Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-05-01 / 17. szám
IJSZÚ 5 987. V. 1. ar-ÄT,rÄiS! A Szovjetunióban e/mu kóte , nyugatnémet OlsigMA K«>« MM £ van, »ni MM* S“S=rs«»S; A legelterjedtebb francia családnév a Dupont. A Szovjetunióban ez a Kuz- nyecov, a keresztnevek közül az Alek- szandr. A Központi Statisztikai Hivatal felméréseiből a következőképpen rajzolódik ki az átlagos szovjet ember portréja. Kuznyecov 30 éves, testsúlya 71 kg, magassága 171 cm. Nős, városban él. Munkás, heti 42 órát dolgozik egy gyárban. Évi 24 munkanapnyi szabadsága van, ezt fürdőhelyen vagy otthon, családja körében tölti el. Kuznyecov szeret tévét nézni, naponta másfél órát tölt képernyő előtt. Szabadnapjain két és fél órát szentel ennek a foglalatosságnak. Moziba évi 16 alkalommal jár. Sokat olvas: évente 21 könyvet vesz ki könyvtárból, érdeklik a folyóiratok (766 példány 1000 emberre). Lakbérre jövedelmének 3 százalékát költi a Kuznyecov család. Kétszobás lakásban laknak, amelyben van hűtőgép, televízió, rádió, mosógép. A lakbérek mértéke a 20-as évek vége óta gyakorlatilag nem változott. Alekszandr középiskolát végzett, de továbbtanul. Különös figyelmet érdemel a gyár szerepe Kuznyecov életében. Bár ott tölti ideje egyharmadát, de nemcsak dolgozik itt. A gyárban igen gyakran tartanak sport- és kulturális rendezvényeket, saját üdülőik, úttörőtáboraik, óvodáik vannak, a dolgozók munkahelyükön vehetik igénybe az egészségügyi ellátás bizo-1 nyos formáit. Nemegyszer a gyár ad lakást, a fiataloknak hitelt a bútor és a lakásfelszerelés megvásárlásához, szétosztja a hiánycikkeket, lehet fodrászüzlete, szakrendelője, elsősegélyhelye. Ez persze csak körülbelüli kép. Az a helyzet, hogy maguk az oroszok is keveset tudnak magukról. A Szovjetunió még csak most kezdi alkalmazni a kutatások vagy a kérdőíves felmérések korszerű módszereit. így természetesen Kuznyecov példája sem tükrözi azokat a radikális változásokat, amelyek az utóbbi tíz esztendőben a szovjet társadalom osztályszerkezetében végbementek. A háborút követő években a munkásosztály, valamint a tisztviselők létszáma megduplázódott, ugyanakkor a kolhozparasztoké az eltelt 45 év alatt csökkent, és ma az aktív lakosság egy- nyolcad részét teszi ki. A munkásosztályon belül napjainkban megfigyelhető az iparban és a szolgáltatásban foglalkoztatottak számának bizonyos növekedése. Ez utóbbi jelenség összefügg a tudományos-műszaki forradalommal. Ezenkívül amíg a munkásosztály mindeddig a parasztságból töltötte fel sorait, most a munkás szakmáját gyakran gyermekei öröklik. Végül, kézzelfogható a munkásosztály műveltségi szintjének emelkedése is: 1960- ban a munkások 60 százalékának volt középfokú végzettsége, ma 83 százalékuknak. Bár a kézi munka százaléka magas, növekszik az olyan szakmák száma, ahol a szellemi munka aránya a nagyobb. Kiszámították, hogy az automata szerszámgépek gépmesterének munkájában ez 70 százalék, míg az automata vonalakat beállító szakembernél 95 százalék. Gyorsan nő az értelmiségiek száma. A 60-as évek végén, a 70-es évek elején megkétszereződött a középvagy felsőfokú végzettséget szerzettek száma. Ez minden iparilag fejlett országra jellemző jelenség, de a szovjet értelmiségnek van egy sajátsága: képviselői alapvetően paraszt- és munkás- származásúak. A vezetők 52 százaléka minden szinten, minisztertől iskolaigazgatóig munkáscsaládból származik, 26 százalékuk paraszti eredetű, ez a létszám összesen a szovjet káderek mintegy négyötödét teszi ki. A szovjet értelmiség és szerepe a kommunizmus felépítésében című, nemrégiben megjelent monográfiában kiemelik az értelmiségi dinasztiák kialakulásának tendenciáját. Szverdlovszk- ban például az orvosok kétharmada értelmiségi család gyermeke. A kultúra területén a filmművészek 60 százalékát alkotják ilyen dinasztiák, a zenészek körében ez az arány 90 százalék. A monográfia szerzői úgy vélik, hogy az orvos-, író-, tudós- és színészcsaládok, csakúgy mint a munkás- és parasztdinasztiák, emelhetik a szakma színvonalát, hozzájárulhatnak jó hagyományok megteremtéséhez és megerősödéséhez, átadhatják a szakmai titkokat. Ugyanakkor azonban azt is aláhúzzák, hogy az ilyen tendenciák kasztszellemet, konzervativizmust, protekcionizmust is szülhetnek. Erről a jelenségről aggodalommal ír a szovjet sajtó. Annak, hogy az értelmiség saját soraiból nyeri utánpótlását, objektív okai vannak: a városi és falusi oktatás színvonala közötti szakadék, a korrepetitor alkalmazásának városon elterjedt gyakorlata. Az állam intézkedéseket is hoz abból a célból, hogy a diákságon belül megőrizze a munkás- és parasztfiataloknak megközelítőleg azt az arányát, amelyet ezek az osztályok a társadalom egészében képviselnek: a nagyüzemekben előkészítő munkásfakultásokat szerveznek, a tehetséges parasztfiatalok kolhozösztöndíjakat vehetnek igénybe stb. A társadalmi struktúra megváltoztatását két jelenség kíséri. Egyrészt megfigyelhető az osztálykülönbségek eltűnése. Mindinkább egybeesnek a munkásosztály és az értelmiség érdekei. A mezőgazdasági körzetek szociális fejlesztésére irányuló új intézkedéseknek közelebb kell hozniuk egymáshoz a városi és a falusi életfeltételeket. így például amíg a 11. ötéves tervidőszakban a munkások munkabére 13 százalékkal növekedett, addig ugyanebben a periódusban a kolhozparasztok jövedelme 29 százalékkal emelkedett, azaz több mint kétszeresével. Jelenleg egy kolhozparaszt havi átlagbére 150 rubel. Másrészt határozottan előtérbe lép a szellemi munka magasabb díjazásának tendenciája. Ez a szociális és gazdasági intézkedés egyszersmind ésszerű politikai akció is, mert az egyenlősdi elégedetlenséget szül a szellemi dolgozók körében. Jelentősen megváltoztatta az ország arculatát az urbanizáció is. Teljesen megváltozott a falu és a város közötti kapcsolat. 1940-ben a szovjet állampolgárok kétharmada falun élt - ma 65 százalékuk városi lakos. Hatalmas agglomerációk alakultak ki. A százezer vagy ennél több lakossal rendelkező városok száma a század eleje óta 15-ről 273-ra nőtt. A csaknem teljes mozdulatlanság évszázadai után ez a társadalom mind földrajzi, mind szociális értelemben nagy mobilitást tanúsított. Az eltelt 70 év alatt ennek az országnak a társadalma nagy utat tett meg a cári Oroszországtól - az egyenlőtlenség világától, ahol éhség és betegség tizedelte az embereket, ahol a lakosság kétharmad része írástudatlan volt - a modem, urbanizált, művelt SzovjetUmÓ'9 GÉRARD STREIFF A Komszomol-kongresszuson számos külföldi delegáció is részt vett, köztük a Szocialista Ifjúsági Szövetség küldöttsége. A felvételen a delegáció két tagja, Jaroslav Jenerál, a SZISZ KB elnöke (jobbról második) és Lubomír Ledl, a SZISZ KB titkára (balról második) látható a tanácskozás szünetében. (CSTK-fetvétei) mmirnm Irkutszkban, a Lenin utcában található a Béke Háza. Ott vártak minket a helyi békebizottság tagjai, köztük két pravoszláv pap. Egyikükről kiderült, hogy ő az irkutszki és csitai érsek. A fogadók között volt egy repülőgyári munkás, egy egyetemi docens, az idegen nyelvi főiskola egyik oktatója (egy angol nő) és a bizottság titkára, aki egyben a háziasszonyi szerepet is magára vállalta. Ó mesélt a 30 évvel ezelőtt alapított békebizottság munkájáról. (Titkolom a meglepődésem, és magamban utánaszámolok: 1951-ben, amikor a koreai háború folyt, a hidegháború kezdetekor nálunk, az NSZK-ban, éppen csak elkezdtek gondolkodni a háború és béke problémájáról.) A bizottságban valamennyi társadalmi réteg képviselői megtalálhatók: munkások és kolhoztagok, tudósok és papok, pedagógusok és írók, háztartásbeliek és egyetemistáik. A járásokban és az üzemekben a munkát a bizottság helyi képviselői végzik, tevékenységükről a sajtó is beszámol. Kérdésemre, hogy milyen akciókat szervez a bizottság, kiderül, hogy csak Irkutszkban tizenöt ezer ember részvételével rendeztek tüntetést az amerikai Pershing rakéták európai telepitése elleni tiltakozásként. Egy félmilliós városban - gondoltam - ez nem is olyan nagy szám. Úgyhogy szó sem lehet „kényszerrészvételről“, amit Nyugaton oly szívesen hangoztatnak. A bizottság nemzetközi szekciója mind szocialista, mind kapitalista országokból fogad delegációkat. A közeli napokban várták például a béke USA-beli híveinek egy küldöttségét. Ezenkívül a bizottság különböző ünnepekhez kapcsolódó rendezvényeket, békemeneteket és tüntetéseket is rendez, aláírásokat gyújt a háborúellenes felhívásokhoz, mint például a világ valamennyi jóakaratú emberéhez szóló, az amerikai csillagháborús program elleni harcra mozgósító felhíváshoz.- Ez azt jelenti, hogy az ehhez szükséges anyagi feltételeket folyamatosan fedezi az államkassza?- kérdeztem. - Tehát a békebizottságokat „rövid pórázon“ tartják és a hivatalos propagandát, illetve a hivatalos politikát kell támogatniuk?- Nem, a szükséges pénzeszközöket mi magunk teremtjük elő különböző szervezetek, munkáskollektívák és egyének önkéntes felajánlásaiból. A kommunista szombatokon megkeresett összegeket átutalják hozzánk, végrendelkeznek a javunkra. Természetesen komoly összegeket kapunk a háború veteránjaitól is. Nem titkolt büszkeséggel meséltek arról a nyugdíjasról, aki továbbra is dolgozott, nyugdíját pedig teljes egészében a Békealapnak utalta át.-Több mint 10 ezer rubelt fizetett már be a számlánkra - újságolták. Mivel magyarázható ez az önzetlenség? És önkéntes-e? Észrevettem az értetlenséget beszélgetőpartnereim arcán, amikor megkérdeztem, hogy meg lehet-e tagadni a felajánlást. - Természetesen- felelték -, viszont gyakorlatilag serjki sem él ezzel a lehetőséggel. A gyári munkás a következőt mesélte:- Egy évvel ezelőtt brigádunk elhatározta, hogy a békebizottság tagcsoportja lesz. Sőt a brigádba tiszteletbeli tagként felvettünk egy, a háborúban elesett repülős hőst. Ettől fogva helyette is teljesítettük a normát, a fizetését pedig a Békealapnak utaltuk át. „Senkit és semmit nem feledünk“. Olga Berg- holznak ezek a szavai mintha magukba sűrítenének minden eddigi tapasztalatot és egyben meghatároznák a szovjet emberek mai gondolkodásmódját és cselekedeteit. És ebből a szempontból a jóakarat szerintem nem azt jelenti, hogy megtagadjuk valaminek a végrehajtását, hanem lehetőséget ad, hogy teljesítsük a kötelességünket. A szovjet társadalomnak ezt a rendíthetetlen egységét sokan közülünk, nyugatnémetek közül, hajlamosak a diktatúra megnyilvánulásaként értelmezni annak ellenére, hogy itt egyértelműen az ország politikai vezetése és a nép közötti egységről van szó. A háború és béke kérdésében pedig különösen szembetűnő ez az egység. Ezek után szerettem volna megtudni, hogy egy pap miben látja küldetését a békebizottság tagjaként.- Nemcsak személyesen én, hanem az egész orosz pravoszláv egyház kötelességének tekinti a békeharcot A hívők is szovjet emberek és mindegyiküknek kötelessége, hogy a saját környezetében jelentős mértékben hozzájáruljon a béke kivívásához és megőrzéséhez. Prédikációimban is arra szólítom fel őket, hogy vegyenek részt valamennyi békekezdeményezésben. Egyházmegyénk mind a tizennégy plébániája évente jelentős összegeket utal át a Békealapnak...- Konkrétan miben nyilvánul meg az ön békemozgalmi tevékenysége?- A külföldi egyházi delegációkkal vagy a turistákkal való találkozásaim során például igyekszem elhinteni a népeink közötti bizalom magvait éppúgy, mint a különböző vallások képviselői közötti bizalomét. Emellett jó a kapcsolatunk az Oroszországi Föderáció evangélikus-lutheránus egyházával. 1977-ber egyik kezdeményezője voltam annak a nemzetközi konferenciának, amely a fegyverkezési hajsza elleni közös fellépésre és nemzetközi együttműködésre szólította fel a világ egyházi embereit. Ezután az érsek a csillagháborúval kapcsolatos álláspontját fejtette ki:- Az orosz pravoszláv egyház levelet intézett Reagan elnökhöz, aki gyakran hangoztatja, hogy ő nem a szovjetunióbeli hívők ellen harcol, hanem a „kommunizmus fenyegetése“ ellen. Ugyanakkor a „kommunista ateizmus“ elleni harcban alkalmazott fegyverei nemcsak hogy nem keresztényiek, hanem egyenesen keresztényellenesek. A fegyverkezési verseny fokozása, a csillagháborús készülődés korunk legnagyobb fenyegetése. Az elnöktől választ sem kaptunk levelünkre. A békebizottságban tett látogatás emlékére egy csoportképet őrzök a résztvevőkről, valamint egy szibériai útikönyvet (ezt búcsúzóul ajándékozták nekem). Megőriztem a fasizmus feletti győzelem 40. évfordulójának tiszteletére kiadott képeslapsorozatot is, amelynek egyes darabjai többek között a következőket ábrázolják: irkutszkiak tisztelegnek a háborúban elesettek emlékműve előtt az örök tűznél; a békemenet résztvevői; érdemrendeket és emlékérmeket viselő háborús veteránok (köztük nők is) megkoszorúzzák az elesettek sírját: ugyanott díszörségben álló úttörők. És ismét a felirat: „Senkit és semmit nem feledünk.“ A bizottság tagja az angol Jennie Sutton is, az idegen nyelvi főiskola angoltanárnője. A szállodába vezető úton beszélgettünk. Már 11 éve él és dolgozik Irkutszkban, és úgy érzi itt magát - az ő szavaival élve -, mint otthon. Az itt élő emberek, a szibériaiak meglepő szívélyességéről beszél - szemben az angolok zárkózottságával, nacionalizmusával, amely különösen a Falkland-szige- tekért folytatott háború idején nyilvánult meg. Hová lett a békemozgalom? Hogy kezdődhetett el ez a háború? - tette fel a kérdést. Jennie konzervatív polgári családból származik, és előítéletek sokaságával érkezett ide.- Amióta itt élek - folytatta - egészen másként viszonyulok ehhez az országhoz. A főiskolán a kollégáim hamar befogadtak. Itt a fiatalok törekednek a tudásra, minden társadalmi megmozdulásban részt vesznek. Természetesen itt is vannak apati- kus emberek, akik igyekeznek minden elől elzárkózni - ahogy egyébként Nyugaton is. MANFRED BOSCH
