Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-01-23 / 3. szám
SCanadábah Alföldi István, a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) művelődési ház vendéglőjének föszakácsa éppen az ebédnek valót készítette amikor felkerestem.- Reggelente fél hétkor vagy néha még ennél is korábban jövök a munkahelyemre, hogy mire a többiek munkába állnak, a földolgozandó húsok már az asztalon legyenek. Kilenc órakor nyitunk, de általában dél körül térnek be hozzánk a legtöbben. Naponta 350-400 ebédet szolgálunk fel, de a nyári turistaidényben nem ritka a félezer adag sem. A hét tagú kollektívának tehát van elfoglaltsága. És Alföldi István is hozzászokott, hogy a konyhában nincs megállás: gyorsan, jól kell dolgozni. Ezt a tapasztalatát nemrégen országhatárainkon túl is hasznosította.- A mi fogyasztási szövetkezetünk egy mesterszakácsot küldhetett a kanadai Vancouverben megrendezett közlekedési és távközlési világkiállításra. Ószintén szólva nem nagy reményt fűztem jelölésemhez, hiszen arra gondoltam, a miénknél sok előkelőbb vendéglő van országszerte és mennyi nálamnál ismertebb szakács főz ezekben. De ezért elkezdtem angolul tanulni a szakkifejezéseket, mert az alapvető nyelvtudás szintén feltétel volt. Prágában vizsgáztunk, és én is a kiválasztottak közt szerepeltem. A család, a feleség és a két fiú időközben próbálta megszokni a gondolatot, hogy az apa egy időre elutazik, örültek is a megtiszteltetésnek, meg aggódtak is a távolság miatt. Április 17-én indult a szakácsokból, pincérekből álló 29 tagú csoport, hogy május 2-án, a nyitás napján már minden rendben legyen.-A csehszlovák pavilonban kilencven férőhelyes étterem volt. A hideg előételeket az egyik specialistánk rakta tálakra, meg cukrász is volt a csoportban, az étlapon szereplő többi fogást pedig közösen főztük. Csupa hazai különlegességet kínáltunk, s mondhatom nagy sikerrel. Naponta körülbelül ötven kacsát sütöttünk meg, ez volt a legkedveltebb. Fehér és piros káposztával, gombóccal tálaltuk. A tejfölös vadashúsnak hasonló sikere volt. Alapanyag-megrendeléseinknek a helybeliek maradéktalanul eleget tettek. Az is nagy segítségnek számított, hogy a zöldséget és a burgonyát műanyagzacskókban csomagolva, tisztítva kaptuk. Úgy kellett elosztanunk a munkát, hogy kisegítő személyzet nélkül is helyt álljunk. Ez azt jelenti, a mosogatás és a takarítás is ránk hárult. Naponta tizenhat órát dolgoztunk, hogy az öt-hatszáz vendég kívánságát kielégíthessük. Hisz voltak olyanok, akik két-három óra hosszat is várakoztak, hogy bejuthassanak az étterembe. A heti egy szabadnapot viszont a kis csehszlovák csoport világlátásra használta ki. Gépkocsival járhatták a környéket, megismerkedhettek a távoli ország érdekességeivel.- Sok szépet, meglepőt láttam utazásaim során. Az csak természetes, hogy hasonlóképpen, mint a kiállítás területén, másutt is elsősorban a vendéglőket néztem meg alaposabban, s főként az ottani konyha érdekelt. Bevallom, egy kicsit csalódtam. A korszerű berendezések, a félkész ételek és a konzervek mind arra szolgálnak, hogy minél kevesebb munkával és személyzettel működjön a konyha. Ez viszont az ízekben visszatükröződik. Az órával felszerelt sütőben például a sertéshúst mindig ugyanannyi ideig sütötték, pedig egy-egy darab elkészítése nem tarthat azonos ideig. Vagy mi is kaptunk olyan pulykát, melynek mellébe tűszerű „jelző" volt szúrva, mondván, ha ez kijön a húsból, tálalható a sült. Az első tapasztalatom nem volt a legjobb ezzel a,, műszerrel“, s a modern módszer helyett, én inkább az itthon megszokottat választottam. Tetszett a vendégeknek a csehszlovák vendéglőben a hagyományos, ízléses teríték, mert a kiállítás többi vendéglőjében csak az egyszer használható múanyagtálcáról, műanyag evőeszközzel ehettek. Talán egy kicsit ez is hozzájárult konyhánk sikeréhez, hisz a befogadóképességét figyelembe véve, a csehszlovák vendéglőben étkeztek a legtöbben. A kiállításon részt vevő ötvenkét ország hasonló éttermével összehasonlítva, a miénket értékelték a legjobbnak, az ételek készítése és a kiszolgálás szempontjából is. A család, barátai, munkatársai természetesen várták haza Alföldi Istvánt és kíváncsiak voltak az élménybeszámolóra. Már eddig is sokat mesélt nekik a féléves útról. Rövidesen, február 9-tól 15-ig pedig újra emlékeit idézi a mesterszakács. Ugyanazokat az ételeket kínálja majd a dunaszerdahelyi művelődési ház épületében levő étteremben, melyeket Vancouverben főztek. Reméli, sikerrel. DEÁK TERÉZ Huszonnyolc évesek mindketten. Paszmár János énektanár a komáromi (Komárno) zeneiskolában, felesége magyar-szlovák szakos a vágsellyei (Sara) alapiskolában. A dal, az éneklés szere- tete hozta őket össze még tanulmányaik alatt az Ifjú Szívek énekkarában. De a diákévek elteltével hazavágytak, s tudták, életük már csak együtt lehet teljes. János utolsó éves konzervatoris- ta volt, amikor összeházasodtak, s mert a közös éneklés létszükségletükké vált, pedagógusok lévén a magyar tanítók énekkarában daloltak tovább. S hogy a családi boldogság teljes legyen, tizenkét héttel ezelőtt megszületett a Lívia névre hallgató csöppséq. A Farkasdon (Vlcany) élő házaspár kezdetben kissé vonakodva, majd egyre inkább belemelegedve beszél a rövid közös múltról, a jövőt illető elképzelésekről.- Igaz, lassan négy éve lesz, hogy egybekeltünk, de igazán csak két éve élünk együtt. Házasságunk első két évében a hazát védtem * - neveti el magát hangosan a házigazda, majd hangosan végiggondolja megismerkedésük történetét. Beszél a barátságnak indult, szerelemmé vált kapcsolatról, majd az első bemutatkozásról a szülői házban.- Szüleim, habár egyke vagyok, rám bízták jövendőbelim kiválasztását - közli az újdonsült anyuka -, s Jancsi azonnal megtetszett nekik is. Ezért házasságkötésünk után természetes volt, hogy míg nem jutunk megfelelő lakáshoz Komáromban, itt lesz az otthonunk. A kényelemért Jancsinak kell,, fizetnie. “ Naponta Komáromba utazni ugyanis nem leányálom.- Nem olyan borzalmas, s amíg Kolá- rovóban a csatlakozásra kell várnom, legalább naponta meglátogatom szüléimét. Ugyanis én is egyke vagyok, hiányzóm nekik. Na és az utazás fáradalmait kárpótolja a zeneiskolai élet - közli lelkesen. Elmondja, külön szerencsének tartja, hogy gyerekekkel foglalkozhat, hogy abban a zeneiskolában ismertetheti meg az iskolásokkal az éneklés szépségeit, ahol ö kapta az alapokat. Lelkesedve beszél a két évvel ezelőtti pályakezdésről, a komáromi ll-es lakótelepi iskola zeneszakos pedagógusainak támogatásáról, arról, hogy az énekelni tudó és akaró diákokat a zeneiskolába irányították és irányítják. Majd a hévtől kissé kipirulva kiemeli a bölcsőből ébredező kislányát. - Nagyon jó kisgyermek, átalussza az éjszakát, de este anélkül nem is tudna elaludni, hogy ne énekelnék neki altatódalt - öleli magához a pólyást.- A kicsi nagyon fontos személy lett a családban, jelenleg körülötte forog a világ. Olyan jó hogy van - mondja végtelen szeretettel a feleség. - Persze a lányom miatt nem hagyom abba az énekkari ténykedésemet, szüleim a próbák idejére szívesen vállalják gondozását. - Mindkettőnk számára fontos a kórus, a baráti társaság, mert sajnos, itt a faluban nem járunk össze senkivel -vallja a férj, majd felváltva magyarázzák, hogy az évek során falubeli gyerekkori barátaiktól elszakadtak, az évfolyamtársaktól úgyszintén és mert mindkét családban kevés a fiatal, nincs rokoni társaságuk sem. - Mi megértjük, hogy a korunkbeliek többsége fóliázik, diny- nyét termel, mert építkeznek, otthont akarnak teremteni. De ennek ellenére, szomorú, hogy nem igénylik a társasági életet. Az, hogy összejönni sincs nagyon hol, külön baj. Nekem könnyebb ezeket az igényeimet a munkahelyemen élhetem ki, Erzsi az iskolában viszont nem teheti. Ezért esténként jókat beszélgetünk, s ha gondunk van, együtt keressük a kivezető utat. Persze, most a témák témája: kislányunk. Nem arról beszélünk, mi legyen belőle, azt szeretnénk, ha majd eljön az ideje, önmaga döntsön sorsa felől. Otthon minket is így neveltek. Soha nem kényszerítették ránk a szülői akaratot. Azt viszont eldöntöttük, nem akarjuk, hogy egyedül maradjon. - Amikor várandós voltam- meséli Erzsébet, - akkor sem tervezgettük fiú lesz, vagy lány, egészséges gyereket akartunk. Szó szót követett s mi megtudtuk Erzsébettől, miként lett pedagógus. - Kiskoromban orvos szerettem volna lenni, ám később nem bírtam látni sem a szenvedőket, sem a vért. A bratislavai gimnáziumban a filozófiáért s a biológiáért rajongtam, s mert úgy volt, hogy az egyetemen nyílik ez a szakpárosítás, azt gondoltam, ott folytatom tanulmányaimat. Nem nyílt, így a magyar-szlovák szakra jelentkeztem, 1982-ben kaptam meg a diplomát. Vágsellyén kezdtem tanítani. Szeretem a gyerekeket, bár egyre jobban sajnálom őket, mert nagyon túlterheltek. Szabadidejük szinte nincs, a tananyag egyre több. És hol vannak még a különórák, a versenyekre való felkészítések?! S talán ez is oka annak, hogy a mai gyerekek nemcsak nyugtalanabbak, hanem agresszivabbak is, mint mi voltunk - mondja megértőn, miközben a büszke apuka elvonul, hogy tisztába tegye kislányát. Amikor újra együtt van a család, terveikről vallanak.- Két évig a gyerekemmel akarok foglalkozni, no meg énekelni. - Én pedig- folytatja a férj - mivel gimnazista korom óta különböző énekversenyeken veszek részt, folytatni szeretném az énektanulást. Jelenleg nemcsak a gyerekeket, hanem saját magamat is fel kell készítenem az énekversenyekre. Ezt örömmel teszem, hisz énekelni nagyon jó. Szimpatikus fiatalok, házasok, szülök, akik pontosan tudják, mit és hogyan akarnak. A rohanó életritmussal dacolva a szellemi értékre adják voksukat. Érzik, tudják, életük csak olyan lehet, amilyenné ók alakítják. És úgy érezzük, sorsuk jó kezekben van. Egymáséban. PÉTERFI SZONYA Az orvosok példamutatása Amint elmondtuk, a dohányzás már évszázadok óta világszerte terjedő szenvedély. A dohányfüsttől való függőség csökkentése ugyancsak régi probléma. A dohányzás elleni harcnak mindenekelőtt orvosi, egészségügyi okai vannak, de a hagyományok, pszichológiai, társadalmi és gazdasági tényezők is befolyásolják. Ezért sok vita folyik a dohánytermékek gyártásáról illetve a dohányzás ártalmasságáról. így például az NSZK-ban 1975-ben 12Í3 464 209 000 cigarettát gyártottak, ami egy főre számítva évente 2065 darabot jelent és az államnak 14,4 milliárd márka bevételt hoz. A dohányzás elterjedtsége azonban arra kényszeríti az egészségügyet, hógy harcoljon ellene. A dohánygyárakat rákényszerítették, hogy csökkentsék a cigarettákban az ártalmas anyagok mennyiségét és feltüntessék, mennyi nikotint tartalmaz egy cigaretta. A folyóiratok táblázatokat közölnek arról, hogy a különböző márkájú cigaretták mennyi káros anyagot tartalmaznak. így a tizenhétféle cigaretta nikotintartalma 0,34 és 1,54 mg között mozog, kátránytartalma pedig 9,1 és 25,7 mg között. Egy másik táblázat szerint olyan cigarettát is gyártanak, amelyben csak 0,15 mg nikotin és 6,7 mg kátrány van. Nagy-Britanniában az ötvenes évektől nő a dohányzó nők száma. 1978-ban 37 százalékuk dohányzott, ám ez az arány tavaly 33 százalékra csökkent. Az angol kormány tavaly koronára átszámítva 100 milliót költött a dohányzás elleni kampányra. Komoly gondot okoz a dohányzás Franciaországban is. A népesség 38 százaléka rendszeresen dohányzik. A francia * egészségnevelési bizottság ezért széleskörű kampányt indított ellene, hatalmas plakátokkal, különféle feliratokkal és szellemes jelmondatokkal. Ezek egy része az orvosokat ostorozza, de vannak, amelyek a dohányzó sportolókat bírálják. Tavaly részletes tanulmány jelent meg az Egyesült Államokban a dohányzás alakulásáról. Megállapították, hogy a felnőtt lakosság csaknem egyharmada dohányzik. A dohányosok, főleg a fiatal nők körében sokkal gyakrabban mutatták ki a magatartással összefüggő kockázati tényezőket, ilyen például az alkoholfogyasztás, a biztonsági övék használatának mellőzése stb. Érdekes, hogy 1956 óta általában csökkent a dohányzók száma, de a nőknél kisebb mértékben mint a férfiaknál. Mivel a káros szenvedélynek sok orvos hódol, több tanulmány foglalkozik azzal, milyen elterjedt a dohányzás ebben a szakmában. így például Nagy-Britanniában több mint ötvenezer orvos körében végeztek közvéleménykutatást, tíz év alatt kétszer. A dohányzó orvosnők közül ezer főre számítva 6,6 halt meg szív- és érbetegségben (ez az arány hasonló volt a nemdohányzók esetében is) míg a férfi orvosoknál 8,47 volt a dohányosoknál és 7,23 a nemdohányosoknál. Az orvosnők átlagos életkora azonban alacsonyabb volt és lényegesen kevesebben szívták közülük tüdőre a füstöt (30 százalékuk, míg a férfiaknál 60 százalék). A dohányos orvosok halálozási aránya tüdő, felső légzőutak és emésztőszervek rákos megbetegedésében számottevően nagyobb volt mint a nemdohányosoknál. A legkedvezőtlenebb arányt a cigarettázóknál mutatták ki, valamivel kevesebben haltak meg a pipázók és a szivarozók közül. A dohányzás különösen fiatal korban veszélyes. A 35—44 éves férfiaknál az elhalálozottak közül 5,5 dohányos esik 1 nemdohányzóra míg a 75 évesnél idősebb férfiaknál ez az arány kiegyenlítődik. Svájcban megállapították, hogy az orvosok 61 százaléka és az orvosnők 23 százaléka dohányzik. A vidéki és a városi orvosok dohányzási szokásai között nincsenek különbségek, mintegy felük tüdőre szívja a füstöt. A kilenc év után megismételt körkérdésre adott válaszok alapján megállapították, hogy a megkérdezett 3749 orvos közül 496 halt meg, közülük 284-en szív- vagy vérkeringési betegségekben, összefüggést találtak az infarktus előfordulása és a dohányzás között. Franciaországban az orvosok 40 százaléka dohányzik, többségük a beteg társaságában sem oltja el cigarettáját. A magánrendelők várótermeiben gyakran engedélyezik a dohányzást. Japánban 5477 orvos egészségi állapotát tartották megfigyelés alatt több mint 12 éven keresztül. Az 1985-ben közzétett adatok szerint összefüggést találtak a dohányzás és a rákos megbetegedések, a koszorúérbetegségek valamint az agyvérzés között. Az elhalálozás kockázata az elszívott cigaretták számával, a füstnek tüdőre való szívásával párhuzamosan nő. A statisztika szerint szoros összefüggés van a légzőszervek és az emésztőszervek rákos megbetegedései és a cigarettázás között. Az említett adatok tanúsága szerint a dohányzás káros szenvedélye elterjedt az orvosok körében is. Felvetődik a kérdés, hogy egészségünk hivatásos őrei milyen nevelőmunkát végezhetnek, ha maguk rossz példát mutatnak. Javukra kell azonban írnunk, hogy az utóbbi időben világszerte, így nálunk is, egyre több orvos tudatosítja ezt a fontos tényt és harcot indítanak saját soraikban a szenvedély ellen. Sok orvos hagyta abba a dohányzást, vagy a „veszélyesebb“ cigarattá- zás helyet a „kevésbé veszélyes“ pipázásra illetve szivarozásra tért át. Nehéz leszokni erről az ártalmas szokásról, legyen szó orvosról, vagy másról. Ezért sokkal fontosabb, hogy a fiatalok, köztük az egészségügyi dolgozók is, ne szokjanak rá a dohányzásra. Dr. VLADIMÍR PUCHMAYER A kiállítás konyhájában (Archívumi | felvétel) 1
