Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-05-08 / 18. szám

A NEMET FASIZMUS AGONIAJA ÉS VÉGSŐ VERESÉGE í#® A győzelem 42. évfordulójára ÚJ SZÚ 3 1987. V. 8. Az idén már 42 éve annak, hogy az embe­riség számára az eddig legnagyobb veszte­ségeket és legszörnyűbb pusztulást jelentő második világháború az európai kontinensen véget ért. A legnagyobb áldozatokat hozó és a háború végső kimeneteléhez döntően hoz­zájáruló Szovjetunió érdeme volt, hogy az imperializmus legreakciósabb erőit képviselő fasizmussal szemben az emberiség haladá­sáért és jövőjéért harcoló erők kerekedtek felül. Ebben az összecsapásban a Szovjet­unió azzal is bizonyította életképességét és a szocialista társadalmi rendszer előnyeit, hogy lényegében jelentősebb külföldi segít­ség nélkül képes volt nemcsak megállítani a rázúduló hitlerista csapatokat, hanem Sztá­lingrád és Kurszk térségében a háború lefo­lyásában döntő fordulatot is elérni, s mindvé­gig szilárdan kézben tartani a stratégiai kez­deményezést. A sztálingrádi és kurszki győ­zelmek világosan megmutatták, hogy a má­sodik világháború kimenetele a legfőbb had­színtéren a szovjet-német fronton dől el. A fasiszta hadigépezet 1942-ig a megszállt Európa hadipotenciáljára támaszkodva, ide­iglenesen ugyan, nagy kiterjedésű szovjet területeket volt képes elfoglalni, de a sztálin­grádi és kurszki vereségek után a német csapatok kénytelenek voltak védelembe át­menni. Az ekkorra már jelentősen megerősö­dött szovjet hadsereg egyik vereséget a má­sik után mérte a hitlerista csapatokra. Az elszenvedett vereségek érzékenyen hatottak a német hadiipar teljesítőképességére, mert nemcsak emberéletben és fegyverekben je­lentettek hatalmas veszteséget, hanem egyúttjártak nyersanyagokban gazdag terüle­tek elveszítésével is. A német hadvezetés főleg a szovjet-német fronton elszenvedett veszteségeket nem volt képes pótolni. A hadsereg állománya csupán 1944-ben 25 százalékkal csökkent. Ahogy arról a szovjet hadsereg kiváló hadvezéreinek visszaemlékezései tanúskodnak, a szovjet hadvezetés az utolsó hadműveletek előkészí­tésében is a német haderő reális felmérésé­ből indult ki. 1944 decemberében ugyanis német kézen volt Norvégia, Dánia, Hollandia, Ausztria egész területe, valamint Lengyel- ország, Csehszlovákia és Albánia nagyobb és Magyarország kisebb része. Az OKW, a Wehrmacht főparancsnoksága még 315 hadosztállyal és 32 dandárral rendelkezett, s ezekkel próbálta meg a lehető legtovább elodázni az „ezeréves birodalom“ szükség­szerű végzetét. A legfőbb hangsúlyt ezután is a szovjet hadsereg elleni harcokra fektette. Ahol a győzelmet kovácsolták A Szovjetunió hadigazdasági bázisa ked­vező képet mutatott. A szovjet hadsereg tá­madó hadműveleteinek eredményeképpen 1943- 44-ben lényegében sikerült kiszorítani a Szovjetunió területéről a fasiszta megszál­lókat. A szovjet hadigazdaság megerősödött, nőtt a hadiipar termelése, javult a hadsereg és a lakosság ellátása, megacélozódott a hadsereg és a lakosság erkölcsi-politikai egysége. 1944-re jelentősen tökéletesedett valamennyi szovjet fegyvernem technikai színvonala, nőtt a szovjet katonák harci felké­szültsége, a végső győzelembe vetett hite, a hazafias és internacionalista kötelességük teljesítésére irányuló elszántságuk. A szovjet hadsereg győzelmének ezek az előfeltételei még kedvezőbbek voltak 1945 elején az európai kontinensen megvalósítan­dó s a háborút befejező hadműveletek előtt. Ekkorra még inkább megnőtt a Szovjetunió gazdasági ereje, így képes volt ellátni a had­sereg növekvő szükségleteit, s biztosítani a magas színvonalú technikai felszereltséget. A hadiipar számára legfontosabb nehéz­ipar és a nyersanyagkitermelés főbb mutatói 1944- ben az előző évhez viszonyítva 30 százalékos növekedést jeleztek, s ennek megfelelően bővült valamennyi fegyverfajta gyártása. Mindez bizonyította a szovjet nép magas fokú erkölcsi-politikai helytállását és a hátország kitartó áldozatkészségét. A végső győzelem kiindulópontjai A szovjet hadsereg stratégiai helyzete a végső győzelem kivívásához kedvező volt. 1945 elejére a szovjet csapatok elérték Kelet- Poroszország határát és a Visztulát, túljutot­tak az erdős-hegyes Kelet-Kárpátokon, mé­lyen behatoltak Magyarország területére, ahol a Balaton keleti partjáig jutottak. A szov­jet-német front erőviszonyai kedvezőbbé vál­tak a szovjet hadsereg számára, amelynek harcoló csapataiban 1945 elején 6 millió kato­na várta a további előrenyomulásra vonatko­zó parancsot, hogy mielőbb kiharcolja a rég óhajtott békét. A kedvező feltételekkel összhangban a szovjet főhadiszállás 1944 őszétől meg­kezdte a hitleri Németország ellen irányuló utolsó támadás előkészítését. (Mint később kiderült, a végső győzelmet még ez a táma­dás sem hozhatta meg, s folytatására csak hadműveleti szünet után kerülhetett sor.) Az elképzelések szerint a szovjet csapatoknak először át kellett volna lépniük a Visztulát, majd kijutniuk a Bydgoscze-Poznan-Wroc- law vonalra, s innen folytatni a támadást Berlin irányába. A déli hadászati irányon a Magyarország területén is megindítandó hadműveletekkel együtt kellett volna a német hadsereg erőit megosztani, s így gyengíteni a hitlerista erőket a szovjet-német front észa­ki részén. Berlin felé a közvetlen támadást az 1. Belorusz- és az 1. Ukrán Frontnak kellett volna vezetnie Zsukov marsall, illetve Konyev marsall irányításával. Tolbuhin marsall 3. Uk­rán Frontja Magyarországon, a Malinovszkij marsall parancsnoksága alatt álló 2. Ukrán Front részben Magyarországon, részben pe­dig Petrov tábornok 4. Ukrán Frontjával együtt Szlovákia területén harcolt. A 2. és a 3. Belorusz Front csapatai bekerítették a Wehr­macht kelet-poroszországi csoportosulását. A Legfőbb Főparancsnokság Főhadiszállása szerint a támadást január 15-20 között kellett volna megindítani. A végső győzelem kivívásához szükséges előfeltételek kialakulásához sokban hozzájá­rultak a nyugati szövetségesek is. A nyugati fronton folytatott harcokon kívül azonban egyes brit és amerikai politikusokat egyre inkább szovjetellenes nézetek kerítették ha­talmukba. A háború győzelmes befejezését már előre látó nyugati politikusok mindinkább a háború utánra összpontosították figyelmü­ket, s politikai lépéseikből, elgondolásaikból nem hiányzott a hitlerista tábornokokkal, poli­tikusokkal szembeni megegyezési készség sem. Csak a Szovjetunió határozott kiállása az antihitlerista koalíció nyugati szövetsége­sek által is elfogadott megállapodásai mellett, valamint a még kohéziós erőként ható fasiz­mus elleni harc voltak azok a tényezők, amelyek áthidalták az egységbontó törekvé­seket. A Visztulától az Oderáig A fentiekben felvázolt stratégiai támadás megvalósítását a szövetséges csapatok ked­vezőtlen helyzete gyorsította meg. Bár az angolszász erőknek sikerült kivédeniük a hit­leri ellencsapást az Ardennekben, további előrenyomulásuk megkönnyítése érdekében Winston Churchill brit miniszterelnök üzenet­tel fordult Joszif Visszarionovics Sztálinhoz, melyben szovjet támadás megindítása iránt érdeklődött, ami tulajdonképpen azt jelentet­te, hogy a szövetséges csapatok mielőbbi tehermentesítését kérte. 1945. január 12-én - az előzetes elképze­lésektől eltérően nyolc nappal korábban - a szovjet hadsereg a Baltikumtól a Kárpáto­kig terjedő hatalmas offenzívába ment át. Az északi hadászati irány egyik grandiózus had­művelete a Visztula-oderai hadművelet volt, melyet az 1. Belorusz- és az 1. Ukrán Front hadseregei hajtottak végre. Erőinek egy ré­szével a hadműveletekhez csatlakozott a 4. Ukrán Front jobbszárnya is, amely ebben az időben indította meg lengyel földön és Szlo­vákia területén a nyugat-kárpáti hadműve­letet. A Visztulái fronton a hadművelet január 12- én kezdődött az 1. Ukrán Front sávjában. Az ellenséges csapatok fanatikus védelmét a harmadik napon sikerült meghátrálásra kényszeríteni, amikor megindult a Zsukov marsall irányítása alatt álló 1. Belorusz Front támadása, amelynek kötelékében harcolt az 1. lengyel hadsereg is. Január 17-én sikerült felszabadítani a hitleristák kegyetlen pusztítá­sait elszenvedő Varsót. A támadás üteme felgyorsult, s a nehéz téli körülmények'között elérte a figyelemreméltó napi 30-40 kilomé­teres előnyomulást. Konyev marsall csapatai január 19-én felszabadították Krakkót, 27-én elérték az auschwitzi fasiszta haláltábort. A brit Manchester Guardian már január 18- án így kommentálta az imponáló szovjet elő­renyomulást: „Az oroszok lendületes táma­dása, amely január 12-én vette kezdetét, már megváltoztatta az egész hadihelyzetet. Ha­tártalanul nagy a fellángolt csaták mérete, óriási a hadosztályok mennyisége és a front kiterjedtsége. Ez a támadás kétségkívül a legnagyobb méretű hadművelet a hadmű­vészet történetében... Berlinben nem ringat­hatják magukat felesleges illúziókban. A sajtó és a katonai hírmagyarázók egyhangúlag azt állítják, hogy ütött az utolsó megpróbáltatás órája.“ Hitler azonban nem akarja megérteni a re­ális valóságot. 1945 január végén a fasiszta hatalomátvétel 12. évfordulóján mondott be­szédében a német népet újabb erőfeszítésre szólította fel. Még ugyanaznap - ahogy Ránki György írja a második világháborúról szóló könyvében - Albert Speer, a hadiipari minisz­ter Hitlerhez eljuttatott memorandumában olyan helyzetelemzést adott, miszerint Szilé­zia elvesztése után, valamint a Ruhr-vidék termelésére bénítóan ható szövetséges bom­batámadások miatt a háború folytatása nem lehetséges. Hitler elvakultságára jellemző, hogy még ekkor is elkerülhetőnek vélte a bu­kást, s az antifasiszta koalíció szétesésében reménykedett. Bár Nagy-Britannia és az Egyesült Államok egyes politikusainak szov­jetellenes nézetei reményeket kelthettek né­mely német vezetőben, a szovjet vezetés határozott fellépése és a titkos tárgyalások szovjet leleplezése ezt a reményt meghiúsí­totta. A visztula-oderai hadművelet február 3-án fejeződött be. A szovjet hadsereg 1000 kilo­méter szélességben 500 kilométert nyomult előre, s megsemmisített 35 és szétvert 25 német hadosztályt. Ezzel a hadművelettel már majdnem befejeződött Lengyelország felszabadítása, de az eredeti cél elérése még nem sikerült. A Berlint megközelítő 1. Belo­rusz Front jobbszárnyán ugyanis a 2. Belo­rusz Front csapatai meglehetősen visszama­radtak, s így kockázatos lett volna a támadás további erőltetése, hiszen a frontvonalnak ez a kiszögelése lehetőséget nyújtott volna az ellenségnek, hogy Zsukov marsall csapatait kétoldali csapással elvágja és bekerítse. Gu- derianék ezzel ténylegesen számoltak, sót később bizonyos ellenlökést végre is hajtot­tak, de ezt a szovjet csapatok kivédték. Berlin tehát már februárban közel volt (mintegy 60 kilométernyire), de a szovjet katonák előtt világos volt, hogy az ellenség harc nélkül nem adja meg magát. Az északi hadászati irányon megvalósított utolsó hadművelet a berlini volt, amely végleg betetőzte a német fasizmus vereségét. A hadművelet alapgondolata az volt, hogy a lehető legrövidebb időn belül le kell győzni a hitlerista csoportosításokat, elérni az Elbát és találkozni a szövetséges csapatokkal. így Németország számára lehetetlen lett volna a további szervezett ellenállás, s kényszeríte­ni lehetett volna öt a feltétel nélküli kapituláció elfogadására. Április 16-án hajnalban hatalmas tüzérségi előkészítés és két légi hadsereg bombázói­nak tömeges bevetése után az 1. Belorusz Front támadásba lendülő fő erői megindítot­ták a második világháború legnagyobb mére­tű hadműveletét, a berlinit. Megkezdődött a mintegy 2,5 millió katonát, több mint 41 ezer löveget és aknavetőt, több mint 6 ezer harc­kocsit és 7,5 ezer repülőgépet kitevő szovjet erők győzelmes előrenyomulása. Az eleinte Zsukov marsall 1. Belorusz Frontjával kez­dett támadás lendülete a sielowi magaslato­kon kiépített rendkívül erős német védelmen megtört ugyan, de a hadműveletbe fokozato­san bekapcsolódó 1. Ukrán és 2. Belorusz Front összpontosított támadása meghozta gyümölcsét; sikerült az ellenséges védelmet áttörni. A hitlerista parancsnokság még meg­próbált összefüggő frontot létrehozni Berlin előtt, s a különböző egységekből kialakított Steiner hadseregcsoporttal feltartóztatni a szovjet seregeket, de a német védelmet a szovjet erők csakhamar szétszabdalták és az egységes német parancsnokság már csak illúzió volt. Április 22-én Zsukov és Konyev marsall erői Berlintől nyugatra bekerítették a város körüli ellenséges csapatokat. Az „ezeréves birodalom" bomlásának je­lei ekkor már megmutatkoztak a náci hierar­chia legfelsőbb szintjén is. Április 23-án a ve­zetés Obersalzbergban tartózkodó második embere, Hermann Goring, táviratot küldött Hitlerhez, melyben tekintettel a kialakult hely­zetre - Berlin bekerítésére -, valamint mivel szerinte Hitler már nem tudhatja irányítani az események menetét, kérte, adja át neki a ha­talmat. Ezt abban a reményben tette, hogy sikerül megegyeznie a nyugati hatalmakkal. Göring eljárását Hitler árulásnak minősítette, azonnal megváltoztatva egykori elhatározá­sát, mely szerint Göringet helyettesének ne­vezte ki, elrendelte letartóztatását. Göringet csak a hozzá hü Luftwaffe katonái mentették ki az SS karmaiból. Hitlernek nem sokkal ezután Himmlerben is csalódnia kellett, mikor megtudta, hogy legelvakultabb híve kapcso­latba lépett egyes nyugati politikusokkal. Közben a Berlin körüli csata fokozottabb hevességgel folyt. A német védelem vala­mennyi szakaszon összeomlott, s nyugatról közeledtek az angolszász erők. Április 25-én az Elbánál Torgau térségében a szovjet 5. gárdahadsereg találkozott az 1. amerikai hadsereggel. Másnap megkezdődtek a köz­vetlen harcok Berlinért. Az értelmetlen harcot tovább folytató fanatikus német katonák ellenállása egyre kisebb területre zsugoro­dott. Április 28-án már Berlin szívében folytak a harcok. Április 30-án a szovjet katonák kitűzték hazájuk zászlaját a fasiszta uralom jelképének számító Reichstagra. Dicső kicsú- csosodása volt ez a nagy honvédő háború­nak. Nem egész egy órával a Reichstag szovjet elfoglalása után Hitler halott volt. Május 2-án Berlin védelmének katonai pa­rancsnoka, Weidling tábornok törzskarával együtt megadta magát, s az ellenállás be­szüntetésére szólított fel. Sztálin napiparan­csában még ugyanaznap megállapította: Ber­lin a német imperializmus központja és a né­met agresszió tűzfészke szovjet kézen van. A felkelő Prága megsegítésére, valamint a csehországi német erők ellenállásának fel­számolására indított prágai hadművelettel betetöződött a fasiszta Németország veresé­ge és képviselői kénytelenék voltak a teljes és feltétel nélküli kapitulációt aláírni. A fasizmus fölött aratott győzelemben a legnagyobb részt a szovjet nép és hadsere­ge vállalta. Az SZKP KB Vlagyimir lljics Lenin születésének 100. évfordulójára kiadott tézi­seiben kifejezően értékelte ezt a győzelmet: ,,A nagy honvédő háborúban tömeges hősi­ességet tanúsítva, népünk a kommunista párt vezetésével halhatatlan hőstettet vitt véghez a szocializmus érdekében. Ez a háború a helytállás legsúlyosabb próbája és iskolája volt. Nagy győzelemmel érhetett véget, mert a szocializmus biztosította az egész szovjet társadalom egységét, a gazdaság erejét és halhatlan rugalmasságát, a hadtudomány magas fokú fejlettségét, kiváló harcosokat és parancsnokokat nevelt. “ A Szovjetunió döntő szerepét a polgári történetírás mindenáron tagadni vagy elhall­gatni igyekszik, holott a tények sokaságát lehet felhozni annak bizonyítására, hogy a Szovjetunió háborúba lépésétől kezdve a szovjet-német front volt a második világhá­ború legfőbb hadszíntere. Itt tört meg a Wehr­macht ereje, itt dőlt el a háború kimenetele, s született meg az emberiség békés jövőjé­nek kiindulópontja. 1942 novemberében a náci Németországnak és szövetségeseinek a Szovjetunió területén 266 hadosztálya volt, mig a többi fronton mindössze tizenkettő. 1944 júniusában az angolszász csapatok nyugat-európai inváziója idején itt ugyan 85- re nőtt a német hadosztályok száma, de a szovjet-német fronton még ekkor is 239 hadosztály volt. A hadosztályokon kívül ha­sonló volt a német fegyvernemek bevetési aránya is. Az egész háború folyamán a szov­jet-német fronton harcolt a német tüzérség 52-75, a harckocsik 60-75 s a repülök 50-60 százaléka. Még a normandiai partraszállás előtt, vagyis 1944 nyaráig a szovjet-német fronton 450 német hadosztály semmisült meg, s ez háromnegyedét tette ki az összes fasiszta haderőnek, mellyel a szovjet hadse­reg 1941-1945-ben harcolt. A hitleri Német­ország hadserege veszteségeinek 70 száza­lékát a szovjet-német fronton szenvedte el. A második világháború nemcsak hatalmas méretű katonai összecsapás volt. hanem a társadalmi rendszerek, gazdaságok, erköl­csi értékrendek és ideológiák összeütközése is, melyben minden tekintetben igazolódtak a szocialista társadalmi rendszer előnyei, ha­talmas lehetőségei. Ahogy ezt a fasizmus fölött aratott győzelem 40. évfordulójára ren­dezett moszkvai ünnepi gyűlésen Mihail Gor­bacsov mondta: ,.A háborúban nemcsak fegyvereink, gazdaságunk és politikai rend­szerünk győzött. Ez egyben azoknak az esz­méknek a győzelme is volt, amelyek szelle­mében megvalósult a forradalom, amelyért a szovjet emberek harcoltak és meghaltak. A humanizmus és az igazságosság tennkött alapelveit tartalmazó ideológiánk és erköl­csünk győzelme volt ez a gyűlölt fasizmus ideológiája fölött. “ Dr. CSÉFALVAY FERENC kandidátus

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents