Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-04 / 35. szám
Szeptember 2-án töltötte be hetvenedik életévét Turczet Lajos, aki csaknem négy évtizede cselekvő részese, alakítója-formálója a csehszlovákiai magyar kulturális és tudományos életnek. Alkotó jelenléte nem csupán tudományos műveinek sorában, tanári generációk felnevelésében, hanem a korszerű és folyamatos irodalomnépszerúsítő, népnevelő tevékenység felvállalásában is realizálódott. A legtöbbet azonban irodalmunk köszönhet neki, különösen a ma legjelentősebb művészi értékeket felmutató idősebb, gyakran derékhadnak nevezett írói generáció alkotói. Odaadó, a szó nemes értelmében elfogult kritikusként, lelkes irodalomszervezőként jelen volt kezdeti lépéseiknél. Pedig eredetileg nem is irodalmárnak készült. Népi-nemzetiségi helyzettudata, a társadalmi elvárások felismerése, humanista műveltsége és irodalomszeretete pályamódosításra késztette. Jogi diplomával tanári állást vállalt, hogy egyre erősödő küldetéstudatának és belső hajlamainak eleget tehessen. Ápolni és terjeszteni kívánta az irodalmat. Diákkorában szépírói ambíciókat melengetett, de társadalmi felelősségérzete a tudományos és kritikai tevékenység felé irányította. Irodalmi tevékenységét kezdettől fogva szolgálatként fogta fel. Olyan - minden alkotóerejét és tehetségét lefoglaló - szolgálatként, amelynek legfőbb lényege a csehszlovákiai magyar irodalom kibontakozásának, fejlődésének sokoldalú támogatása volt. Ezt a szolgálatot eleinte egy sajátos, a kor körülményeihez és követelményeihez igazított, tudatos és következetesen átgondolt kritikusi magatartásban és gyakorlatban valósította meg, melynek főbb jellemzői: a konstruktív hozzáállás, a segítő szándék, a szigorú, de tapintatos bírálat stb. Az irodalmi' alkotásokban mindenekelőtt a pozitívumokat, a hozadékot, az eredményként, a fejlődés jeleként elkönyvelhető mozzanatokat hangsúlyozta. Kifogásai általában építő jellegűek. Nem hallgatja el a fogyatékosságokat, múvészietlenségeket, de mindig kínálja a korrekció lehetőségeit, tanácsokat ad, kiegészíti az írók (és olvasók) poétikai ismereteit. A legrövidebb könyvismertetésben se mulasztja el véleményét a tárgyhoz szakszerűen illő eszmei-politikai, esztétikai, irodalomelméleti érvekkel alátámasztani. Ez a műbírálói alapállás összangban van a Kritikai utóhang című programszerű tanulmányában megfogalmazott kritikusi krédójával: ,,A kritikus az író és olvasó nevetője, és az irodalom tekintélyének védője is. A kritikusnak nem szabad úgy tekintenie az irodalomra, mint valami kasztszerúen szelektáló díszklubra, ahová csak a tökéletesség pedigréjével ékeske- dőket és hibamenteseket lehet be- bocsátani." Alapelveiben, s a rájuk épülő gyakorlatban megnyilvánuló didakticizmust és liberalizmust többen kifogásolták. Az azonban kétségtelen, hogy Turczel Lajosnak meghatározó szerepe volt a csehszlovákiai magyar irodalom felszabadulás utáni kibontakozásában, valódi értékei, tényleges erőviszonyai feltárásában. Pályája első két évtizedében átfogó és rendszeres, az irodalmi élet minden mozzanatára odafigyelő és élénken reagáló kritikai tevékenységet folytatott. Elég belelapozni a korabeli újságokba, azonnal kitűnik, hogy a legintenzívebb kritikai tevékenysége idején - 1955 és 1966 között - ö mondta a legtöbbet, a legkevésbé korrekcióra szorulót a hazai magyar irodalomról. Imponáló rugalmassággal és termékenységgel reagált irodalmunk jelenségeire. Alig akad könyv ebben az időszakban, amelyre legalább egy recenzió erejéig fel nem figyelt. Az általa jelentősebbnek tartott írókról és művekről sokszor a kismonográfia kereteit kitöltő bőséggel szólt. Ezek - Fábry, Egri, Bábi, Duba, Tőzsér, Ozsvald stb. - ma is irodalmunk élvonalába tartoznak. E korszak kritikái az írások mérlegen (1958) és az írás és szolgálat (1965) cimú köteteiben jelentek meg. Turczel Lajos a hatvanas évek (Lörincz János felvétele) második felében fokozatosan felhagyott a kritika rendszeres művelésével. Néhány terjedelmes, felmérő- értékelő összefoglalást, írószövetségi beszámolót, irodalomtudományi ihletésű kritikát, emlékezö-mél- tató alkalmi cikket leszámítva, alig írt irodalompublicisztikai, kritikai vonatkozású munkát. Kutatói figyelme más irányba terelődött. Lényegesen nehezebb, bonyolultabb, de nem kevésbé aktuális feladatok foglalkoztatták. Évekig tartó könyvtári és levéltári kutatásra támaszkodva feltérképezte az első Csehszlovák Köztársaság (1918-1938) kisebbségi magyar társadalmának irodalmi-kulturális viszonyait, fejlődési feltételeit. Imponáló adatbóséggel, értékelő kommentár kíséretében beszámolt a kisebbségi önvédelem politikaivilágnézeti formáiról, az iskolarendszerről, az irodalmi és tudományos élet létformáiról és körülményeiről, a művészetek helyzetéről, az ifjúsági mozgalmakról, az osztályharc kulturális vetületéröl, a sajtó mozgalmas történetéről stb. A Két kor mezsgyéjén címmel megjelenő mű osztatlan kritikai elismerésben részesült. Ez a méreteiben is impozáns mű rászolgált az elismerésre. Turczel e munkájával megteremtette a régóta hiányolt irodalomtörténeti szintézis egyik legdöntőbb feltételét. A szó közhelymentes értelmében hézagpótló müvet, amely nélkül elképzelhetetlen a két háború közötti időszak kisebbségi magyar irodalma és kultúrája mérlegének objektív megvonása. A monográfia méretei, a feltárt anyag gazdasága sem jelenti azonban a kutatás befejezettségét, a téma teljes feldolgozását. Az egyes témakörök, részkérdések további kutatást, most már hangsúlyozottan irodalom- és műközpontúbb megközelítést igényelnek. A Két kor mezsgyéjén megjelenése óta Turczel Lajos ilyen jellegű kutatásokat folytat. Munkásságának folyamatosságát és irodalomtörténeti jelentőségét műfajtörténeti fejlődésrajzok (A csehszlovákiai magyar valóságirodalom; Novellairodalmunk 1919 és 1938 között; A Sarló és a csehszlovákiai magyar szociográfia stb.), az egyes irodalmi jelenségek hátterét és jellegét megvilágító tanulmányok (Hőskor és dilettantizmus; A világtudat és a világhorizont kérdésének felvetése a két háború közti kisebbségi irodalmi életünkben; A nemzeti hagyományok szerepe stb.), sajtó- történeti kismonográfiák (Két háború közötti sajtónk alakulása és megoszlása; Humoros sajtónk 1938 előtt stb ), kapcsolattörténeti összefoglalások (Kisebbségi irodalmunk kapcsolatai a két háború közti magyar- országi irodalommal és sajtóval stb.) jelzik. Kutatói eredményeinek legjavát a Portrék és fejlódésképek (1977) és a Hiányzó fejezetek (1982) című kötetei őrzik. Ezek sorába kapcsolódik bele a napokban megjelenő Tanulmányok és emlékezések című könyve is. Az elmúlt fél évtized kutatói és tanulmányírói eredményeinek legjavát olvashatjuk benne. Az írások ismertek a csehszlovákiai magyar sajtó, különösen az Irodalmi Szemle olvasói előtt. Legtöbbjükben a feltáró és hagyományőrző szándék dominál. Különösen az irodalomkritikának 1918-1945 között és a Magyarok élete és kultúrája a Szlovák Államban című írások számíthatnak a szakmai közvélemény érdeklődésére. Mindkettő hézagpótló jelentőségű, eddig fel nem tárt területről adnak kimerítő tájékoztatást. A kötetbe sorolt két portré (Sziklay Ferenc, Szenes Piroska), valamint Kázmér Ernő, Gyóni Géza, Móricz Zsigmond, Balázs Béla szülőföldünkhöz, irodalmunkhoz fűződő kapcsolatait feltáró írások legfőbb jellemzője ugyancsak az eddig nem ismert összefüggések megvilágításának és értékelésének igénye. A tanulmányok filológiai megalapozottságukkal, módszertani következetességükkel, irodalomtörténeti erudíciójukkal tűnnek ki. Eredményeik számos mozzanata nemcsak a hazai magyar irodalomtörténeti szintézis, hanem az egyetemes magyar irodalomtörténet fontos adaléka lehet. Turczel Lajos új könyvének van azonban egy, a korábbiakétól eltérő sajátossága is. Ünnepi arcképvázlatunk elején említettük diákköri szép- irodalmi próbálkozásait. Ezekre a zsengékre, valamint a gyermekkorra, a szülőföldre, az anyanyelv és a szülőföld kapcsolatára stb. visszaemlékező, szubjektív hangvételű írásokat is olvashatunk benne. A rég elfeledett dolgokat felidéző munkákat a líra melege hatja át. Irodalmunk tudós kutatója amellett, hogy önéletrajzi vonatkozásai feltárásával általános érvényű dolgokat tud elmondani, határozott szépírói erényeket is csillogtat. Vallomásait nem csupán a konkrét mondanivaló, a néprajzi, szociográfiai, dialektológiai, stb. adalék, hanem a megírás művészete, a nem kevés leíró- és ábrázolókészség teszi élvezetes ol- vasmannya.SZEBERÉNY| ZOLTÄN J örge Luis Borges életműve (lezártsága miatt méltán beszélhetünk ilyesmiről) és Umberto Eco világszerte nagy visszhangot kiváltott regénye ,,A rózsa neve“ nem véletlenül kerülnek egymás mellé a kritikai szemmel olvasó ember előtt. A posztmodern alapállás az, ami párhuzamba állítja őket. Persze, ha csak Eco meghatározását vesszük figyelembe - ami szerint a posztmodern hozzállás nem más, mint annak beismerése, hogy a múltat elpusztítani nem lehet, tehát hogy vissza kell kanyarodni hozzá a ma ismeretének birtokában - még nem látjuk, mi az, ami a két szerzőt összeköti. Világosabbá válik a kapcsolat, ha elfogadjuk, hogy ez a visz- szakanyarodás mindig ironikus. Az irónia Eco szerint metanyelvi játék, a ,,valami“-nek mint tartalomnak és a „mintha valami“-nek mint formának az összemosása. A posztmodern tehát annyiban tér el a moderntől, hogy míg az utóbbiban a tartalom és a tényleges mondanivaló fel nem ismerése, esetleg el nem fogadása elkerülhetetlenül magával vonja a mű elvetését, addig az előző esetében lehetséges, hogy játékossága ellenére komolyan vegyük a külső formát. ,,A rózsa neve" annak ellenére, hogy óriási ismeretanyagot görget és tételez is fel az olvasónál, élvezhető olvasmánya a filozófia- és kultúrtörténetben kevésbé tájékozott olvasónak is, mert szerkezetét tekintve nem más, mint egy érdekfeszítő krimi. A játék, amit Eco űz a bűnügyi regény cselekményszövési mintájának filozófikumával és a mögéje rejtett, emberi sorsokat meghatározó „filozófiával“, nem szükséges, hogy nyilvánvalóvá váljon - ez az a kockázat, amit az iróniának mindig magára kell vállalnia. Az irónia, persze, nemcsak az adott mű tartalom - formaviszonyában jelenik meg. Szinte a tagadás tagadását jelenti a múlt két jelenségével, a klasszikussal és a modernnel szemben úgy, hogy megtartja a modern tartalmi újításait, de közben visszanyúl a klasszikus formákhoz, idézőjelbe téve mindkettőt, és az olvasóra bízva, mennyire érti meg és hogyan interpretálja magának a kapcsolatot. Borges is, Eco is páratlan érzékenységgel fejti fel a kétértelműségben rejlő irónia valóság által elvarrt szálait, tehát a ma objektíve adott életérzést foglalják „dialektikus kép"-be (W. Benjamin). írásaik nagyon is mai müvek, mert egybeesnek a lét és a lélek legapróbb rezdüléseivel ugyanúgy, mint gjj £2Ú a mélyben rejlő meghatározó folyamatokkal. Ók ketten a századvég iróniatípusát állítják elénk. Borges inkább a valóság mibenlétével és metafizikai lényegével kapcsolatban, Eco inkább az irodalmi forma szempontjából. A kétértelműség azonban nemcsak játék, hanem a lét szubsztanciális meghatározottsága is lehet. Walter Benjamin szerint a kétértelműség a tétlenség dialektikájának a dinamizmusa - e dialektika képi megjelenése. ,,Ez a tétlenség utópia, a dialektikus kép tehát álomkép. “ Benjamin koncepciójának alapvető gondolata a történelem kettős felfogása: a történelemnek mint valóságnak és mint álomnak az értelmezése. A „dialektikus kép" olyan alakzat, amelyben múlt és jelen „szinkron konstellációban“ találkozik. Amig ugyanis a múlt és a jelen kapcsolódása a mindennapok tapasztalatában egymásra következő események láncolata, addig az álomban szinkronikus. Ez az egyidejűség, sőt, bizonyos fajta időtlenség az, ami Borges novelláiban nemcsak kielemezendő tartalmi meghatá$ A SZÁZADVÉG IRÓNIÁJA Gondolatok két posztmodern íróról rozottság, hanem szembetűnő formai jegy is. Borges mesteri módon ötvözi a jelenségek legaprólékosabb leírását az érzéki valóság elszellemesített és időfeletti konstrukcióival. Nála az univerzum, az ember egyszerre valami és „mintha“. A próféta a borgesi novellában megálmodhat és ezzel létrehozhat egy új embert, de egyben rá kell döbbennie arra, hogy valószínűen őt magát is álmodja valaki. A történelmi esemény egy irodalmi dráma másolata, de az, aki erre rájön, inkább elhallgatja a felfedezését, mert hiszen az elképzelt forgatókönyvben ez volt leírva. Elhallgatja azért is, mert a felismerés kiragadta öt az időből; már nem tudja teljes bizonyossággal, álmod|a-e az eseményt, egyáltalán valóságos élő személy-e ó maga. Eltölti „az a tudással átjárt, megfoghatatlan félelem, amely a metafizika legnagyobb igazsága“ (Borges). A tudásnak ezen a szintjén az igazság kimondása mindig magával vonja a felelősségrevonás veszélyét, valamint azt, hogy esetleg eretnekké válik az ember. Ez teljesen egybecseng Eco regényével kapcsolatban tett kijelentésével: „A középkorról mindenkinek megvan a maga - rendszerint torz - elképzelése. Csak mi, akkori szerzetesek tudjuk az igazságot; ám aki kimondja, máglyán végezheti.“ Ezért is a kétértelműség, amely egyfelől a valóság lényegi összetevője, az emberek meghasonlottsága, másfelől pedig megértés- és kifejezésforma: kommunikációs háttér. Az egyértelműség avíttnak tűnik; a két- vagy többértelmü a divat. A „mintha" jelöli a valamit, sót, néha annak a helyébe lép. Ez nem mond ellent annak, hogy a posztmodern regény vagy novella a valamire kérdez rá. Csakhát át kell rágnia magát a „minthá“-n, már csak azért is, mert az átlagolvasó a „mintha" világában él és ezt fogja fel mondanivalóként is. Ez az irónia az idő egyfajta kezelésében is megnyilvánul: az álomszerűség időtlensége és az emberi lét folyamatossága egybemosódik, egyik a másikat értelmezi, de egyben el is takarja, hogy ezzel is a kétértelműséget erősítse. Alighanem érdekes összefüggésekre derülne fény, ha összevetnénk a posztmodern kétértelműséget például Shakespeare vagy Calderón „az élet álom“ motívumával. Az eltérő társadalom- történeti háttér ellenére ugyanis egy valami azonos: a jelenségek másnak tűnnek, mint amik; sőt, másnak is akarnak látszani. A posztmodernben több a filozófia, mint az első látásra tűnik. Hiszen szinte alaptémája a lét idöisége, valamint az, hogyan lehetséges ennek az idöiségnek a megragadása. Mindkét itt bemutatott szerző ugyan azt állítja, hogy ,, videmus nunc per speculum in aenigmate“ (mert most tükör által homályosan látunk), de ez még nem jelent agnoszticizmust, csak a filozófia mindenkori szkepszisét. A mindennapi hitre alapozott élet- és világszemlélet viszonylagosságát teszi idézőjelek közé. Teszi ezt úgy, hogy közben formálisan nem haladja meg a századvég mindennapiságának horizontját. Ennyiben a posztmodern iróniája nemcsak jelentés, hanem elsősorban viszonyforma is. Feltehető tehát a kérdés, kivel szemben fogalmazódik meg az irónia. Az irodalomtörténet legnagyobb ironikusai mindig az összemberi érdekében vetették harcba a stílus legélesebb fegyvereit, míg itt - úgy tűnik - a megelőző irodalmi forma és az olvasó megállapodott ízlése és világszemlélete a címzett. A posztmondern iróniája tehát arisztokratikusnak tűnik. De csak a korral szinkronban nem lévő befogadó számára. Persze, ez már egy más kérdést vet fel: létezik-e egyáltalán egyidejűség, vagy pedig az egyén léte annyira autonóm és minden pillanat annyira önmagába zárt, hogy az emlékezés maga is csak egy kétségbeesett kísérlet a lét egységének, folyamatosságának a felépítésére? MÉSZÁROS ANDRÁS 1987. IX. 4.
