Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-06-05 / 22. szám
Szabó Gyula: ELHULLÓ NAPOK „S az öröklétbe úgy kereng“ Szabó Gyula születésének 80. évfordulóján Szabó Gyula Nyílt levél (Részlet) Losonc, 1948. 11. 27-28. Festő volt, aki verset is irt. Talán hátrahagyott és mindeddig közre nem adott jegyzeteiben, naplójában megtalálható a válasz a miért?-re. Feltehetőleg a teljesség tökéletesebb kifejezésére törekedett. Tudta, hogy ezt a századot, az emberiségnek ezt az állapotát egyedül a festészet eszközeivel nem is lehet kifejezni. Az „icon" és a „verbum" együtt olyan erő, amely a világ tökéletesebb megragadását teszi lehetővé. E század gyermeke volt. 1907. június 8-án született Budapesten és 1972. május 15-én halt meg Losoncon (Luőenec). Bocsátassók meg nekem, hogy nem tudom kizárni a bennem hordott Szabó Gyula képből a költőt, pedig tudom, mert mi könnyebb ennél, hogy a festőt sem birtokoljuk eléggé. Hiánya mutatkozik annak a szellemiségnek, amelyet utolsó alkotói korszakának elszórtan nyilvánosság elé kerülő festményei kisugároznak. Két szakaszban, a valószínűsíthető legteljesebb terjedelemben ismerhettük meg két alkotói korszakát. Ezzel együtt, talán nem utolsósorban a sajtó műszaki lehetőségei okán oly gyakran reprodukált grafikái nyomán, a köztudatban elsősorban metszőként, rajzolóként ismert. Ismert? Festők és költők esetében ennél a szónál mindig elbizonytalanodom. Megtévesztő. Az ismeretség fogalma önmagában is sugallja az általános érvényt, a közbirtoklást, a szellemi köztulajdont, a mindenkori hozzáférhetőséget. Mindeddig: életművéből átfogóan válogató állandó kiállítása sincs. A Nógrádi Galéria tulajdonában lévő képek nem mutatják az életmű kiteljesedettségét. Az alkalmi kiállításokon, falakon függő festményeiből a szakértő számára is csak töredezett fejlődési iv tűnt elő, hiányzik a betetőzés, a befejező szakasz. így aztán a bizonyára valamilyen véletlen helyzetben megjelentetett versei idézik fel utolsó éveinek gondolati világát. Az idei évfordulók kapcsán megnyitott kiállításon is meg kell elégednünk grafikáival. Várnunk kell az 1961-től haláláig festett képek bemutatására. Ilyen hát Szabó Gyula ismeretsége! A Betű és forma című mappából 800 példány jelent meg. Azt lapozgatva, mostanában fedeztem fel, hogy ez a borítóval összetartott papírköteg valójában egy be- kötetlen, elvetélt könyv. Csak felelős szerkesztője a megmondhatója, miért így jelent meg. Múltbeli adósságokat, azok fel- idézgetésével aligha lehet visszafizetni. Mai törlesztések kellenének. Persze lehetséges, hogy az 1975-ben Kubicko Klára tollából megjelent monográfia után egy átfogóbb, az egész életművet bemutató kötet is hiányzik. Vagy az életmúkiállítás. Vagy naplójának, leveleinek, jegyzeteinek és verseinek gyűjteményes kiadása. Ki Szabó Gyula szellemi örököse? Kérdésre csak kérdéssel és kétkedéssel lehet válaszolni. Lehetséges-e szellemi örökség birtokbavétele? Miért csak az évfordulók szolgálnak ürügyként az effajta UJ SZÚ kérdések felvetésére? Hol vannak azok m áz írástudók, akik még ismerték, jártak nála, ha egyáltalán megfordultak házában? Tulajdonképpen hozzáférhetö-e a művész szellemi hagyatéka? Végül is bebizonyosodott, hogy a képzőművészet szinte teljes eltűnése a Madách Kiadó látómezejéből, hiányokat szült. Legalább a járulékos írásbeli alkotások, monográfiák megjelenhetnének. Nem kevésbé Szabó Gyula kéziratban lévő naplója. Felmerülhet a kétség: létezik-e egyáltalán ez a napló, vagy elsősorban jegyzetek, levelek őrzik a világról ilyen formában is gondolkodó festőművész üzenetét? Mindenesetre néhány alkalommal már napvilágot láttak töredékek, amelyek méltóak az ismert képek festőjéhez. Fura egy évfordulós jegyzet kerekedik ebből, ahelyett, hogy kifejezném csodálatomat a festő művészete iránt. Deháí azt teszem! Mélyen átgondolva és átérezve Szabó Gyula helyét. Fontosságát és jelentőségét! Mindannyiunk számára sok jelentős dolog van a világban. Meggyőződésem, hogy a fontos és jelentős dolgokból már kevesebb. Tulajdonképpen mindkét szó csupán jelez, s nem fejez ki lényegében semmit. A kezeim között lapokra hulló verseskötete egyszerre jelképpé növekszik. Esetlegességeink, této- vaságaink jelképévé. Szabó Gyulának az emberhez sokkal méltóbb jelképei voltak. Festmények, rajzok, metszetek. Ha nem lenne az alkotói világa annyira emberközpontú, talán még meg lehetne kockáztatni a kijelentést: örök jelképekkel dolgozott. A Nap, az Anya, a Gyermek, a Munka, a Küzdelem, az Aratás, a Fény, a Művészet és a Föld gondolati lánca fogja össze a mondanivalóját. Elemi hatást keltenek a képei. A színek, a formák, az ember, a táj, a mindent láthatóvá tévő fény, a jóságosán bújtató árnyék: Képein. És verseiben. „Szelíden süt a nap szobámba, Aranyló fénye mint madár A bús barna bútorokra száll, S rám feszül a sarkok árnya “ így indítja És dói a rend... című versét. Olyan ez a költemény, mint egy sárga és barna színekben fuldokló kép. Képeinek témái a szonettben is visszatérnek: nap, fény, árnyék, barna, sárga... „Künn gigászi paraszt a nyár, Szétvetve óriási lába A földön, s az ég ablakába Búzát és csillagot kaszál. “ Egy felejthetetlen metszetét idézi az 1970-ben írt verse. Aratók izzadnak a fekete nap alatt. Ingük fehérsége kiált a metszet fekete vonalai közül. A vershez csupán a metafora formai erejét kölcsönzi a képeitől. „És dől a rend... Ő tudja hosszát, Ősz és a tél kopaszra fosztják, s kaszája éle nem mereng. Vág, suhint - vág... és újra vág, Szobám madár-fényére lát, S az öröklétbe úgy kereng." A verset olvasva, kétség nem férhet hozzá, miért keresem a teljes szellemi arcéit, a minden alkotói igyekezetével a teljesség kifejezésére törekvő Szabó Gyulát. Talán nemcsak a prózai írásai, a nyilvánosság elé még nem került képei, hanem a kéziratban rejtőzködő versei is táplálhatják szellemünket. Csak remélem, hogy nem egy újabb kerek évforduló után. DUSZA ISTVÁN Kedves Barátom! (...) Művésznek lenni nem jó. Művésznek lenni hivatás! A művész nem mondhat föl elsején, lerázva magáról a műhely vagy a hivatal porát. A művésznek alkotni kell mindenen keresztül, mert a Mű a lelkében lepergő végtelen kombináció sor egyetlen lehetősége, kifiltrált képlete. A művésznek alkotni kell! Nem jutalmakért, nem stallumokért, de, hogy az értelmetlenben meglelje élete egyetlen értelmét. Ezen sem a keser- gés, sem a körülmény lényegileg nem változtathat. Ez - az igazság. És ettől az igazságtól meg lehet őrülni, lehet éhezni, nyomorogni és meg lehet minden anyagi jót kapni az élettől, a lényeges nem változik: aki alkot, szenvedve örül- és örülve szenved. Még csak az sem biztos, hogy az elismerés és az ezzel járó földi javak könnyebbek-é, vagy a nyomor optimizmusa, mielőbb még ott leng az élet el nem ért - tündéri falatnak tetsző - gyomorrontó zsíros konca. Nem véletlen az, hogy az alkotót nem értik. Mélyek és magasak hullámai és a közép, aminek tulajdonképpen tartó - így helyesebb- megtartó pólusa féli, vagy tagadja, míg körül hozsannáz minden középszerűt, miben magára ismer. A művész, nem csak felületi magát és nem csak a felületi világot fejezi ki, de megéli a műben a kezdet és a vég roppant borzongásait. Azt hiszem Hippokratesz mondja: „vita brevis, ars longa". És mennyire igaza van! Az alkotó teljességre törekszik, mindenre képes érzékenységgel, s csak hasonló érzékenységgel lehet leolvasni külső jeleinek, belső távlatokat nyitó értelmeit. A mű minden jelében absztrakció, mégha nem is független a külvilág tárgyi fölismeréseitől. A mű nem „le“-festeni akar. A mű külön kozmoszát löki a kozmoszok közé kerengeni. A művész helyét, a változó társadalmi formák között, nem szociális helyzete, de pluszembersége határozza meg. Van Gogh és a hozzá hasonlók, mert kecskebórben ismeretlenül, egzaltálva alkottak míg éltek, nem kisebbek és nem nagyobbak: a királyi, főpapi, polgári, népi „kegyeket" élvező nagyoknál (ha azok igazi alkotók.) Az igazi nagyság nem egyes osztályok privilégiuma. Póri condra között éppúgy megszületik, mint rangos bíboron. És a küzdelmük is lényegében egy, mert ugyan mit határoz? a nagy, szent akarások igazán és fájdalmán az, hogy mire csurog a vér: selyem-mentére, vagy kecskezekére. Azt hiszem,érted, mire gondolok. Az igazi alkotó művész mindig és minden körülmények között megteremti a maga sajátos, szintetikus formavilágát, ha alkotó és nem reprodukáló művész. A kettő között minőségbeli különbség van. Az alkotó művész mindig sokrétű: szintetikus, - a ,,le“-festö, reprodukáló- mégha mechanikus, technikai jegyei vannak is - felszínes és üres. Az alkotó szocialitása? Jó, szóljunk erről is. Minden plusz-ember, szociális ember! De ezt a szocialitást nem parkett és padló irányítja, hanem a meztelen föld. Amin az ember megépíthetné azt a világot, ahol az árboc: Árboc, és a taligarúd: Taligarúd lenne, mindkettő közös megelégedésére. Én hiszem - mert akarom hinni -, hogy a világ ilyen irányba fejlődik. És hogy az árbó- cok tényleg árbócok lesznek, hálásak a taliga- rúdnak, becsületesen emlékezve a közös Erdőre, ahonnét egymás segítésére nőttek a harmónia, a közös cél érdekében. Látod, látod. Még más ezer ilyen gondolatot szül bennem az a társadalmi előítélet, amivel lépten-nyomon találkoznom kellett és kell talán túl a halálon is. Csak vegyük ezt a kisvárost - ahogy a cseppben a tenger - úgy ebben a világ tükröződik. Az emberek sehol sem látnak túl a külsőségeken. Te sem tudod meglátni mai valómat, tegnapi külsőségeimtől. És ugyan kik látják a mai Szabó Gyulát?, akiket ne befolyásolna értékmérésben annak a kis festöinasnak a sorsa, aki e városka kövein húzta a taligát... bár árbocos vágyakkal. De ki látta? - és ki látja azokat? Azok legkevésbé, akik körülötte élnek. Mert az emberek csak köldökükig látnak és nagyon messze kell kerülniük a tengeren, hogy ebbe a látószögbe az árbocok magassága elférjen. Sorsomat regényesen és szívhez szólóan lehetne elmondani, panaszokba görbedt szájjal. De nem teszem. Tudom, mindennek így kellett és kell történnie, hogy Szabó Gyula lehessek. Mert minden embernek, a legszürkébbnek is - még a kollektívumban is - bevallott, vagy letagadott vágya, hogy ó: Ö lehessen. És sorsom külsőségeit „kihasználva" is lehetne elmondani: a szegény ember küzdelmét a tőkés társadalmi rendben. És munkás voltomat, reklámként lengethetném művészetem elé... De nem teszem! Mert a Művészet nem csak egy irányban szuverén, de köröskörül. És szép volt az életem. Nem külsőségekben, de tartalomban. S ha most visszanézek 41 éves fővel: látom, boldog is voltam. Mert nem a beteljesülés az igazi boldogság, de annak örökös vágyása. A kielégített lélek olyan, mint a lusta ember: ásitozik fájdalom nélkül, vágytalan, „örömtelen nyugalommal. Az igazi boldogság: fájdalmasan benne élni a Mindenben! A lelkiszegények nem boldogok, mert nem is tudják, mi az boldognak lenni. Aki nem tűnődik felhők menésén, kövek kocódá- sán, gyökerek markolásán, annak nem fájt, de nem is volt boldog. Igen, ebből a szemléletből fakadnak munkáim. Én nem kesergek az élet borzalmain meddőn, s nem örvendezem gyönyörűségein impotensen. Én birtokolom az életet, mert saját álmaim vannak róla. Ennek beszédes bizonyítékait állítottam most itt szemeitek elé, hogy lássatok. És ti vakon skatulyáztok, mérigéltek, pepecseltek, dicsérgettek és ócsároltok. Valóban igaz, hogy én nem ismételgetem saját magamat. Nálam nem csak a drapéria változik, de az is, amit takar. Nem nézek ellenzőkkel, körüllátok nyílt, szabad tekintettel és a Lényeg csodálatos szintézisére törekszem, szabad lélekkel. Látó szemeknek meg kell, hogy lássák a nagy egységet a sokrétűségben. Mert nem a külsőségek a döntő faktorok a műben - amit jó pistabácsi és hasonlóan jó marinéni is ki tud magának tapogatni - de a faktúra alatt vibráló lélek, ami azonosul a porszemmel és a napon- túli Napok titokzatos fölérzésében, keresve formáit, jeleit, hogy kiépíthesse szintetikus világát. A jelhez eljutni a cél, ami a formában gyökerezik és szintézise a maguk belső kozmoszának, pályáját írva társ-kozmoszok között. Meg kell mondanom, hogy vannak művek (müvekről van szó, nem képekről, s pláne nem képecskékröl) amikből nem volna szabad kettőt sem egymás mellett látni, mert annyira egyformák minden megnyilvánulásukban, hogy nem segítik, de „ütik“ egymást - jobb esetben- súlyosabb esetben megzápulnak egymás mellett. (...) A maga idejében a köbalta volt olyan forradalmi, mint ma az atom. És valószínűleg, éppen úgy, mint ma az atomot - fontosabbnak tartották a kóbaltás ember barlangrajzainál. Akkor sem látták, amint ma sem látják, a dolgok szigorú összefüggéseit. Hogy barlangrajz nélkül nincs kőbalta, köbalta nélkül nincs barlangrajz és ezek nélkül nincs ember... és nincs modern technika, és nincs modern tudomány- és nincs modern művészet. Igen, a viszonyok kölcsönösek. Igen, a viszonyok egymásból folynak. Ha nem volna modern művészet, nem volna modern technika, nem volna modern tudomány és fordítva. Vagy éppen a művészt tartják olyan bárgyú baleknek, aki semmiről sem vesz tudomást? Éppen az emberek legérzékényebbikét? Az mindegy, hogy ír, fest, zenél vagy szobrot farag; magányosan elzárkózva él, avagy zajgó tömegben... A világ mindenhol eléri. S az a jómódú polgár, aki a modern élet minden eredményét a villany- kapcsolótól a rakéta-repülőgépekig tudomásul veszi - és természetes módon használja is- a modern művésztől azt kívánja, hogy édes giccseket fessen az elmúlt századok modorában. Az igaz, hogy a művészet nem tudomány. De nem kevesebt^mint a tudomány. S vallom: egyik a másik nélkül nem létezik. Mind a kettőt a fantázia, az érzékenység szüli. Testvérek. Csak egyik értelmi, a másik érzelmi síkon építi az örökegy embert, aki test is, lélek is. Úgy érzem(ezen a helyen kell elmondanom, értelmi szinten - de különösen érzelmi síkon- nem a diplomák száma, de az értelem világossága, az érzelmi és értelmi világ horizontjai a döntő tényezők. Természetesen az iskola sokat könnyíthet- és sokat könnyít is - ott, ahol ezek az alaptényezők megvannak. De hiányukat ezer diploma sem egyengetheti a plusz-magasságokig. A diploma nem akadály. Sőt! De nem pótolhatatlan és hiánya nem jelent mínuszt, ahol a plusz eléri saját magát. Volt alkalmam meglátni mit takarnak a diplomák - és mondhatom szörnyű volt. (Azóta nincsen kisebbségi érzetem.) Azt hiszem, ezzel a leveles kitérővel sikerül aláhúznom művészi és emberi magatartásom lényegét. Szintézisre törekszem. Hogy milyen mértékben sikerül tudat- és ösztönvilágomnak ezt megvalósítani, az idő lesz hivatva eldönteni. 1987. VI. 5.
