Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-18 / 37. szám
Gyárfás Miklós Játszom Elkényeztetett fiúcskát látok. Tizedik születésnapjára igazi színházat kér ajándékba a papájától. A papa megkérdezi a gyereket, hogy nem szeretne-e jobban egy hadiflottát vagy egy támaszpontot az Atlanti-óceánon, de a fiúcska bömbölni kezd, hogy neki színház kell. Megkapja a színházat, a hozzá való íróval, színészekkel, rendezőkkel, műszaki személyzettel. Sőt, a lágyszívű apa - jól ismervén a dramaturgiai szabályt, hogy színházasdit csak közönség előtt lehet játszani - telerakatja a kölyök játékszínházát játéknézökkel. Kerül, amibe kerül - gondolja -, ha a gyerek játszani akar, hadd játsszék. A fiú arcát elönti az elégedettség édes mosolya. Először is elveszi a játék- írójától új darabja kéziratát, szépen darabokra szakítja, az eltépett lapokat jól összekeveri, aztán elrendeli a játékszínészeknek, hogy játsszák el. így összevissza? - kérdezik aggodalmasan a játékszínészek.- Igen - ragyog a kisfiú szeme az eredeti elgondolás örömétől.- De így tönkreteszei bennünket, a játékaidat - szól az öszhajú játékíró -, hiszen Így elvész a játékbácsik minden gondolata, összevissza keveredik minden, nincs értelme az egész játéknak.- Annál érdekesebb - feleli a kölyök, és bekergeti játékszínészeit a színpadra. A játékszínészek ide-oda szaladgálnak a színen, olykor kimennek. A gyerek különféle reflektorokból fényt bocsát rájuk. A közönség nem érti, mit akar a kisfiú, de azért tapsol, mert a játékközönségnek az a dolga, hogy tapsoljon a játékszínházban. A gyerek tovább szórakozik. Szétszedi a játékszínészeket, a játékrendezőt, a nézőteret kicseréli a színpaddal, aztán drótot húz az íróba, a játékszínészekbe, a közönségbe, és jókedvűen tovább rángatja őket. Hirtelen egy másik gyereket látok. Ez a kisfijú is tízéves. Atyja e szavakkal fordul a fészerben játszó gyermekéhez.- Nos, Bili, milyen ajándékra vásik a fogad ezen a szép napon? Nézz a szemembe, és felelj bátran, mit szeretnél?- Szavakat - feleli a gyerek.- Szavakat? Miféle szavakat? - kérdezi az apa.- Olyan szavakat, apámuram, amelyekből színházat csinálhatok.- Ej, ej Bili, és ehhez neked csak szavak kellenek?- Igen, atyám, olyan szavak, amelyek nappali világosságot vagy csillagfényes éjt teremtenek ott, ahol a színpadi dobogót felállítom. Már vannak szavaim, amelyekből erdők lesznek, házak, várak, királyi paloták és polgári otthonok. Adjál nekem még sok szót, mert embereket akarok építeni a szavakból. A fiú megkapja, amit kér. Az apjától, a szomszédoktól, az ország minden tájáról hozzák neki a szavakat, királynők,' eredőkerülők, csatangoló katonák, mosóasszonyok, házépítők, elöljárók, komédiások, kocsmárosok. És a gyermek játszani kezd. A szavak építőkockáiból összerakja a hajnalokat és az éjszakákat, Veronát, Ciprust, Athént és a regék szigetét. Sok-sok embert gyúr össze ezekből a javakból, olyanokat, akiket ismer, olyanokat, akik már meghaltak, és olyanokat, akik csak a messzi jövőben fognak megszületni. i Kifelé az állóvízből Az 1986/87-es színházi évad Prágában ... milyen volt, mi újat hozott, és milyen lehetett volna, hogyha...? Az egyetlen mondatban felvetett kérdések és gondolatok talán soknak tűnnek, de ez ne tévesszen meg senkit. A valóságban a prágai - és nemcsak az ottani - színházi életnek sokkal több fájó pontja van. Ezek közül sokat feltárt, és több esetben pontosan diagnosztizált a drámamüvészek szövetségének kongresszusa. A valóság kényszerítette erre. Nagyon sokáig csupán szomorúan megállapítottuk, majd tétlenül - vagy csupán a tárgyalóasztal mellől - szemléltük a dolgok állapotát. Itt és ott felvillant a változtatás szándéka, ám legtöbbször az objektív nehézségekre való hivatkozások között a dramaturgiai gondok (átvételi rendszer) az üzemeltetés (elöregedett és nem megfelelő színházi épületek), a személyzeti kérdések (rendezők hiánya, a fiatalok nem hajlandók vidékre menni) stb. szerepeltek. Nem akarom a felsorolt gondokat kisebbíteni, de ismét megemlítem: hány évadon át emlegetjük mindezeket merész vagy kevésbé merész megfogalmazásban? És az eredmény? A művészeti szövetségek kongresszusainak határozatai sejtetni engedik, hogy színházkultúránk valóságos helyzetével az arra kompetens szervek végre következetesen foglalkoznak, mindenfajta személyes ellenszenv és kapcsolat érvényesítése nélkül, a cseh színházkultúrát szolgálva. Mégis, térjünk vissza Prágába, ahol a .színházaknak az alapvető céljaikon túl kivételes feladataik is vannak, vagy legalábbis kellene, hogy legyenek. Mindazt, amit létrehoznak, minden összetevőjével a lehető legmagasabb szinten kell prezentálniuk. Észre sem vettük, s Prága rég nem színházi centrum. Néhány évad óta a mércét az átlagteljesítmények fölé emelő előadások többsége vidéken született meg. Félreértéseket elkerülve: jó, hogy Gottwaldovban, Brnóban, Plzenben vagy Kladnón kiváló színházak működnek. Azonban annak is természetesnek kellene lennie, hogy a felsorolásba Prága is beletartozzon. Ezzel szemben a főváros elsősorban a tévében sikert arató színészeivel vonzza színházba a közönséget, s kevésbé a nagyszerű előadásokkal. (Bár, ha ebben az értelemben a Vinohrady Színházról esne szó, amely többször is a bírálatok középpontjába került, el kell mondani, hogy éppen az elmúlt évad kényszeríti arra a felháborodott kritikust, hogy álláspontján változtasson.) Ez jó dolog, de az állapotok egészén semmit sem változtat. Egészen sajátos helyzet alakult ki vezető színházunkban, a Nemzeti Színházban. Ez átfogóbb és önálló elemzést kíván majd. Az 1986/87-es évad Prágában ugyanúgy szokványos volt, mint az előző években. Hiba lenne azonban nem említeni néhány valóban kiváló alkotást. Ezek közül alapvetően fontosnak tartom a Vinohrady Színházban megindult változásokat. Az új dramaturgiai alkotóközösség nemcsak azt érte el, hogy a repertoár kétharmadrészét szinte a színészeknek, rendezőknek „testreszabott" darabokból állította össze. Egyben kirángatta a művészeket a veszélyes letargiából és állóvizekből (Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap). Persze a múltban is születtek itt professzionális szintű alkotások, de valahogy hiányzott belőlük a lélek, a vérkeringés, a játék öröme és mindenekelőtt az egyének színházi invenciója. A Vi- nohrady-i társulat ebben az évadban bebizonyította, hogy képes leküzdeni saját sztereotípiáit, s így még a ma érvényes dramaturgiai átvételi rendszerben, vagy más, ún. gátló körülmények között is, valójában nagyszerű színházzá válhat. A Vinohrady Színház nem az egyetlen klasz- szikus repertoárszínház volt Prágában, amely színesebbé tette a színházi életet jellemző szürkeséget. Közéjük tartozott - persze egészen más okokból - a Z. Nejedly Realista Színház is. Ott az előző évadokban figyelemre méltó, sajátos alkotások születtek. Az idei váltakozó eredmények okait a választott darabok összetételében kereshetjük. Ezek egy része a dramaturg igencsak attraktív és izgalmas olvasmánya volt (Lunin), de a nézők többségét (amint ezt az előadások látogatottsága bizonyítja) inkább elriasztotta. így van ez még akkor is, ha Josef Adamira (Lunin) esetében valóban rendkívüli színészi játék részesei lehetünk. Csaknem átlagos évadot tudhat maga mögött az E. F. Burian Színház. Ez is igazolja és bizonyos mértékig felveti a dramaturgiai munka problémakörét. Amikor egy repertoárba bekerül az antik Antigoné, két alapvető feltéteké van szükség: színésznőre és rendezőre. Ha nincs, vagy nem jól ismerem őket, akkor igencsak ingoványos talajra lépek és kockáztatnom kell. Megengedhet-e magának ekkora kockázatot egy színház? Magát és nézőit teszi kockára, de mindenekelőtt a művészetet, az igazi értékteremtést! Ez tanulságként szolgálhat a többi prágai és vidéki színháznak is. Ebben a színházban távolról sem kivételes esetről, vagy évadról van szó. Minden előadásban hatalmas mennyiségű becsületesen elvégzett munka, erőfeszítés anyagiasul. A sikertelenség okozta csalódás fáj, de életet adó is lehet. Feltéve, hogy a hibákból képesek tanulni, s igyekeznek megelőzni azokat. A néhány prágai színházból vett példa nemcsak a tíz hónap aktívumaira, hanem a többéves létező - és növekvő - passzívumokra is figyelmeztet. Különböznek egymástól, és másmás formában jelentkeznek. Minden prágai színházban találhatnánk egy-két előadást, amelynek értékei vitathatatlanok. Mégis, kevés helyen emelik a minőség képzeletbeli mércéjét, amely azonban soha nem jelentheti a jó és a rossz merev megkülönböztetését. A minőség egyben valami újat is jelentsen, valami olyat, amire a színházban rezonál az a kor, amelyben élünk. A színpad nagyszerűsége abban nyilvánul meg, hogy immaginációval, varázslattal, az átváltozással képes létrehozni más művészettel pótolhatatlan értékeket. Ennek az az oka, hogy egyetlen más műalkotás sem szólítja meg a befogadót közvetlenül, itt és most. Nem véletlen, hogy Prágát beragyogta a ma már legendás Juno és A vosz című rockopera. Nem annyira témájával, vagy formájával, stílusával, mint azzal, amiből mind kevesebb jut el hozzánk a cseh színházakba. Ez nem más, mint a magasszintű professzionalitás, a szintetizáló megjelenítés és a színházi érzékenység. Persze nemcsak a Lenini Komszomol Színház lelkesítette fel a prágaiakat. Számos színházi előadást, fesztivált, rendezvényt és találkozót tartottak a hivatalos repertoár-színházakon kívül is, s ezeket nagyszámú nézősereg látta. Nem először és nem véletlenül történt így. Hivatásos, félhivatásos és amatőr színházak ma már kitéphetetlenül részei a prágai színházi életnek, s ezekkel mint fontos jelenséggel számolni kell. Például a tavaly novemberben megtartott ún. Nyitott Színházi Szemle, amelyet a prágai kulturális intézmények rendeztek, érdekes, tanulságos és inspiráló konfrontációt eredményezett mindhárom említett szinháztí- pus csehországi, morvaországi és szlovákiai képviselői között. Rendkívüli érdeklődés kísérte, s véleményem szerint az ún. klasszikus színházak is sokat tanulhattak belőle Persze nem úgy, hogy átveszik módszereiket. A hatalmas lendület szikráit legalább néha villantsák fel nagy színpadjainkon, s így teremtsenek igazi, kortársi színházat. MONIKA VYDROVÁ A szerző írása teljes terjedelemben a Tvorba idei 33. számában jelent meg. „Hiányzik egy tekintet“ Találkozás Igor Vejsadával Ezerkilencszáznyolcvannégy őszén új nevet tanult meg a Győri Balett nézőtábora. A Tabuk és fétisekben egy szép testalkatú, kifejező arcú brnói táncos lépett színpadra: Igor Vejsada. Mozdulataiból áhítat és érzékenység áradt, színészi játéka és stílustiszta előadásmódja több éves győri szerződést sejtetett. A XX. századi misztériumjáték után a Carmina bura- nában és a Boldog lelkekben kapott szerepet, később a Jön a cir- kuszl-ban, a bayreuthi Tannháu- ser-ban, a Boleróbán, a Mechanikus kertben és a Szarvassá változott fiákban. A Jézus, az ember fia nemcsak azért marad emlékezetes számára, mert a balett televíziós változatát az idei Arany Prága fesztiválon is nagy tetszéssel fogadták, hanem azért is, mivel ez volt az utolsó győri bemutatója. Igor Vejsada ugyanis 1986 szeptemberétől ismét Brnóban, a Janá- cek Színházban táncol.- Biztosan unja már a kérdést, én mégis felteszem: miért vált meg a Győri Balettől? Nem lett volna jobb. ha marad még egy kicsit?- Nehéz kérdések ezek. S félek, hogy nem is tudok egyértelmű választ adni rájuk. Nekem a Győri Balett ma is egy páratlan, nagy tehetségű társulat. Egyetlen célom volt, amikor Markó Iván leszerzöd- tetett: szakmailag is, emberileg is a lehető legtöbbet meríteni a hitükből, a megszállottságukból. Ez sikerült. Érzem, hogy sikerült. Megváltoztam. Más lettem. Máshogy gondolkozom és máshogy táncolok, mint korábban. Tisztábban látom magamat is, a táncot is, a világot is. Rájöttem, hogy a titok, a Győri Balett titka voltaképpen a táncosok egyéniségéből ered. Az egyéniség erejéből. A fanatizmusból. Ami nélkül egyszerűen nem megy. Kezdődik a próba, megjelenik Iván, körbeviszi a tekintetét, a szemedbe néz és tudod, hogy akármilyen fáradt is vagy, dolgozni fogsz. Nem neki, neki is. De inkább magadnak. S amíg gyötrőd, újra és újra legyőzöd a tested, a legszebb, a legtisztább, a legérthetöbb mozdulatokat keresed, ott áll melletted Iván, és látod: képtelen beletörődni az idő múlásába. „Ha már nem lehettek olyanok, mint amilyenek voltatok, akkor legalább olyanok legyetek, mint amilyenek igazából vagytok". Ezt szokta mondani. Mert a belső arc kell neki. A táncos igazi énje. A mozdulatnak ugyanis nem a kézben és nem is a lábban, hanem a lélekben, az érzelemben kell megszületnie, amihez teljes önismeret szükséges. Erre Győrben, Iván mellett jöttem rá. S ha belegondolok, mi mindent adott nekem az ott töltött két év, akkor azzal kell kezdenem, hogy megismertem önmagamat. Ez a legfontosabb. Tudom, hogy mennyi van bennem akaratból és kitartásból, megtanultam magyarul, beilleszkedtem egy összeforrott társulatba, megváltoztattam az életstílusomat, s úgy dolgoztam, ahogy ők dolgoznak.- És egyszer csak azt mondta: köszönöm, hazamegyek.- Nem, nem volt ez ilyen egyszerű. Töprengtem, tépelődtem éppen eleget. Nehéz erről beszélni... Én, aki Iván hatására élni is ugyanazzal a tiszta lélekkel akartam, mint amivel a színpadra léGyőr után ismét Brnó- ban (Huszár Tibor felvétele) pék, hovatovább, egyre inkább úgy éreztem: elhanyagolom a családomat. Hároméves lányom ma érzi igazán, hogy apja is van. Mert amíg Győrben táncoltam, alig láttam öt. Ez nagyon bántott. De ha őszinte akarok lenni, ki kell hogy mondjam azt is: nyughatatlan természet vagyok. Nem bírom sokáig egy helyben. Ugyanaz az együttes, ugyanaz a stílus, ugyanaz a filozófia - nekem egy idő után lépnem kell. Amikor szóltam Ivánnak, hogy végleg hazajövök, azt mondta: ,.sajnálom, hogy elmész, de menj, ha érzed, hogy menned kell."- Pontosan egy év telt el azóta... ilyennek képzelte ezt az évet?- Először azt hittem, csak az első hónapok lesznek nehezek. Most úgy érzem: egyre nehezebb. Két táncfilmben kaptam főszerepet tavaly; a Signorina Gioventuban és az Egy asszony árnyaiban, a színházban pedig Mercutiót táncolom a Rómeó és Júliában, a Kék madarat a Csipkerózsiká- ban, a bohócot a Hattyúk tavában. Dolgom van elég, a balettigazgatónk örül, hogy újra itthon vagyok. Gondolatban azonban még mindig Győrben táncolok. Hiányzik egy tekintet... Markó Iván tekintete. Meg Demcsák Ottó és Ladányi Andrea szeme. A hit, az összetartás ereje.- Ezt most úgy mondta, mintha megbánta volna, hogy visszaszerződött Brnóba.- Nem, nem bántam meg. Egyelőre legalábbis nem érzek ilyesmit. Csak sokkal több akaratot, sokkal nagyobb odaadást szeretnék látni mindenkiben, aki itt táncol a közelemben. Ludmila Cserkaszova győri óráin nem lazított senki, ott a reggeli gyakorlatok ugyanolyan fontosak voltak, mint az esti előadások. Ivánnál csak a próba után és az előadás előtt lehetett pihenni, máskor nem. És ez volt a jó. így volt ez rendjén. Meg is fogadtam: ha sikerül a tervem, ha egyszer én is alakíthatok együttest, mindent átadok majd a táncosaimnak, amit Győrből hoztam magammal. SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJSZÚ 1 14 i
