Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-06 / 44. szám
szú 7. XI. 6. Nagyon várták jöttét. Amikor megszületett, az orvosok félve közölték a szülőkkel, a kisfiú veleszületett rendellenességgel jött világra, mindkét lábszára rövidebb, lábfeje kifordult. A szülők az okokra voltak kíváncsiak, de a miértre a genetikus sem tudott választ adni. A természet sajnálatos véletlenje - mondták. No meg azt is, nem biztos, hogy a gyerek járni fog... lam meg a táviratot, azonnal intézkedtem. Az egészségügyi minisztérium segítségemre volt, de ők sem tudták mi történt. Persze, éreztem, nagy baj lehet, hisz Magdi sem telefonált a megbeszélt időben... vallotta az apa. - Azt, hogy ép ésszel kibírtam azt a két hetet, csakis az orvosok, a nővérek, és a kurgani lakosok hallatlan szeretetének, segíteni akarásának köszönhettem - fűzte hozzá az anya. DÖNTŐ FORDULAT- A főorvos, január 29-e volt, félrehívott, s elmondta, Moszkvából kért segítséget, Cipin professzor az első repülőgéppel Kurganba érkezik. Elmagyarázta, a professzor sertéstápén keresztül végez vérszürést, de hozzátette, ezidáig csak állatokon. Azt is közölte, másnap megjön a férjem. A professzor gépe a Kurgan fölött dúló hóvihar miatt Cseljabinszkban landolt s autóval szállították ót a kórházba. Tamást január 31-én fél tizenkettőkor tolták be a műtőbe. Csak azután mentem ki a repülőtérre, férjem elé. Egymást biztatva, rettegve mentünk vissza a kórházba. Félve nyitottunk be a kórterembe, s nem akartunk hinni a szemünknek. Tamás oxigénsátor nélkül ült az ágyon, s mosolygott. A professzor pedig megölelt, boldogan újságolta, győztünk. Elmagyarázta, a sertéslép felszívja a mérget, s a gyógyulás azonnali. De a biztonság kedvéért hétfőig velünk maradt, s újból átszűrte Tamás vérét. Földes Tamást március 2-án szállították vissza Ilizarov intézetébe, ahol üdvrivalgással fogadták betegtársai, kezelőorvosa, az ápolónők. Jobb lábára gipsz került, mert a csont néhány centit zsugorodott, és nem volt eléggészilárd. Mankókkal kellett járnia, de ez már egy cseppet sem zavarta, mert március 15-én hazajöhetett. MÉG NINCS VÉGE Júniusban Tamás és apja újra Kurgan- ban járt, s megegyeztek abban, jövőre, áprilisban a KNVIKOT-ban korrigálják a két láb közötti 3-4 centiméternyi különbséget, s egyben a lábfejet is meg- mütik. És Tamás? Nem szívesen beszélt az átéltekröl. Semmiben sem különbözik a korabeli fiúktól, fára mászik, biciklizik, és örül annak, amikor édesapjával sakkozhat.-Tamás, mi volt az első orosz szó, amit megtanultál? Halkan, nagyon halkan válaszolt: tyerpity, náda tyerpity - túrni, tűrni kell. PÉTERFISZONYA (Lőrincz János felvételei) TAMÁSNAK JÁRNIA KELL-jelentettük ki a férjemmel, amint egy kicsit magunkhoz tértünk. Persze akkor nem tudtuk, mi rejlik e kijelentés mögött. De ha tudtuk volna, akkor is ezt tesszük- közölte elszántan Földesné Dömény Magda, Tamás édesanyja. - Tomi vagy nyolc hónapos lehetett, amikor elvittük Huraj professzorhoz a bratislavai ortopédiai klinikára. Arra kértük, tegyen a gyerekkel valamit. 1976 januárjában (Tamás 1975 áprilisában született) a professzor megmütötte a kisfiámat, s azután 1980-ig még ötször. Az első műtét után azt mondta, várnunk kelt. Hát- mi vártunk. Hol türelmesen, hol türelmetlenül. Tamás közben szépen fejlődött, erősödött, d négykézláb végigmászta a lakást. Egy este, éppen vacsorát főztem, amikor látom, bizonytalan lépésekkel elindul felém a fiam. Csak annyit tudtam kinyögni, Öcsi, jár a gyerek! A férjem a szobában nézte a tévét, onnan válaszolt, hát mit csináljon? De mire kimondta, ó is észbe kapott, s összebomlva, könnyes szemekkel néztük a csetló-bottó tizennégy hónapos apróságot. Azonnal értesítettük a profesz- szort. Éreztük, nem hisz nekünk, hisz a telefonba sok mindent másképp tehet mondani. Másnap felutaztunk Bratislavá- ba, sott a gyerek meg sem akart mozdulni. Hiába nógattuk. Ekkor úgy tettem, mintha ki akarnék menni, s kinyitottam az ajtót. Tamás azonnal utánam eredt. Huraj professzor az asztalra borult, nem szé- gyellte könnyeit. A kisfiú megtanult járni. Ortopédcipö- ben persze, hisz az egyik lába rövidebb volt, mint a másik, s a különbség a két lába között nem változott növekedése ellenére sem. Közben gyarapodott a család, 1977-ben megszületett Éva. A szülők véletlenül értesültek arról, hogy a szegedi klinikán sikeres végtaghosszabbítást hajtottak végre. Érdeklődtek, el is mentek Szegedre, de végül nem jártak sikerrel. S amikor 1979-ben egy ismételt műtét után az orvosok óvatosan megemlítették, hogy a fiú lábát célszerű volna amputálni, azt mondták, nem engedik. Soha. Biztos van orvos ezen a világon, aki segít gyermekükön. Ők felkutatják. FELCSILLAN A REMÉNY Az utolsó műtét óta két esztendő telt el. Tamás járt ugyan, de a szülök tudták, tovább kell lépni.- Akkoriban hallottuk először Ilizarov professzor nevét, s azt, hogy speciális műszer segítségével végtaghosszabbításokat végez. Kissé bonyolult dolog volt megtudni a címét, de megszereztük- mesélte Magda asszony. - 1982 februárjában levelet írtam a professzornak, elküldtem a pontos diagnózist és a röntgen-felvételeket. Nem nagyon reménykedtem, de valami azt súgta nekem, hátha... S tulajdonképpen vesztenivalónk nem volt. Március 19-én megjött a válasz, értesítettek, ha mindkét ország egészségügyi minisztériuma beleegyezik, a professzor vállalja fiam megmútését. Megkezdődött az engedélyek beszerzése. A kezelőorvostól, Huraj professzortól, a járási egészségügyi intézettől, a kerületitől, az egészségügyi minisztériumtól (a másolatokat két vaskos irattartó őrzi). Előfordult, hogy bizony elkallódott egy- egy beadvány, kérvény, orvosi lelet, de Földesék azonnal másolatot készítettek, s már személyesen vitték az illetékeshez.- Ez az időszak, a bizonytalanság időszaka, nagyon megviselt. Persze tudtam, hogyha sikerül, Tamás Szlovákiából elsőként indul Kurganba. Amikor minden engedély a kezünkben volt, s a vastag boríték elindult a távoli Szibériába, már türelmesebben vártunk. Egy nap, karácsony előtt, anyósom telefonált a munkahelyre, hogy megjött a válasz és Tamást januárban várják. 6000 KILOMÉTERNYIRE A családi tanács úgy döntött, hogy Tamást édesapja kiséri Kurganba. Apa és fia 1984 januárjában repülőgépre szálltak. Földes Ferenc így emlékezett az utazásra és az azt követő eseményekre: - Kis bőrönddel indultunk a nagy útra, s úgy búcsúztam, hogy körülbelül egy hét múlva • A gyerekeket egyformán neveljük... a kórházban. Hatan feküdtek egy szobában, rajta kívül egy bolgár, egy magyar és három szovjet gyerek. Eleinte ugyan némi gondot okozott a nyelv, de egy hónap múlva már mindnyájan oroszul beszéltek. S hogy mit csináltak az anyák? - Főztünk, mert gyerekeink nem fogadták el az idegen izeket. Ezért kellett a sok,,hazai". Az intézet vezetősége megengedte, hogy mi vigyük a reggelit, ebédet, vacsorát. Tamás lábára egy készülék került, amely segítségével több centiméteres csontnövekedés érhető el. Ám addig sok keserves, fájdalmas nappalnak és éjszakának kellett eltelnie. A gyerekeknek úgy-ahogy eltelt a napjuk, de az anyák nehezen viselték a tehetetlenséget, gyermekük fájdalmait. Nehéz volt elszakadni a család többi tagjától is.-Hetente telefonáltam Nagymegyer- re (Calovo), s ha Évike csendesebben szólt a telefonba, rémeket láttam, faggattam a többieket, hogy ugye beteg, csak el akarják előlem titkolni. Tamás persze nem érezhette idegességemet, rengeteget olvastam neki, tanultunk is, de főleg azt kellett ellenőriznem, meghúzza-e a készülék csavarjait. Tominak nagyon jó a csontképzödése, ezért naponta egy milliméternyit „kulcsolhatott". Úgy 5-6 centiméterig ez ment is, de azután a művelet egyre fájdalmasabb lett. Csoda hogy tiltakozott? Tamás csontja 12 centiméterrel lett hosszabb. Férjem kéthavonként látogatott meg minket, s minden alkatommal hozta a 100 kilós élelmiszercsomagot. Ugyanis az orvosok úgy vélekedtek, giak megteremtését. Fóliákat húztak, paprikatermesztésre rendezkedtek be. A nagyapa disznókat hizlalt, a húst konzerválta. Arra a kérdésünkre, a többiek hogyan győzik az anyagi terheket, elmondták, hogy valamennyi anya táppénzen van, ami nem kis segítség, s nem fizetés nélküli szabadságon; hogy különböző segélyekkel, társadalmi összefogással, (műszakok ledolgozásával, szocialista brigádok támogatásával) előre megteremtik a kintlét költségeit, hisz a minisztériumok csak az egyszeri oda- s visszautat térítik. S mik a költségek? Például a lakbér havi 70 rubel, (a szálloda napi 50 lenne), s bár igaz, hogy a gyerekek ellátása, kezelése ingyenes, főzni kell nekik, s az anyáknak is enniük kell. Az apa többszöri látogatása sem olcsó mulatság. A MÁSODIK MŰTÉT Az ismételt kiutazási engedélyek, jóváhagyások megszerzésének tortúrája próbára tette a szülök tűrőképességét. 1986 szeptember elsejére készültek el a papírok, anya és fia újból elindult a távoli Kurganba. A gyógyulás reménye feledtette az otthontól való elszakadás fájdalmát, keserűségét. S Tamásnak is ez adott erőt, no meg az, hogy megszűnik a gyerekek gyakran kegyetlen csúfolódása. ' - Igaz, - mondták a szülők - Évikét ez jobban megviselte. Tomi egyből leállította a csipös nyelvűeket: az én lábaimat Kur- ganban rendbehozzák az orvosok, de a ti Az anya két hétig nem mozdult el gyermeke mellől. Nem emlékszik, evett-e, aludt-e. Tamás, mert eszméleténél volt, arra kérte édesanyját, fogja a kezét és meséljen neki. S az anya mesélt. Miről? Erre sem emlékszik. Csak arra, hogy oroszul és magyarul is arra kérte az orvosokat, mentsék meg kisfiát. Azt tudta, értesíteni kellene a férjét, de nem mert elmozdulni a gyerek mellől. Talán jó, hogy nem tudta, a kórház a moszkvai csehszlovák nagykövetségen keresztül már Kurganba hívta az apát. - Csütörtökön kap• A „férfiak“ szórakoznak visszaérek. Moszkvában jó hideg volt, de Kurganban már mínusz 44 fokot mutatott a hőmérő. Tamás sirt, annyira tázott, pedig nem is vártunk sokat a taxira, amelyik az intézetbe vitt. Amikor odaértünk, közölték velünk, hiába van Tamásnak helye a kórházban, egészségügyi dokumentációja, új laboratóriumi vizsgálatokat kell elvégezni. Kérdeztem, hány napra van szükségünk, hisz nekem megvan a repülőjegyem haza. Ekkor világosítottak fel, hogy kiskorú gyereket csak kísérővel vállalnak. Harmadnap hazatelefonáltam, addigra az ott-tartózkodó szülőtársaktól megtudtam mindent. - Feri csak annyit mondott, ne szóljak egy szót sem, vegyek egy papirt és ceruzát és írjam le amit mond, mert ki kell utaznom Tamáshoz, - mesélte tovább már a feleség.- Február 7-re megvolt a kiutazásomhoz szükséges összes irat, s 120 kilós csomaggal elindtultam. Sírva hagytam itt a lányomat. Munkahelyemen (a vásárúti- Trhové Myto) szövetkezetben dolgozunk mindketten) azt sem tudtam megmondani, meddig leszek távol. Fizetés nélküli szabadságot kaptam... Megérkeztem Kurganba, s Tomi február 10-én befeküdt az intézetbe. Sikerült a kórház közelében albérletet szereznem, s Feri 12-én hazautazott. AZ ELSŐ MŰTÉT Ilizarov professzor külföldi tartózkodása miatt még váratott magára. Csak március 25-én vizsgálta meg Földes Tamást, s öt napra rá megműtötte bal lábát. Tamás a helyzethez képest jól érezte magát az apa kötelessége, hogy megnézze időnként a családját. Tamás édesanyja úgy gondolta, az első műtétet nemsokára a másik követheti. Amikor rákérdezett, az orvos csak any- nyit mondott: megkérdezzük Tamást. És Tamás nem egyezett bele, nem vállalta a fájdalmakat. A gyógyulás alapfeltétele az együttműködés - magyarázták meg az anyának, aki nem vitatkozott gyermekével. - Beszéltem volna neki arról, hogy milyen anyagi terhet jelent kintlétünk? Vállaltuk bármi áron, hogy a mi gyerekünk is olyan legyen, mint a többi. Október 10- én, nyolc hónapi távoliét után végre hazajöttünk. ÚJRA OTTHON A kurgani orvosok a zárójelentésben jelezték, a gyereket két hónap múlva látni akarják. Persze, azt a szülök nem sejtették, hogy a kiutazáshoz újból be kell szerezni egy csomó igazolást, engedélyt. 1985 januárjában az ellenőrzésre Tomit apja kísérte el. Szóba került a jobb láb műtétjének időpontja. Megbeszélték, 1986 áprilisában érkeznek. Az 1985-ös évben a család megkezdte a következő évi ott-tartózkodáshoz szükséges anyafejeteket... - nevették el magukat, mialatt tudatosítottam, beszélgetésünk ideje alatt először enyhült a légkör. - Tamási szeptember 26-án műtötték. Úgy tervezték, hogy két hónap alatt sikerül behozni a 12 centis különbséget. Tominak végig kellett csinálnia a kulcsotási tortúrát. Láttam rajta, mennyire szenved, mégis kényszeríte- nem kellett - mondta Magda asszony, s az átélt izgalom most is könnyeket csalt szemébe. Nagyokat hallgattunk, kortyolgattuk az elfelejtett, rég kihűlt feketét. A gyerekszobából a két testvér hancúrozása hallatszott. Alekszej Alekszejevics Csipizubov, a gyerek kezelőorvosa elégedetten nyugtázta Tamás jó csontképzödését. Januárban azt ajánlotta, tűcserével korrigálni kellene a lábszárcsont alig észlelhető ferdülését. Tamás nem akart kötélnek állni. Az orvos jót akart, s 1987. január 9-én megtörtént a tűcsere. ÉLET HALÁL KÖZÖTT Tamás jól érezte magát, de 17-én, azt követően, hogy megevett egy narancsot, bedagadt. Allergia - gondolták az orvosok, miközben injekciózták, s bekötötték az infúziókat. Észrevették, hogy a lábába szúrt új tű környéke begyulladt, s Tamás egyre lázasabb lett. Később sorra begyulladt a többi tű környéke, s a láz is makacsnak mutatkozott. Az infúzió helyett már vér csurgott a fiú ereibe. - Kétségbeesetten ültem Tamás ágya felett. Az orvosok nem értették mi történhetett, hisz az intézet fennállása óta ilyen esetük nem volt. Tamás vérmérgezést kapott. Január 27-én a KNYIKOT-ból (Kísérleti Ortopédia és Traumatológiai Kutatóintézet) átszállítottak minket a kurgani gyermekkórház intenzív osztályára. Akkor már beállt a gennyes tüdő- és mellhártyagyullagás, felléptek a légzési zavarok. Oxigénsátor alatt feküdt, megcsapolták a tüdejét, kicserélték vérét. Tomi állapota nem javult. Az intenzív osztály főorvosa, Anatolij Bo- riszenko négy napig ki sem mozdul a kórházból. Különrepülógékek hozták a gyógyszereket, mindhiába. Tamás az oxigénpalack-csere közben kékült, fuldoklóit. .. _____________________________ ____ ___________ . — IF BAnál Imi ? r- ^ , f , i is I í H niinniiH nip,;f i!ä ,j
