Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-05-15 / 19. szám
ÚJ szú 1987. V. 15. HÚSZMILLIÓ HALOTT NEVÉBEH T emetők... csendes helyek, ahol a fák alatt szeretteink, ismerőseink, elődeink alusszák örök álmukat. Vannak olyan temetők, ahol egy-egy nemzet nagyjai, kiemelkedő személyiségei nyugszanak, ahova naponta ezrek járnak leróni kegyeletüket, virágcsokrokkal is kifejezve az utókor háláját és megbecsülését. S vannak olyan temetők is szerte a világon, amelyek szavakkal szinte leírhatatlan gaztettekre és kegyetlenségekre emlékeztetnek: arra a korra, amikor „az ember úgy elaljasult“. A hatinyi temető egyike e helyeknek. Itt találhatók a második világháborúban a fasiszták által felégetett belorusz falvak emlékművei. Számokat, tényeket kell leírnom, de nem vagyok teljesen biztos abban, hogy az utókor képes egyáltalán megérteni és főleg átérezni, milyen mérhetetlen szenvedést, tragédiát, józan ésszel szinte föl sem fogható embertelenséget rejtenek e számok. Belorusz- sziában a háború vérzivatara szörnyű pusztítást végzett. Kétszázki- lenc várost és csaknem tízezer falut földig leromboltak. Hatszázhuszon- hét olyan falu volt ebben az országrészben, amelyet a fasiszták felégettek. A lángok közt lelték halálukat e falvak lakói is: nők, gyermekek, öregek. Közülük csupán néhányan élték túl e borzalmakat, valóban a csodával határos módon. Belorusszia minden negyedik lakosa elpusztult a második világháborúban. Amikor egy alkalommal megkérdezték Alesz Adamovicsot, hogy miért Ir a háborúról, a neves belorusz ezt válaszolta:- Valójában így kellene feltenni a kérdést: miért nem lehet az, hogy ne írjak a háborúról?... S aztán őszinte, megrázó szavakkal vallott arról, hogy amikor a háborúról fr, akkor a húszmillió halott nevében szól. Az 6 harcuk, szenvedésük, haláluk örök mementó a túlélők számára. Akiknek erkölcsi kötelességük szólni, Imi a háború borzalmairól, az emberek hőstetteiről és aljasságairól, a szenvedésekkel, pusztításokkal teli esztendőkről. - Beszólni, írni kell minderről, hogy emlékeztessünk és figyelmeztessünk. Emlékeztetjük a háborút szerencsére nem látott ifjú nemzedéket, milyen szörnyű volt a második világégés, milyen végzetes lenne az atomfegyver és más borzalmas eszköz pusztítása. Napjainkban, amikor az emberiség egyre mélyebben, felelősségteljesebben gondolkodik el a saját sorskérdéséről, s amikor valamennyien tudatosítjuk, hogy a békének nincs alternatívája, akkor különösképpen hallatnunk kell hangunkat, egy percre sem hallgathatunk arról, amit átéltünk, mert ezzel is a békességóhajtók milliós táborát erősítjük - hangsúlyozta Alesz Ada- rriovics. ERKÖLCSI KÖTELESSÉG „A háborúnak nincs nőies arca“ - e szavakkal kezdődik Alesz Ada- movics Partizánok cimű kétrészes regénye. Nem véletlenül említem gyakran e neves szovjet-belorusz író nevét. Életútját és eddigi életművét egyszerre tartom kiemelkedőnek és jellemzőnek is. Az eltelt évtizedek során nem kevés szenvedésben és megpróbáltatásban volt része, (rói tehetségét az emlékezés és az em- lékeztetés szolgálatába állította: erkölcsi, emberi kötelességének tartja ébren tartani az emberiség lelkiismeretét, hogy a második világháború borzalmai ne veszhessenek el a feledés homályában. Alesz Adamovicsnak nehéz élete volt, ám végül is szerencsésnek mondhatja magát. Tizenöt éves volt, amikor édesanyjával és testvéreivel elszöktek a partizánokhoz. 1943- ban ennek a partizánalakulatnak sikerült átjutnia a frontvonalon, s elérték a Vörös Hadsereg egységeit. Barátai közül sokan elestek s tűzharcok során, másokat a németek bekerítettek az erdőkben, s a velük vívott egyenlőtlen harcban haltak hősi halált. Alesz Adamovics élve került ki a háború poklából, és sokáig nem tudta, mi történt szeretteivel. 1962-ben megjelent életrajzi ihletésű könyvében írja: „Kevés szovjet családnak volt akkora szerencséje, mint a miénknek. A háború minket is szétszórt, szenvedést, megpróbáltatásokat hozott ránk is, de valameny- nyien visszatértünk." ■ A háborút követően Alesz Adamovics az egyetemen folytatta tanulmányait, majd később egyetemi tanár lett, s több irodalomtudományi könyvet jelentetett meg. Évek múltán a Belorusz Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. A reményteljes tudományos életpálya azonban nem elégítette ki őt. Adamovics másra vágyott, tudatosan másra készült, saját szavaival, a szépirodalom eszközeivel akart vallani életről, s a háború borzalmairól. . A Partizánok című művével új hangot és új szemléletet hozott a szovjet háborús irodalomba Tovább haladt a Vaszil Bikov, Ivan Naumenko, Georgij Baklanov és Ju- rij Bondarev által meghatározott úton. Alkotásaiban nem arra törekedett, hogy amolyan „panoramati- kus“ képet, vagyis történelmi tablót fessen a háborúról, öt elsősorban az egyén, vagyis az az ember érdekelte, aki szembe találja magát a háború szörnyűségeivel, megpróbáltatásaival, s mérhetetlen élniakarása révén korábban nem is sejtett tulajdonságokat fedez fel önmagában. E mérhetetlen erkölcsi erő, bátorság, belső meggyőződés erősebbnek bizonyul a háború minden borzalmánál, mert a katonák, az édesanyák, a kisfiúk, az idős asszonyok döntő többsége megsokszorozva fizikai és erkölcsi erejét helytáll a megpróbáltatás nehéz óriában. A Partizánokban az önéletrajzi ihletésű motívumok még jobban érzékeltetik, mit is jelent valójában a háború. Méghozzá az össznemzeti antifasiszta ellenállás, a partizánháború, ahol nincsenek pontos frontvonalak, ahol az anyák, nagyanyák fiatalkorú fiaikat, unokáikat is harcba küldik a megszállók, a fasiszta gyilkosok ellen. ELMONDANI AZ IGAZSÁGOT- Ellenállhatatlan vágyat és ösztönzést éreztem arra, hogy leírjam, elmondjam mindazt, amit átéltem s amit láttam a háború során. Persze, éveknek kellett eltelniük, amíg a sebek legalább egy kicsit begyógyultak, s amíg az ember rendezi önmagában gondolatait és érzelmeit. Ezalatt sok háborús regényt és visszaemlékezést olvastam, s egyre inkább erősödött bennem az a meggyőződés, hogy az ón gondolataimat, az én érzéseimet, meglátásaimat még senki sem irta le. Legalábbis nem úgy, ahogy azt én akartam. Tudtam, kerülnöm kell minden hamis pátoszt, megszépítést, sematikus megjelenítést. Az igazságot kellett elmondanom. Arra törekedtem, hogy kortársaim és azok is, akik már a háború után születtek, átérezzék a leírt események légkörét, szörnyűségeit és tragédiáit, hogy ezek mélyen emberinek, igaznak tűnjenek a könyv lapjain is - mondta egy nyilatkozatában. Adamovics tehát nem könnyű feladatra vállalkozott, amikor a megszokottól olykor eltérő módon igyekezett visszaidézni a nagy honvédő háború valóságát. A Partizánok című kétrészes regényében minden romantikus pátosztól, sallangoktól mentesen, őszintén ábrázolja az ellenállók mindennapjait. Tolja, a regény főhőse, amikor megérkezik a partizánokhoz, rögtön felismeri, hogy ezek az emberek nagyon nehéz körülmények között élnek, egyáltalán nem játsszák meg a hőst. A partizánélet szüntelen menetelésekből, állandó készenlétből és élet- veszélyes helyzetekből áll - vonja le a tanulságot néhány nap múltán, majd rájön arra is, hogy a partizánnak talán soha sincs nyugta, ha szerencséje volt, hát jóllakott, sőt szendereghetett is egy kicsit, ha nem, akkor menni kellett, éhesen, kialvatlanul, úttalan utakon, ösvényeken, hegyoldalakon cipelve a mind nehezebbé váló fegyvert. A háborúban az embernek minden fizikai és erkölcsi erejére szüksége volt ahhoz, hogy élve kerüljön ki a megpróbáltatásokból, borzalmakból. Konsztantyin Szimonov egyik tüzér-hőse például nemcsak a harcokra emlékezik, hanem arra is, hogy állandóan lövészárkot kellett ásnia. Ha csak néhány méterrel jutott előbbre, máris újra ásnia kellett, fedezni önmagát és az ágyukat, s ez így ment hosszú heteken, hónapokon át. Mindez a beavatatlan olvasó számára esetleg apróságnak tűnhet csupán, ám ha jól belegondolunk, nagy erő kellett ehhez is: újabb és újabb lövészárkokat ásni. Ez megerőltető munka is volt, de csak igy volt esély a túlélésre. Adamovics műveinek hősei a hétköznapok, a harcok valóságában tűnnek ki. A Partizánokban állig felfegyverzett, jól képzett katonákkal szemben öregek és fiatalkorúak, a fegyverforgatáshoz alig értő emberek veszik föl a harcot, akik mélységesen hittek ügyük igazában, s ez a tény megsokszorozza erejüket. Ezek a partizánok nemcsak a harcok során, a többszörös túlerővel vívott elkeseredett küzdelem során váltak hősökké, hanem más alkalmakkor is. Adamovics idézett könyvében van egy döbbenetes epizód. A partizánosztag három kiváló tagja, Kovaljonok, Szasko és Komljev- akik már többször bátor rajtaütést és más hőstettet hajtottak végre - egy alkalommal végzetes helyzetbe került: azt a falut, ahol néhány órára meg akartak pihenni, a németek bekerítették. Nagyon jól tudták, hogy a németek nem ismernek kegyelmet, hiába adják meg magukat, akkor is megölik őket. Mégis így cselekednek, s ellenállás nélkül megadják magukat, mert tudták, hogy ha felvennék az egyenlőtlen harcot, akkor ha csak egy német esik is el, a fasiszták felégetik az egész falut, a lakosokkal együtt. Hősök voltak, megadták magukat, a legdrágábbat, az életüket áldozták fel azért, hogy a falubeliek megmeneküljenek. Úgy cselekedtek, mint nagyon sokan a nagy honvédő háború során: nemes ügyért fogtak fegyvert, s haltak hősi halált. ÉGŐ FALVAK Hatiny egyike volt a földig lerombolt, felégetett belorusz falvaknak. Az egykori falu helyén emlékművek idézik a felperzselt belorusz falvak tragédiáját. E helyen is emlékeznek és emlékeztetnek: hőstettekre és szavakkal szinte nem is érzékeltethető elvetemült gaztettekre. Az irodalom a maga sajátos eszközeivel is erre törekszik. Újra és újra felhívja a mai és az elkövetkező nemzedékek figyelmét a háború borzalmaira, minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy sosem feledjük, mi történt, s mi történhet, ha egyesek nem hallgatnak a józan észre, a békességóhajtók millióinak óhajára, mind erőteljesebb hangjára. Alesz Adamovics két társával, Janka Brillel és Vlagyimir Kolesznyi- kovval együtt néhány évvel ezelőtt fölkereste azokat az embereket, akik a csodával határos módon túlélték a tragédiát és sikerült elmenekülniük az égő falvakból. Mintegy háromszáz ember megrázó vallomását gyűjtötték össze az Égő falvak című könyvben, amely ma is döbbenetes olvasmány, hiteles dokumentum egy nemzet szenvedéseiről, hősi ellenállásáról, tágabb értelemben .pedig a háború szörnyűségeiről. Ezek a beszélgetések képezik az alapját Adamovics újabb művének, a Hatinyi harangoknak is, amelyben a tényanyagot meg-megszakítják az író filozófiai elmélkedései. Az író mintegy összegezve a vallomásokat hangsúlyozza, hogy pokolian nehéz volt túlélni a szörnyűségeket, a háború poklát, de talán ennél is nehezebb volt embernek maradni, és később pedig békésen élni, szeretni, legyűrve a tragikus emlékeket, a sok-sok fájdalmat... Adamovics több alkalommal is kételyeit fejezte ki, hogy sikerült-e vajon hitelesen leírni mindazt, amit ezekről a sokat szenvedett, névtelen hősöktől hallott. Néha úgy érezte, hogy e történetekhez képest könyve csupán valamiféle kifakult másolat: a valóság sokkal kegyetlenebb, tragikusabb volt. Az irodalom, a szó talán nem is képes a maga teljességében, emberi vonatkozásaiban ábrázolni ezeket a tragikus eseményeket - hangoztatta már-már önmarcangolóan Alesz Adamovics. A közvéleménynek és a szakembereknek más volt a véleménye. A Hatinyi harangok belorusz állami díjat kapott, s a könyvet nagyon sok nyelvre lefordították. Ez a mű egy belorusz falu felégetésének tragikus története. Fljora, a kisfiú meséli el a borzalmas eseményeket úgy, ahogy ő átélte, ahogyan ő látta. Hasonló a tartalma a már említett Égő falvaknak is. A túlélők az igazságot mondták el, semmit sem kendőztek el, semmit sem tettek hozzá a borzalmas történetekhez, s az írók is ragaszkodtak a tényékhez, igy rajzolódik ki az olvasók előtt a háború minden borzalma... Duáan Pacúch: HÁBORÚS ÖZVEGY DICSŐ ÉS SZÖRNYŰ KILENCSZÁZ NAP Alesz Adamovics néhány évvel ezelőtt Danyiil Granyinnal, a neves szovjet íróval együtt fölkereste azokat az embereket, akik túlélték a le- ningrádi blokádot. E közös munka eredményeként született meg a Fejezetek a blokád könyvéből című dokumentum, amely a vallomások őszinteségével, a valóság kendőzetlen feltárásával a háborús tényirodalomban kivételes helyet foglal el. A könyv bevezetője hangsúlyozza, hogy a lapokban elmondott igazságnak pontos cime, telefonszáma, lakhelye van, vagyis a túlélők, mai szovjet állampolgárok vallanak arról, ami Leningrádban történt. Az írók bevallották azt is, hogy őket is megdöbbentette, hogy milyen mérhetetlen szenvedés, mennyi hősiesség, helytállás, tragédia, mennyi szörnyű történet húzódik meg a leningrádi blokád meghatározás mögött. A szerzők maguk is megjárták a háború poklát - Granyin a leningrádi fronton, Adamovics belorusz partizán volt -, de olykor még őket is megdöbbentette az, amit hallottak. Az emberek sokáig sok mindent elhallgattak, de most nyíltan elmondtak mindent ama dicső és szörnyű, csaknem kilencszáz napos ostromzárról ... Alesz Adamovics a háborúról való teljes igazság kimondása érdekében még egy nehéz lépésre határozta el magát. Fölkereste azokat, akik a rémtettek végrehajtói voltak, s megpróbálta kideríteni, mi késztette ezeket az embereket arra, hogy gyilkoljanak, védtelen gyermekeket, nőket és aggastyánokat öljenek meg és kínozzanak. Hóhérok című munkája ezekről az elvetemült gyilkosokról szól. A belorusz író egy beszélgetés során közölte, hogy voltak köztük tizenhét-tizennyolc éves fiatalok is. Köztük olyan is, aki Adamo- viccsal együtt járt iskolába. Együtt olvasták Puskint és Turgenyevet, s lám, mivé váltak. Adamovics egy kerekasztal-beszélgetés során elmondta, hogy leginkább ezek a fiatalok döbbentették meg, hiszen az ő kortársai voltak, s nehéz volt elhinni, ép ésszel fölfogni, hogy mikre vetemedtek. Bármennyire is nehéz sok mindent elhinni, a rideg tények mindent elárultak, s az író erkölcsi kötelessége felkutatni, s megírni, a nyilvánosság elé tárni az igazságot, még ha ez gyakran nem is könnyű. Adamovics igaz, becsületes íróként cselekedett. Semmit sem hallgatott el, s nagyban hozzájárult ahhoz hogy ma még inkább tudjuk és átérezzék, milyen borzalmas a háború. Az égő falu jelentette az erkölcsi mércét a Jöjj és lásd! című film készítői számára is. A forgatókönyvet Alesz Adamovics írta, s a rendező Elem Klimov volt. E film forgatásának hírére sokan felkapták a fejüket: játékfilmet készíteni a dokumentumregény alapján, méghozzá színeset? Nem lesz ebből valamiféle olcsó kalandtörténet? A film kellő választ adott minden tamáskodónak. A Jöjj és lásd! - amelyet hazánkban is vetítettek - elementáris erejű alkotás, amely kíméletlen őszinteséggel mutatja meg a háború igazi arculatát. A film mérföldkő a háborús filmek történetében, a szó nemes értelmében hatásosan mutatja be Hatiny, más belorusz falvak, a védtelen emberek tragédiáját. A lesz Adamovics évtizedek megfeszített munkájával elérte a célját. A könyvek lapjairól, a filmről, a tévé képernyőjéről milliók döbbentek rá a belorusz falvak tragédiájára, a háború borzalmaira. A hatinyi harangok hangja messze elhallatszik és soha sem volt olyan erős, mint napjainkban. Több mint négy évtized múltán a világ a teljes valóságában megtudta és átérezte a szovjet emberek hőstetteit; helytállását, mérhetetlen szenvedéseit. A húszmillió halott erkölcsi üzenetét a mai nemzedék mind jobban tudatosítja: nem felejt, nem felejthet; a háborúról beszélni, írni kell, éppen a béke érdekében. OLEG SZEMAK: minin mwmw
