Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-05-01 / 17. szám

MARK HAGER

■ > JfSp Ngp

Amikor még kisfiú voltam, két mérföldet kellett megtennem erdőn keresztül az iskoláig. Mielőtt odaértem volna, eldugtam apám puskáját - melyet rendszerint magammal vittem - egy üreges fába. Hazafelé tartva aztán elővettem.

Egyik este, iskolából jövet, kiabálást hallottam Mr. Epperly házából. Megvadult a tehene. Bánatosan és hangosan bőgve, szarvával kicsavarta a földből a még zsenge almafákat. A szomszédok követelték, hogy Mr. Epperly kutyáját lőjék le, mert nekitámadt és harc közben megölt egy veszett kutyát, amelyik a tehenet megmarta.

Mr. Epperly szerette Old Rangért és nem akarta, hogy lelőjék. Szerette volna tudni, vajon elég védelmet jelentene-e, ha Old Rangért bezárnák az istállóba vagy máshova, addig, amíg a veszélyes időszak el nem múlik. A szomszédok ezt ellenezték, mert szerintük Mr. Epperly gyermekei észrevétlenül bejuthatnak és a réseken keresztül etethetik a kutyát, amelyik könnyen megharaphatja őket is. Old Rangért le kell lőni.

Mr. Epperly kijelentette, hogy ö képtelen ezt megtenni. Ki vállalná el önként ezt a feladatot, helyette? Senki sem jelentkezett.

Mr. Epperly feljött hozzám és így szólt:- Joe! Elvihetnéd magaddal a kutyát, és hazafelé jövet az erdőn keresztül lelőhetnéd. *

Közöltem Mr. Epperlyvel, hogy nem akarom lelőni Old Rangért. Észrevettem, ahogy három gyermeke odasimult a kutyához.

Mr. Epperly kivett a zsebéből egy dollárt és igy szólt:- Ez a dollár a tied, ha megteszed - mondta.

Nem szóltam egy szót sem. Még soha nem volt egydolláros bankjegyem. Nem tetszett még a gondolata sem annak, hogy Rangért megöljém, de úgy nézett ki a dolog, hogy a szomszédok ezt határozottan követelik. Mindannyian könyörögtek, hogy tegyem meg, kihangsúlyozva a veszélyt, amely Mr. Epperly gyermekeit érheti. Természetesen most már szinte hősnek éreztem magam. Mr. Epperly pórázt kötött Old Ranger nyakára, én pedig elindultam vele. Az Epperly gyerekek sírva fakadtak.

Ahogy az erdei kis ösvényen mentem, olyan megfelelő helyet kerestem, ahol a kutyát lelöhetem, és ott is hagyhatom. Levezettem egy farakáshoz, odakötöttem egy fához és visszamentem az ösvényre. Old Ranger rámnézett, szúkölt és a farkát csóválta. Fel akart hozzám jönni. Eszembe jutott, hogy ahányszor Epperlyék előtt elhaladtam, mindig láttam a kutyát az udvarban, és Mr. Epperly gyerekei csatlakoztak hozzám, iskolába menet.

Lementem, kioldoztam Old Rangért és továbbhaladtam. Sötótlö diófaer- döcskéhez értem, miközben visszaemlékeztem, mennyire szerette Old Ranger a fákon ugráló mókusokat. Old Rangért egy nagy diófához kötöttem.

Célba vettem, de Old Ranger nagyon boldogan nézett fel a fára. Nyilván azt hitte, hogy egy mókusra célzok. Leengedtem a puskát, nem akartam becsapni.

Még elég világos volt, Old Ranger láthatta, hogy célzok. Elhatároztam, hogy megvárom, amíg besötétedik és a sötétben Old Ranger nem látja majd tisztán, mikor célzok. Mig a sötétedésre vártam, úgy éreztem, mintha valami égetné a zsebemet. Kivettem az egydollárost. Tudtam, hogy valami nincs rendben körülötte.

Közben Old Ranger ágaskodni kezdett, ugatott és rángatta a pórázt. Amikor visszakötöttem, észrevettem, hogy Mr. Epperly gyerekei a közelben vannak, de elszaladtak, amikor a kutya ugatását meghallották. Tehát kiszöktek a házból és követtek bennünket. Szerették volna tudni, hol hagyom Old Rangért.

Eszembe jutott, a gyerekek otthon mindenkinek elmondhatják, hogy nem lőttem le a kutyát - és céloztam. Úgy gondoltam, leghelyesebb, ha azonnal lövök. Azt akartam, hogy a gyerekek is hallják a lövést. Célba vettem Old Ran- gert, de képtelen voltam meghúzni a ravaszt. Úgy nézett rám, mintha beszélni akarna. így hát a levegőbe lőttem, hogy a gyerekek elmondhassák, hallották a lövést.

Visszatettem a dollárt a zsebembe és lementem a kutyához. Átöleltem a nyakát. Már tudtam, soha nem tudnám lelőni. Pórázra fogtam és továbbmentünk. Nemsokára a házunkhoz értünk. A kapu mellett leültem és sokáig gondolkodtam. Nem tudtam elképzelni, miként magyarázzam meg anyámnak, hogy miért hoztam vissza Old Rangért. Hogy magyarázzam meg, ártatlan arcot vágva, a zsebemben lapuló egydollárost, amelyet azért kaptam, hogy lelőjem Old Rangért.

Visszaemlékeztem, hogy valahol az ösvény mentén láttam egy üres üveget. Még mindig ott volt. Fogtam és beletettem az egydolláros bankjegyet. Aztán eltemettem az üveget, a kerítés alá.

Anyám elhatározta, hogy miután csak a levegőbe lőttem, megengedi: Old Rangért az istállóban rejtsem el egy hónapig. Az Epperly család és a szomszédok azt fogják hinni, hogy a kutya már nem él.

Ez volt életem legnehezebb hónapja.

Az Epperly gyerekek már nem jártak velem az iskolába. Ahogy megláttak, sírva fakadtak. A többi gyerek is gúnyosan faggatott, ha meglátott: - Mit csináltál a dollárral?

Nem tudtam felelni. Nem mondhattam el, hogy a kapu alatt, egy üvegben van, és azt sem árulhattam el, hogy Old Ranger az istállónkban rejtőzik. Az Epperly gyerekek végigkutatták az erdei ösvény házunk felé vezető mindkét oldalát. Old Ranger holttestét keresték, de nem kérdezték, hova tettem. A szomszédok is sokat emlegették a kutyát és bevallották, hogy hiányzik nekik.

Mrs. Epperly nagyon kedves volt hozzám. Egyszer találkoztam vele az ösvényen és közölte velem, hogy megszidta a gyerekeit, mert csúnyán bánnak velem. Azt is hozzátette, hogy ha még egyszer előfordulna ilyesmi, nem engedne meg ilyen lépést. A gyerekek- mint mondta - Mr. Epperlyvel együtt majd meg bolondultak a kutya miatt.

Egy napon elérkezett a boldog reggel.- Joe - szólt anyám -, hazahozhatod már Old Rangért. Több mint egy hónap múlt el, már nincs veszély.

Eimentem az istállóba és elhoztam Old Rangért. Felágaskodott, az arcomat nyalogatta. Vállamra tettem iskolatáskámat és az ösvényen átvezettem a kutyát Megálltam a kerítésnél és kivettem az üveget a dollárral.

Nem volt könnyű Old Rangért megnyugtatni, hogy ne ugasson, amig nem érünk Mr. Epperly házához.

Amikor már olyan közel kerültünk a házhoz, hogy megláthattak, megengedtem a kutyusnak, hogy ugasson. Epperlyék kirohantak a kapuhoz, Mr. és Mrs. Epperly, és a három gyerek, öleltek engem is, a kutyát is, és mind a mai napig sem tudom, hogy melyikünket ölelték át többször.

Mr. Epperlynek átadtam az üveget.- Miért tetted ezt? - kérdezte.- Nem jól érezte magát a zsebemben- feleltem.

Megpróbált rábeszélni, hogy tartsam meg, de miután látta, hogy erre nem vagyok hajlandó, egyszerűen odadobta elém és a három gyerek elé. Mi pedig iskolába menet úgy éreztük, hogy gazdagok vagyunk, mert elkölthetünk egy dollárt.

PERTL ETELKA fordítása

Orest Dubay: Építkezés (linómetszet, 1977)

BERECK

JÓZSEF

A traktor, fehér füstkarikákat sóhajtva az égre, megállt a súlyos kovácsoltvas kapu előtt. Az éles tülkölésre egy ősz hajú ember jelent meg a kastély felőli sétányon, és kezével intett, mintha csak azt mondta volna, megyek már!

A kapu mögött dolgozó nyolc ember abbahagyta a munkát, és közömbösen szemlélte, ahogy a traktor egy óriási fatönköt vonszolva maga után bedöcögött a kastély parkosított udvarára.

Az utca túlsó oldaláról, a vasrácsos kerítésen keresztül jól láttam, hogy még két kisebb tönk hevert egy nagy halom összeaprított fa mellett. Az ősz hajú embernek csak nehezen sikerült leakasztania a tönköt, de senki sem segített neki. A traktoros megfordult, a kapuból még visszaintett az öregnek, s kihajtott az utcára. A nyolc ember továbbra is mozdulatlanul szemlélte az eseményeket. Kezükben tétlenül lógtak a súlyos fejszék.

Az öreg lakatra zárta a kaput, majd hümmögve elballagott a kastély irányába.

A nyolc mozdulatlan ember közömbösen, szinte lélektelenül meredt a hatalmas jegenyetönkre. Azt szerettem volna, ha köpnek egyet, idegesen megrándul a kezük, kigyúl szemükben a düh, a gyűlölet vagy a megvetés sárga lángja, de csak a bárgyú közöny pókhálóját láttam közéjük feszülni.

Aztán az egyikük élesen felvihogott, s - a fejszéjét lóbálva - nyújtott, rugalmas léptekkel körüljárta a tönköt.

A többieket szemmel láthatóan hidegen hagyta a vihogó. Egy horpadt mellű ledobta a fejszéjét, és nyugodt, lassú léptekkel elment. Á többiek, észre sem véve a távozót, dolgozni kezdtek. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem.

Idegesített a szótlanságuk, de aprólékos szorgalmas munkájuk is. A legszívesebben' elmentem volna, de valahogy nem voltam rá képes; furcsa feszültség kötötte le másfelé irányuló gondolataimat. Olyan érzés fogott el, hogy bűnt követek el, amikor nézem ezeket az embereket, a furcsán szomorú kastélyt, a parkosított kert gutaütött hársfáit vagy a magas, vasrácsos kerítést.

A vihogó hirtelen elkomolyodott, s tekintetét egy meghatározatlan pontra szegezte a kerítés felett. Megpróbáltam követni pillantását az utcával párhuzamosan futó kerítés mentén, de semmi érdekeset sem láttam.

Mereven, szinte megbüvölten állt, nem törődve a többiek fejszéi alól röpködő forgáccsal.

Aránylag fiatalnak néztem, bár az arca az ellenkezőjét árulta el. Amikor nyújtott, rugalmas lépteivel körüljárta a tönköt, meg mertem volna esküdni, hogy még huszonöt sincs. Bizonytalanságomat az is fokozta, hogy nem beszélt; csak éles vihogását hallottam. Száraz, csontos arcára a közöny és összpontosítás zagyva keveréke telepedett.

Aztán elindult a kerítés mellett, de a járásába most már némi óvatosság, osonó szándék is vegyült.

A kíváncsiságom nem hagyott nyugton;

figyelemmel kísérve utána mentem az utca másik oldalán.

A vendéglő felé közeledve vettem észre, hogy a settenkedő férfi a kerítés egyik kőoszlopához rögzített sudár májusfa hervadó koronáját nézi. Meglepett ez a felfedezés, mert semmi különöset nem láttam a karcsú jegenyeszálon. Sudár volt, egyenes, és nem is túlságosan magas.

Az eddig óvatosan osonó férfi a májusfa tövében elvesztette nyugalmát, furcsa izgalmi állapot lett úrrá rajta, a keze megmegrándult, s olyan gyorsan szedte a lábát, mintha a föld égette volna a talpát.

Az utca néptelen volt. A kastélykapu felöl tompa fejszecsapások hallatszottak.

A sudár jegenye tövében lépkedő férfi közben szinte eksztázisba esett, mereven bámult a májusfa lombjára, szájából artiku- látlan hangok törtek elő, s kezével ideges, tört mozdulatokat tett. Furcsa vágy, tenni akarás, de egyben tehetetlenség feszült benne.

Nem értettem az egészet, de úgy éreztem, hogy már nem közömbösen szemlélem a furcsa jelenetet; a férfi belső feszültségéből valami rám is átragadt. Nem is sejtettem, hogy mi fog következni, de egy belső hang azt súgta bennem: akarom, hogy sikerüljön neki. Tudatlanul, előre helyeseltem. Egy kicsit szégyelltem magam, hogy beleestem a bűvkörébe annak a valaminek, ami a májusfával van kapcsolatban, és semmit sem tudok róla.

Már nem is lepett meg, amikor a férfi hirtelen a kerítéstől néhány lépésnyire álló hatalmas diófához ugrott, és ügyes mozdulatokkal, minden nehézség nélkül felkapaszkodott rá. Néhány pillanat múlva már a legfelső ágakon állt, a májusfa fonnyadó lombjával majdnem egy magasságban.

A zsebéből követ vett elő, és a májusfa koronája felé hajította. A hervadó levelek között pezsgőspalack lapult.

A másik s harmadik követ már hosszabb összpontosítás után dobta el, az üveg azonban sértetlen maradt. Még volt a zsebében néhány kő, de mindvégig sikertelenül próbálkozott.

Miután az előbbi ügyes mozdulatokkal leereszkedett a földre, enyhe csalódottság fogott el, de magam sem tudtam, hogy mit szerettem volna inkább.

A férfi lesújtottan állt a diófa alatt, s úgy tűnt, hogy mindent elfelejtett. Féltem, hogy visszamegy a többiekhez, de néhány tétova lépés után hirtelen lehajolt egy kőért, villámgyorsan felkapaszkodott a diófára, s minden összpontosítás, célzás nélkül elhajította a követ. A dobásban nagy erő lehetett, mert a palack valósággal szilánkjaira fröcs- csent a levegőben; az apró üvegcserepek sikoltozva hulltak a májusfa tövébe.

A férfi diadalmasan, éles, recsegő hangon felüvöltött, majd gyorsan, szinte szabadeséssel, a földön termett. Visongó nevetéstől hangos lett az utca. Örömében körülugrálta a diófát, és néhányszor megpróbált elrohanni a kastély irányába, de valami mágikus erő minduntalan vissza-visszafor- dította.

Furcsa melegség áramlott szét testemben, amely még azután sem szűnt meg, amikor a férfi eltűnt a sárga kastély mögött.

Nem szeretem a ten< tölt el. Óvatosan is csak a merek bemenni, beljebb i sok tengerekről szóló r< iszom rumot és eddig mé egyszer utaztam hajóval, megismételni.

Mégis, minden évben gerhez. Augusztus végérj darvak húznak - mint aA hogy minden megújul A

Alapjában véve eg^fl miatt utazom a teng^W csésze erős kávét, sétálr amikor a nap gyöngyházri lik; körülöttem csinos féri mindegyik egy-egy talány ezer talány. Büszkesége hogy kimutassam kívánt érzem, hogy engem épp vonzanak legjobban. Ők - vigaszdíjak - és én mindé kok annyi pénzt, hogy éli róba, de az végül is mindí ide utazom, a tenger mell

Szófiában dolgozom, I első emeleten, balról a hai Nyolc órát ülök számozott világos íróasztal mellett. I csen számozott székem, rászda, ahol a kávénak t barna színe van, az üve a tengert, és körülöttem jő rek, mint egy angliai klubi

Velem szemben három kártyázik. Szegényke, pról mai egyszerre kokettálni önérzet hiányát leplezi. O tyázom, nálam fiatalabb t én megadom nekik, amiv«

Egy asztallal odébb idő rát. Apám, a valamikori bé ilyen egyenes tartású és ivott. Mellette a felesége, néz az üvegfalon át. Nél még, háttal nekem és szó dolat, hogy kitaláljam: kik jöttek. Iszom a kávét, a kalácsot és pompásé gamat...

Éjszaka vihar volt, hidec AAkirkirkAkAAAAAA'A

NAGY LA

Week-ei

Londonból ered a szc most már terjed a nagyc városokban: szombaton di kolnak a városiak, s kiméi bad természetbe, viszne bőven, esznek, isznak, pih rakoznak egészen hétfí s akkor mennek azután v rosba. Ez a hétvégi a week-end. Az ember olvashat a lapokban erről í ges és üdvös szokásról, d tető cikkek valamennyiéi van:

.....Csupán a legszegé

gek maradnak otthon."

Ügy bizony. A legszegé gek. Hadd is maradjanak

FRANCIS

A műi

A munka ki tejjel te ki szúrós ki barmok ki gyantát ki fűzfák i ki vén tip és félhom s alvó rigt ki szó s n a kertben ki kényért ki fokhagi s langyos

________r