Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-10-30 / 43. szám
ÚJ szú 987. X. 30. A soknemzetiségű szovjet irodalomról T udjuk, s napjainkban még inkább tudatosítjuk, hogy a Szovjetunióban több mint 130 nemzet, nemzetiség és népcsoport él, amelyeknek képviselői napjainkban már nyolcvan nyelven írnak irodalmi alkotásokat. Ennek megfelelően nem csupán egy hatalmas ország irodalmáról kell beszélnünk, hanem soknemzetiségű szocialista irodalomról. Az írók többsége természetesen ma is a legnagyobb lélekszámú orosz nép soraiból kerül ki, de egyre többet hallunk más nemzetiségű szovjet írókról, s olvashatjuk kiemelkedő műveiket is. A nemzetiségi irodalmak kialakulásáról, fejlődéséről Lazar Lazarev, a Voproszi Litye- raturi főszerkesztő-helyettese, a neves irodalomtörténész alig néhány napja ezeket mondta:-Az orosz birodalom egykori területén egyaránt megtalálhatók voltak rendkívül elmaradott népek, amelyeknek még írásbeliségük sem volt, és voltak olyanok, amelyek több ezer éves kultúrával büszkélkedtek. Tehát, hogy két szélső példát mondjak: a csukcsok és az örmények. Teljesen nyilvánvaló, hogy minden nép esetében külön kell vizsgálni azt a hatást, amely a másik kultúrával való találkozás során érte. De nem lehet vitás az a tény, hogy például a közvetítő nyelv, az orosz segítségével minden nemzet és nemzetiség mintegy a kultúra, azon belül a világ- kultúra teljességéből meríthetett, s egyúttal ő maga is meg tudta magát mutatni másoknak. Ez alapvetően pozitív befolyással volt a kulturális fejlődés egészére. Azt gondolom, hogy éppen ennek a folyamatnak is köszönhető olyan fenoménok megszületése, mint amilyen például Csingiz Ajtmatov. Ne feledjük, hogy ezt a világirodalmi nagyságot olyan nemzet adta, amely hetven évvel ezelőtt még a törzsi elmaradottság szintjén vegetált. És nem ö az egyetlen példa. A csukcsok olyan kiváló költőt adtak országunknak, mint Rit- heu, a moldáviaiak pedig olyan jeles írót, mint Druce. Talán nem történelmietlen a kérdést feltenni: vajon ha a fejlődés elkülönülten megy végbe, ha a szovjet állam nem törekszik a kulturális fejlődés kiterjesztésére, mindvégig tudatosan és hatalmas anyagi és szellemi erőforrásokat felhasználva, akkor vajon hány évtized, hány évszázad lett volna szükséges, a jelenlegi szint eléréséhez? Azt hiszem, a válasz nem lehet vitás. A nagy októberi szocialista forradalom döntő változásokat hozott az irodalomban, a művészetben is. A kor megszülte a maga nagyjait, azokat is, akik magas irodalmi szintre emelték a nemzeti irodalmakat. Az örmény Jeghise Csarenc, az észt Eduard Vilde és Johannes Semper, az ukrán Panasz Mirnij, a belorusz Jakub Kolasz, a grúz Mihael Dzsa- vahisvili, az azerbajdzsán Rza Raszul, a tad- zsik Ajni Szadriddin, a türkmén Berdi Kerba- bajev - de folytathatnánk a sort más nemzetek és nemzetiségek, népcsoportok nagyjai- val - az októberi forradalom győzelme után - ugyanúgy mint az orosz írók - a szocialista irodalom alakítói voltak, ezen belül pedig az új életforma szószólói. Mindezt tették sajátos írói eszközeikkel, népük történelmi hagyományainak ismeretében. A harmincas évek végén éppen e kor íróit érte a legtöbb vád, s a törvénytelenségek éppen őket sújtották a leginkább. Az SZKP XX. kongresszusának éltető szele kellett, hogy Jeghise Csarenc költészete elfoglalhassa méltó helyét az örmény irodalomban, s hozzá hasonlóan mások életműve is éltető erő lehessen napjainkban. Az önmaguk irodalmát építgető, a folytonosságot megtestesítő nemzeti literatúrák fejlődését is megakadályozta a német fasiszták agressziója. Különösen a nyugati (ukrán, moldva) és az északi országrészeket (belorusz, észt, litván) érte a hatalmas pusztítás, de a kaukázusi köztársaságok népeit is nagy veszteségek érték. Ma már különböző dokumentumok és szépirodalmi alkotások ismeretében mondhatjuk, hogy a hátországnak számító kazah, kirgiz népet is mélyen sújtotta a háború. A legsúlyosabb megpróbáltatások Belorussziát, Ukrajnát érték. A belorusz földön száznyolcvanhat falut perzseltek fel. A hatalmas fasiszta pusztítás természetesen meghatározta a nemzeti irodalmak további sorsát. Nem lehet véletlen, hogy a belorusz irodalom ma élő legnagyobb írója az a Vaszil Bikov, akinek fő témája máig a háború. Műveinek ismeretében egy nép hősi ellenállásának képe bontakozik ki előttünk. A történelem viharában talán még sohasem érte a nemzetet ekkora pusztítás, mint a huszadik század közepén. Bikov és vele együtt mások - Ivan Melezs és Ivan Samja- kin, nyomukban a fiatalabb Alesz Adamovics író és irodalomtörténész - mélyen átérzik ezt a kegyetlen történelmi időszakot, s átvetítik az irodalomba is. Alesz Adamovics például már elhagyta a regényesített elemeket, s mint annak idején Dmitrij Furmanov a Lázadás című regényében, dokumentáris eszközökhöz nyúl. Az 1971 -ben kiadott Hatinyi harangok után nagyszabású dokumentumregényt írt, az Égő falvakat, majd az orosz DanyiH Granyinnal közösen megírták Leiningrád drámáját (ugyancsak egykori és újabb dokumentumok alapján), a Fejezetek a blokád könyvéből (1979) címmel. Újabb műve a háborús irodalom egy jellegzetes ágával, az árulás kérdésével foglalkozik (Büntetóosztagosok), mint ahogy korábban Bikov Az út végében, Raszputyin az Élj és emlékezz!-ben, de felmerül ez a motívum Csingiz Ajtmatov korszakos művében, Az évszázadnál hosszabb ez a nap-ban is. A háború határozta meg az ukrán Otesz Honcsar irodalmi munkásságát. A világháborúban önként jelentkezett katonának, s végigharcolta a háborút. Hírnevét a nagyszabású, önéletrajzi elemeket is tartalmazó Zászlóvivők című regénytrilógiájával alapozta meg, mely a legjobb háborús regények egyike. Megkapó lírai stílusa, finom lélektani rajzának fő motívuma a fasizmus kegyetlensége, s a katonák hősiessége. A trilógia középső könyve, a Kék Duna, Magyarország felszabadításáról szól. 1963-ban Kolomp című regényéért Lenin-díjat kapott. Lírai stílusa keményebbé válik az Emberek és fegyverek című regényében, amelyben egy ifjú pár, a fiatalok tragédiáját írja meg a háború forgatagában. Az ugyancsak ukrán Mihajle Sztelmahra is a háború hatott: elbeszéléseiben és regényeiben az ukrán nép megpróbáltatásait, katonáinak önfeláldozását ábrázolja. Sztelmah nagyszabású regényciklusban írta meg nemzetének höstörténetét a húszas évektől kezdődően a háború utáni időkig (Kiterjedt rokonság). Két jelentős kazah író is írt a háborúról: Szebit Mukanov, aki a Szir-Darja című regényében Kazahsztán népének hétköznapjait ábrázolja a világégés idején, valamint Habib Muszre- pov, aki a Ketten a tüzvonalban című regényében állít emléket a kazah katonáknak. Érdekes ez utóbbi regény indíttatása: a kazah életből kapunk jellegzetes képet. Két fiatal fiú - az egyik árva, a másik szegény család sarja- ábrándozik szebb életről, nehezen illeszkednek be a társadalomba, többet akarnak, új életre vágynak. A háború elsodorja őket is, s a kahaz nép hős fiaivá válnak. Ugyancsak e témakörben alkotott kiemelkedőt az örmény Makertics Szárkiszján, aki Bikowal, Bonda- rewel a háborús irodalom megújítói közé tartozik. A háborúban zászlóaljparancsnok volt. Leszerelése után előbb költőként vált közismertté, majd a próza területén szerzett hírnevet. Az Élet a tűz alatt című regénye (1963) naplójegyzetei alapján született, Akiket a sorsuk ítélt erre és a Katonák és szerelmesek című elbeszélései és kisregényei a háborús dokumentumirodalom értékes alkotásai. A Karo őrmester című regényében Vaszilij Tyorkin örmény társát teremti meg. Az ugyancsak örmény Szero Hanzadján két jelentős műben foglalta össze háborús élményeit: Ezredünk emberei (1950) és Három év és 291 nap (1972). Ez a témája a grúz Konsztantin Lordkipanidzenak, aki több elbeszélésben és kisregényben állít emléket népe hőseinek, ugyancsak azt teszi az üzbég Sarat Rásidova Győztesek című regényében, a lett Vilis Lácis Zúg a vihar és az Új partok felé című regényeiben. Csaknem minden jelentősebb írónak van e témakörből jelentős műve. Ugyancsak gyakoriak a Leninnel foglalkozó művek, a forradalomtörténeti tematikájú alkotások, a szocializmus építésének történetét felelevenítő alkotások. A kirgiz Csingiz Ajtmatov, a mára már méltán világhírű író művészetében a kirgiz nép múltja, jelene, mai gondjai, problémái elevenednek meg. Egy korai kisregényében a polgárháború utáni kirgiz faluba visz bennünket (Első tanító). Drámai tömörség és az időbeni szabad asszociációk jellemzik csaknem minden művét. Műveit szinte lehetetlen néhány mondatban jellemezni. A fehér hajó című regényében a múltba visszanyúló negatív jelenségeket ábrázolja mély átéléssel és szenvedéllyel. A mai kirgiz élet több emberi és társadalmi problémáját villantja fel A versenyló halála című műve. A már említett nagyhatású alkotása, Az évszázadnál hosz- szabb ez a nap a kirgiz nép mintegy száz évét öleli fel, kiváló regényszerkesztési koncepcióval. Előre-hátra kerülünk az időben, mából a múltba, múltból a jelenbe, látjuk a háború kegyetlenségét, a személyi kultusz éveit. A regény egyik drámai motívuma a mankurt- téma, az ember és emlékezetének kísérteties históriája: az az ember, aki felejt, már nem ember. Ajtmatov e művében is rendkívül fontos emberi és erkölcsi kérdéseket tár elénk. Az író munkássága a mai szovjet irodalomnak ahhoz a nagy vonulatához tartozik, amelyet Suksin, Trifonov, Okudzsava, Belov, Kross, Raszputyin neve fémjelez, akik belülről, nagy lélektani átéléssel ábrázolják a múltat és napjainkat. Ajtmatov legújabb műve, a Ve- zeklés is nagy vihart kavart. Hozzájuk kapcsolható az örmény Hrant Matevoszjan, aki kiváló írói és bölcseleti művekben ábrázolja népe hagyományőrző tulajdonságát és a munka szeretetének pozitív programját: A föld idege, a Nemzetséged (1975), Az anya útra kel, hogy megházasitsa fiát (1977), A mi futásunk (1978), Esőfelhők (1982). E csoportba tartozik az azerbajdzsán Csingiz Guszejnov és az észt Vetemaa. Általánosabb érvényű kérdésfelvetések találhatók az örmény Vardgesz Petroszján munkásságában: az ember és a történelem kapcsolata, a nemzedékek kölcsönös viszonya, kulturális és erkölcsi problémák a visszatérő motívumok (A többismeretlenes egyenlet, A néma hegy). Az Elmulasztott esztendő című regényében nemcsak a sajátos és hangulatos elbeszélómódszere dicsérhető, hanem elsősorban a regény gondolati gazdagsága: szinte minden perc hasztalannak tekinthető, amikor nem figyelünk embertársaink gondjaira, bajaira, hagyjuk magunkat sodródni az eseményekkel, s nem harcolunk a magunk igazáért. Az észt Jaan Kross történelmi regényeivel aratott sikert, melyekben népe életét ábrázolja a történelmi sorsfordulók idején (A Menny-kő, 1974; A cár őrültje, 1978). Az avar Raszul Gamzatov elsősorban lírikusként ismert, de a nemrégiben közzé tett kétkötetes önéletrajzi regénye, Az én Da- gesztánom, napjaink legjobb regényei közé tartozik, amelyből a nép jelene, múltja, a változás és a folytonosság kölcsönhatása tárul elénk. A soknemzetiségű szovjet irodalom kiemelkedő alkotói közé sorolható elsősorban a litván Mykolas Sluckis mai tárgyú regényeivel (Létrán az égből, Ádámcsutka, Idegen szenvedélyek), az abház Fazil Iszkander, aki műveiben szülőföldjének színes világát idézi: pásztorokat, kispolgári szemléletű embereket, de szívesen nyúl gyermekkori emlékeihez is, humor, irónia, életteli népi nyelv jellemzi munkáit (Hegyi ösvények, Zöld eső, A tenger ifjúsága, Tiltott gyümölcs). Fazil Iszkander az utóbbi néhány esztendőben szerzett országos hírnevet; a manysi Juvan Sesztalov (Kék vándorutak, Amikor a nap ringatott), aki műveiben ,,népe életformaváltásának megannyi gyötrelmét, az igaz és örök emberi értékeket a régiből az újba átmenteni igyekvő fajtájabeliekről, a lépés- és szemléletváltásra ma még képtelen emberekről“ ír. A csukcs Jurij Ritheu és a moldáviai Ana Lupán ugyancsak bátran nyúlnak aktuális társadalmi és erkölcsi kérdésekhez. D olgozatunkban mindössze utalni igyekeztünk a nyelvek és a művek sokféleségére; a soknemzetiségű szovjet irodalom értékeire. Napjainkban mind nagyobb az érdeklődés a szovjet nemzetiségi irodalmak iránt, amelyek a lenini nemzetiségi politika eredményeképpen tiszteletet parancsoló szellemi értékeket hoztak létre. Érdekes és tanulságos, amit ezzel az érdeklődéssel kapcsolatban Lazar Lazarev mond:- Nyilvánvaló, hogy a fejlődés olyan újabb szakaszába léptünk, amely - főként a kis népeknél és népcsoportoknál - a nemzeti értelmiség megteremtése nélkül, és egyáltalán, a nemzeti kultúra tudatos feltámasztása nélkül nem következhetett volna be. Teljesen természetes, hogy most erőteljes törekvés nyilvánul meg abban az irányban, hogy ezek a sajátos nemzeti vonások és értékek az eddiginél jobban felszínre jussanak, de ami talán ennél fontosabb, hogy beépüljenek a közös, úgy mondanám, össz-szövetségi kulturális alapba. Ezt is a szovjet szellemi fejlődés egyik sajátos jelenségének tekintem. Megint csak Ajtmatovra hivatkozom. A kézikönyvek őt hol orosz, hol kirgiz írónak jegyzik. De föltehetjük úgy is a kérdést: beszélhetünk-e az orosz kultúra fejlődéséről Csingiz Ajtmatov nélkül, Vaszil Bikov nélkül Ritheu nélkül? Ugyanakkor ők mindannyian mélységesen nemzeti írók, eltéphetetlen gyökerekkel! kötődnek a kirgiz, a belorusz, a csukcs kultúrához. Következésképpen nélkülük nem beszélhetünk szovjet kultúráról sem. MÉSZÁROS KÁROLY Nad’a Rappensbergerová: OKTÓBER
