Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-09-18 / 37. szám

I

I

I

I

I

I

I

JAN SUCHL

A hencegő kisegér

A kisegérnek kedve szottyant világot látni. Otthon már semmi sem érdekelte, gondolta hát, körülnéz, hogy s mint járja másutt. Egy szép napon elbúcsúzott nagymamájától és útra kelt.

Gyönyörű verőfényes nap volt, az egérke vidáman bandukolt. Ment, mendegélt, míg egy tóhoz nem ért.- Micsoda hatalmas tó! - szólt az egérke. - De talán mégsem akkora, hogy ne tudnám átúszni.

Beugrott a vízbe és irány a túlsó part. Meg is csodálta saját bátorságát.

Amikor kimászott a partra és visszatekintett, látta, hogy nem is tó, amit átúszott, hanem egy rénszarvas lábnyomában keletkezett pici pocsolya.

Az egérke rágyújtott egy dalra és folytatta útját. Ahogy így mendegélt tovább, egyszer csak egy magas domb aljában találta magát.- Micsoda hatalmas domb! - ámult el a kisegér. - De talán mégsem akkora, hogy át ne tudnám ugorni.

Azzal nekifutott és hopp, máris a másik oldalon volt. El is ámult azon, honnan van ennyi bátorsága.

Amikor egy kicsit megpihent és visszanézett, akkor látta, hogy nem is domb volt, amit átugrott, hanem egy nyúlbogyó.

Vidáman folytatta útját, amikor egyszer csak összetalálkozott egy hatalmas medvével.

Az egérke előbb megtorpant, de aztán összeszedte minden bátorságát és ráripakodott.- Félre az utamból, te medveI - S bizony még taszított is rajta egyet.

A medve valamit dünnyögött és megfutamodott.

Az egérkének majd szétvetette mellét a büszkeség, hogy ilyen bátor és merész.

Amikor visszatekintett, csak akkor látta, hogy nem is medve volt, akit megijesztett, hanem egy szúnyog.- No, már megismertem a fél világot, nekem ennyi elég is - mondta az egérke és hazatért.- Bizony nem sok időt töltöttél a nagyvilágban - fogadta a nagymamája.- Olyan kalandokat éltem át, amilyenekben más egereknek egész életükben sincs részük - hencegett a kisegér.- Ugyan, mik lehettek azok a csodálatos élmények? - kérdezte a nagymama.

A kisegér ekkor mesélni kezdett:- Átúsztam egy hatalmas tavat, átugrottam egy óriási dombot és legyőztem egy félelmetes medvét.

Nagymamája azonban csak nevetett.- Kicsi vagy még, de hencegni, azt nagyon tudsz.

OREL ÉVA fordítása

Mi fűti a Föld mélyét?

urán, a tórium és a 40-es rendszámú kálium. Ezek együttesen is csak igenigen csekély részét teszik ki a földgolyó tömegének, mégis ők tartják tüzesen a belsejét, immár több milliárd éve.

A Napban hidrogénatomok magjai egyesülnek héliumatommagokká, akárcsak a hidrogénbombában. A Föld belsejét ellenben nem egyesülő, hanem1 hasadó atomok fűtik, mint az atomerőműveket.

Három sugárzó anyagról tudunk, amely atommagjainak bomlása közben megállás nélkül melegíti a Földet: az

Az egész Föld mintha egyetlen nagy atomerőmű volna. A földkéreg, szerencsére, jól szigetel: a veszélyes sugárzások hozzánk alig juthatnak el. V. A.

i ii MEGFEJTÉS .

A szeptember 4-i számunkban közölt feladatok megfejtése: hatféle; 98-76+54+3+21. Nyertesek: Gál Róbert, Péterfala (petrovce): Molnár Miklós, Királyhelmec (Král'ovsky Chlmec); Franko Sarolta, Kövecses (Strkovec); Nagy Edina, Nagypaka (Vel'ká Paka); Zsigmond József, Kassa (Kosice).

B000000B0000000000000000000000000000000000B

GARAI PÉTER

A PÖTTYÖS RUHÁM

Mindig pöttyös ruhát szerettem volna, s most kaptam egyet.

Mindenhol piros.

Egy nagy piros pöttyből van.

KÁR

Kár,

hogy a macskámnak farka van, s hogy nem dülled ki szeme, hogy szőrös, és hogy bajsza van, és hogy nem zöld a színe.

Mindez oly kár; régóta már,

hogy békát szeretnék.

Becsaptam egy ajtót.

Azt mondtam neki,

hogy becsuktam, s most ott áll nyitva.

És gondolkozik.

BETÜDOMINÓ

A betüdominóból, ha helyesen olvasod össze, ismert mesecím kerekedik.

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

■

MARAD EGY

Az öt kör közül négy beleillik a nagy ábra lyukaiba. De vajon melyik marad ki?

I

I

I

!

I

,,Navigare necesse est, vivere non et necesse!“ - vagyis: Hajózni szükséges, élni nem szükséges! Ezt a szállóigévé vált kijelentést állítólag a híres római hadvezér, Gnaeus Pompeius tette, akit i. e. 67-ben azzal bíztak meg, hogy az éhező fővárosnak, Rómának szerezzen gabonát. Pompeius parancsnoksága allatt egy flotta vágott neki a tengernek, hogy Szicíliából és Afrikából beszerezze a szükséges élelmet. A visszafelé vezető úton erősen háborgott a tenger, s a hajók kapitányai vonakodtak továbbhajózni. Ékkor mondta volna Pompeius az idézett szavakat, amelyek lelket öntöttek a matrózokba, s a hajók sikeresen be is futottak Ostiába, Róma kikötőjébe.

Jóllehet, Itália az Appennini- félszigeten terül el, három oldalról tenger veszi körül, a rómaiak sokáig nem merészkedtek a vizekre, Az i. e. V-IV. században a görögök, a punok és a rómaiak szomszédságában élő etruszkok

voltak a Földközi-tenger urai. Az egyre erősödő Római Köztársaság azonban fokozatosan tudatára ébredt annak, hogy ha ki akarja terjeszteni a hatalmát, akkor a hajóhadát is fejlesztenie kell. A rómaiaknak természetesen számolniuk kellett a punok és a görögök ellenállásával is, akik nem szívesen osztozkodtak a tengerek fölötti uralmon. Először a punok győződhettek meg a rómaiak erejéről: néhány évtized leforgása alatt végleg megtört a tengeri hatalmuk, s i. e. 146-ban a punok fővárosa, Karthágó (a mai Tunéziában feküdt) eltűnt a föld színéről. A rómaiak egy újítással lepték meg a punokat. Amikor a pun hajók közelébe érkeztek, váratlanul egy csa- póhidat (latinul corvus = varjú volt a neve) eresztettek az ellenséges hajó fedélzetére. A csapó- híd aljába fémkampókat vertek, ezek segítségével a hidat rözgít- hették és a fegyveresek egyszerűen átfuthattak a másik hajóra.

A sikeresen megvívott tengeri

csaták ellenére a rómaiak nem szívesen merészkedtek a tengerekre, bár az egyre terjeszkedő birodalom érdekei szinte kikényszerítették a kereskedelmi és hadiflotta kiépítését és fejlesztését. A rómaiak fokozatosan birtokba vették azokat a kikötőket, amelyeket még a görög és a föníciai gyarmatosítók alapítottak, de maguk is számtalan kikötőt létesítettek. A forgalmasabb kikötőkben, a hajózás biztonságának növelése céljából hullámtö- röket építettek, de módszeresen megszervezték a kereskedelmi

hajózás és áruszállítás irányítását^ is. A kikötőkben ügynökségek és hajózási vállalatok egész sora működött. Ezek mindegyike egy bizonyos célkikötőbe indított hajókat, így az utas vagy a kereskedő abba az irodába tért be, ahol az őt érdeklő útirányba induló hajók ügyeit intézték. A hivatalnokok azt már persze nem tudhatták, hogy egy-egy hajó mikor is indul, hiszen azt a kapitány döntötte el, elsősorban az időjárási viszonyok alapján, de olykor még vallási hiedelmek is befolyásolhatták az időpontot. AmiA kikötőben márciustól novemberig, amíg a hajózási szezon tartott, nagy volt a sürgés-forgás

(Gyökeres György fotoreprodukciója)

kor aztán a kapitány elérkezettnek látta a pillanatot, hírnöke tudatta az örvendetes tényt a kikötőben. Az utasnak résen kellett lennie, mert ha elszalasztottá a híradást, várhatott a következő hajóindulásig. A viszontagságok természetesen nem értek véget a beszállással, sőt ekkor jött még csak a java. Az utasok maguk gondoskodtak az élelmükről, s ha nem hoztak sátrat, akkor pokrócba burkolózva a szabad ég alatt hálhattak a fedélzeten. Ha derült volt az ég és nem fújt viharos szél, akkor még így is elég kellemes volt az utazás, de a hajók lassan haladtak, az időjárás pedig gyorsan változott, így ritkán úszták meg kiadós vihar nélkül. S ha átvészelték az elemek háborgását, még akkor sem érezhették magukat biztonságban, hiszen bármelyik pillanatban felbukkanhatott egy kalózhajó, amelynek tengerészei nem ismertek kegyelmet. Kirabolták, esetleg le is mészárolták az utasokat, jobb esetben rabszolgának adták el őket. Rómában többször is úgy határoztak, hogy felszámolják a kalózokat, de a döntést csak részben sikerült megvalósítani, amint lanyhult az ellenőrzés, a tengeri rablók ismét megjelentek.

LACZA TIHAMÉR

■ IIIIB

■■■■■■■■

■ BE GB ■§ Mi EM Ml

ÚJ!

18

1987. IX.