Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-09-04 / 35. szám

y» J* Joan Eicken Születésnapi csodák Minden gyerek türelmetlenül várja a születésnapját, amikor megaján­dékozzák, összegyűlnek barátai, és mindenki vidám. Jeanette születés­napja egy kicsit szomorú volt. Mégpedig azért, mert a mama elment a nagymamát ápolni, a papa pedig munkába indult. Ő mozdonyvezető, aki messze-messze viszi a vonatot. Mielőtt elment, ünnepi vacsorát tálalt Jeanette elé, aztán lefektette őt.- Légy okos kislány! - mondta. - Hunyd be a szemed és aludj! Mire felébredsz, már reggel lesz, akkorra én is hazaérek. A papa elment. Jeanette engedelmesen behunyta a szemét. Aztán kinyitotta, mert nem szeretett egyedül lenni.- Milyen kár, hogy mines kivel játszani! - sóhajtotta. Ekkor az ajtó mögül furcsa hangot hallott, top-top, slop-slop, tuk-tuk. Kiugrott az ágyból és lábujjhegyen az ajtóhoz ment. És mit látott? az új könyvek, amelyeket a papától kapott, kinyíltak, s a mesehősök ott sétálgattak a szobában. A tündérek kecskebakot ugrottak és bemásztak a tálalóba. A sellök a fürdőkádban úszkáltak, a pingvinek parfét ettek a hűtőszekrényből, a fókák a konyhai mosogatóban pancsoltak.- Hát ti miért jöttetek ki a könyvekből? - kérdezte Jeanette.- Meglepetést akartunk szerezni neked, mert tudtuk, ma van a szüle­tésnapod. Jeanettnek még soha nem volt ennyi barátja, ilyen vidám társaság, önfeledten játszani kezdett velük.- Hát én senkinek nem kellek? - hangozott egy panaszos hang. A kislány egy nagy bajuszú, hosszúirrkú tigrist pillantott meg.- No, várjatok csak, mind elkaplak termeteket. Ijedten futkárezni kezdtek a pingvinek, fókák, tündérek.- Menj vissza a könyvedbe! - kiabálták- Én vagyok a világon a leggyorsabb. Ha kiengedtek az utcára, nem foglak el benneteket.- Rendben van! - mondta a tigrisnek Jeanette de én is veled megyek, hogy ne rakoncátlankodj.- Akkor ülj a hátamra és legyezgess engem! - kérte a tigris. Jeanette felült, s villámgyorsan végigszáguldottak a városon. Talál­koztak egy emberrel, akinek a szél lesodorta a kalapját. A tigris elcsípte, és visszaadta az embernek. Majd egy síró kisfiú futott feléjük. Nagy sárkány üldözte. A tigris öt is a hátára ültette és hazavitte. A sárkány még üldözte őket egy darabon, de belátta, ilyen gyors tigrissel nem bírja a versenyt. Ekkor Jeanette meglátta a vonatot, melyet a papája vezetett.- Gyerünk gyorsan haza, a papa keresni fog, ha előbb ér haza.- Ne félj! Az ilyen vonat nekem meg se kottyan - mondta a tigris. - Csak legyezz szorgalmasan! Folyók, tavak, erdők, hegyek suhantak el Jeanette szeme előtt, míg végre feltűntek az ismerős utcák. A tigris behuppant az ablakon. Bent még mindig vidáman játszadoztak társai.-Gyorsan vissza a könyvekbe! - kiáltotta a kislány mindjárt itt a papa. Majd este játszunk megint. Jeanette mindegyiknek segített visszabújni a könyvekbe. Csak a tigris­sel volt baja. Nagy termete miatt. Aztán bebújt az ágyba és elaludt. Mire ismét kinyitotta a szemét, a papa már elkészítette a reggelit. A kislány megette, aztán a szobába ment a varázslatos könyvekhez. Most minden csendes volt. És ha nem maradt volna egy parányi lábnyom a könyves­polcon, egy kis arany halpikkely a mosdótálon, egy apró tollacska a hűtőszekrényben, szőröcskék a kandallón, Jeanette soha nem hiszi el ami vele történt tegnap este a születésnapján. ÁTÁNYI LÁSZLÓ fordítása MEDDIG MEHETÜNK LE A FÖLD FELSZÍNE ALÁ? A franciaországi Gouffre Ber- ger-barlang kutatóinak 1122 mé­ter mélységig sikerült lejutniuk. A dél-afrikai aranybányászok 4000 méternél mélyebb tárnákat is vájtak. De sokkal lejjebb már nem juthatnak a lenti forróság miatt. Lefelé menet a föld kérge is mind tüzesebb lesz. Az említett aranybányák igen szerencsés fekvésűek, de még ott is 8-10 fokkal nő a meleg minden 1000 méteren. Másutt átlagosan 30 fokkal; 3000 méter, vagyis há­rom kilométer körül már eléri a 100 fokot. Ez nehezíti a kutató mélyfúrá­sokat is; tíz kilométerig sem könnyű lejutni a fúrófejekkel. Húsz kilométerig lehatolni: egye­lőre a jövő reménye. Pedig hol van ez a 6370 kilométerhez?! V. A. UDUD ISTVÁN: HANGYA Nekünk senkivel nincs bajunk, ne bolygasd, kérlek a bolyunk. Minden vagyonunk itt ez a halom, no meg a példás hangyaszorgalom MEGFEJTÉS Az augusztus 21-i számunk­ban közölt feladatok megfejtése: 62 m; retek, keret, kert, teke, erek, terek (például). Nyertesek: Jancsó Szilvia, Farkasd (Vlőany); Horváth Zsuzsanna, Guta (Kolárovo); Majoros Móni­ka, Safárikovo; Németh Katalin, Nagyölved (Veiké Ludince); Ba­logh Tamás, Érsekújvár (Nővé Zámky). Emlékeznek-e a lovak? Régen az öregek sokat meséltek a „kiszolgált“ katonalovakról. Már évek óta a földeken dolgoztak, s mégis, amikor a közelben gyakorlatozó katonák sorakozóra szóló kürtjét meghallották, fejüket felkapva, ekével, szekérrel rohantak árkon-bokron át a trombitahang irányába... Az sem számított ritkaságnak, hogy a vásárról hazatérő, bóbiskoló gazdát épségben a ház elé vitték az utat kitűnően ismerő lovai. Persze, a lovak nemcsak az útvonalat tanulják meg, hanem azt is megjegyzik, hogy mikor, hol kell megállni, sőt még a forgalomra is figyelnek. „ Egy katonalónak állít emléket a Bábolnai harci mén elnevezésű bronzszobor. A napóleoni háborúk idején, 1809-ben a győri csatába vitte el a gazdáját, ahol az a harcban elesett. A ló ezután több napon és éjszakán keresztül bolyongott, amíg soványan, sárosán, legyen­gülve vissza nem ért a bábolnai ménesbe, ahonnan tíz hónappal korábban elindult. De derűsebb történetek is akadnak. Sokáig mosolyogtak egy kisváros jogászán, aki nősülni készült, s hogy a menyasszony családjának tetszését kivívja, vásárolt egy tetszetős lovat, könnyű kocsival. Ezután elvitte a jövendő anyóst és apóst sétakocsikázásra. Alig zötyögtek néhány percig, amikor a kövesút első kocsmájánál a szép ló megállt, majd mintha varázsütés érte volna, könnyű léptekkel folytatta útját. Ezután a másik kocsmánál is ugyanígy tett. Miután ez a jelenet a kisváros szinte minden kocsmájánál megismét­lődött, az anyósjelölt dühösen rángatni kezdte a jövendőbeli após kabátját, hogy azonnal hagyják itt ezt a kocsmatöltelék fiskálist. A menyasszony sírt, a vőlegény pedig tajtékzott a dühtől. Sok időbe tellett, amíg a jámbor jogász be tudta bizonyítani, hogy a ló előző gazdája egy sörkihordó volt. Szidnainé Dr. Csete Ágnes Gondolkodom, tehát... KI KIT VISZ? Dezsőt ketten viszik, Pali fogja a vállát, Jancsi a lábát. Aztán helyet cserélnek, most Jancsi emeli a vállát, Pali pedig a lábánál. Később Jancsi, majd Pali kerül ilyen kényelmes helyzetbe. Hányféle válto­zat lehetséges, ha senki sem marad ki egyik helyzetből sem? VÉGEREDMÉNY Hová keli kitenni három plusz (+) és egy mínuszjelet (-) a számjegyek közé, hogy az egyenlet eredménye végül 100 legyen? 1 I I I I I I I I I I I I I I I I I I í I I I I I I I I I I I I I I I I I I I I I I I Az ókori világ egyik leghatalmasabb és legjobban szervezett birodalmát a rómaiak hozták létre. A császári Róma fénykorában akkora terület fölött uralkodott, amelyen kényelmesen elfért volna fél Európa. A biro­dalom határai északon a mai Nyugat-Né­metország és Anglia területén, délen pedig Afrika Földközi-tenger menti részein húzód­tak. Ugyanaz a személy parancsolt Hispá­niában (ma: Spanyolország) és Pannóniá­ban (ma: Magyarország nyugati fele), Germániában és a Közel-Keleten elterülő Syriában. Ilyen roppant kiterjedésű államot az Itália szívében fekvő Rómából nem volt könnyű feladat irányítani, rátermett hivatalnokok és erős katonaság nélkül nem is ment volna. S még valami kellett hozzá: egy jól kiépített és folyamatosan karbantartott úthálózat. Semmi túlzás nem volt tehát a címül is választott mondásban: ,,Minden út Rómába vezet“, hiszen a birodalom útjai valóban Rómából indultak és oda is irányultak. Az Appenin-félszigeten már a rómaiak előtt is fejlett kultúrájú népek éltek, közülük a leg­nevezetesebbek az etruszkok voltak, akik tulajdonképpen elkezdték az itáliai útháló­zat kiépítését. Amikor Róma leigázta őket, kultúrájukat és alkotásaikat is magáévá tet­te, s az etruszk utak is az egyre jobban terjeszkedő új birodalom szerves részévé váltak. Természetesen ez az úthálózat még korántsem volt olyan, mint amilyennek a ké­sőbb élt történetírók Róma útjait leírják. Az első, mind máig legnevezetesebb múút, a Via Appia építéséhez csak i. e. 310 táján fogtak hozzá, s több évszázadnak kellett eltelnie addig, amíg kialakult az egész Ró­mai birodalmat behálózó utak rendszere. Kezdetben vagyonos magánszemélyek építettek utakat, természetesen nem egé­szen önzetlenül, hiszen birtokaik terményei­nek gyorsabb szállítását kívánták lehetővé tenni, ugyanakkor a köz javára hozott anya­gi áldozatokat különböző, nagy jövedelme­ket is biztosító tisztségekkel jutalmazta a város. Az utakat az építtetöröl nevezték el, s ezek az elnevezések évszázadokkal később is éltek, sót a történetírók jóvoltából mi is ismerjük őket. A múút építése mind anyagi, mind mér­nöki szempontból igényes vállalkozás volt. A rómaiak a lehető legegyenesebb utak építésére törekedtek, ezért gyakran kellett hidakat emelniük, alagutakat fúrniuk, sót sokszor mocsaras területeket is kiszáríta­niuk, hogy elképzelésüket megvalósíthas­sák. Az utakat kellő szélességűre tervezték, hogy elegendő hely maradjon a szembejö­vő forgalomnak is, de legfőképp azért, hogy a hatalmas létszámú katonaság akadályok nélkül vonulhasson, s minél hamarabb cél­ba érhessen. A római útépítők alaposságát és szakértelmét mi sem bizonyíthatná job­ban, mint az a tény, hogy a több mint • A Via Appia szinte átszelte az Appenin- félszigetet. Némely szakasza máig épségben megőrződött. (Gyökeres György fotoreprodukciója) kétezer esztendővel ezelőtt készült utak néhány szakasza mind a mai napig épség­ben fennmaradt és közlekedni is lehet rajta. A római múút - amelyet via stratának neveztek - építése a következőképpen tör­tént. Kijelölték az útvonalat, a kívánt széles­ségben (általában 5-8 m) és mélységben (kb. egy-másfél méter) kiásták a helyét. Legalulra mintegy 30 cm vastagságban ök- lömnyi nagyságú köveket raktak és jól le­döngölték. Erre mésszel kevert kőtörmelé­ket szórtak (vastagsága megegyezett az alatta levő rétegével), ezt is alaposan le­döngölték. A következő réteg durva kavics­ból, kőzúzalékbó! állt, amelyet úthengerrel vagy nyeles bunkókkal addig tömörítettek, amíg teljesen szilárdá nem vált. A széleinél enyhén lejtett, hogy az esővíz elfolyhasson. Sokáig ez volt a múút legfelső rétege, később szabálytalan kőlapokkal is befedték, s a kövek közötti hézagokat kötőanyaggal (caementum) töltötték ki. Ez a „cement“ három résznyi kavicszúzalékból és egy résznyi mészhabarcsból állt. Itália hegyei­ben sok a mészkő, így nem volt nehéz meszet találni. A korabeli leírások szerint ezen az útfelületen olyan simán és zökke­nések nélkül haladtak a kocsik, hogy a kivá­ló természettudós, az idősebb Plinius uta­zás közben még diktálhatott is az írno­kának. Az utak építtetése és javítása már akkor is nagyon költséges volt, ezért többnyire a császárra hárult a kivitelezés gondja. A történészek becslése szerint a teljes ró­mai úthálózat több mint 90 000 km hosszú v0,t LACZA TIHAMÉR I I I I I I I I I I I I I k tm ■ 1987. IX. 4. I

Next

/
Thumbnails
Contents