Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-08-07 / 31. szám
aki nem ismert vereséget „Drága anyám! Van fiad, Kosztya, vannak leányaid is. Remélem, ők nem hagynak el, gondoskodnak rólad a nehéz időkben... A január 9-én kiontott vér bosszúért kiált. A kocka el van vetve, a Rubicont átlépték, utam ki van jelölve... Ne csodálkozz majd semmilyen híren se, amelyet felőlem hallasz. Nem sima út vár rám...“ Ezt a levelet a húszéves Mihail Frunze írta 1905-ben azután, hogy a cári önkény- uralom Pétervárott belelövetett a békés tüntetőkbe. Frunze ott volt a tüntetők között, és életében először megsebesült. De nem a bosszúvágy, nem is a harag vagy a keserűség vezette tollát, amikor ezt a levelet írta anyjának. Elhatározását, hogy a társadalom forradalmi átalakításának göröngyös útjára lépjen, hosszas töprengés előzte meg már akkor, amikor még csak álmodozott Péter- várról, amikor arra készült, hogy beiratkozzon a Műszaki Főiskola közgazdasági fakultására.- Azt kérded, miért éppen a közgazdasági fakultásra? Kedves Kosztya - mondta fivérének gyógyíthatjuk a beteget, de egy év vagy egy hónap múlva éhen hal, meghal a mocsokban, a hidegben, nyomorúságos fészkében! A gyógyítást mélyebben kell kezdeni - még kell változtatni az egész életet, hogy ne legyen szegénység, hogy soha senki se kényszerüljön nélkülözésre... Nem akarom azt mondani magamnak életem alkonyán: „Mi lett jobb a világon az életem eredményeképpen? Semmi? Vagy majdnem semmi?'“ Nem, bele akarom vetni magam az élet sűrűjébe... együtt akarok élni a munkásosztály gondolataival és reményeivel, harcával, és gyökeresen át akarok alakítani mindent - ez az életem célja. Mihail Frunze ehhez a célhoz hű maradt élete végéig, és boldoggá tette az a tudat, hogy így élte le életét, nem pedig másként. A kocka el van vetve 1885-ben született, Oroszország távoli peremén, Pispek városában. Ma ez a város - a Kirgiz SZSZK fővárosa - az ő nevét viseli. Azokban az években kis járási székhely volt, ötezer lakossal, s a földszintes kis vályogházak lakói kiskereskedők, kertészek, kisiparosok voltak. Mihail apja, aki moldovai volt, s parasztcsaládban született, a kisvárosban felcserként dolgozott. Ugyancsak paraszti származású anyja, akinek szülei orosz telepesek voltak, a gyermekek nevelésével foglalkozott. öten voltak testvérek: két fiú és három leány. Az orosz birodalomban a századfordulón ezrével voltak ilyen családok, s ebben a családban nőtt fel az a férfi, aki az életét tette fel arra, hogy ,.gyökeresen átalakít mindent“. De mindjárt az első lépések ezen az úton kis híján az életébe kerültek. Kétszer ítélték halálra, mert részt vett az 1905-ös forradalomban. A második halálos ítélet után két hónapot töltött a siralomházban, ami ritkán fordult elő abban az időben. De nem őrült meg, meg sem őszült - olaszul tanult két Bibliából, az egyik orosz, a másik olasz nyelvű volt. A siralomházba ugyanis csak a Bibliát lehetett beadni. ÍJSXÚ 5 >7. Vili. 7. Az első ítélet után a halálbüntetést négy év kényszermunkára változtatták. Ezt meg- toldották még hat évvel, amelyet a második perben róttak ki rá. Ebből összesen tíz év lett tehát, s a büntetés ideje csak 1920-ban telt volna le. De Frunze 1915-ben megszökött a fegyenctelepröl. Mihail Frunzét a pártban szilárd marxistának ismerték. Szerették bátorságáért, elszántságáért, az ügy odaadó szolgálatáért. Hatalmas sztrájkot szervezett az „orosz Manchesterben ", így hívták akkoriban Iva- novo-Voznyeszenszket, a szövömunkások közép-oroszországi városát. E sztrájk során alakult meg első ízben Oroszországban a munkásküldöttek szovjetje - ez a prototípusa a majdani szovjet állam politikai alapjának, mivel már akkor világos volt, hogy a munkásküldöttek szovjetje a munkások reális hatalma a városban. Frunze a szovjet harci osztagainak parancsnoka volt. Sokat gondolkozott azon, hogy milyenek legyenek ezek az osztagok, és azt írta ,,A harci osztag elsősorban abból a célból alakul, hogy a felkelt nép majdani forradalmi hadseregének magva legyen“. És nem is sejtette ekkor, hogy a felkelt nép e hadseregének majd ő lesz a legfőbb parancsnoka. A parancsnok Mihail Frunze nem szolgált a cári hadseregben, s nem tanulta különleges tanintézetekben a katonai tudományokat. De nem egészen kilenc év alatt nagy utat tett meg: a'felkelt nép egyszerű harcosaként kezdte, s életét a Szovjetunió összes fegyveres erőinek népbiztosaként, mai fogalmaink szerint az ország honvédelmi minisztereként fejezte be. Hogy volt ez lehetséges? „Eleinte nem értettem - írta visszaemlékezéseiben Fjodor Petrov, Frunze harcostársa, a hadsereg forradalmi katonai tanácsának tagja -, hogyan ismerheti ennyire a hadászatot és a harcászatot egy felcser fia, valaki, akinek nincs katonai képzettsége. Olyan érdekesen és mélyen ismertette és elemezte a hadműveleteket, hogy órákon át elhallgattuk volna. Azután megtudtuk: Mihail Frunze könyvekből merítette Mihail Frunze feleségével, Szofjával (Archív-felvételek) a katonai ismereteket, sokat olvasott, s ismereteit tovább gyarapította, amikor az 1905-1907-es első orosz forradalom idején a munkások harci osztagainak kiképzésével foglalkozott." Frunze rendkívül művelt ember volt. Egész tudatos életében állandó társai voltak a könyvek, s különösen sokat foglalkozott hadtörténelemmel. Még betegen, élete utolsó napjaiban is ceruzával a kezében tanulmányozta Ferdinand Foch francia marsall „A hadviselésről“ című könyvét. De elsősorban vérbeli hadvezér volt. És nem véletlen, hogy a polgárháború éveiben, amikor cári tábornokokkal kellett megmérkőznie, a hadseregeinek és frontjainak élén állva nem vesztett el egyetlen ütközetet sem. Különösen markánsan nyilvánult meg e tehetsége Vrangel báró csapataival szemben, amelyek 1920 őszén a Krím- félszigetre behatolni készülő Vörös Hadseregnek útját állták. A „fekete báró“ végnapjai Vrangel tábornoknak - vagy ahogy csa-. patai körében nevezték, a „fekete bárónak" - a hadserege viszonylag kis létszámú volt, mintegy negyvenezer gyalogosból és lovasból állt, de valamennyi fehérgárdista hadsereg közül a leginkább harcképesnek számított. Magas volt benne a tisztek aránya, technikai eszközökkel is jobban fel volt szerelve a többinél. Vrangel alaposan beásta magát a Krímben, fegyverrel és lőszerrel pedig bőségesen ellátták más államok. Az intervenciós államok Vrangelt utolsó reménységüknek tartották a Szovjet-Oroszország elleni harcban, és nem fukarkodtak. Különösen jól kiépített erődítményrendszer fedezte Perekopot, azt a földnyelvet, amely a Krím-félszigetet összeköti a szárazfölddel. Amikor Vrangel már tudta, hogy Mihail Frunze áll majd szemben vele, szemlét tartott csapatai fölött, és parancsában ezt írta: ,,Megszemléltem Perekop erődítményeit, és megállapítottam, hogy a Krím védelmére megtettek mindent, ami emberileg lehetséges. A földnyelvek sebezhetetle- nek. Frunze egész télen rohamozni fogja őket, és vesztébe küldi hadseregét Pere- kopnál.“ Beköszöntött a hideg ősz, hidegebb, mint amilyen szokásos ezen a vidéken. A hőmérő higanyszála 12-15 fok hideget mutatott. A hideg annyira váratlan volt, hogy a szovjet csapatokat nyári öltözékben érte. Nem volt elég élelem, nem volt hely, ahol a harcosok megpihenhettek és felmelegedhettek volna. Egyetlen megoldás volt: az ellenség azonnali szétzúzása. Frunze figyelmesen tanulmányozta a krími hadjáratokról szóló hadtörténeti irodalmat. Ebből kiderült, hogy sok hadvezér, aki észak felől igyekezett betörni a Krím-félszi- getre, kerülte a keskeny - a legkeskenyebb helyen körülbelül 10 kilométer széles - pe- rekopi földnyelv frontális megrohamozását. Ez a földnyelv ugyanis könnyen védhető volt. Hasonlóképpen kerülték a még a tatár uralom idején létesített mesterséges akadályokat, amelyek önmagukban véve is leküzdhetetlenül állták útját a támadó hadseregnek. Frunze terve egyszerű volt. Vrangel védelmének leggyengébb pontja a balszárny volt, ahol tulajdonképpen erődítményekre sem volt szükség, mivel megközelítési útjait jól fedezte a Szivas-tó. De Frunze kiderítette, hogy száraz években és nyugati szelek esetén a Szívás vizei az Azovi-tengerbe áramlanak, és a gázlók kikerülnek a víz alól. Tudta azt is, hogy 1737-ben P. Lasszi vezértábornagy orosz csapatai kelet felől megkerülték a perekopi állásokat, amelyekben a krími kán hadai álltak, 1738-ban pedig, amikor Lasszi újabb hadjáratot vezetett a Krímbe, másodszor is megkerülte a perekopi erődítményeket a Szíváson át, kihasználva azt, hogy a gázlók ideiglenesen járhatóvá váltak. Frunze a tanácskozásra meghívott egy idős helybeli lakost, Ivan Olencsukot, aki az öbölben már régóta sókitermeléssel foglalkozott. Olencsuk részletesen elmondott mindent, amit a Szivas-tó „szeszélyeiről“ tudott, s ezzel megerősítette Frunze elképzelését.- Hajlandó átvezetni csapatainkat a Szíváson? - kérdezte Frunze. - Nem téved el?- A lelkiismeret nem engedi meg, hogy eltévedjek, parancsnok elvtárs... Elvezetem a csapatokat oda, ahová kell. Volt még egy kalauz is, akinek a tanácsát kikérte Frunze: Tkacsenko juhpásztor. De a tanács nem minden, és Frunze elhatározta, hogy személyesen győződik meg arról, mennyire lehet átgázolni a Szíváson. Egy utászcsoport segítségével maga jelölte ki a helyet, ahol csapatainak át kellett kelniük. És csak ezután adta ki a parancsot, hogy csapatai keljenek át a Szíváson, s támadják hátba Vrangel seregét, amely Perekopot védte. Bravúros hadművelet A hadművelet előkészítése igen rövid ideig, mindössze négy napig tartott. 1920. november 8-ára virradó éjszaka a Vörös Hadsereg átkelt a Szíváson. K. Ananyev, az akkori események résztvevője ezt a sok tekintetben döntő éjszakát így írta le: „Teljes csendben ereszkedtek le az ez- redek a vízhez. A nyugati szél kelet felé hajtotta a Szívás vizét. A gázlók ingoványos helyeit még előző este feltöltötték. Köröskörül nyúlós, szürke köd. A hideg csontig hatol. A dermesztő csöndet csak a lovak horkanásai törik meg, időnként fegyver csörren, suttogva kiadott parancsok hallatszanak ... Minél beljebb jártak az ezredek, annál rosszabb volt a gázló, néha-néha kétségbe- sett kiáltozások hallatszottak. Néhányan, akik nem voltak elégge óvatosak és elbámészkodtak, beleestek a vízbe. Lövegek süppedtek bele az iszapba, a lovak megfeszítették minden erejüket, az emberek segítettek nekik... A hideg szél egyre veszettebbül tombolt. A sár rátapadt a rongyos csizmákra, bakancsokra, a csupasz lábakra... Jéghideg kígyóként kúszott be a sós víz a csizmák lyukain, a lábszártekercseken, s marta a feltört bőrt." Vrangelt megdöbbentette a védelem áttörése. Az ellenség nem számolt azzal, hogy ebben az évszakban a Szíváson át tudnak jutni a csapatok, a lovak, a technikai eszközök. Az ütközet harmadik napjának estéjén, amikor a vörös egységek már kijutottak a Krím-félsziget terepszakaszára, Frunze látta, hogy az ellenséges hadsereget az utolsó emberig megsemmisítheti. Éppen ezért rádiótáviratot küldött Vrangel- nek, s ebben javasolta, hogy a fölösleges vérontás elkerülése érdekében tegye le a fegyvert. Megígérte azt is, hogy mindazok, akik megadják magukat, bocsánatot nyernek, akik pedig el akarják hagyni Oroszországot, akadálytalanul külföldre mehetnek. Lenin másnap táviratilag közölte Frunzé- vel, hogy a felajánlott kapitulációs feltételeket engedékenyeknek tartja, de nem érvénytelenítette őket Vrangel azonban nem hallgatott az értelem szavára. Még bízott az intervenciós államok segítségében, és csapatai előtt eltitkolta Frunze felhívását. Ennek ellenére a Déli Front Forradalmi Katonai Tanácsa parancsban kötelezte a Vörös Hadsereg harcosait, hogy „legyenek kíméletesek a foglyokhoz“. A parancsban a többi közt ez állt: ,,A vöröskatona csak az ellenségre nézve félelmetes. Lovagias a legyőzőitekhez. .. “ November 12-én Dzsankoj városba, ahol még két nappal előbb Vrangel báró főhadiszállása székelt, megérkezett Frunze. November 16-án jelentette Leninnek: ,,Lovasságunk ma elfoglalta Kereset. A Déli Front fel van számolva.“ Ezekkel az utolsó perekopi és krími harcokkal véget ért a polgárháború Szovjet- Oroszországban. Mihail Frunze élete végéig azon munkálkodott, hogy növelje a Vörös Hadsereg védelmi erejét, tökéletesítse szervezetét. Fáradhatatlanul hangsúlyozta, hogy ez a hadsereg nem azért fog harcolni, hogy területeket szerezzen, kezet emeljen más nép tulajdonára, hanem azért, hogy megvédje a hazát, ha ellenség támad ellene, hogy biztosítsa az emberek békés munkáját. 1925 októberében halt meg, 40 éves korában. Gyomormútétet hajtottak végre rajta altatással, és a szíve felmondta a szolgálatot. (Szputnyik)
