Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-07-31 / 30. szám
I mm ■■■■■■■ ■ m w Különös misszió J únius elsején, a gyerekek védelmének napján A gyerekek mint béketeremtők feliratú piros pamuttrikókban az ENSZ épületéhez vonultak. Annak a nemzetközi szervezetnek a nevében, amely 21 ország, köztük a Szovjetunió gyerekeit tömöríti, mérföldekre nyúló, nevekkel teleírt vászonsávot bontottak ki. Olyan gyerekek nevét írták rá, akik az agressziónak, a háborúnak estek áldozatul. A sávnak az a darabja, amelyen orosz nevek vannak, több mint egy kilométer hosszú. A második világháborúban elpusztult 20 millió szovjet ember között sok gyerek is volt. Földünk kis lakói ma is pusztulnak. Éhség és betegség pusztítja őket. Meg bombák is. Úgy halnak meg, hogy nem ismerik a meleg otthont, az anyai gyöngédséget, az okos könyveket. Ám a XXI. század küszöbén a gyerekeket nem csupán ezektől a bajoktól kell megvédeni. A világ egy mindenre kiterjedő, szörnyű háború veszélyétől retteg: az atom bábométól. Tele torokkal kell szólnunk az élet védelméről általában, arról, hogy a gyerekeknek joguk van a holnapra. Mert lehet, hogy egyszerűen nem lesz ilyen. A harc a felnőttek dolga, de az utóbbi,években a gyerekek is saját életük védelmére kelnek. Úgy, ahogy tudnak. Plakátokat és képeket rajzolnak, nem egészen hibátlan verseket és elbeszéléseket írnak, kartonra irt jelszavakat akasztanak a nyakukba: ,,A béke híve vagyok! Nem akarok meghalni'“ És egész szívükkel ragaszkodnak ahhoz, aki segít nekik kifejezésre juttatni a háború és az erőszak miatti felháborodásukat, a békés, szép élet iránti heves vágyukat. Ilyen ember Patrícia Montandon amerikai Írónő, újságíró. Ö A gyerekek mint béketeremtők nevű szervezet ügyvezető igazgatója. A szervezet legutóbbi nagy akciója a „ békemisszió" volt. A küldöttségnek mintegy negyven 11-15 éves iskolás gyerek volt a tagja, valamint az őket kísérő felnőttek Kenyából, Indiából, Mexikóból, Új-Zélandból, Norvégiából, a Szovjetunióból, az Amerikai Egyesült Államokból és Japánból. A gyerekek az Oslo — Moszkva - Delhi - Peking - Tokió útvonalat járták be. A Szovjetuniót Alevtyina Fedulova, a Szovjet Nöbizottság elnökhelyettese és Vologya Szenykin leningrádi iskolás képviselte. Ez az utazás nem a szórakozást szolgálta. A gyerekek védtelensége, a felnőttektől való függése egyre hatásosabb érv lesz a béke érdekében. Ha az emberiség úgy dönt, hogy legfontosabb feladata a felnövekvő nemzedékről való gondoskodás, akkor a világ megmenekül. Ez az egyszerű és bölcs gondolat irányítja a békemissziót. Egyébként a gyerekek nem maradnak mindig gyerekek. Felnőnek, és ók veszik kezükbe a világ sorsát. Fontos, hogy jól megértsék, az emberiség fejlődésének egyetlen útja van: a béke és a kölcsönös megértés. Érdemes odafigyelni arra, mit mondtak ennek a szokatlan missziónak a résztvevői, amikor Moszkvában tartózkodtak, és az Úttöröpalo- tában és a központi gyermekkönyvtárban hasonló korú társaikkal találkoztak, illetve a Szovjet Békebizottság sajtókonferenciáján. Anant Madabushi, India: „Meg kell mondanom a nagyhatalmak vezetőinek: A legfontosabb a béke. Ugyanazon a Földön élünk, s csak egy van belőle.“ Ruben Enoksen, Norvégia: „Azt szeretném, ha a világon minden gyerek találkozhatna és összebarátkozhatna egymással. Ehhez viszont béke kell.“ Nallely Zilonen, Mexikó: „Minden embert szeretek, és azt akarom, hogy a világon mindörökre béke legyen." Noha Móri, Japán: „Hirosimában lakom, nem messze a Békeparktól. Most madarak énekelnek és • Találkozás Andrej Gromikóval gyerekek játszanak a fák között, de 42 évvel ezelőtt itt robbant az atombomba, és gyerekek haltak meg - nem akarom, hogy megismétlődjön.“ Hardít Bansil, Kenya: „Gyűlölöm a háborút, és úgy gondolom, hogy a gyerekek elég sokat tudnak tenni azért, hogy soha többé ne legyen.“ • Patrícia Montandon Day le Levinton, USA: „Szeretném, ha lenne jövóm, ha gyerekeimnek is lenne jövőjük, ha mindenkinek lenne jövője.“ Angela Davies, Új-Zéland: „A gyerekeknek nem lenne szabad félniük a holnaptól, a rakétáktól, Szeretném remélni, hogy azok a vezetők, akik készek igent mondani a háborúra, gondolnak majd ránk, gyerekekre is. Hiszen nélkülünk jövő sincs.“ Michelle Alexander, USA: „Egyszer a mama megkérdezett, mit szeretnék játszani. Azt mondtam neki: Békét szeretnék játszani. Aztán csináltam magamnak egy ilyen játékot. Megmutattam Gromiko úrnak, sőt még játszottunk is egy kicsit.“ Vologya Szenykin, Szovjetunió: „Most minden szovjet gyerek a béke könyvét írja: benne vannak verseink, a fogalmazásaink, a rajzaink a békéről. Ha készen lesz, minden állam vezetőinek küldünk belőle egyet. Hadd legyen ott mindegyikük asztalán emlékeztetőül: Mi békében, csak békében akarunk élni.“ Ilyenek növekvő gyermekeink. Felnőttek módjára aggódnak a világ sorsáért. De milyen öröm volt látni ókét a moszkvai Üttöröpalota játéktermében babákkal, varrógépekkel, kis holdjárókkal a kezükben! A Kremlben fogadta őket Andrej Gromiko, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke. A hirosimai Aki Kondo kis földgömböt nyújtott át neki.- Ez a mi bolygónk. De kristályból van. Éppen ezért nagyon törékeny. A világ is az, és mi, gyerekek minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy megóvjuk. Nagyon reméljük, hogy ön segíteni fog nekünk ebben. Andrej Gromiko óvatosan a kezébe fogta a kristálygömböt.- Ti, kedves ifjú barátaim, a legfontosabb kérdést teszitek fel, azt, amivel ma minden embernek, sőt az egész emberiségnek szembe kell néznie. A mi válaszunk - és remélem, hogy ezt a választ magatokkal viszitek, és elmondjátok mindenkinek, akivel találkoztok -: „A szovjet emberek nem kívánnak mást, csak békét, baráti, békés viszonyt minden országgal, köztük az Amerikai Egyesült Államokkal is.“ Úgy gondolom, hogy annak a nemzedéknek, amely az új század hajnalán él majd, a mi nemzedékünktől a legdrágább ajándékot: az atomfegyvermentes világot kell kapnia. (Szovjet lapokból) ISXÚ 5 Érzelmek iskolája Sajnos, napjainkra már kimenteit a divatból a családi albumok. Ugyanígy a levelek is, már aiig-alig írunk egymásnak. Telefon, távíró, video - korunk hírközlő eszközei, gyorsak, s ezzel együtt a kommunikálás illúzióját nyújtják... Véletlenül láttam meg ezt az albumot. Kék selyem kötés, arany díszítés. Jellemző annak a kornak a formatervezésére, amikor ezt a szót még nem is használták. Az album kollégámnak, ltja Grigorjevics Plotkinnak, a Szovjetszkij Szojuz című folyóirat képszerkesztőjének tulajdona. Több mint húsz éve dolgozunk együtt. Először csak egy kép került a kezembe. Egy kicsi, megsárgult felvétel, amely egy karcsú fiatal férfit ábrázolt nyári, a nyakán kigombolt ingben, könnyű, láthatóan vászon nadrágban, mezítlábra húzott szandálban. A szandálok különösen szépek voltak. Tudtam, a felvétel majdnem hetvenéves, a „római stílusú“ kecses szandált pedig mintha most vették volna le egy divatház polcáról. A fényképen a férfi egész külseje valahogy nem kötődött a múlthoz. A fiatalembernek rövid, praktikus frizurája volt, ma ezt úgy hívják, hogy katonamódra megnyírt. A haja nem takarta el kicsit kidomborodó homlokát, amely akaratot sugárzó, erős szemöldökcsontra támaszkodott. Egyenesen a fényképezőgépbe nézett, s ironikusan mosolygott a „kismadárnak“, amely éppen most repült ki az objektivből. Volt benne valami szinészes. Hja Grigorjevics megmondta, ki ez a férfi, és elmondta azt is, családi albumában van még nem kevés felvétel róla. Rábeszéltem öt, hogy hozza be az albumot a szerkesztőségbe. Folytatom a titkolózást, és egyelőre csak annyit árulok el, hogy az Hja Grigorjevics által akkurátusán megőrzött felvételek 1919 és 1922 között készültek a Moszkva alatti Mala- hovkai munkakolóniában. 120 kisfiú és kislány, valamennyien árvák, éltek és dolgoztak itt. Felgyújtott falvakban, a számos frontvonal mentén, olyan házakból szedték őket össze, ahová nem tértek vissza az apák és anyák. Nincstelenek voltak, sehová sem tartoztak, éhesek és mosdatlanok, nem ismertek semmit abból, amit az embernek a gyermekkor ajándékoz. Lapozom az albumot, hallgatom gazdáját, s a régi, életének ma már történelemmé vált egyik szakasza egyfajta társadalmi értelmet nyer. Eszembe jutnak annak az amerikai riporternek a szavai, aki 1919 nyarán tudósította lapját az oroszországi eseményekről. ,,A bolsevikok, úgy tűnik, számítanak valamire. Megmentik a gyerekeiket..."- Malahovka akkor teljes csenddel és el- hagyatottsággal fogadott minket - meséli Hja Grigorjevics. - Három dácsát választottunk ki magunknak lakhelyül. Ezek a nyaralók az elmenekült gazdagokéi voltak. Minden össze volt törve, fel volt forgatva. Mintha hurrikán söpört volna végig a nyaralófalun. Mi, kicsik, különösen féltünk a kóbor kutyáktól, amelyek falkákba verődtek. Emlékszem, egyik tanítónk azt mondta: „Istenem, hiszen ezek nem házőrzők, hanem gazdátlan fajkutyák.“ Ez a 120 fiú és lány, ugyanúgy, mint kortársaik tízezrei, a szó szoros értelmében reménytadó talizmánok voltak a bolsevikok számára. Malahovkában új élet kezdődött. Mindent, teljesen mindent maguknak kellett csinálniuk. Javították a házakat, takarították a szobákat, rendben tartották az utakat és a parkot. Ültettek, vetettek, begyűjtötték és őrizték a termést. Kenyeret sütöttek és főztek. Mosták a fehérneműt és a ruhákat, stoppolták a harisnyákat-zoknikat, fát fűrészeltek és állatokat tartottak, inget-ruhát vasaltak. Figyeltek a tanítókra. Leckét írtak. Olvastak, írtak, számoltak, keresték a térképen a földrészeket és országokat, városokat és falvakat. megtanulták, miért volt az országukban forradalom és mi van a szavak mögött: Szabadság és Haza. Jó tanítóik voltak. Ók is megosztották a munkát neveHjeikkel, de nemcsak ezt tették. Visszaadták a gyerekeknek a gyermekkort, s egyben a fiúk és lányok megkeményedett, szorongó szívébe visszalopták a szellemi felszabadultság melegét. Marc Chagall - az ö fényképét láttam először - rajztanár volt itt. Julij Engel, Szergej Ivanovics Tanye- jev tanítványa zenére oktatta a gyerekeket. Voltak mások is, nem ilyen neves, de nemes- lelkú emberek. A fiatalka tanítónő, Pása Tu- reckaja a kislányok kedvence volt és sok kisfiú titkos szerelme. 1941-ben a fasiszták Minszkben felakaszották... Andrej Voznyeszenszkij költő egyik írásában idézte a malahovkai kolónia egyik neveltjének, I. Fijalkovajának a visszaemlékezéseit. Ö mesélte, hogy 1977-ben, Marc Chagall 90. születésnapjára a volt kolonisták elküldték Párizsba jókívánságaikat volt rajztanáruknak. Azt válaszolta nekik, hogy bár ma híres és gazdag, sosem felejti el Malahovkát és máig emlékszik valamennyi ottani tanítványára. Marc Chagallról irt esszéjében Andrej Voznyeszenszkij a világ képzőművészete kék pátriárkájának nevezte őt. Nem a malahovkai kisfiúk és kislányok kék szemei világítottak a művész vásznain? Mint a haza élő részecskéje, melyet egyetlen lelkiismeretes ember sem képes száműzni leikéből. Ülünk Hja Grigorjeviccsel kis szobájában és hallgatunk. Már átfordítottuk az album utolsó oldalát is. Figyelem a barátomat és azon kapom magam, hogy felmerült bennem egy gondolat, amit egy szóval így neveznék meg: elidegenedés. Az egyik ember elidegenedése a másiktól. Nemcsak a munkában, amiről már sokat írtak a gazdasági szakemberek és a szociológusok is, hanem a mindennapi, személyes életben. Nagyon keveset tudunk egymásról. A pozitív érzelmek kinevelése, kimutatása szinte a felesleges szentimentalizmus szinonimájává vált. Nem kár? Hja Plotkin katona harcolt a finn fronton, a nagy honvédő háború alatt Sztálingrádot védte. Életében sok év keserű, igazságtalanul nehéz volt. Én pedig újra felfedezem magamnak ezt az embert. A retusör vékonyka ecsete eltüntet a fényképről minden feleslegeset. Az apró karcolásokat, pontatlanságokat, fehér foltokat. A legfontosabb, hogy ne változzon meg a felvétel lényege és az ember ábrázolása. Ez a türelmes emberek foglalkozása. Szabad idejében Hja Grigorjevics a Moszkva alatti erdőket járja, öreg fák gyökereit, különleges ágakat gyújt, melyek megmozgatják a fantáziát. Szobrokat készít belőlük. Most neki vannak tanítványai. Tudják-e, hogy Hja Grigorjevics az első rajzórákat a nagy Marc Chagalltól kapta? ALEKSZEJ ADZSUBEJ (Ogonyok) Marc Chagall .VII. 31.
