Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-18 / 37. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA ..................................................................................................................................—.......................................................................... 1987. szeptember 18. XX. évfolyam Ára 1 korona Molnár János felvétele F iatal mérnökbarátom mind a mai napig nem adta fel, még mindig bizakodik. Pedig már több mint egy éve kilincsel, telefonálgat minden kézzelfogható, akár csak megalapozott reménykedésre jogosító eredmény nélkül. Megpróbálkozott bejutni szövetkezeti elnökhöz, nemzeti bizottságok tisztségviselőihez, különböző üzemek vezetőihez, de rendszerint nem jutott tovább az előszobánál, az udvariasan mosolygó titkárnőnél... Ha néhol szóba álltak vele, akkor meg közönyös arcokkal, üres tekintetekkel találkozott, s homályos ígéretekkel küldték el, hogy majd utánanéznek javaslatainak, majd hívatják, majd, majd, majd... Ez a fiatalember nem kis horderejű ügy érdekében kopogtat a zárt ajtókon Évek óta figyeli, hogy szűkebb pátriájában, a Csallóközben, különösen a földgáz bevezetése óta egyre nagyobb gondot jelent a szemét. Nincs hol eltüzelni, tárolni, nincs hová hordani, csúfítja a településeket, szennyezi a környezetet, veszélyezteti e táj talán legdrágább kincsét, az ivóvizet. Készültek tervek, vannak elképzelések, hogy mi legyen a sokasodó szeméttel, de fiatal barátunk kételyei ezek ismeretében sem oszlottak el. Meggyőződése ugyanis, hogy a mostani gyakorlatnál és a hivatalos tervezetnél tud jobb megoldást a szemét biztonságos tárolására, sőt hasznosítására. Évek óta levelez külföldi és hazai vállalatokkal, sokféle hasznos és ötletes megoldást ismert a szemét hasznosításával kapcsolatban, tudja, hiszi, hogy ami jó és korszerű a fejlett ipari országokban, vagy néhány cseh kisvárosban, az nem lehet rossz szülőföldjén sem. A tárgyilagosság kedvéért hozzá kell tennem; lehetséges, hogy a fiatal mérnöknek nincs mindenben igaza, elképzelhető, hogy az ifjúi hév kissé elragadta fantáziáját, nem tudom. Az viszont nyilvánvaló, hogy ez a közéleti hevület, és ez a javaslat midenképpen nagyobb megbecsülést, több figyelmet érdemelne az illetékesek részéről. Emlékezzünk csak: hány hasonló esettel, a közömbösség, a legyintés és a leintés hányféle formájával találkoztunk mi is, különböző helyeken. Sajnos még ma is nagyon sok munkahelyen szigorú parancsuralom érvényesül, ahol csak a főnöknek van igaza, ahol nincs apelláta, ahol a gondok és a tennivalók alapos és sokoldalú megvitatása helyett, csak bólogatni szabad, s ahol a lelkesedő embert egykettőre - talán egy életre - lelohasztják, gúzsba kötik a fantáziáját, alkotókészségét. A dresszúra rendszerint már az iskolában, sőt a családban megkezdődik. Mind több otthonban kevés az idő a meghitt beszélgetésre, együttlétre: tévézés, rohanás közben foghegyről odavetett félmondatokkal, asztalon, ajtóban hagyott cédulákkal üzengetünk, parancsolgatunk gyermekeinknek, s nem egyszer durva szavakkal, sőt ütlegeléssel próbáljuk visszataszítani öt a megszokott kerékvágásba csaknem minden olyan alkalommal, amikor valamiképp kissé eltér a megszokottól. Talán nem is rossz, talán nem is haszontalan, amit tenni, mondani akarna, de szokatlan, s idegesítő mindezen elgondolkodni, minderre odafigyelni. Valószínűleg nemcsak az én tapasztalataim, ismereteim szerint ma még nem a derűs iskolák vannak túlsúlyban, hanem a - költővel szólva - bilincsesek, ahol nem öröm, hanem nyűg a tanulás, ahol a kreatív gyermekeket, azokat, akik valamiképpen kilógnak a sorból, akik szüntelenül kérdezősködnek-kíváncsis- kodnak, s akik a matikaórán tudnak például más megoldást is, mint a pedagógus, vagy olykor kételkednek egy-egy magyarázatban, nem nagyon karolják fel, hanem éppen ellenkezőleg: a sok tiltással, rehdreutasítással nehezítik értelmi és érzelmi fejlődésüket. Mégis: minden gond, visszahúzó erő ellenére szerencsére ma is sokan vannak az álmodozók, a bátrak, akik mernek, a kis és nagy közösségekért lelkesedő és tenni is kész személyiségek, akik többet, s újat akarnak, nem elégednek meg a szokvánnyal, a különböző megkövesült formákkal, semmi kedvük langyos állóvizekben, szellemi tunyaságban tengetni napokat, éveket. Sohasem voltak, és - mondjuk ki nyíltan - még ma sincsenek könnyű helyzetben. Mert ugyanúgy, mint a példában említett fiatal barátom, a közönyösség és a bürokrácia falába ütköznek számtalanszor. Jelentések, indoklások tömkelegét kell megírniuk addig, amíg újításaikról, javaslataikról érdemben szót ejthetnek, nem is beszélve arról a gyakran idegeket borzoló, sok energiát fölemésztő labirintusról, amely az ötlet, elgondolás megszületésétől a megvalósításig vezet... S akkor még nem szóltunk a rosszindulatú, helyüket, viszonylagos nyugalmukat féltő főnökökről. Mert sajnos belőlük is sok van, és olykor alaposan meg tudják keseríteni beosztottjaik életét, el tudják venni a kedvüket mindenfajta kezdeményezéstől. Mert nem könnyű népművelőnek lenni ott, ahol az igazgató még takaritónőt sem vehet föl anélkül, hogy ne kérné ki a nemzeti bizottság elnökének a véleményét, s bizony nem fenékig tejfel az élete annak a több millió koronával gazdálkodó közgazdásznak, aki a szövetkezeti elnök tudta nélkül százkoronás megrendelőt sem írhat alá, s lehet-e vajon ott kezdeményezni, alkotóan gondolkodni, ahol a termelési értekezleten még azt is megvitatják, hogy ki kaphat a tervezőmunkához új vonalzót, körzőket és más eszközöket... Társadalmi fejlődésünk olyan szakaszához érkeztünk, amikor különösen szükség van, és egyre inkább szükség lesz azokra, akik szakmai, emberi szempontból képesek és akarnak is új utakra lépni, alkotóan gondolkodni, értelmesen kockáztatni, kezdeményezni, fogékonyak a korszerű módszerek iránt. Ilyen lelkes emberből, mint már említettem, ma sincs kevés. Itt élnek, dolgoznak, tanulnak körülöttünk, sőt az ilyen ember legtöbbször ott szunnyadozik bennünk. Teremtsünk hát olyan éltető légkört, olyan feltételeket, hogy a közösségi célokat szolgáló tudás, tehetség és alkotókészség valóban társadalmunk hajtóereje és mindenhol megbecsült kincse legyen. SZILVÁSSY JÓZSEF AKIK BÁTRAK
