Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-11 / 36. szám
Egy kellemes este Barátom régóta hívott, mennénk már el hozzájuk, töltenénk el együtt egy kellemes estét a lugasban, elbeszélgetnénk ott egy-két pohárka bor mellett, úgy, hogy televízió se zavarna, minthogy a lugasba egyelőre még nem szerelték föl, hordozható készülékük meg nincs. Nemrégiben gondoltunk egyet, meglátogatjuk végre a kedves családot. Fél nyolc felé járt az idő, amikor elindultunk; kicsit sajnáltam a TV-híradót, de üsse kő, most az egyszer. Nahát, ezt is megértük, mondta a barátom, megpillantván bennünket. Micsoda meglepetés, így a felesége, aki mindjárt hozzátette: jókor jöttetek, éppen kukoricát főzök, nemsokára kész. Aztán leültünk, természetesen a lugasban, beszélgettünk, borozgattunk, majd ku- koricáztunk is. Jól éreztük magunkat mindnyájan. Aztán egyszer csak eszembe villant, húsz negyventől Hírháttér, a Verebes-sztorival, ezt nem hagyhatom ki. Évikém, ha bekapcsolnád nekem a tévét... Persze, szívesen. Nem azért jöttünk, mondta a feleségem, még itt sem bírod ki tévé nélkül. Megnéztem a Hírháttért. Visz- szatérve a lugasba, megszólalt a házigazda:- Most én mennék be, ha nem haragusztok. Kokas Ignác festőművésszel lesz egy műsor. Napok óta készülök rá.- Na de uracskám, hogy tehetsz ilyet, végre egyszer eljönnek a Gyuláék, te meg itt hagyod őket.- Csak menj - mondom -, megvárunk. Egyébként valóban kellemes este volt. -bor A lbert Camus Caligulájában ö Helicon, a császár jobb keze, örült parancsok következetes végrehajtója. Knott Várj, míg sötét lesz! című darabjában Mike, a körözött bűnöző. A Bosszúban élettől megcsömörlött Oresztész. Három főszerep, három hősszerep. A színpadon. A Bánk bánban, Szőnyi G. Sándor nemrég bemutatott tévéfilmjében unterman a szó szoros értelmében. II. Endre okos, érző, délceg tanácsosa. Gesztusainak hitele, jelenlétének ereje, alakításának hatása van. Vass Gábor minden szerepéből sajátos arcélü figurát teremt. „A Bánk bán Solomon mesterét kivéve az utóbbi években inkább csak hősöket játszottam. Vonzó vagy visszataszító hősöket. Hiába vártam valami egészen másra, alkatom és megjelenésem megtévesztette a rendezőket. Magas vagyok és fekete, a szemem sötét, a hangom mély, s ha még szakállt is növesztek, egyik királydrámából a másikba sétálhatok. A főiskolán is ez volt... a hösszerepeket rendre rám osztották. Navarra királya nem lehetett más, csak én. Szegeden, ahol öt évet töltöttem, egyetlen egyszer éreztem, hogy borotvaélen táncolok, amikor a Charlie nénjét játszottam. Egy méter nyolcvanhét centivel, szoknyában és neccharisnyában... mit mondjak: vakmerő szereposztás volt. Minden arcrezzenésre, minden mozdulatra úgy kellett vigyáznom, mint soha. Műszempillával, magas sarkú cipőben nagyokat lehet ripacskodni, de nekem az volt a célom, (Sipos Géza felvétele) hogy női ruhában is férfi maradjak. Hogy apró játékokkal teremtsek mulatságos szituációkat. Szegedről a Madách Színházba szerződtem, ahol ugyancsak ,,a hőst" látják bennem. Gorkij Kispolgárok című müvében Nyílt, az egyetemet végzett eszményi férfit formáltam meg. Nyíl pozitív figura, egyértelműen pozitív. Ám ha csak azt veszem észre, s azt hangsúlyozom benne, hogy melldöngetően bátor és optimista, akkor nem biztos, hogy mindent elmondok róla. Mert van egy jelenet a darabban, amikor dühében úgy vágja be maga után az ajtót, hogy na! Vagyis a helyzet kihozza belőle: ő is tud dacos, durva lenni. Nem igaz, hogy nincsenek hibái, tévedései, melléfogásai. ,,A pozitív hős“ is ember, érző, gondolkodó ember, s ha nem az, akkor csak béna, élettelen figura. Hétköznapi hősöket, esetlen embereket talán még nem is játszottam soha, pedig ismerem az élet árnyékos oldalát. Munkáscsaládban születtem, elvált szülők gyerekeként vidéken nőttem fel, annyi mindent láttam, amit nem kellett volna... Egyébként nem voltam otthon ülő jó fiú. A kalandot, az izgalmat, az élet sűrűjét sokkal jobban szerettem, mint a csendet, a nyugalmat. Emlékszem, egyszer csokit loptunk a boltban... a haverjaim ügyesen elisz- koltak, egyedül engem csíptek nyakon. A boltvezető a fülemet tépte, de akkor sem árultam el a többieket. Bent az üzletben sírtam, zokogtam, könyörögtem, hogy eresszen el, de kint, a sarkon már nagyokat nevettem. Kamaszkoromban sorra nyertem a szavalóversenyeket, de hosz- szú volt a hajam, az igazgató sosem volt megelégedve velem, mert nem tudott példaképet faragni belőlem. Egyszer be is hívatott magához, s azt mondta, választhatok: vagy megnyiratkozom, vagy kiteszi a szűrömet az iskolából. Megyek én magam is, feleltem illedelmesen, azzal fogtam a táskámat és hazaballagtam. Anyám egész este bánkódott miattam, s mert megsajnáltam, másnap három centit levágattam a hajamból és visszamentem a suliba. Ilyen voltam régen. Ma már más vagyok. Ma már nem ,.robbantok fel" hidakat, s nem rohangálok nyugtalanul. Egyetlen célom, hogy mindig, mindenhol és mindenben a maximumot nyújtsam. Otthon is, a színházban is, a kamera előtt is. A hazugságtól egyenesen irtózom. De nemcsak az életben - játék közben is. Ki nem állhatom azt a színészt, aki a nyakkendőjét nézi, amikor a partnerét öleli. A színészet exhibicionizmus. Ezzel egyetértek. De nem hiszek az öncélú magamutogatásban. Ha játszom, akkor a figura a fontos. Nem az én arcom, hanem az övé.“ SZABÓ G. LÁSZLÓ Jk m\ tűé m/ydí’ TALÁLKOZÁS VASS GÁBORRAL Két latin-amerikai televízió A mexikói Televisa és a brazil TV Globo Latin-Amerika két legnagyobb televíziótársasága, ez utóbbi a világ negyedik legnagyobb magántársasága. Mindkét latin-amerikai televízió sikerének igazi forrása az úgynevezett tévéregények rendszere. Ezek több száz folytatásból álló sorozatok, amelyekből naponta nyolc-tíz is adásba kerül, heti öt-hat folytatásban, egész nap, de kiváltképp föműsoridőben. Népszerűségük megelőzi az USA híres sorozataiét, amint éppen a Daliásról végzett kutatás mutatta. Az egyszerű történetek nagyrészt az írástudatlan nézők számára készülnek, elterjedtségük és sikerük azonban akkora, hogy ma már a tévéregények a latin-amerikai közkultúra részeivé váltak. Ezeken keresztül gyakran sikerrel folytatható kormányzati kampány is - például a születésszabályozásért vagy az analfabétizmus ellen. Nemzeti-társadalmi szerepük, hogy a tévéregények hatására Latin-Amerika megszűnt az USÁ televíziós és filmiparának korlátlan felvevőpiaca lenni. Ehhez járul két különös szokás, illetve rendszabály: Mexikóban csak a mexikói spanyolt fogadják el a televízió-műsorok nyelveként, így az USA filmjeit is csak Mexikóban lehet szinkronizálni, Brazíliában pedig egyenesen törvény írja elő a hazai szinkronkészítést. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban készült filmek aránya Brazíliá- { ban tíz év alatt 21 százalékkal esett (1972: 60 százalék, 1982: 39 százalék). A két latin-amerikai televíziós mamutvállalkozásnak sikerült tíz év alatt elérnie, hogy a műsorimporttól függetlenül képes létezni, sőt maga is sikeresen exportál műsorokat. Fejlődésük persze igen ellentmondásos, hiszen gazdasági nehézségekkel, amerikai műsorsémákkal egyaránt meg kell küzdeniük. A fejlődő országok többsége számára nem is feltétlenül járható út az, amelyet ők követtek. Latin-Amerika tömegkommunikációjában azonban már komoly tényezőként kell mindkettőt számításba venni. (jk) A televíziózás első nagy teoretikusai már egy emberöltővel ezelőtt felfigyeltek arra, hogy a különféle politikai, társadalmi és kulturális események élő közvetítése során csupán „féloldalas“ ismeretség jön létre az emberek között. Ez alatt azt értették, hogy a „dobozban“ szereplőket mindenki szinte személyesen ismeri, míg ez fordítva nem áll fenn, a kamera túloldalán megjelenők számára aligha lehetnek valaha is személyes ismerősök a képernyő előtt ülök, már csak nagy számuk miatt sem. Ekkor kezdtek először a világ összezsugorodásáról beszélni, az „elektronikus kunyhó“ példáján szemléltetve a jelenséget, de előbb még visszatérve az emberi civilizáció kezdeti szakaszába, amikor kevesen éltek a földön, hogy akár egy nagyobb méretű kunyhóban is elfértek volna az emberek. Akkor még fennállt annak a lehetősége, hogy mindenki mindenkit ismerjen, és hogy a kultúra egységes, mindenki számára egyaránt közeli és érthető legyen. A későbbiekben, ahogy az emberiség szaporodni kezdett, a létfenntartáshoz szükséges vadászterületek kisajátításának következtében egyre inkább eltávolodtak - térben - egymástól az egyes népcsoportok, ez vezetett aztán a sokszázféle kultúra kialakulásához. Viszont a televízió - egészen más körülmények között - a kezdeti állapot kultúraegységesítő szerepét játssza az emberiség történetében. Leszámítva azt a nem éppen elhanyagolható tényt, hogy a civilizáció - ma már bizonyítottan - azonos időben több és egymástól elég távol eső helyen alakult ki, az összehasonlításnak van létjogosultsága. Hiszen nyilvánvaló, hogy a nyelvi és a kulturális különbözőségek az őskori viszonylagos elszigeteltségnek, az egyes népcsoportok gyér érintkezésének következtében jöttek létre. Ez egyébként sok helyen még ma is tetten érhető. Elég csak arra gondolni, hogy a fekete Afrika törzsi társadalmaiban olykor szomszédos települések lakói is teljesen eltérő nyelvet beszélnek a kapcsolathiány miatt. Ide vezethető vissza, hogy Európában is oly sokrétűek a kulturális hagyományok, népszokások és más szellemi termékek - mondák, mondókák, népdalok, hiedelmek, olykor még egy-egy tájegységen belül is. Az információcsere közös kinccsé teheti valamennyit, de egyben egységesítő folyamat kezdetét is jelenti. A televízió évtizedek óta, országot befogó „képességével“ a kultúraátadás leghatékonyabb eszközévé vált, annak minden pozitív és negatív következményével együtt. Pozitívumként említhető az ismeretterjesztésben, a hírtovábbításban és a népi hagyományok közvetítésében vitt szerepe, míg egyértelműen negatívum az, hogy elsorvasztja például a tájnyelveket. Hiszen a tévé olyan nagyhatalom, hogy egy idő után már korszerűtlennek, megmosolyogtatónak tetszhet tájnyelvet használni. Sőt, a pöszén vagy raccsolva beszélő, képzavarokkal beszélő, nyelvi hibákat halmozó riporter, kommentátor, műsorvezető akarva-akaratlanul a nyelvi elszegényedés elő- segítöje, magatartása, viselkedéskultúrája és beszédstílusa ugyanis modellértékű a nézők nagy részének szemében. A televízió hírtovábbító funkciójában elsőrendű szerepe van a nemzetközi hírcserének, amelynek keretében az egyes tagországok naponta rögzítik egymás híranyagát. Ebből válogatják és állítják aztán össze az esti híradók, hírösszefoglalók anyagát. Gyakorlatilag minden tévénéző tökéletesen tisztában Elektronikus kunyhó van azzal, hogy a világ szinte minden .tévéállomása ugyanazokat a híreket közvetíti, legfeljebb más sorrendben és eltérő színezetű kommentárral. Tehát ugyanazok az arcok láthatók minden képernyőn - leszámítva természetesen a belföldi hírek szereplőit. Hasonló helyzet alakult ki az esti fömüsoridőt kitöltő filmek és az ismeretterjesztő műsorok esetében. Élelmes üzletemberek már a tévézés kezdeti időszakában rájöttek arra, hogy , a színvonalasan előállított tévéfilm a legjobban megtérülő beruházások közé tartozik: akár ötven-hatvan országba is eladható vagy ugyanennyi film kérhető érte cserébe az egyes tévétársaságoktól. Ilyenképpen egyetlen alkotás elkészítésével akár ötven főműsoridő kitölthető. Csak úgy kell a tévéfilmet elkészíteni, hogy érdekes, könnyen fogyasztható, tehát eladható legyen. Erre pedig a világirodalom legjelentősebb alkotásainak a feldolgozásai, a hétköznapi emberek problémáival foglalkozó filmek, valamint a krimik a legalkalmasabbak. Annál jobb, ha sorozatban készülnek, hiszen így egy-egy film előállítási költsége alacsonyabb, az áru pedig sokkal kelendőbb. Ennek eredményeképpen születtek meg a nagysorozatok, a többszázéves „szappanoperák“ és a bűnügyi történetek tízezrei. Ha a néző bárhol a világon bekapcsolja a készülékét, egy-két év eltéréssel, de ugyanazokkal az arcokkal találkozik, ugyanazt látja. Ennek a televíziós „körhintának“ a révén járta be a világot a Forsyte saga, a Nyomorultak és a Maigret felügyelő a hatvanas években, a Hosszú forró nyár, Colombo és Derrick a hetvenesekben, míg a közelmúltban Martin Luther King, a Gyökerek, az Onedin család, a Shakespeare összes müveit feldolgozó tévéfilmsorozat, és több, világhírűvé vált csehszlovák sorozat is, köztük a Kórház a város szélén. [Érdemes és tanulságos volt e kérdésben meghallgatni Lucelia Santosnak, a Rabszolgasors című monstre-sorozat főszereplőjének a benyomásait a brazil rabszolgák édes-bús történetének fogadtatásáról olyan, a kulturális hagyományokat tekintve egymástól rendkívül eltérő országokban, mint Portugália, Lengyelország, a Szovjetunió vagy Kína.] Tehát az elektronikus kunyhó hatása nemcsak a hírtovábbításban érvényesül, hanem az esti főműsorok esetében is, hiszen ugyanazok az arcok láthatók szinte minden képernyőn, elöbb-utóbb. Kész csoda lett volna, ha erre a jelenségre nem figyelnek fel a rajzfilmek készítői. A rajzfilm különben Walt Disney óta igazi, -önálló moziműfajjá nőtte ki magát: évente ezrével készülnek ilyen filmek a világban, nagy számban gyártanak középhosszúságú és egész estét betöltő alkotásokat is. A műfaj kínálta fantáziadús megoldások révén kicsik és nagyok kedvencévé vált a rajzfilm. Ennek megfelelően a legkedveltebb tévés produkciók közé tartoznak: sugározzák őket reggel, délután és a kora esti órákban egyaránt. Míg régebben a népmesék tájanként változtak és jószerivel megmaradtak szülőföldjükön, addig ma az eszkimó vagy a tűzföldi kisgyerek, az európai, afrikai és ázsiai óvodás ugyanazoknak a mesefiguráknak a kalandjain szórakozik. Valamennyiük számára egyaránt kedves ismerős Lőlek és Bólék, Tom és Jerry, a tündéri Maja méhecske, Foxi Maxi és Kandúr Bandi. A sor szinte a végtelenségig folytatható, hiszen a rajzfilmek - ha jók - a legkelendőbb exportcikkek közé tartoznak. Tehát a televízió kultúraközvetítő és -közelítő szerepe egyértelmű. Hogy ez műfaji elszegényedéshez, uniformizáló- dáshoz vagy, ellenkezőleg, gazdagodáshoz vezet-e, az többek között a tévés alkotókon és a nézőkön múlik. Annak megállapítása pedig a pszichológusok és szociológusok feladata, hogy mindez pozitív vagy negatív folyamatként értéke- lendő-e. Vitatkozni lehet rajta, de tudomásul venni mindenképpen szükséges. OZOGÁNY ERNŐ ÚJ SZÓ 14 1987. IX. 11. 6 /
