Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-01-30 / 4. szám
SZOMSZÉDASSZONY- Az új szomszédaink rendkívül rokonszenves emberek - meséli a férjének az asszony. - Képzeld, a férfi minden reggel, kint az ajtóban, hosszú csókot ad a feleségének. Te miért nem teszed ugyanezt?- Mert még nem ismerem... VENDÉGLŐBEN Odahívja a vendég a főpincért:- Maguk mindig ilyen pocsékul főznek?- Nem mindig, csak hetente ötször.- És a további két nap alatt jobbak az ételeik?- Nem, kérem. Akkor zárva vagyunk... GYÖNGÉCSKE Újszülöttet látogat a rokonság. Az egyik megjegyzi:- Szép, szép a gyerek, csak egy kicsit gyöngécske. Mire az apa önérzetesen rávágja:- Gyöngécske? Hát hogy lehetne erősebb három hónapi házasság után? KÉRDÉS Pistike megkérdi az apjától:- Papa, ha nagy leszek, azt tehetem, amit akarok?- Igen, de csak addig, ameddig meg nem nősülsz! TÉLI TÁJAKON Munkatársunkat, Vladimir Pavlíkot a tomboló tél sem riasztotta el: kilépett a zimankós hidegbe. Élményeit, ötleteit örökítették meg az alábbi karikatúrák. HdLiorm tf** a**, Hyr&j. <z FESTŐ A tárlaton egy idősebb férfi megkérdi a művésztől:- Mondja, kérem, miért festi zöldnek az eget és kéknek a rétet? Az ifjú művész öntudatosan feleli:- Mert én ilyennek látom!- Jó, jó, de akkor miért ment éppen festőnek? REVIZOR Kovásznál egyedül ül a vállalat pénztárában. Egyszerre csak beront egy marcona alak, és mellének szegezi a revolverét.- Jaj nekem! - kiabálja ijedten Kovásznál, de a következő pillanatban észreveszi a rabló kezében a pisztolyt, és megkönnyebbülten felsóhajt:- De megijesztett. Már azt hittem, hogy maga revizor! ERDŐBEN A fiú és a leány az erdőben sétálgatnak, összeborulva. Találkoznak az erdésszel, akitől a fiú megkérdi:- Mondja, bátyám, mennyi idő alatt jutunk ki az erdőből?- Vagy fél óra alatt, vagy kettő alatt!- Miért, két út vezet ki az erdőből? Mire az erdész mosolyogva:- Dehogy. Csak attól függ, hogy maguk házasok, vagy pedig szerelmesek ... JEGES ÚT A kis Bonifác nagyon későn ért be az iskolába. A tanító néni kérdőre vonja:- Hát te hol csavarogtál?- Tetszik tudni az úgy volt, hogy mifelénk most borzasztóan jeges az út. Az ember egy lépést tesz előre, és kettőt csúszik vissza!- Hát akkor hogyan tudtál mégis ide érni?- Hát úgy, hogy egy idő után megfordultam és elindultam hazafelé! ELCSÚSZOTT Két üzletvezető találkozik.- Szervusz. Hol voltál, hogy olyan sokáig nem láttalak?- Elcsúsztam valamin, és két évig mozdulni sem bírtam.- Súgd meg nekem bizalmasan, melyik paragrafuson csúsztál el? ÁLDÁS- Doktor úr, azt hiszem, a férjemnek agyérelmeszesedése van! - panaszolja egy asszony a rendelőben. - Órák hosszat beszélek hozzá, és a végén, amikor kérdezek tőle valamit, kiderül, hogy fogalma sincs, miről volt szó.- Ez nem agyérelmeszesedés, asszonyom! - feleli az orvos. - Ez áldás! MINEK Megkérdik egy vénlánytól, mikor szánja már rá magát a férjhez menésre. így válaszol:- Van egy kutyám, amelyik örökké ugat. Egy macskám, az folyton elcsavarog. Egy papagájom, amelyik cifrákat mondogat. A kéményem állandóan füstöl. Minek ide még egy férj? RECEPT- Hát te nem eszel velem, szívem? Nagyszerű lett a mai gomgapörkölted. Hol olvastad a receptjét?- Egy krimiben. FEJLŐDÉS Fiatal házasok új lakásba költöznek. A férfi beszél, a nő hallgat. Ot év múlva az asszony beszél, a férj hallgat. Tíz év múlva mindketten beszélnek, és a szomszédok hallgatják őket... BÖLCS EMBEREK MONDTÁK Nehéz az élet kettesben. Ennél már csak egy a nehezebb: egyedül élni. (Kurt Tucholsky) xxx A szamár ember mindig azt gondolja, hogy mások nem gondolkoznak. (Lessing) xxx Aki panaszkodik, annak valamilyen vaj van a fején. (Bettina von Amin) xxx Új idők új dalokat szülnek. (Alekszandr Biok) xxx Az ember nem vállalhatja egy életen át a felelősséget gyermekeiért. (James Kennawy) xxx A dicséret majdnem mindig többet ér a korholásnál. (Plautus) xxx Uralkodni könnyen megtanul az ember, okosan kormányozni már nehezen. (Goethe) xxx Aki mindenhol jelen akar lenni, az sehol sincs otthon. (Seneca) xxx Az embert leginkább úgy értjük meg, ha a gyermekeket és az állatokat tanulmányozzuk. (Ehm Welk) A Zitatenlexikon című könyvből * fordította: Sz. H. M. A HÉT VICCE Megkérdik Sohanyaitól:- Kik azok, akik elvégzik a hétvégi házadban a javításokat?- A beosztottjaim.- És kik járnak oda hétvégeken?- A főnökeim... M egyek, mendegélek az utcán. Egyszerre a szemembe ötlik valami. Körültekintek - körülöttem csupa komorké- pú ember, borongós arcok. Sehol egy mosoly, sehol egy fénysugár. Mintha éppen temetésről jönnének. Nos, mondom magamnak, ez így nincs rendjén, tenni kellene valamit. Ez így egyszerűen nem mehet tovább. Lehetetlen, hogy az élet ennyire tragikussá váljon. Tüstént nekilátok intézkedni, először is magamból indulok ki. Rámosolygok az emberekre. Ez talán majd egy kicsit felvidítja a kedélyeket. Egy idős nénike tipeg felém. Az évek súlya nyomja vállát, ajka szeglete lebiggyed. Rámosolygok tehát, mégpedig olyan mosollyal, amelyet az írótársadalom érdemes tagjai „jótékony mosoly“ elnevezéssel illetnének.- Maga meg mit vigyorog? Mit képzel, maga sose vénül meg? Szégyen, gyalázat kinevetni egy beteg öregasszonyt! Ez a nem várt fordulat, amely válaszként hangzott el mosolyomra az idős hölgytől, egy pillanatra lehútötte lelkesülésemet. De nem adom fel a csatát, az embereket meg kell tanítani mosolyogni. Épp erre libeg egy csinos kisasszony, jegyzettömbbel francia plasztiktáskájában. Divatos öltözék, kifogástalan arc, frissen hullámosra bodorított haj. Ám festett arca hóval teli, szemeiből jéghegy csillog. Nincs kizárva, hogy éppen sikertelenül próbálkozott valamelyik főiskolai szigorlattal. Talán segíthetnék rajta egy mosollyal. Feléje küldöm tehát bűbájos, szívpezsdítö mosolyaim egyikét.- Tudja mit? Kopjon le. Velem ne szemtelenkedjen! - mosolyomra ez a válasz. Erre bizony le is kopott, el is tűnt a mosoly az arcomról, de csak egy szempillantásnyira. Szembejön velem egy középkorú férfi. A háta görnyedt, aktatáskája nehéz, az arca komor, mintha éppen őt terhelné a felelősség a földtengely elhajlásáért. De az sincs kizárva, hogy nem pendült egy húron kedves igazgatójával, ezért olyan bús. Mosolyomat, amelyet feléje irányítok, igyekszem tehát buzdítóvá sikeríteni. HOCMAN GÁBOR- Magának mi ilyen nevetséges rajtam? Akar egy pofont? Szemtelen alak! - acsarkodóit rám. Lám, ezt is meg kellett érnem. Sértés volna a mosolyom? Szerencsémre, kitartó a természetem. A kérlelhetetlen sorsot továbbra is mosollyal hívom ki magam ellen. Az utcasarkon festett arcú hajadon álldogál. Éppen pillantásra vadászik. Rámosolygok, kedvesen. És - csodák csodája....! "Viszonozza mosolyomat, hozzámlép és...- Szia, kedvesem! Feljössz hozzám? - duruzsolja a fülembe meghitt althangon. Ezúttal az én arcomról fagyott le a mosoly. Volt mit iparkodnom, hogy ebből a helyzetből épp bőrrel kerüljek ki. Ezentúl azonban óvatosabban fogom a mosoly országa felé kormányozni az emberiséget. Most éppen egy rendezett család közeledik felém: a férfi mereven, szótlanul lépdel, az asszony szomorú, a gyerekek meg annyira jóravalók, hogy sírni lehetne rajtuk. Na, mi van, nem sikerült a válóper? Feléjük irányzott »mosolyom megértő, bíztató - szeretne lenni.- Hogy maga mit meg nem enged magának! Fényes nappal, az utcán! Tele pofával röhög itt ránk, hát nincs már magában egy csepp tisztesség sem? A gyerekek előtt! Miért nem hagy minket békén? Menjen az útjára, mert rendőrt hívok! Hiába, az emberiség megváltóinak sose volt könnyű dolguk. De hát megkísérlem én még egyszer, még egyetlenegyszer, utoljára rákényszeríteni valakire a mosolyomat. Egy gyermek tipeg velem szemben. Aprócska, elsős kisdiák, alig bírja cipelni dugig telt iskolatáskáját. Gondterheltnek látszik. Talán éppen elfelejtette, hogyan írják a kis i-t. Szeretettel rámosolygok.- Mi a baja, bácsi? Fáj valamije? Nem? De hát akkor miért húzza el a száját? Mi azt tanultuk, hogy segíteni kell az embereken. Várjon csak, mindjárt hívok egy orvost! Mély lélegzetet vettem.-Tudod mit, kislányom? Ne hívj te semmiféle orvost. Nincs rá szükség, már jól érzem magam. Menj csak szépen haza! - mondtam neki halkan és elindultam jómagam is, komolyan, megkövült arcvonásokkal, mo- solytalanul, saját utamon. Normálisan. Úgy, mint a többi ember.
