Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-05-29 / 21. szám

A folyó felett, nem messze, a göndör fürtű fűzfától, áll az ő háza.

Amikor áradni kezd a víz, és elzárja a házat a falutól, az öreg Sztoljariha rozoga csónakjába ül, és rokonaihoz evez.

Bizony, tavasszal nem kevés a gondja. Lám, kiadós harmat hullott a csalánra - meg kell mondani Makszimnak, hogy jó hajdinatermés ígérkezik. S a nagyanyai örökségen is felengedett a talaj. Ne késlekedjék a köles elvetésével.

, Sztoljariha nagyon szereti Makszimot: hozzáértő, jó gazda lett, jól végzi a dolgát, ismeri a földet, és kemény a szava: amit egyszer kimond, abból nem enged.

A csónak széthajtotta a part menti sást, és a nedves vörös homokba fúródott.

A középtermetű, magas fejkendős, szikár asszony fürge léptekkel indul a fiatal jávorfákkal beültetett tágas udvarra.

A tisztaszobában száraz bodzaillat terjeng.-Jó napot, fiam.- Adj’isten egészséget, anyám - hajol meg előtte tisztelettudóan egy bajuszos, zömök férfi és észrevétlenül zsebébe rejti pipáját: az anyja nem szereti az ördögadta laput.- Kivitted a rétre a méhest?- Ki vittem.- Kendert fogsz vetni a völgyben?- Kendert.-Jó gazdaként cselekszel. Ha akarod, fogd be Oszovult, kimegyünk a mezőre.

És kimennek. Anya és fia. Az öregasz- szony leszáll a bricskáról, s az alkony beálltáig a mezőket járja, kezével a földet morzsolgatja, s fennhangon egy-egy megjegyzést tesz.- Megérkezett az agronómusnónk - mondja a fia tisztelettel, szántás közben. - Ügyes menyecske, fene egyszerű. - Es még buzgóbban hasítja a barázdát. Isten ments, hogy valami hibát vegyen észre a szántásban. Egy szót sem szól, de a szemével az ember szivéig hatol.

XXX

Sóhajtozik a folyó, mint az özvegyasz- szony. Könnyekként úsznak a csillagok, mint a hajlott fűzfa csendesen, folytonosan sír.- Isten áldja meg, anyám...- Isten veled, fiam. Védjen meg a sors a golyótól, gyógyvíz gyógyítson ki a betegségekből, sebekből. Ülj a csónakba, átviszlek a vízen, mint gyermekkorodban.

Billent a csónak, megcsikordultak az evezövillák, s az öregasszony úgy érezte, hogy az evezők nem a vizet, hanem az ő szívét szelik, összeszoritotta a fogát, s legbelül megmozdult a fájdalom, mely élő volt, mint egy újszölött.

A parton megölelte Makszimot, háromszor megcsókolta.- Vigyázz magadra, fiam. Ha a lovat megölik, az csak a ló lesz, de ha téged megölnek - az fájdalom lesz. Nemcsak

öreg édesanyádnak. Mindenkinek. Te vagy, fiam, az én örömöm.

És felsóhajtott az öregasszony. Mióta csak a világon van, nem hallott Makszim ilyen sóhajtást.- Ej, drága jó édesanyám! - Makszim megigazította fegyverét és elindult.

Valahol nem messze egy ló nyerített, a füzesből egy lovas bukkant elő, s azután csak távolodó lódobogás hallatszott.

Szemben két csillag lehullott, és közvetlenül a föld felett kihunyt.

Elnehezült a keze és a lába. Mint vak kutyakölyök, bukdácsolt jobbra-balra a csónak. Az asszony szeme előtt Makszim állt, még fiatalon, nőtlenül, halszaggal átitatott, széles nadrágban, kezében halászfelszereléssel.

Kikötötte a csónakot, és egész éjjel a vén fűzfa alatt üldögélt. Egész éjjel könnyezett a fűzfa csendesen, szüntelenül.

Sötétek lettek a rétek, sötétek. A felhők mögött kelt a nap, felhők mögött nyugodott le. Tompán csobban a folyó a parthoz, kiloccsantja hullámait a fűre. Végiggurult a dörgés, vakító cikcakkvonalakat szántva futottak végig az égen a villámok.

Szemébe vágott a világosság, félelmetesen megcsörrentek az ablaktáblák. Sztoljariha az ablakhoz ugrott. A hajlott fűzfa széthasítva, mintha kezét tördelné, a homokra zuhant, s a gyökere meggyulladt.

Sztoljariha vödörrel a kezében kirohant az udvarra. Szemben a fasiszták és a gazember Varivon Vogyanka jött. Megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába..- Héj, vénasszony, hol a fiad,- Nagy a világ, mit tudom!- Ne szédits, a németek komoly emberek - Vogyanka összehúzta a szemöldökét, és valamit mondott neki.

Közülök ketten felemelték kutyakorbácsukat, és egyszerre sújtottak le a hajlott hátra.

Az anya nem mozdult. Csak szeme tágult ki. És ismét lecsaptak rá a korbácsok.

Sztoljariha megtántorodott, és a földre zuhant.- Megmondod? - kérdezte Varivon. Fejét leszegte, és görbén nézett rá.

■ - Megmondom. - Fekete homokkal

^ < r n*

összekeveredett könnyei elborították arcának mély ráncait.- Rögtön ezt kellett volna tenned.- Köszönöm a kioktatást, Varivon. Kár, hogy még a harmincas években nem dugtak téged börtönbe.

*-tr\sn^y '

Nagy Zoltán rajza

Feltérdelt, és sokáig nem tudott lábra állni.- A bal parti homokosban vannak?- A bal partiban.

Varinov a németekkel tanakodott, majd így szólt hozzá:- Elviszel bennünket vénasszony.- Ebben az ítéletidőben?- Ebben bizony. Éppen az ilyen idő jó nekünk. Új evezőket szerezz, az enyémek rosszak. - És bement a németekkel a házba.

Egészen besötétedett. Szakadatlanul esett. Sztoljariha kihozta a pajtából az evezőket, és sokáig foglalatoskodott a deszkából tákolt csónak körül. Nyilván a vizet merte ki belőle. Bőrig ázva ment a kamaraba, kezére húzta nagy prém kesztyűjét, bement a házba. Rá se hederített a kinyitott ládára, a felforgatott holmikra.- Evezők vannak? - kérdezte Varivon.- Vannak.- Hideg van, hogy kesztyűt húztál?- Könnyű neked, még nics elnyűve a tested, de nekem az evezők a csontjaimba marnak.

Kimentek az udvarra. Varivon a homokos partról a folyóba tolta a csónakot, Sztoljariha a vízbe csapott az evezőkkel.

Csendesen haladtak, mintha temetésről jönnének. A folyó közepe felé tartottak, és minden lendületnél fájdalmasan eltorzult Sztoljariha arca. Arcát eső verte. A cseppek ütödésétöl enyhén csengtek a sisakok. A meggörnyedt Varivon komoran behúzta nyakát, és elégedetlenül hunyorgott. Hirtelen, mint a sikló, kinyújtotta ádámcsutkás hosszú nyakát, és kezét a csónak mélyére eresztette.- Szivárog a víz! Lékek keletkeztek! Evezz a parthoz, asszony! Hé, hova irányítod a csónakot?!- Az teszem, amit mondtok... a partra evezek. - És a gyors folyószakaszba vitte a csónakot.

Fellobbant a villám szerteágaztó cikcakkja, és megvilágította a katonák sápadt, kék színű arcát.

„Hullák“ - gondolta Sztoljariha.

Gyűlt a víz a csónakban. A fasiszták megriadtak. Varivon a csónak peremébe kapaszkodva lassan közeledett felé.- Ne bomolj, Varivon, nem kerülöd el a halált - mondta nyugodtan az öregasz- szony, majd hirtelen felállt, teljes magasságában kiegyenesedett, és felfordította a csónakot.

Nagyot csobbant a víz. Velőtrázó kiáltás és nevetés olvadt össze félelmetesen, és valamennyien a mély víz sodrásába kerültek, távol a parttól. Sztoljariha látta, milyen ügyetlenül kapkodnak ide-oda a németek a vízben, és látta: elmerülnek. Talán csak Varivon az egyetlen, aki megmenekül. Sietség nélkül leszakította fejéről a kendőt, letépte szoknyáját, és úszni kezdett a sodrásban. ..

Elcsigázva, fedetlen fővel, kibomlott ősz hajfonataival érte el a folyó sekély részét. Megdermedt mezítelen lába botladozott, s a csendben szíve úgy vert, mint a harang. Nem volt ereje a házig menni. Leborult a széthasadt fűzfára, s csak most érezte, hogy feltépett ujjaiból folyik a vér. És panaszosan felsírt az öregasszony:- Makszim, kisfiam! Hallod-e az öreg édesanyádat? Hallod, hogy fájnak a megcsonkított ujjai, mert kikaparták a csónakból a kóctömést? Érzed, mennyire fáj a szíve érted?

Megborzongott a széltől és esőtől az örökre megnyomorodott fűzfa, és mély sóhajjal felelt az éj.

SÁNDOR JUDIT fordítása

m

S6S

H

OSSZI a p;

sora, fázós Ültem a hó hangoztak ; mi ismeretit- Hát mi minden áldt a kedves, öi vigasztalt és

M.EI

Hirtelen mi azon a régi ki agyaltunk ki i

Nevetés.

Úgy tűnik,- Mire goi- Ne hara hintánk és a vannak és h-Te kis várost végig

Mosolygása az az ügyet megbotlik az- Miért ni körbefutom t

Elgondolk

A homloka ge mélyített« szomorúan f tem és szer fény játszott a fáradság..-Tudod, i dőld, hogy g;

Rám emel együtt szálln szívből.- Voltál m

Bólintottar- Szeretne azokból a fe tetszettek. Tí

A virágok Péter. Hány hete?

Csak néhí visszafordítha

BÁBA MIHÁLY

A MBMMMBMC

BtlMMUM

Reggel, amikor felébredt, rögtön kiment az udvarra. Az égen rózsaszínben úszó bárányfelhőket terelt a szél nyugat felé. Eső lesz, jutott eszébe apja jóslata, aki mindig a szélről, a felhők vonulásáról mondta meg, hogy lesz-e eső vagy nem. Az udvaron á kút és a vályú körül csapatostól sétáltak a gőgös, büszke nyakú vadgalambok. Néhány lépést tett előre, de ekkor vad szárnycsattogással röppentek fel és szálltak a kertben nyújtózkodó néhány vén, korhadt törzsű akácfára. Tekintetével kísérte őket: a fák minden ágán fészek feketéllett.

Valamikor hírmondója sem volt itt a vadgalambnak. Ha ggy félig kész fészket észrevették, egymás után másztak fel a fára megnézni, hogy van-e benne tojás. A vadgalambok tovább már nem rakták fészküket, csendesebb vidékre költöztek. Most meg itt fészkelnek, mert ez az utca legcsendesebb háza, udvara, igencsak ritka a vendég itt. Visszahúzódott a lugas alá. Néhány perc múlva a szürke ruhás, büszke madarak ismét ott sétálgattak az udvaron, turbékoltak. Gyermekkorában nagyon szerette hallgatni a vadgalambok turbékolását. Néha még most is felcseng a fülében, és olyankor a gyermeklármától hangos udvar jut eszébe. Az udvaron száz tyúk karicsált, libák gágogtak, kacsák hápogtak, a keccben koca döfködte az ajtót, malacok viny- nyogtak ennivalóért. Az ólban két tehén zörgette láncát. Most nincs semmi. Az ól

üres, a teheneket a közösbe vitték, aprójószágot sem tartanak, mert a gyerekek ellenezték, hogy bajlódjanak vele.

Csak a kert maradt meg a két sor gyümölcsfával, amit apja úgy ápolt, gondozott, mint anya a beteg gyermekét. Most valóságos kis erdő a kert. A fák óriási lombsátora rogyadozik a gyümölcstől. A termésével nemigen tudnak mit kezdeni, nincs, aki a piacra vigye; a gyerekeknek küldik, vagy a szomszédok viszik kosárszám fillérekért.

Halk köhécselést hall. Apja áll mögötte.-Jó reggelt, fiam. Korán felkeltél- néz rá az apja, aztán az égre tekint.- Eső lesz.

Bólint, mosolyog, cigarettát vesz elő, apját is kínálja.- A szám széléhez ragad - mondja az apja. - Nekem már csak a pipa jó. Abból se ízlik sok. Egy-két pipafüst elég.

A vadgalambok ismét ellepték az udvart. Apja a pitvarból kihoz egy kosarat, és kimegy az udvarra. Tengerit szór a galamboknak. Ott ugrálnak körötte, még a kosár szélére is felmerészkednek, és azzal sem törődnek, ha apja remegő keze megsimogatja őket.

Kábultan nézte ezt a képet. Mint Szent Ferenc, jutott eszébe a bibliai kép. Ha nem látja, sohasem hiszi el! A fényes, szürke tollú, büszke tartású vadgalambok ott bólogattak, turbékoltak apja körül, aki lassan, óvatosan lépkedett közöttük, etette, simogatta őket.- Nincs több - fordította fel a kosarat az apja, és széttárta karját.

Visszalépegetett a fiához a lugasba.- Erre me^y el a háztájiban termett kukorica - mosolyog.- Reggel ha kilépek, hát mozdulni se tudok, amíg nem adok nekik enni. Rajzanak körülöttem.

A tornácban dikó nyúlik el a fal mellett, leülnek.- Hogy vagytok? Az este nem volt idő még beszélgetni se.- Megvagyunk.- Lejöttök a nyáron?- Egy-két napra biztosan.- A Sándor gyermekei is lejönnek, de van itt hely, ne féljetek. Az a baj, hogy sok is.

Szomorkás mosoly bujkált apja ősz bajsza körül.- A múlt héten találkoztam az elnökkel.

A fia ránézett, kíváncsian várta a folytatást.- Mondja, hogy most ember kellene neki. Olyan, aki vezetni tud, traktort, teherautót, szóval sofőr. A fizetés jó, készpénzben meg természetben. A Ga- ál fiút ismered, ugye? Olyan te körödben.- A kisebbik, a Jani, velem járt iskolába meg leventébe is.- Az lesz az. Na, szóval az is sofőr, itt a Bocskaiban. Jól keres, mert már nem jó nekik a régi ház, újat épít, a böszörményi úton. A portától a negyedik ház

az övé. Egyszer megnéztem. Három- szárnyas ablak néz a kövesútra. Olyan lesz az, mint egy kis palota.-Jani ügyes gyerek volt mindig - mosolyog a fia.- Az, de mit ér az ügyességgel, ha nincs keresete. Itt meg most van kereset. Neked is jó lenne. Mondta is az elnök, hogy írjak neked, de én úgy gondoltam, jobb, ha hazajössz, és megbeszéljük. Nem nagyon szereti az én ujjam a ceruzát.

Az öreg fia arcát lesi. Nem lát rajta semmit, egy izma sem rándul meg. Szívja nyugodtan a cigarettát, kifújja a füstöt, a lugas résén át nézi az udvaron sétáló galambokat.- Itt ellakhatnátok addig, amíg nem építesz, ha építeni akarsz. Mert, ha nem építesz, akkor ott a nagy ház meg a pitvar, nekünk elég a kis ház, mármint a konyha-szoba vagy hogy is mondjam már.

Térdére fekteti könyökét, előredől. Háta egy nagy domb, izmai feszítik az ingét. Hallgat, néz maga elé a lugasra, a szőlő vadzöld, lapátnyi levelére, a sűrűn lógó fürtökre.- Nektek is jobb lenne, összeszednétek magatokat egy kicsit. Minket se emésztene az egyedül valóság. Különösen anyátokat. Most is magas a vérnyomása. Mondta az orvos, hogy ne gondolkozzon, ne eméssze magát, de hát hogy teheti? Csak sóhajtozik, meg tőlem kérdezi, hogy hát veletek vajon mi van? Mintha én tudnám. Én se tudom. Ha írtok, tudom, ha nem írtok, nem tudom.

Ahányan voltak, annyi felé mentek. Csak azt vették észre, hogy az öregek egyedül maradtak otthon.- Az Ancsán fia is hazajött. Kőművesek mellett dolgozott Pesten. Most itt van a Bocskaiban, az építöbrigádban. Már motort vett. Aki teheti, jön, mert most jobb a kereset, mint volt a régi vezetőség alatt.

Apja lassan beszél, apró sóhajokat nyom el közben. Nézi az arcát. Beszöt- ték a ráncok, hófehér homlokát, deres ' haját, hajlott vállát, és arra gondol, hogy tekintetében nyolcvanhárom év keserve és öröme, és ha lecsukja szemét, magával viszi minden boldogságát, gcyid- ját. De most ebben a tekintetben csupa várakozás guggol, pislogva néz rá, meg-megrebben a szeme, hogy szája mozgását is lássa.

Szippant a cigarettából. Leszívja teljes erejéből, hogy szinte hasogatja tüdejét a füst, amely a szavakkal együtt tör ki belőle.- Meg kell beszélni Jucival. Meg a gyerekekkel is, hogy mit szólnának ' hozzá, mert már ók is tervezgetnek.

Mire elmondja, a füst is kiszabadul ' tüdejéből, szippzfnt újra.

Az ajtóban megjelenik az anyja. j- Jó reggelt - rebben a szó szájáról.' - Istenem, hát minek szívod ilyen korán azt a cigarettát. Legalább ettél volna