Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-04-24 / 16. szám
VIKTOR FEDOTOV A falu nem volt nagy, mindössze két utcája, talán ha száz udvara, egy két- osztályos kis iskolája - ahol mindig heringszag terjengett - és egy roskatag, betörött ablakú, rozsdás tornyú temploma volt. Lida ősszel jött ide, amikor állandóan esett az eső, és a felhőkkel terhes ég mintha a templom tornyát súrolta volna. Az utcán akkor csak gumicsizmában - vagy lóháton - lehetett közlekedni. A havas tél viszont sok örömet és szépséget szerzett neki. Ilyenkor is egyszerű volt az élet, de ragyogó és kedves: a hókucsmás házikók, a csillogó-fénylő szánnyomok, a barátságos szibériai asszonyok - akik ót udvariasan Lida Petrovnának szólítottak - és maga az iskola, az egyszerű gerendás ház, ahol az osztálytermek melegek és rendesek voltak a folyosó pedig fagyott fa- és füstszagú. Lida az ablaknál állt és látta, hogy Kuzma bácsi, az iskola kocsisa a lovat szerszámozza. A ló rakoncátlankodott, rángatta a fejét, a kocsis, nem hallhatóan, káromkodott. „Vajon hová készül...?“ - kérdezte magában Lida és arra gondolt: jó lenne belátogatni a körzeti székhelyre, ahol már kétízben járt Kuzma bácsival, tankönyvekért. Ezek az utak emlékezetesek maradnak számára: a kocsis deres bajusza, a ló patái alól felröppenő hórögök, a báránybór bunda a lábára terítve, az arcát csipő éles szél... Volt valami ünnepélyes ennek a gyors, téli-tajgai utazásnak az emlékében, és bizonyára azért is, mert ott, a körzeti székhelyen ismerkedett meg Koszty^val, aki orvos és, akárcsak ö, nemrég került ide, közvetlenül az egyetem elvégzése után. Egy pad hangosan csapódott, Lida megrezzent. Az egész osztály - az ötödik bé - ót figyelte.- Igen, persze... - mondta zavartan és az asztalhoz lépett. - Ma ezzel a címmel írunk dolgozatot: „Mit látunk • az osztályunk ablakából?“- Hát mit lehet innen látni? - fordult a hátsó szomszédjához Petyka Zorin, egy kerekfejű kis vasgyúró, kötekedő fiú. - Az istállót meg a szivattyútelepet... - Semmit mást! Jobb lenne az építkezésről írni! - mondta a tanárnőnek.- Az építkezésről már írtunk!- Még írhatnánk! Az egész osztály felnevetett.- Elég, Zorin! Arról írunk, amit mondtam! Nem húzzuk az időt! A gyerekek egy ideig néztek kifelé az ablakon, ahol az istállón és a szivattyú- telepen kívül mást valóban alig lehetett látni. Csak a távolban egy meredek oldalú, magányos hegyet még.-Tényleg nincs ott semmi, Lida Petrovna. .. - vont vállat Tánya Bikova, aki a legkövérebb volt az osztályban, örökké evett és egy padban ült Ványka Sarowal, a sovány és csendes kisfiúval. Ványka a füzetét lapozta, közben merengve nézett kifelé az ablakon.- Hogy-hogy nincs semmi...? - Lida odament hozzájuk és úgy, hogy a többiek is hallják, folytatta: - Hiszen ott emberek és gépek dolgoznak. Az semmi?-A lóistállóban már senki sincs!- szólt megint Petyka Zorin - Kuzma bácsi elment a szánkóval. Láttam!- Most már tényleg elég legyen, Zorin! - türelmetlen volt a tanárnő hangja.- Kezdjétek el az írást. Sercegni kezdtek a tollak, csak Ványka Sarov nézett egyre kifelé az ablakon. Lida szigorúan rászólt és kiültette az ablakhoz.- Késő este, odahaza javította a dolgozatokat. Nem voltak rosszak, bár nagyon hasonlítottak egymásra. Általában csak a lóistállóról és a szivattyútelepről írtak a gyerekek. Egyesek ugyan megemlítették a kolhozt és a munkát is, amely ott folyik. Petyka Zorin pedig arról írt, hogy Kuzma bácsi, amikor a Burjánt befogta, részeg volt. Elégtelent egyik dolgozatra sem adott, de az egyiket nem osztályozta. Ezt a dolgozatot Ványka Sarov, a szomorú szemű, sovány kisfiú írta. Rövid volt, és más, mint a többieké. „Nagyon régen történt - szólt az írás akkor mi még nem éltünk. És talán még egyáltalán nem éltek emberek. A mamutok menekültek a jég elől. Hatalmasak voltak, mint a hegyek. Rohantak a tajgán át és üvöltöttek, mint a mennydörgés. Lábuk alatt ledőltek a cédrusok. Az egyik mamut elesett, hátsó lábait levágta a jég. Nézze, Lida Petrovna, a hegyet, az osztályunk ablakából! Hasonlít a mamuthoz - nem? Az erdő rajta pedig olyan, mintha az állat szőre lenne! Itt akkor minden megfagyott, és én már régen meg akartam kérdezni, lehetséges-e az, hogy ez a hegy egy mamut volt? És lehetne még írni a felhőkről, azok is láthatók az ablakunkból, de arról majd legközelebb írok“. Lida háromszor is elolvasta ezt a dolgozatot, és nem tudta eldönteni, milyen jegyet adjon rá. Kiment a tornácra és sokáig nézett a hegy irányába. A téli éjszaka hideget hozott. Szempilláira csakhamar zúzmara hullott. Osszebor- zongott, bement a szobába és lefeküdt. Másnap reggel izgatottan sietett ki a ház elé, és a távolba nézett. A hegy valóban hátsó lábára ereszkedett mamuthoz volt hasonló, és a fák a hegyeken, mintha a hatalmas állat szőrzete lenne! Végül is ötöst adott Ványka dolgozatára és az osztály előtt felolvastatta. Ványka halkan, szinte titokzatos hangon olvasott. A hangja remegett, és a pontoknál hosszú szünetet tartott. Amikor odaért, hogy a mamut elesett. Tánya Bikova vállai megremegtek. Majdnem elsírta magát. Petyka Zorin a hátsó padban felállt és széttárta a kezét.- Akarsz valamit, Zorin? - kérdezte Lida. - Beszélj! Petyka megrángatta a szvettere nyakát:- Én is le tudtam volna írni a mamut-hegyet! A gyerekek nevettek.- Dehát mit írtál volna? - kérdezte a tanárnő.- Amit ó... - intett a fejével Ványka felé.- És miért nem írtál tegnap róla? Az osztályban csend lett.- Nem tudtam, hogy a hegy hasonlít a mamuthoz... Lida elkomorodott.- Igaz is... mondd csak: honnan tudtad, hogy Kuzma bácsi ittas volt?- Hát... tántorgott, amikor befogta a lovat, és ököllet a fejére ütött. Láttam!- Dehát azért erről nem kellett volna írnod!- Azt írtam, amit láttam az ablakból... és a mamutokat Ványka se látta! Csak kitalálta őket... Petyka leült, lesütötte a szemét és a füzete fedőlapjára rajzolgatott valamit a tollszár tompa végével. Hosszú időbe telt, amíg az osztály ismét elcsendesedett. Lida sajnálta, hogy senki nem kérdezte meg, mint akart írni Ványka a felhőkről.- Emlékeztek-e, gyerekek, hogy Ványka a dolgozatának a végén a felhőket is említette? Mit gondoltok, mit akart róluk írni? Az osztály hallgatott. Lida a padok között járkált.- Igyekezzetek, gyerekek, minél többet meglátni a környező világból... Fejlesszétek magatokban a megfigyelő-képességet. Ez nagyon fontos! Aztán megállt Ványka mellett és a kisfiú vállára tette a kezét:- Ugye, azt akartad írni, hogy a felhők hol magasabban, hol alacsonyabban szállnak, és hogy néha a tenger hullámaira emlékeztetnek... Igaz? Ványka felállt, oldalról nézett a tanárnőre. Áztán körbejáratta a tekintetét az osztályon és szinte megilletődve válaszolt:- Nem egészen arról akartam írni...- Hát...?- Hanem arról, hogy a felhők majdnem mindig hasonlítanak valamire. Vannak, amelyek állatra vagy növényre vagy emberi alakokra. Némelyik az óceánra... de sokáig kell nézni az égre, akkor lehet felismerni... Kis szünetet tartott, aztán folytatta.- De nyáron hasonlítanak leginkább... leülhetek?- Leülhetsz...! Vasárnap reggel Lida sítalpat kötött és könnyedén siklott tova a kis kertek hosszában. Derűs, csaknem teljesen tiszta volt az ég, a valószínútlenül halvány fátyolfelhö olyan volt, mint egy festő első ecsetvonásai a hatalmas, kékesfehér vásznon. Hamarosan elérte a falu szélét. A nyomok itt bal felé haladtak tovább. Átszelték a széles mezőt, és elvesztek a messzeségben. Már t< erre. Csodálatosan szép t támadt, hogy ne a nyon tovább, hanem az érintett felé, amerre - vagy öt - a mamut formájú heg Jobbfelé indult hát és \ tova. Csend volt, a hideg en arcát. A hegy gyorsan, er te, körvonalai egyre határ tak. Amikor odaért a heg« nem hasonlított az a r a hatalmas fenyőket is tis venni. Vastag hópárna bo amelyek a teher alatt fár meg. Megállt. Síbotjára tán hunyorgott az erős fényi kedvűén belehuppant a sokáig kell nézni a felhc látni lehet, hogy hasonlí hez. Kesztyűje árnyékát eget, és valóban, a mos vált felhő a távolban olyar medvefej. Aztán a körvon tak, mintha valami mese volna teljes erőből. Ebben a pillanatban« hogy még ma levelet í Megírja: feltétlenül jöjjön a mamut-hegyet, a szik havat, ezeket a felhőket < az ötödik béből. És tudti jönni, csak az szomoríl nincs máris mellette. Fázni kezdett. Felállt, r hazafelé. Jó másfél kilo egyszer visszanézett, min rizné: hasonlít-e a hej hoz... Körvonalai rárajzol' hátterére, és most ismét c a hátsó lábára ereszkedei talmas fenyők pedig, mint más állat hátán... ANT I Nagy Láí T esttartásán nem változtathat hirtelen, a szeme előtt szikrázó pontok járnak táncot, élesen világítják meg a fekete hátteret. Még sem bír ellenállni. A fentröl jövő, egyre közelebbről és egyre tisztábban hallatszó hangokra, melyek pontos iránya még bizonytalan, mégiscsak elmozdítja fejét. De ügyelnie kell az egyensúlyra, ujjaival, fél tenyerével a nyirkos földre támaszkodik, miközben maga alá tapos néhány elhervadt, sziromleveleitől megvált őszirózsát. A mai nap mindenképpen az utolsó számukra. A tiszta, frissen ásott ágyásokba ugyanis szombaton, amikor Martin is itt lesz, rózsákat ültetnek. Mindig szívesen képzelt el rózsával teli virágágyásokat. A kertben, melyet tavalyelőtt, tavasszal vásároltak, bizony sokkal fontosabb növényeket is termeszthetne. Mégis úgy gondolta, hogy rózsákkal fogja kezdeni. Az anyja és néha Martin is, csak forgatják a fejüket, az ó elképzeléseik mások voltak. Tapasztalja nemakarásukat, 6 meg mosolyogva érvel, töretlenül - végül mégiscsak a rózsák mellett döntenek. Még mindig meggörnyedve, talajba mélyülő kinyújtott kézzel szegezi tekintetét az égboltra. Még nem látni őket, legalábbis az ötdioptriás szemüvegén keresztül nem tudja megkülönböztetni a szürkéskék háttérben örvénylő madártestek konkrét alakjait, bár a hangok mind tisztábban és élesebben hallhatók. Testsúlyát a jobb lábáról a balra helyezi át, úgyszólván észrevehetetlen kisegítő lépés kíséretében, amely azonban mégis erős szúrást okoz a derekában. Óvatosan felegyenesedik leporolja a kezét, csizmája orrához száraz agyagszemcsék potyognak. Ma valahogy különleges a hangulata, meglepi őt a kert. Még nem tudott hozzászokni, hosszabb ideig tartó szolgálati útról tért haza, külföldről. Emlékezetében az út nyári képei, a természettel való találkozása valóban nagy meglepetés számára. A kerítés túlsó oldalán a szomszéd ássa ki a ribizli- bokrokat, már ó is felfigyelt a madárhangokra, kezével intett is az égbolt felé, aztán ásott tovább. Épphogy csak odakiáltott a víkendház felé, lassan, mintegy önálló egységeket formálva az egyes szavakból: tégy oda kávénak vizet, hallod, tehetnél oda vizet. Jól ismeri már a szomszédait. Furcsa párt alkotnak, gyermektelenek, bizonyára közel járnak már a hatvanhoz, alacsonyak, gömbölydedek, hasonló alkatuk, járásuk, szinte azonos a mimikájuk, sőt, lassan, szívélyesnek éppen nem nevezhető módon artikulálnak is. Martinnal együtt csak golyócskáknak nevezik őket, mindkettejükkel kapcsolatban a nőnemet használva. Nem vetted észre, hogy a Golyócska (a férfi) már megmegszette a fákat, kérdezi a férjét, vagy megjegyzi: Golyócska (a nő) adott néhány gladioluszhagymát. Máskülönben egészen rendesek. Ritkán beszélgetnek, egymáshoz intézett kérdéseik általában válasz nélkül maradnak. Látod, nem csupán bőbeszédű nők léteznek, súgja oda Martinnak úgy, hogy a kerítés mögött meg ne hallják. Olyan formája ez a beszélgetésnek, amikor a másiknak az az érzése, hogy a partnere nem hallja. Ez nem minden esetben nevetséges számára, ha úgy vesszük, ö is ismeri ezt a helyzetet, igaz, csak hébe-hóba, de náluk is előfordult: Martin gyakori távolléte mintha valamiféle félig leeresztett horgonyt jelentene családi életükben - amely „az övé, de részben az enyém is, bár egészen más okokból, mégis az enyém is“, gondolja, igen, ismeri. Nem tévedett, a szomszéd épp oly lassan, halkan, mintha nem számított volna arra, hogy a szavai valakihez is eljuthatnak még egyszer lekiáltott: a kávét, el ne felejtsd. Felesége válaszára nem várt, ki tudja, hallotta-e egyáltalán a kérést, tovább folytatja a munkát. Az ásó ritmikusan jár le-fel a földben, olykor köbe ütközik, ugyanis ebben a hegyi talajban, bármilyen régóta művek is, van kő bőven, annak ellenére, hogy már több kocsira valót elhordták az erdőbe, sőt, az előző gazdák is több mint tizenöt éven át kínlódtak a kövekkel. Azok tulajdonképpen az erdővel kezdték, majd fokozatosan alakultak kertekké a vad talajok. Örül, hogy ő is részt vesz az átalakításban, hiszen egész eddigi életét a szerkesztőségben töltötte, nem mintha nem lett volna érdekes az a munka, de most végre valamit fel tud mutatni, sokkal inkább kézzelfoghatót é megélednek és virágoznak, majd a rÓ2 sárgák, narancsszínűek és sötétlilák... Közben olyan erőssé válnak felette a akarva-akaratlanul ismét az égboltra tel« látja a madarakat, nem lehet nem ész rengeteg repül, úgy tetszik, mintha hí égbolt, vadludak, hattyúk, ki tudja, gyerm tétben, ö sosem tudta megkülönböztetni rakat, sem más állatokat. De a hangok mégis vadludak, emlékezetében halvánv nek régi mesék, nem a tartalmuk, iní érzések, amelyeket olvasás közben váltó emlékek a titkokzatos átalakulások légke bér, a madár és ismét az ember. Bá elhomályosították azokat az érzéseket, < vány mégis megidézi a gyermekkort. Az égbolt hullámzik: ámulattal figyel háromszögeket kialakító, szigorúan zárt sokat, amelyek - mintegy jelszóra - hirt« öltenek, s csak néhány madár, talán öt, metriai alakzaton kivül, a háromszög mögött, de azok is alakzatot formálni bizonyára megvan a saját funkciója. A sz változtatják a madarak, de bármennyire sem sikerül a változás valamennyi szaka; Ha a háromszög egyik pontjára figyel, rr a forma. Elgondolkodott, vajon mikor szei Így a repülő madarakat, tavaly, tavai« akkortájt az új kerttel volt elfoglalva, a föli bizony oly távol van az égbolt, talán hat,ti évvel ezelőtt vagy még régebben. Képzi szatér a régmúlt időkbe, amikor még tu a szülei fejezték ki a gondolatait, amit tudott éles határt vonni, mi a saját élmér azok a pillanatok, amelyekre csakis gye tanúi hívták fel a figyelmét. S most, a elmosódott határvonalat felidézve, hasor kan önmagában. SUSLA BÉ ETELA FARKASOD RÉSZLET
