Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-06-26 / 25. szám
JOSEF KADLEC Reggel óta nem érezte jól magát. Éjszaka rosszul aludt, félálomban forgolódott az ágyán. Talán azért, mert este eleget ivott, talán mértéktelenül sokat is, az alkohol felkorbácsolta a gondolatait, melyek kuszán örvénylettek a fejében. Miután végre elszenderedett, csöndes, hegyektől körülvett tóról álmodott, ö maga ott állt a tó partján egy meredek sziklaszirten, és a tavat körülvevő erdő elringató esti nyugalmat lehelt magából. A félhomályos égboltot nézve egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egészen alacsonyan egy csapat denevér köröz, az utálatos madarak egyre lejjebb ereszkednek, már a feje fölött csattogtatják szárnyaikat, majd egyenesen neki veszik az irányt, mintha magányos alakja kifejezetten vonzaná őket. Minthogy mást nem tehetett, önvédelemből hadonászni kezdett maga előtt... Ahhoz, hogy elromlott a kedélyállapota, akaratlanul a kollégája is hozzájárult. Amikor véletlenül összetalálkozott vele a villamoson, hunyorogni kezdett rövidlátó szemével, és kíméletlenül odavetette neki:- Rosszul nézel ki. Nem vagy beteg?- Vacakul aludtam - ismerte be. - Furcsa fáradtság telepedett rám.- El kellene menned orvoshoz - tanácsolta neki. Az előadásig már csupán néhány perc volt hátra. Nem kell sietnem, mondta magában, az előadónak joga van hozzá, hogy egy keveset késsen, hogy felkeltse az érdeklődést, hogy tudtára adja hallgatóságának saját fölényét, fontosságát. Az előadóterem az utolsó helyig megtelt hallgatókkal. A levegő sűrű volt, szinte belélegezhetetlen. A sötét, visszafogott zaj mintha a terem egyik végéből a másikba hömpölygött volna. A szűk, bezárt tér kellemetlen érzelmeket keltett benne... Felállt a katedrára, könyökével fáradtan rátámaszkodott a katedra szélére, türelmesen megvárta, mig az észrevehetően gyengülő zaj teljesen el nem ül, és amikor az előadóterem végre elcsendesedett, a megszokott módon belekezdett a magyarázatba. Lassan beszélt, tapasztaltán, minden szót megfontolva, ügyelve rá, hogy meg ne zavarja a hallgatók figyelmetlensége, sem pedig az időnkénti erős fejfájása, melv mind gyakrabban ismétlődött.- Az emberi társadalom keletkezése óta két különböző tendencia uralkodott - éles, kissé remegő hangja már teljes erejével zengett az elcsendesedett teremben. - Az egyik, a korábbi, a létfenntartási ösztönből indult ki s az egoizmushoz, a társadalomellenes törekvésekhez, az egyéni bűntettekhez és az agresszív háborúkhoz vezetett... A másik, az újabb, mely a társadalmi ösztönből eredt, fokozatosan alakította ki azt a tudatot, mely szerint a közös életnek, az egymás kölcsönös támogatásának és az együttműködésnek kétségtelen előnyei vannak, hatást gyakorolt az emberi kapcsolatok elmélyülésére, az egyre nagyobb társadalmi egységek keletkezésére... Már mindkét kezével rátámaszkodott az ingatag szónoki mellvédre, mind jobban érezte a gyomrát egyre erősebben összehúzó görcsöt, szájában a kialvatlanság okozta kesernyés ízt. Mintha a közelgő ájulás kezdené elhomályosítani a tudatát. Félbeszakította a magyarázatot, lelépett a katedráról és sarkig kitárta az ablakot. Az utcáról egyszerre erős zaj csapott az arcába. Az utca túlsó oldalán egy kék halinacsizmás férfi légkalapáccsal lyukakat fúrt a járda kemény aszfaltjába. A járókelők az úttest szélénél, az elrobogó autók közvetlen közelében kerülték ki a légkalapácsos férfit. Az előadónak e pillanatban úgy rémlett, hogy a gyalogosok Julo Polák rajza között felvillant a volt feleségének alakja. Az utóbbi időben elég gyakran látta őt képzeletben ... Amint kiderült, minden alkalommal tévedés volt, hallucináció. Alighanem azért bukkant fel képzeletében oly sűrűn, mert nem volt képes elfelejteni... Behajtotta az ablaktáblát, a mosatlan ablak pamutfüggönyén át így most már nem volt látható a mélyen fekvő utca képe. Visszatért a helyére, hogy folytassa az előadást, ám nem volt képes összpontosítani figyelmét. És ha mégis ö volt? Két hónappal azelőtt ment el tőle, búcsúzás nélkül távozott, nem tudott tovább együtt élni vele. Azóta semmit sem tudott róla. Nem tudta, egyedül él-e vagy valaki mással, vagy visszatért-e a szüleihez. Elválásuk nyilván szükségszerű volt, az együttélésükben állandósult öthónapos diszharmónia után mindketten egyetértettek abban, hogy a házasságuknak nincs jövője, nem folytatható tovább. Tudat alatt mindazonáltal szüntelenül kereste a feleségét, hovatovább egyre inkább nélkülözhetetlen volt számára a jelenléte, napjainak szürke egyhangsúságában fájdalmasan hiányozni kezdett neki...- A tömegkommunikáció korszakában élünk - darálta gépiesen a tanmenet által előírt szöveget. - Az életszínvonal mintái teljesen akadálymentesen terjedhetnek, az univerzális bol- dogságmodell még sohasem volt senki számára ily könnyen hozzáférhető. A boldogságeszmény, mely azokban az országokban keletkezett, ahol a hűtőszekrény és a személygépkocsi fémjelzi a civilizációt, nemcsak az afrikai városokat, Dél-Ázsia túlnépesedett városait, a latinamerikai pampákat árasztja el, hanem hozzánk is mindinkább utat tör. A nagy fogyasztás és a kis gondok, az ellentétek és a kockázatok nélküli lét eszménye, sz erkölcsi felelősségektől mentes sikeres élet eszménye ez... Úgy tűnt fel neki, hogy a diákjai figyelmesen hallgatják magyarázatát, hogy már legyűrték kezdeti szégyenkezésüket és érdektelenségüket. Ezért megpróbálta pontosabban kifejteni nézetét:- Az ilyen életfelfogást általában fogyasztói irányzatnak nevezik. Itt a fogyasztás nem eszköz, hanem végcél. Elhallgatott. Akár egy gyorsított filmen, úgy peregtek le lelki szemei előtt az utóbbi napok élményei. Az üres lakás, mely mindennel el volt látva, ami egy korszerű háztartáshoz szükséges, ám mely most rideg, barátságtalan, riasztó és idegen volt... Ezért egész estéken át nincs odahaza, nem képes egyedül maradni a lakásban, szüntelenül arra gondolni, ami volt... Vajon hogy történhet meg, hogy két ember között, akik valóban szerették egymást, ilyen méreteket ölthet a viszály, a megnemértés? Továbbra is hallotta a légkalapács mind elviselhetetlenebbé váló csörömpölő püfögé- sét, mely a bezárt ablakon is ugyanolyan hangerővel tört át. Mintha egyre közeledne, betolakodna az előadóterembe, s túlharsogná az ö hangját.- A felelősségtől való félelem olyan tényező, mely passzivitáshoz s a harc elkerüléséhez vezet. Míg a felelősség tudatosítása elsőrangú ösztönzője a cselekvésnek. A felelősséget, a társadalommal szembeni kötelességet mindannyian önmagunkkal szembeni felelősségként éljük át... Ismét a nagy szavak, amelyekkel igyekszik leplezni saját belső ellentmondásait, a saját megrendült önbizalmát. Ha képes volna őszinte lenni önmagához és beismerni, hogy maga sem tudja, hogyan tovább, hogyan oldja meg a saját személyes problémáit. Nem képes elrendezni a saját életét. És közben van bátorsága, nem vonakodik tőle, hogy az efféle nemes igazságokkal tömje a hallgatói fejét. Ugyanakkor elnézést kért, hogy a rendelkezésére álló idő letelt, a következő előadáson majd megpróbálja jobban kifejteni és érvekkel is alátámasztani állításait. Megkönnyebbülten nézte, mint ürül ki lassan az előadóterem, hogyan tódulnak a diákok a kijárat felé. Újra kinyitotta az ablakot, feje, mely egyébként is zúgott a kialvatlanságtól és a kimerültségtől, majd megpattant az utca fülsiketítő zajától. Alig vette észre, hogy odalépett hozzá az egyik diákja, s zavartan megszólította:- Docens úr, tulajdonképpen miben rejlik az erkölcsi felelősség lényege? Előbb hallotta a föltett kérdést, mint sem az világosan kivált volna az általános zajból. Odafordult a tanítványához és kémlelve végigjártat- ta tekintetét fiatal arcán. Egyszerű jellegtelen arc volt, melyet akár azon nyomban el is felejthet az ember. Egy pillanatig se habozott, hanem fölényesen azt válaszolta:-Abban, hogy az ember minden körülmények között képes legyen azok szerint az erkölcsi elvek szerint viselkedni, amelyeket elfogadott és magáénak vall... Azután már egyedül maradt az előadóteremben. Az ablakon át hideg levegő áradt be. Világosan érezte, amint a légkalapács éles fémhegye behatolt az agyába, mind mélyebbre és mélyebbre fúródik, s véresre szaggatja fáradt tudatát. KOVESDI JÁNOS fordítása A tavaszi égen tüzesen izzik a nap. A vé' búzatábla zöld vetésében tarka emberi görnyed ingre vetkőzve, kezükben irtópálca. Há arcukon folyik az izzadság, kezükben meg-megr az irtópálca nyele, miközben ajkukat halk szitkok ják el. Hogyne zúgolódnának, hiszen déli tizenkét nem szabad felegyenesedni, mert az ispán sétálgat a hátuk mögött. János bácsi, a parancsolójuk, jól hallotta suttoi kát, szitkozódásukat, tudta az okát is, de nem te semmit... Kénytelen volt ö is kiáltani, ha valame lustálkodni kezdett. Ha másként tesz: még ripakodna az ispán úr, hogy nem tudja a köteless Pedig tudja ő, hogyne tudná, de azt is rég megtai talta, hogy milyen keserves munka a gyomirtás... ezt belátnia az ispánnak is, hiszen kegyetlen n van, csaknem kibírhatatlan... Meg aztán, ha c fiatal, hajlékony derekú gyerekek volnának itt, de öreg anyóka, ősz nagyapa, akik, mire ide < a szomszéd faluból, elfáradnak. Pihenniük kellen ók rögtön munkába állnak. Bizony nem tudja az i úr, hogy ez nem könnyű munka, neki könnyű a rr ból kilovagolni, azután kiabálni itt. Szegény János bácsi eleget bosszankodik: ar ez az új ispán, alig tud a faluban napszámos szerezni, már ismerik az „urat“ s szeretnék mes elkerülni. Dehát élni kell! János bácsi izeg-mc hátra-hátra figyel: nem mozdul-e az ispán? De az kitart, ott őgyeleg a hátuk mögött. Végre a közeli faluból harangszót hoz a szellő. Dél van. János bácsi órája után nyúl a lajbi zseb majd harsányan kiáltja: ebéd! Az irtópálcák egy pillanat alatt a földbe szúrod a meggörnyedt testek kezdenek felegyenesedni, nehezen megy. Fájdalmas nyilallások a derekakb; Mielőtt elindulnának a tábla széle felé, felhan a szigorú parancs: megállni! Mindenki rettegve pi az ispán úrra, aki az óráját nézi. Ráripakodik Jé bácsira: - Maga marha! Hogy meri tíz perccel ti; kettő előtt azt mondani, hogy ebéd?! Dolgozni! János bácsi nem mai gyerek, aki az efféle cick tüsszentéstől is megijed, hallott ó már igazi rib a Kárpátokban, ahol tüzér volt a háborúban. Rá kiabáljon senki, amikor neki van igaza. Meg is 1 a vékony dongájú ispánnak nyomban:- De tekintetes úr, nálam már három perccel éli dél... Az ispán úr nem szokott ilyen hanghoz, csak remeg mérgében, odarohan János bácsihoz, aki I alább egy fél fejjel magasabb nála, kiüti kezéből órát. Azután ideges lépésekkel elindult a lova felé. János bácsit is elhagyta a türelme: méghogy ö óráját csak úgy kiütik a kezéből. Sejtik a körüli állók, mit szeretne mondani... Miközben az őr; felveszi, megismétli, most még hangosabban: ebéc De senki nem mozdul, mindenki az ispán felé tek aki azonban már nem fordul vissza. János bé harmadszor is megismétli: ebéd! Végre elindulnak emberek a tarisznyák felé, miközben János bá ökölbe szorult kezét rázza a távozó ispán felé. Az ispán dühösen ült nyeregbe, s elvágtatott a mi irányába. Útközben még megszidta a vízhordó Iá’ aki az út szélén pihent. Forrt benne a méreg. N régen helyezték ebbe a majorba, nem nagyon isnm még a béreseit, de majd megmutatja ö, csak kezdjenek ki! Talán bizony nekik lesz igazuk? fognak parancsolni neki? No, még csak az kellel De János bácsinak is elég volt, ami történt, h essen jól az ebéd, pedig az anyjuk igen jóízű kru vest küldött a kisebbik lányával, még egy r kolbász is van benne. Húsz éve dolgozik,- a majorban, de eddig senki sem panaszko jé A tizennégyes háborúból comblövéssel került ^ azóta biceg egy kicsit. Volt magtáros, istállófelül .a mostanában meg azt rebesgetik, hogy a föintézö akarja gazdának megtenni... És éppen most kezdec vele ez a... ■ M isa úgy viharzott be a kapun a kerékpárral, hogy az udvaron a tyúkok hangos rikácsolással rebbentek szét. Hirtelen fékezett, leugrott a gépről és bekiáltott az anyjának.- Megyek a tóra!- Napbarnított testén feszült a trikó. Mezítlábas talpát égette a meleg föld, amint a krumpliföldeken át a tó felé igyekezett. Arra gondolt, fürödni kellene egy jót, de a part teljesen üres volt... barátai nem voltak ott. Vagy átúszhatna a túlsó partra... Ekkor vette észre az egyik bokor alján Alekszát. Az öreg sápadt, borostás arcú, szomszéd falubeli ember volt, a felesége régen meghalt, három fia a háborúban maradt, a legkisebb valahol a városban él... Az öreg kissé zavart elméjű, csúfolják is, főként a gyerekek. De csendes, veszélytelen ember. Nemrég kilyukasztották a csónakját és kis híján ö maga is a vízbe fúlt. A csónak elmerült, azóta nem tud kievezni a vízre.- Hé öreg! - kiáltott rá. - Mit csinálsz itt? Aleksz megtalálta a hálóját és megpróbál- ket, a szemébe mintha könny csillant volna.-Oda a csónakom... de a hálót meg kellene nézni... Misa nézte az öreg foltozott katonaingét, a bokájánál összekötött nadrágját.- Elvigyelek?- Jó lenne... Felállt, tekintetében szinte alázat. Elindultak a part mentén, az égerfa cserjésben.- Semmi különöset... nem valami jól megy neki... Misát felbosszantotta a válasz.- Nem igaz! - kiáltott az öregre. - Nem ír! Elfelejtett téged...! Az öreg összerezzent, riadtan nézett a fiúra, majd tekintete a vízre siklott. VASZIL BIKOV A tavon A vízre hajoló lombok alatt Misa megtalálta a keresett csónakot. Az öreg óvatosan lépett bele, leült az aljába.- Arra kérlek, lassan evezz... hogy ne... tudod, én már egyszer... Misa állva evezett, a bottal ellökte a csónakot a parttól, surrogva suhantak a nyílt vízre. Átsiklottak a vízililiomok között, megringatva széles, húsos leveleiket.- No és Oszip... Mit ír? - kérdezte Misa. Tudta, hogy Oszip már legalább két esztendeje nem írt az apjának. Az öreg mégis így válaszolt:- Hogyhogy elfelejtett? Lehet egy apát elfelejteni?- Jó fiú ő... még szalmahajú kis vakarcs volt, amikor már kihozta nekem az ebédet a határba. Aztán leült mellém a fűbe és kérdezgette: mi ez, mi az. Este a vállamon vittem haza. Mire a falu szélére értem, már aludt.- Ej, öreg...!- Ő most is jó gyerek. Csomagot is küldött... cigarettát...- Mikor?-Az írta, fogadd el apa, csak egy kis apróság! Azt is írta, hogy augusztusban hazajön. Szerez deszkát, és rendbehozza a házat...- Úgy, úgy... - Misa tudta, hogy mindaz, amit az öreg mond, nem igaz, csak szépíti a dolgot. De lehet, hogy ő maga is elhiszi. Szelídebben kérdezte:- Pénzt is küldött?- Igen... tulajdonképpen... jól jön egy kis segítség... Ő igazán jó gyerek, csak az emberek beszélnek össze-vissza. Oszip jó fiú, tanult fiú... nem felejti el az apját! Misa azt akarta mondani, hogy nem igaz, amit mond az öreg, de nem szólt, csak még dühösebb lett Oszipra. Elérték a túlsó partot. Itt magasra nőtt fenyőfák nyújtóztak, képük visszatükröződött a vizen. Aleksz megtalálta a hálóját és megpróbálta kihúzni, de nehezen tudott vele bánni. Misa félretolta:- Hagyd, majd én! Könnyűszerrel kihúzta a hálót, a néhány fickándozó koncért a csónak aljába borította.- Nagyon köszönöm, fiam! Sokat segítettél rajtam... t hálálkodott az öreg, és könny csillant meg a szemében. á- Megmondjak mag dezte éles hangon Misa öreget. - A maga csont tűk el... Muszik és én...-Tudom, fiam... azóti Nem beszéltek többet, megzavarta az öreg szel A homokos parton ki kiszállt. A nadrágja szára de nem törődött vele. Kis kös zsákmánnyal, megái- Köszönöm fiam, mé rólad is azt mondják, h< vagy, pedig te jó fiú vagy Misa félrehúzta a szá szokatlan dicséretre.- A csónakot visszavis el, amikor csak akarja... Szétterpesztett lábbal nekifeszítette a rudat a magát.- De azt megmondi megint, tegezve az öregj a városba, megkeresel pofozom! Aleksza csak áll a pal dó csónakot és benne a Oszipot jól felpofozza ANTAI
