Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-05-08 / 18. szám
B ecsületesen helytállt Alla Kolobanova, mint katona. Hiszen három évig maga is a fronton harcolt. A dácsa pitvarában találkoztunk, a fából épült nyaralóban. Emlékszik? Éppen munkából jött haza a kislányával, egy nyurga, lenhajú bakfissal. Bekopogtam. Maga hátranézett és felsóhajtott. Bár egy szót sem szóltam, be sem mutatkoztam, igy fogadott:- Csehszlovákiából jött, ugye. Ez nem kérdés volt. Bizonyosság volt, meggyőződés, hogy az -áll maga előtt, akit várt. Csak a tekintete, kezének alig észrevehető rezdülése árulta el, hogy egy pillanatra elállt a szívverése. Higgye el, nekem abban a pillanatban igen nehéz volt a szívem. Készültem erre a találkozásra, mégse jutott semmi sem az eszembe. Nem tudtam, mit mondjak. Ott álltam a pitvar közepén lélektelent. A kitárt ablakokon túl bódító délután tombolt, gabonaérés és virágba borult rétek illata érzett. Ilyen tájképeket festett Levitan. De maga nem érzékelte a vidék szépségét. Gondolatban messze járt. Egy ismeretlen, mégis oly közeli országban, ahonnan jöttem. Jól értettem a felindultságát. S e rövid, fájdalmas percekben elmesélte mindazt, ami a leveléből kimaradt. Ma ezzel a levéllel utazom oda, ahol a férje sírjának kellene lennie. Meg a rózsákkal, amelyeket neki küldött. Úgyszólván fejből tudom az egész levelet. A férjem és én a háború kezdetén mentünk a frontra. A férjem tiszt volt. 1944-ben, amikor a Felkelés idején az Önök segítségére siettünk, a Kárpátokban harcolt. S most valahol az Önök hazájában, Preáovtól 19 kilométerre, egy Gav- rinyec nevű falu mellett van eltemetve, s vele együtt minden, amit szerettem... Az évek múltak, a hajam őszülni kezdett. De a bánatom nem szűnt. Annál kevésbé, mivel sosem láttam, sem én, sem a lányom a férjem sírját. Olyan messze van, hogy nem utazhatunk oda. Ezért hát esedezve kérem, vigye magával ezt a virágot: a férjem nagyon szerette a rózsát, szeretett kertészkedni. Most én ápolom a rózsákat. Nagy örömet szerez, ha teljesíti kérésemet. Ha nem sikerül megtalálnia a sírját, legalább írja meg, milyen az az ország, ahol a férjem nyugszik, s a virágot helyezze bármelyik szovjet katona sírjára. Nagyon, nagyon kérem... örömet szerez vele, s végtelenül hálás leszek önnek. Álla Kolobanova Csak ma vallom be: találkozásunkkor nem volt erőm visszautasítani a kérését, nehogy elszomorítsam. Ugyanis Preáov körül ismerek minden fát és minden követ, és tudom, hogy ilyen nevű falu nincs. Ellenben létezik Vagri- nyec, de nem tizenkilenc, hanem kilencven kilométerre Preáovtól közvetlen a Dukla alatt... A Dukla pedig... Álla Kolobanova, a Duklá- nál egyetlen éjszaka falvak sora tűnt el a föld színéről. A földeket ágyútüzzel szántották föl. Az évszázados erdőket letarolták a lángok. A hegyi patakok új, bomba vájta mederben folytak, vizük piroslott a vértől. A hegyeket az önök katonái Prokljataja Javirának nevezték el, a völgyet pedig Halál völgyének. Aknák százezrei gyilkoltak. A Dukla sok-sok ezer halottat jelent. Nyolcvanötezer az önöké. Hatezer-ötszáz a miénk. Azonkívül több tízezerre tehető azok száma, akik eltűntek. Mégis elindultam a Duklához. A maga virágaival, a maga levelével, s a remény egy parányi szikrájával, hogy a férje parancsnoka a halálhírt közlő levélben talán eltévesztette a falu nevét. Vagrinyec helyett Gavrinyecet írt. Ám abban a kis faluban Kolobanov nevét senki sem ismerte. Átnéztük a krónikát, az elesettek névsorát, de Kolobanov nem volt köztük. Senki sem emlékezett rá. Azt tanácsolták, menjek csak át a hegyen, át a folyón, a Mészégetőbe. Ott ugyanis, hogy megértse, él egy bizonyos Ivan 2ak, amolyan falusi írástudó. Sok hozzá hasonlóval találkozni a nép között. Bár ugyanúgy nevelkedett, mint akárki más ebben az országban, fekete kenyéren, aludttejen, krumplin és káposztán, s az isten kereken tíz gyerekkel ajándékozta meg, mégis megtanult írni- olvasni az öreg pópától. És mindent, amit megélt, amit látott és hallott, feljegyzett egy vastag krónikába. Lemásoltam, hogyan emlékezik vissza azokra a napokra, amikor a maga férje ott harcolt. Szeretném, ha el tudná képzelni azt a szörnyűséget. Az első orosz aknavető-lövedék 1944. október havának első napján esett le a határunkban hajnali öt órakor. Vasárnap volt. Ezt követően napról napra kegyetlenebb lett a háború, potyogtak a golyók, mint az eső, megállás nélkül, az emberek étlen-szomjan gubbasztottak a pincékben. A kisgyerekeknek volt a legrosszabb, szegénykék sírtak a félelemtől meg az éhségtől, és így tartott ez egész héten... Szörnyű idők jártak, leírni sem lehet, a nép mindenét elvesztette, mentette a puszta életét, menekült, mert október havának 14. napján a falut teljesen fölégették és négy hónapon át rettentő harcok dúltak a környéken. Az emberek menekültek, ki merre látott. 1945. március 5-én tértek vissza, s bizony mindenki keserves sírásra fakadt, hogy semmit sem talált, csak hamut meg aknát. Az emberek félve lépkedtek, nem lehetett tudni, hol leselkedik rájuk veszély. Mindenütt halottak útjelző táblákon meg a könyvekben is Havra- necként szerepel, de errefelé a maguk nyelvén, ukránul csak úgy mondják: Gavrinyec. Férje parancsnoka tehát nem tévedett. A hepehupás, vízmosásos ösvény, amelyet ezen a szegényes vidéken útnak neveztek, a Halál völgye végén balra tért. Aztán továbbkígyózott, konokul átvágott a sebes vizű patakon, meredek hegyoldalakon tekergett, míg csak Bohus Chhoupek feküdtek... A földet annyira tönkretették á golyók meg a bombák, hogy a mai napig is tele van gödrökkel, akkorákkal, hogy be sem lehet temetni, így a föld hasznavehetetlen. Éppen azért, mivel ezen a vidéken pusztult el a legtöbb ember. A Vörös Hadsereg rettenetes nevet adott neki, a Halál völgyének hívta, oroszul Szmertnaja dolinának... A férjéről azonban nem hallott. Megmutattam neki a maga levelét. Elolvasta.- Kolobanov... Kolobanov... Rodákot kérdezte-e? - Rodákot? Vagrinyecben ilyen nevű nincs!- Ó, maguk fiatalok! Ki küldte magát Vagri- nyecbe? Amoda ni, a hegyen túlra menjen. Ott van Gavrinyec... Végre szót értettünk. A falu a térképen és az ■■■■■■■■■■■■ meg nem állapodott tizenkét házikó kellős közepén. A tizenkét házikó úgy sorakozott a csörgedező patak mentén, mint rózsafüzéren a szemek. A kertek alja nadrágszíjföldecskék fésűjétől fölszabdalt hegyoldalba ment át. Feljebb a tizenhárom évvel ezelőtt kidöntött évszázados fák megnyomorított csonkjaiból üde bükkös és tölgyerdő sarjadt. Egész hátul pedig a Filip- nyak-domb sötétlett: egy kis völgyet zár körül, s azon túl kezdődik Lengyelország. A környező határban, amelynek csak puska- lövésnyi távlatai voltak, a háború után, alighogy a front elvonult, háromezer-nyolcszáz halottat számoltak össze. Háromezren a harcokban estek el, a többi aknára lépett. A település közepén levő kis tisztást - fjárom kunyhó sem férne el rajta - huszonnyolc bomba- és aránáttölcsér lyuggatta ki. Azért olys a töltések, a körtefák, a legelőkön. Mert itt, I meg. Egyált' Csak az elrejtőztek, ; kor mindenn Ivan Rod maradva v időket. Látta, ami erdőket. A t a település, szatérőknek' hullák, meg, gyümölcsfák s a pusztító' legében, hoj Nevekre j Méghozzá sí De Kolob emlékszik. I- volt. Alighan még mennyii kettő... háro őrnagy is, á Erőt vett nem tudom , Már búcs isten háta r a férjét, és találkoztam < kük, aznap csak hogy r kérdést.- Kolobar Iáit meg az Sadiv kunyh- Scerba, - kételkedtél már valamei felé. Az almafí maradt meg a helyet, ah< san sebesül! ra menő pár Ivan Sőer ba. Pontosa sír volt. A ke s rajta egy ti zen - Kolob Jó barátai Mihasz Linykov Trojka trojka után - tíz fogat - viharzott az úton. Zengett, zúgott minden; harmonika szólt, hegedűk daloltak. Lobogtak a lovak sörényébe font szalagok, vitorlaként dagadtak a hímzett ingek, tarkállottak a kérők cifrán kivarrott kendői. Az első trojkát Arhip apó hajtotta. A napfényben hunyorogva hátra-hátra- pillantott a mögötte ülő menyasszonyra. A menyasszony olyan volt, amilyennek egy menyasszonynak lennie kell: hófehér fátyolban, fején koszorú, mellén virágcsokor. Egyenesen ült, szilárdan megtartotta magát az éles kanyarokban, s gyakran rákacsintott az öregre erősen kifestett szempillái alól. Az öreg mérgesen szipogott, és a menyasszony szokatlanul nagy mellére sandítva dühösen köpködött.- Eh, a szúnyog csípje meg, elvétették az arányokat... Ekkora mellekkel diót lehet törni... A lakodalmas menet dübörögve száguldott, felverte a port; a csengők hangja, a harmonikaszó és a hetyke dalok hosszan úsztak utána. A hitlerista őrszem zavartan ugrott félre, fogalma se volt, mit tegyen ebben a rendkívüli helyzetben, amelyre vonatkozóan nem rendelkezett semmiféle instrukció. A menet beért a faluba. Az udvarokból kiözönlö gyerekek utána futottak és torkuk szakadtából kiabáltak:- Lakodalmas menet! Megjött a lakodalmas menet! Kiszaladtak az asszonyok, lányok. Kiléptek a kapukon a megszállók is, és vidám menet után bámulva összekacsintottak:- Nősül a russz... A zsivaj hallatán a parancsnokság épületéből is kijött néhány tiszt. A menet élén haladó trojka, anélkül, hogy a vágtát fékezte volna, éles fordulatot tett, majd hirtelen megállt a templom mellett, pontosan a parancsnoksággal szemben. Az öreg felemelkedett a bakon és elkiáltotta magát:- Zenészek! A nászindulót! És csodálatosképpen - mintegy szándékosan a parancs ellenére - egyszerre elhallgattak a harmonikák, csak fH a csengettyűk csilingeltek tovább néhány trojkán, amelyek a mellékutcába fordultak be, a veteményeskertek felé. A pillanatra beálló csendet váratlanul géppuskaropogás törte meg. A legelső trojkáról köpte a golyót, közvetlenül a menyasszony ülése alól. A levegőt tompa robbanások reszkettették meg - néhány energikusan elhajított gránát elvitte a parancsnokság falait és tetejét. Ezzel egyidejűleg a géppisztolyok, puskák is működésbe léptek... Az utcán óriási riadalom támadt. A lányok, asszonyok futottak, ahogyan a lábuk bírta, minél messzebb a rettenetes lakodalmas menettől; a gyerekek, mint a verebek, rebbentek szét az udvarok felé. Puskájukat elejtve, felszerelésüktől futás közben igyekezve szabadulni ha- nyat-homlok rohantak a fasiszták a veteményeskertek irányában. Azonban egyiküknek sem sikerült elmenekülnie. A stáb mellett a tisztek csoportjából kivált egy alezredes, és a főutcán indulva megpróbált egérutat nyerni. Ám a menyasszony észrevette és nem mindennapi fürgeségről tett tanúbizonyságot. Egy szemvillanás alatt leugrott a fogatról, minden illendőségről elfeledkezve magasra rántotta menyasszonyi ruháját - alóla előtűnt lovaglónadrágja meg a roppant nagy csizmája -, és mint a sólyom, vetette magát a tiszt után. Egy pillanat, kettő - és már nyakon is csípte a szökevényt... Arhip apónak még a szeme is rángatózni kezdett félelmében a menyasz- szony ruhája miatt. A fátyla elszakadt, Jevgenyij Jevtusenko Szerelmünk halk ereje A vágy ereje - megráz és elillan. Én más erőt gyűjtök most: halk neszest. Kalandozások tűnő fénye villan, kalandozástól kábult elme, test. Mert kívánt a test sok bolond kalandot, s szétroncsolódott így az elme is, és a halál nevette a halandót, s más lett még annak veszedelme is. Mégis megsajnált engem a Természet- vagy nevezheted ahogy akarod - elzuhogtak a szikrás jégverések S ím, szerelmünk halk ereje ragyog. Erőm hatalmas - ezt gondoltam régen, s hogy roppant dobként dübörög szivem. Erőm te lettél. Szobánk szegletében számra szorítod ujjad szelíden. Kisebb fiókánk fölsír bármi neszre, vigyázni kell, hogy meg ne hallja... Csitt! Nagyobb fiókánk halkan ébredezve fogacskáival tépi ajkait. Csak csöndben szabad csókot adni szádra. Lásd, alig merlek megölelni már. Szétszórt játékok összevisszasága- alkotva új rendet - körébe zár. Vagyok hát része ennek a szép rendnek, vékony fénysugár tűje fércei ím, vagyok posztó: a béléshez férceinek, biztos kézzel elvarrva részeim. Vagyok óriás, liliputi tájon, nem-álomi kötelék foglya én, száz cérnaszál bőröm hasítja fájón, majd te kioldod őket könnyedén... Van rossz erő is! Globális gonoszság, fegyveres düh, viharzó fertelem. Fegyvertelen bújnék remegve hozzád, megvédsz-e, Halk Erő, fegyvertelen? Alszik a szögön kedves tarka sapkám, rongy-tigris szuszmog lent a küszöbön... S ha harsogó erő tombolva csap rám, s nem kisdedekért foszlik az öröm? Bár ők lennének a kezdet s a végzet, bár ók lennének a cél és az út! Majakovszkij, te is de máshogy végzed, ha ringathattál volna kisfiút! Csakhogy e hosszú eposz korszakában ily idill - bombákat nem ingerel? s lehetek boldog úgy is, hogy ne váljak nyálas puhánnyá, holott férfi kell? Sötét erők orditnak és dörögnek, emberi húsra, vérre szomjazok! Engem csitítsz? Míg ók már itt zörögnek, s fiacskáink ébresztik durva szók? Állj be e bomlott század angyalának, tanknak-bombának ki csitítva int! Halk Erő: tartsd föl, ellenünk ki támad, hadd aludjanak a kicsinyeink! BEDE ANNA fordítása
