnt, ragacsos, piszkos kezek szorongatják.- Menj innen! Ne nyúlj hozzám!- tört ki belőle, és csak nagy nehezen fojtotta vissza a torkán akadt kiáltást.- Mi van veled, Jelena? Ne hisztizz! Kérlek... - dünnyögte Pavel. De Leszja újra meg újra eltolta magától Pavel hideg kezét.- Jól van, megyek. Csak kérlek, nyugodj már meg! - suttogta a férfi. Mezítláb, halkan lépegetett. Odament a szekrényhez, ügyesen kivette belőle az ágyneműt, a díványon gondosan szétterítette a lepedőt, begombolta a párnahuzatot, halkan lefeküdt és szemrehányóan sóhajtott egyet. Néhány perc múlva Leszja férje megszokott, finom szuszo- gását hallotta... ... Leszja mozgásra lesz figyelmes. Megfordul. Egy szalmakalapos sovány öregember közeledik feléje. Alig láthatóan elmosolyodik és megkérdezi:-Zúg?- Zúg. Nagyon zúg.- Hadd zúgjon, hadd hullámozzon - mondja az öreg, majd letelepedik egy összerakható székre. Behunyja a szemét, csendben ül, talán el is aludt már. Hirtelen... Lehet, hogy téved? Nem. Messze a tengerben megpillant egy embert. Itt-ott felbukkan a hullámok tetején, majd ismét eltűnik mögöttük.- Az ördögbe, ki ez az életunt!- mérgelődik valaki Leszja háta mögött. A parton összegyűlnek az emberek. Figyelik a fürdözőt, aki a part felé közeledik.- összetöri magát a sziklákon!- nyugtalankodik egy asszony.- Hívjanak valakit!- Leszja izgalmában egy szót sem tud kinyögni. Tehetetlenül néz az öregre. Az nyugodtan hunyorgat az úszó férfi felé. A következő pil- lantban egy hatalmas, tajtékzó hullám hátára kapja az embert és magával sodorja...- Megkapaszkodott... Micsoda pokoli szerencséje van - kiált fel valaki.- Hol?- Ott a lépcsőkön. A tengerbe vezető falépcsőkön csakugyan felbukkan a vakmerő férfi, alakja kisportolt, barnára sült. A parton összesereglett emberek lassan szétszélednek. A férfi odaér hozzájuk, fejbiccentéssel üdvözli az öreget. Aztán leveszi fejéről az úszósapkát, megfordul, és Leszja felismeri benne régi barátját, Kosztyja Cserkasint. örül neki, hogy látja, majd, mint aki megijed, elfordítja a fejét.- Leszja? Leszka! Nahát, te itt?- fordul hozzá a férfi.- Nem változtál, Cserkasin- mondja Leszja zavartan. Elmosolyodik és boldogan veszi tudomásul, hogy Kosztyja nem kevésbé izgatott, mint ö. Noná! Hiszen ö volt Kosztyja első szerelme. Még az iskolában. Sokat gondolt rá, főleg az utóbbi években... Hányszor várta öt az iskola bejáratánál, hányszor kísérte haza, cipelte a táskáját... És egyszer, amikor egy csokor nárcisszal kedveskedett neki, azt mondta, persze úgy, hogy az osztálytársnők is hallják:-Tudod, Cserkasin, én a rózsákat szeretem. A fiú elment, szótlanul, szomorúan. Többet nem szólt hozzá. Az évzáró ünnepségen sem... Milyen kár! A szerelmes Kosztyján kívül már bizony senki sem ajándékozott neki sárga nárciszcsokrot... És most örömmel látja, hogy Cserkasin, mint sok évvel ezelőtt, határtalanul boldog, hogy látja öt.- Várj egy kicsit... rögtön itt vagyok. Kosztyja odafut az öltözőkhöz és siet is vissza. „Lompos az öltözete- állapítja meg Leszja. - Pontosan ilyen volt az iskolában is."- Menjünk - mondja Kosztyja, s megragadja Leszja kezét, húzza magával az árnyékos sétány irányába. Aztán hirtelen megáll, és végigméri a nőt.- Milyen szép vagy! Mint egy hókirálynő. Hideg, könyörtelen..- Ne, Kosztyja... - mondja halkan Leszja. - Valamikor talán hókirálynő voltam, de ma már... De hadd nézzelek téged. Hallottam, mi történt...- Sohasem voltam komoly, titokzatos - próbálja másfelé terelni a szót Kosztyja, majd leül a padra.- Ezért nem is szerettek a lányok. Leszja elsimítja a férfi haját, hom-i lokán felejti kezét; érzi, mély ráncok barázdálják. Sötétbarna haja őszülni kezd a halántékon.- Őszülsz... Kosztyja őszülsz! Cserkasin sokáig és szomorúan néz Leszja csillogó szemébe, ajkával megérinti. Leszja behunyt szemmel ül a pádon, mereven, mozdulatlanul, mig végül ajkain érzi Cserkasin meleg csókját. Viszonozza a csókot, hosszasan, gyengéden.- Hát ilyen a találkozás - suttogja a férfi.-Igen. Ilyen. Az első csók... mennyit is késett?- Úgy tizenkét évet. De ne gon- dolf most erre.- Tizenkettőt - nevet erőltetetten Leszja. - Rengeteget, nem gondolod? - Hirtelen abbahagyja a nevetést, elfordítja fejét...- Mikor utazol haza? - kérdezi Kosztyja.- Két hét múlva.- Én ma repülök.- Hogy? Már ma?- Igen, Leszja, ma. Este tízkor. Vége a szabadságnak. Vissza kell mennem Szibériába - válaszolja Kosztyja és rápillant az órájára. - De annyi időnk még marad, hogy megünnepeljük találkozásunkat. Ismerek a közelben egy éttermet. Gyerünk! Hamar odaértek az öreg platánfák és a virágzó magnóliabokrok mögött megbújó kis étteremhez.- Ülj csak le ide, megyek rendelek valamit - mondja Kosztyja. ..... Megváltozott. Igen, megváltozott ... - állapítja meg Leszja.- Régebben hajlottam lassan járt, valahogy bizonytalanul... Most határozott, férfias. Nem lenne könnyű vele - mosolyodik el a gondolaton.- Pedig Cserkasin könnyen a férjem lehetett volna. De akkor meg sem fordult a fejemben ez a gondolat. Kosztyja egy kicsit mindig nevetséges volt. A szerelemben is; nem hasonlított a többi fiúra, volt benne valami »turgenyevi« szentimentaliz- mus. És érdekes, mégis mindig tudta, mit akar. Már a hatodik osztálytól kezdve azt hajtogatta: geológus leszek. Az is lett. Pedig mennyi keserűséget, bánatot okozott neki ifjúkori álma. Csodálatos, hogy a történtek után továbbra is a kutatócsoport tagja maradt. Ez őrültség, hiszen...“ Leszja gondolatai félbeszakadnak. Cserkasin pincérrel tér vissza, aki két poharat tesz az asztalra, majd teletölti zamatos vörösborral.- Hát igyunk a találkozás örömére - emeli fel poharát a férfi.- Egészségedre Kosztyja! Nagyon örülök, hogy látlak... Egy darabig csöndben üldögélnek.- A feleségedet hogy hívják?- kérdezi Leszja.- Nyinának.- És a gyerekeket?- Az idősebb Anton, hatéves. Már nagy legény. Makszim három múlt.- Szóval fiúk - sóhajt fel Leszja.- Két fiú.- És nálatok?- Nincs még gyerekünk... - vonja meg a vállát Leszja, elpirul, nem mert Cserkasin arcába nézni. - Pavel sokat dolgozik... a kutatómunkája teljesen lefoglalja.- És te?- Mit én?- Hát te mit kutatsz? - kérdezi nevetve Cserkasin, de Leszja sértődötten válaszol:- Ne gúnyolódj, Kosztyja! Hiszen tudod, hogy nem vagyok állásban.- Ne beszélj! Pedig azt hittem...- De Kosztyja nem fejezi be a mondatot. Újból tölt a poharakba.- Ha nagyon akartam volna...- folytatja a nö. - Emlékszel, rajongtam a kémiáért.- Igen, emlékszem.- De nem lett belőle semmi. Fél évet sem bírtam ki az egyetemen. Feladtam.- Úgy hallottam, korán mentél férjhez. Mindjárt az iskola után.- Igen.- Szerelmes voltál?- Nem is tudom, hiszen még jóformán kislány voltam, tizennyolc éves. De bevallom el voltam kápráztatva. Pavel csinos, művelt férfi volt, aspiráns! Hízelgett, hogy pont rám esett a választása. És aztán... a megszokás... nézeteltérések... Nem szeretek erről beszélni.- Én, talán tudod is, későn nősültem. Már dolgoztam, kutató utazásokon vettem részt. Bizony, nem unatkoztam. De valami hiányzott az életemből, valamire mindig vártam, mindig reménykedtem valami szebben. Cserkasin lehajtja fejét, elgondolkodik, nem is néz fel Leszjára, ■ s mintha magának beszélne, folytatja:- Aztán az a szerencsétlen expedíció... A tűz a tajgában. Tudod, a villám okozta. A nyári esőzések előtt gyakoriak a szárazvillámok. Vil- lámlik, dörög az ég... De nem esik. Öten voltunk: három férfi és két lány. Tutajon hajóztunk az Okán. Varázslatos, titokzatos folyó: örvények, kisebb vízesések, kiálló kőtorlaszok, lefelé úszó farönkök. A folyót erdő övezi. Hajnalban nekiütődtünk a folyón békésen lefelé úszó gerendatorlasznak.. . Kis tutajunk darabokra tört... Ketten maradtunk életben. Ny ina és én. A többiek... - Cserkasin közömbös, tompa hangon meséli az eseményeket. Erősen szorítja poharát, annyira, hogy ujjai elfehé- rednek.- Ne Kosztyja... Ne is folytasd!- mondja Leszja, s óvatosan kiveszi a férfi kezéből a poharat. Amaz pedig merev, idegen tekintettel néz rá. Megköszörüli a torkát, megtörli izzadt homlokát:- Bocsáss meg! Valahogy... Leszja kitölti a maradék bort.- Igyunk Nyina és a fiaid egészségére! Cserkasin zavartan elmosolyodik, felhörpinti a bort.-Tudód, Leszja, még a házasságunk napján is azt gondoltam, sőt meg voltam győződve arról, hogy csak a véletlen hozott össze Nyiná- val. Hogy a sors akarta így... Azért, mert ketten, együtt éltük túl azt a szörnyű eseményt. Meg is békél- tem ezzel a gondolattal. Aztán, úgy három évvel ezelőtt értettem meg. milyen ostoba vagyok! - Cserkasin elneveti magát, szemei felragyognak, mintha napsugár tündökölne benne.-Tudod, Leszka, ha rágondolok, hogy másként is történhetett volna, borzalom fog el. Mennyi véletlen! Hiszen el is kerülhettük volna egymást... Nyinával. Kosztyja lehajtja fejét, tűnődik tovább, mosolyog. Leszja is örülni akar, megpróbál mosolyogni. Szíve mélyén azonban szomorúságot, irigységet érez. Megint a morajló tengert hallja, egészen közel.- Hallod, hogy dühöng a tenger?- kérdezi szomorúan. - Mikor csendesedik el?.- A tenger csodálatos! Még viharban is. Kár, hogy már el kell utaznom, - mondja Cserkasin. - Egész biztos, hogy becsalnálak a hullámok közé. Micsoda érzés! Mintha egy gyermekkori álmod teljesülne. Gondoltál már erre?- Nem - sóhajt fel Leszja. Csendben üldögélnek. Nincs már mit mondaniuk egymásnak?- Szóval visszatérsz a kutatócsoporthoz?- lejen.- Es Nyina?- Nyina már ott van... vár rám. Leszja bólogat, gyengéden megérinti Kosztyja kezét:- Azért borzasztó, hogy milyen könnyelmű vagy Kosztyja! Ilyen viharban kockázatos egy repülőút. URBAN GABRIELLA fordítása Julo Polák rajza Ki kora aki an biztos, léstől. Cs™ udvart, kitó mert nem aludt, a sut a sertésóla esténként r az ágyba - Csipke Ró; aludt és s; hajthatta ál a kukorica lekvár befő ebből, akim ja, hogy Csi aludt. (Mat ennek a rra nyabbra sz öt-hat c nagyon ke\ szór dolga re, kiterelte a halkan cí egy baráts, ludt. És ily Király, aluc a cirmos a valaha is -, az volt: S szomszédjí Aludt az ec De hogy mondanom lány: a gaz szive para vette magá düledezö f végről roko kapcsolatol Rózsikát fe nevezgetté az udvarár volna valah Király vagy itten most nőm, hogy kitalálhattál igazi király1 Királyné a: nak az egy hályné méc merthogy C közben, be a népek: ,,l jobban béfi ment: kellel jég, oszt n dunyha als hérbatéát özvegy Cs az ura ha- ö meg úti a kis Csípi' kadt. így ve Éppen e számára re rályné kézi a gazdag K- Ott mi útközben a -vajban füri Hát lett- én magai tisztálkodó volt az ud\ a friss, jéc mosdhatott- kivált télit hidegben s is kifagyott. Hát méc a szárnyát rakták - a öreg Király persze ner pompás la nyomtak e négy-öt sz Legalább f úgy, hogy kenyér mel Stückschre össze az e Schreiber Nem cs hízhatott v< rá. De nem csupa köni a csipőseb a térdek, ki Gyerekü lyéknak, íg kitől örököl valami aljai elnyűtt hár olyan hoss: rendre vég Hanem tavaszi, ar£ üde falomt az árnyas gombát is málnát, sz<
