Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-04-10 / 14. szám
ÚJ szú E E 1 1987. IV. 10. ömény, leppencs, jázikó... e három szót, s mindmind a többit, a szemre- s „fülrevé- telezgetni“, szemelgetni, ízlelgetni, megtanulgatni valót, a sors tette le íróasztalomra, jóvoltából a helytörténet, néprajz és népnyelv értékei iránt egyaránt érdeklődő mosonmagyaróvári Kovács Antalnak, aki megküldte nekem a győri Műhely 1986/6-os számát, s benne a Felső- Szigetköz népi állatneveivel foglalkozó dolgozatát. Jómagam más tájnak - az Alsó-lpoly mentének - vagyok a szülötte, másfajta népnyelven nevelődtem, s bár másfél évtizedes csallóközi honosságom alatt megismerhettem egynéhány szép és ódon hangzású - tán még az „Aranykert1'-korból megőrződött- szavát e Kis- és Nagy-Duna közti tájegységnek is, az újnak és az ismeretlennek kijáró szellemi érdeklődéssel merültem bele Kovács Antal dolgozatába. A műveltség terjedésével párhuzamosan egyre inkább terjed és hat a müveit magyar köznyelv mint eszményi norma; a beszédmód mindinkább egységesül. Nem minden szempontból jó ez, hiszen az egységesülésnek a szükséges és kívánatos hozadékai mellett vannak olyan következményei is, hogy - táji színeit hullatva - fakul, szürkül, szegényedik a nyelv. A hagyományos paraszti életforma felbomlása, elszakadásunk a természettől ugyancsak oka a népnyelv háttérbe szorulásának. Botorság volna persze visszasírni a nyelvjárások minden jellegzetességét (mint ahogy botorság volna a „népi kultúra" nevében visszaríni a nedves vályogházat, a népi gyógyászat egynémely, kuruzslásnál nem több eljárását); a nyelvjárások értékeinek a pusztulását megakadályozni viszont: kötelességünk. Mert értékeik által mai és holnapi nyelv- használatunk (és irodalmi nyelvünk) lehet kifejezőbb, színesebb, gazdagabb. Szemelgetem, ízlelgetem a Kovács Antal küldte szavakat, szívom magamba aromájukat, hangulatukat; hódolok anyanyelvűnk teremtő géniusza előtt, és - örülök. Melegség járja át szívemet, hogy egymásra találtunk, e szép szavak és én. íme az igék, e hangutánzó-hangfestő remekmívek közül egynéhány: „... ebézzenti puskájánok ravaszát". Elbezzenti a ravaszt...- szép; szinte látja maga előtt az ember a lassan, óvatosan, megfontoltan görbüló-mozduló ujjat; hallani véli, ahogy tompán-hidegen koccan az ütószög a töltény fémtestére. Ha valaki megvágta magát, a sebre- úgy tartották - egy kis pókhálót kell ,,összehidornyi‘‘: összeköt or ni, összekaparni (mint az én falumban mondanák: „összehirgálni"). Nyáron a kakukk sok szőrös hernyót eszik, ezért asztán bereked; ilyenkor ,,csak hirettyőni tud". Hirittyel- rendkívül kifejező szó a krákogás- nál élesebb, de mégiscsak rekedtes hangadásra. A pásztorok, a természettel közvetlen és meghitt kapcsolatban álló emberek felismerték, hogy állatok viselkedése mintegy „megjósolja" a várható időjárást. Mikor várható eső? „Ha a halak erősen ficsitünek." Vagy: „Ha a csikók sedrókednek (...), bolond idő lesz". Egy újabb példa: „reppeg- nek" a levelibékák, kérik az esőt. Árnyalatos és kifejező szónak tartom a „reppeg"-et, méltán lett magas hangrendú ellenpárja a mély hangrendú ,,kuruttyol“-nak. Remekül érzékelteti a magukat vízből ki- kivetó, vízbe visszacsobbanó halak játékos csapkodását a ficsitel ige is. A bolondos kiscsikók összevissza ugrabugrálását meg a sedrélkedik szó. ,<r Í me a jelzők közül néhány: a satnya, lesántult csirke: parádés. A nagy, kövér potrohú dongó: turuttyos. A ványadt, fejletlen, malacka: csünt vagy csünött. Az állatnévadás szemléleti-logikai háttere meglehetősen széles és változatos; szép bizonyítéka a népnyelv teremtő erejének, fantáziadús- ságának. Alakja, egy-egy jellegzetes külső vonása alapján kapta nevét a papucsbéka,a kedvesen be- cézgetó kanáligém, a tarás babuka (búbos banka). Színe, tolla, szőrzete, bőre nyomán a citromleppencs, a kékszemleppentyú, a hógalamb (jeges sirály), a zsömlemókus. A pazar tollazatú jégmadár, a gyémánt- madár vagy pedig - ennél is gyönyörűbb leleménnyel - a dunapáva nevet kapta a szigetközi népnyelv keresztségében. Rendkívül gyakori ihlető az állat hangadása, a rovarok (a szigetköziek veretesen ódon szavával: a bogárság) zümmögése, döngicsélése stb. Van csirimpeló bogár, hegedülő bugár (cincérek), s mellettük rengeteg madárnév, mint babuka; csücsörke, csücsörgó, süsi- tek, püsitek (pacsirta); zajkácsa és némakácsa, patypalaty és kityka- latty, téli csettegö (nagy őrgébics) és csolláncsettegetö, sőt csolláncsetti is. Élőhelye, környezete alapján kapta nevét a vízipásztor (szitakötő), a sövénke (ökörszem), a viziborgyú (a Duna egykori, borjúnál is nagyobb óriáshala, a viza). Mozgásra, mozdulatokra utalnak a gyalogbéka, a billegómadár összetételek jelzői; ijesztő külseje alapján kapta a kígyóhal, az asszonyijesztő nevet az angolna. A vizekben gazdag Szigetköz halászemberei értékes vagy kevésbé értékes voltuk szerint is minősítették a táj sokféle-fajta halát: nemesponty, királyponty, menybéli hal (menyhal), illetve: kóchal, suszter- patuc. Másik állattal való összevetés adta a fantáziát csiklandozó (s gyermekversekbe kívánkozó), furcsa- burcsa szavakat, mint: tücsökmadár, kecskedarázs. Emberi vonatkozás is bekerült, egészen különböző okokból, a névbe: pl. a compóról azt tartják, hogy nyálkás bőrével „gyógyítja" a halak sebeit - ó tehát a ,,haldoktor". A bodobács bogárból meg, lévén számára a szó semmitmondó, a népetimológia bontotta ki a gyermekin bumfordi, kedveskedő ,,budabácsi" elnevezést. Az állatokkal kapcsolatos megfigyelések nemcsak a szavak, hanem az állandósult szókapcsolatok szintjén is megnyilvánulnak. Beépültek a közmondásokba, szóláshasonlatokba. Utalva a hangya szorgalmára, a kotlóst így biztatják: „Üljél, mint a só, költsél, mint a hangya". „A kakas mindig harkány, a tyúk alan- gyáré" - veti össze a harsány har- ciassságot a tompaeszúséggel is társult gyávasággal az egyik szólás. „Katattyot, mint gólya a háztetőn" mondják a locsogó emberre. „Rühe- lődik, mint a koszosmalac" - ezt meg a fészkelődére, izgómozgóra. „Szúrós, mint a csömény" (mint a hosszú, vékony potrohú darázs)- hangzik egy újabb szóláshasonlat. A névadás szemléleti alapja - láthattuk már az eddigiekből is - rendkívül változatos. Helyet kér és kap benne a hangulatfestó játékosság (csigariga, csigaliga, bigariga), s a természet, az állatok szeretetére való meghitt kedveskedés, becézó- kedv. (gy lesz a szóhangulati szempontból közömbös jégmadárból jé- gérke vagy éppen jégice, a jászhalból jázikó. Máskor reális - és kisebbfajta történettel magyarázható- megfigyelés húzódik meg a nevek mögött, tanúsítván, hogy a természettől még el nem idegenedett ember a maga környezetében valaha mindent aprólékosan megfigyelt. A szitakötő például azért kapta a nagyon szép vízipásztor metafórát, mert követi a vízben úszó siklót; féltve tőle petéit, „pásztóija", vigyázza útját. Mesébe illő jelenet ra- vazdi komáé, akit tréfásan róka-mis- kának vagy gátőrnek is neveznek. Hogy miért? Megfigyelték: hirtelen jött áradáskor a róka, egyenként szájába fogva kicsinyeit, úszva a gátra menekíti a rókafiakat, s ha már biztonságban tudja őket, hosz- szú tütüléssel adja hírül a vízveszélyt. Innen a tréfás és találó gátőr név. A bagolynak adományozott táltosmadár megnevezés viszont arra a hiedelemre vezethető vissza, mely szerint a csudás képességű (állatok nyelvén értő, rontás- és betegség- úzésben jártas) hajdani pásztoremberek, akiket itt tudgyámosnak, gyógy embernek, tátosnak hívtak, a bölcs bagolytól kapták tudományukat. H ogy nyelvjárás- és néphit, illetőleg népmesekutatás egymással határos területek, bizonyítja azt az ökörszem szigetközi neve, a királymadár. Hadd iktassam ide a róla szóló történetet, e kerekded kis népmesét: Egykor a madarak versenyt vívtak, hogy ki tud magasabbra repülni, mert az lesz a madarak királya. Az ökörszem a sas szárnya alá bújt, s mikor a sas már elfáradt, az ökörszem hirtelen előbújt a szárnya alól, fölvágott, és még följebb repült, ő lett a király. Hanem a sas igen megharagudott rá, és a többiek is; elkezdték üldözni. Ekkor bebújt az egérlukba. Azt mondták a madarak a bagolynak, vigyázzon rá. De a bagoly elálmosodott, és azt találta ki, hogy csak az eqvik szemével néz, a másikat becsukja. Egyszer az egyiket becsukta, a másikat meg elfelejtette kinyitni, így az ökörszem megszökött. Azóta lenn bújik a földön, és el akar tűnni, ha más madarat lát.- Sűrű bokrokba rejtőzik, nevezik ezért sövénykének is. A királyka nevet magyarázó szöveg: idézőjelbe kívánkoznék. Mind az írástudók íratlan illemtana, mind pedig a szerzői jog írott szabályai szerint. A forrás, amelyből merítettem: Miskolczi Gáspár: Egy Jeles Vad-Kert Avagy oktalan állatok históriája. Válogatta Stirling János. Budapest 1983. A gondolatmenet azonban, melyet Kovács Antal dolgozatából kiindulva tovább akarok fonni, úgy érzem, nem tűri el az idézőjelet. A mese ugyanis - eredeti szövegközlésből - nyelvjárásban van rögzítve. Ott az ö: ű; az egérluk: egérlik; a bagoly: bagú. Hadd ne folytassam. ítéljem meg a kérdést akár a művelt köznyelvnek, akár az irodalomnak a nyelvi gazdagítása szempontjából, kétségtelen, hogy az ilyen és hasonló vonások a nyelvjárások legkevésbé használható- s csupán mértékkel alkalmazható- elemei közé tartoznak. Szociográfiában, tényirodalomban - ott is jelzésszerűen persze - még csak-csak befogadja őket a mai nyelvi ízlés; a szépirodalmat azonban (még olyan prózaíró zseni esetében is, mint Móricz Zsigmond), egyköny- nyen minősíthetik le modorossá. Napjainkra a nyelvjárási sajátosságok fonetikus visszaadására való törekvés, a hősök szájába adott, a nyelvjáráshoz szolgamód tapadó beszédmód (jóllehet funkciói a bontakozó realizmus korában kétségkívül voltak) értékét vesztett, kiürült jelenségként szinte önmaga ellentétébe csapott át: inkább a karikírozás, a paródia, a humor eszköze; s mind ilyen, a kabarészínpadok deszkáira szorult vissza. (Ezért is merő anakronizmus - egyebek mellett - az egyik hetilapunkban folytatásokban közölt szlovákiai magyar „regény", a Pitypangkoszorú). A mit a népnyelv ma kínálhat az irodalom számára, az nem elsősorban a szavak ejtésmódjában, nem is annyira a nyelvtanban (a „suksüközésben" s a hozzá hasonló jelenségekben), hanem mindenekelőtt - bizonyítja ezt a Kovács Antal dolgozatából vett példatár is - a szókincsben (s a benne negnyil- vánuló szemléletben: a megnevező erőben, a fantáziadússágban, a metaforateremtés képességében, a hangutánzó és hangfestő árnyalatosságban) mutatkozik meg. E tekintetben lehet - és kell is, hogy legyen - forrásunk, ihletónk (kinek-kinek) a származása szerint) a „szülöttem föld" nyelvi szelleme. Mint ahogy (korán, túl korán jött haláláig!) ihletó- je volt Mosonszentmiklós nyelvmágusa, Kormos István számára is a szülótáj a maga ritka szép-tájsza- vaival, a szavak képzésmódjával, a szóhangulatteremtés ritka adottságaival egyetemben. Tájszavait, a játszi képzésmódnak, a szóhangu- latteremtésnek minden csínját-bínját - egyebek mellett - az otthoni táj nyelvi örökségéből is merítette. Üssük fel köteteit bárhol, a népnyelvi szemlélet gyöngyeit szemelgethet- jük ki költeményeiből. Ilyesmiket: Boldizsár „bokájára kutya herreg"; csavargói „Kis kisasszonyért dalolnak, (de nem kajlán...); széltolói a ,, szusz káló márcos Sömjént" zsebelik ki; lánypajtásai „rongybubákkal Mosnak"; bárányfelhőjét „szalmatündér kérincsélte"; kabátja azért lesz legjobb barátja, merthogy „nem gunyorog" mikor viselője fázik; „Sapkánk ágon hilintáz"; „Fekete varjú vitorlázgat, / pap lesz belőle, csuhakáró"; „tücsökcirr ördögszekéren / panaszol az útnak"; „barázdabillegető bamészol"; „dödög a koldus az ajtóban"; az orgonabokor „szelence-bokor", hol a kölyök költő Mézes Annussal „cicerói"; „Két asszony ujja alatt pönög a cite- ra"; „Holnapra hó jön, frissen zuzo- gó. S így „cikkant eszébe" - merthogy nála nem eszébe jut, csak úgy, színtelenül-szagtalanul, az embernek valami), számolatlanul sok-sok egyéb elfeledett, régies és tájnyelvi szó, hangulatteremtő képzésmód és stiláris minta. Csallóköz és Szigetköz: nyelvjárási jellegzetességek szempontjából azonos tájegység. Élnek-e vajon íróink, költőink, akiket e táj küldött a szlovákiai magyar irodalomban, azokkal a lehetőségekkel, melyeket az „Aranykert" népnyelvének gazdagsága kínál? Bereck József-akinek írásain különösen átüt a csallóközi színezet, környezetfejtés - hangulatteremtés céljából tudatosan emel be az irodalmi nyelvbe egynéhány sajátos tájszót: fomo/(halfajta), mórvetö tó (vályogvetó tó), taligaút (mezei út), botlófúz stb. Vajkai Miklós, ugyanennek a tájnak a szülötte, szintén gyakran nyúl egy kis „hazai" után a nyelvi tarisznyába. „Kutya dolog volt a kányatott, ismeretlen okokból megváltozott térben laffog- n/“- szél fútta, csapkodó ruha módjára lebegni, olvashatjuk egyik novellájában. Parasztember figuráját másutt jellemzi: „A két karja: két csavarodott cselőke, emelőrúd, ahogy másutt mondják". Példaszerű az utóbbi mondat abból a szempontból is, hogy benne az író föloldja, magyarázza a tájszó jelentését. Ahol a feloldás elmarad, zavar keletkezik: „...a kerítés mentén kétség- beesetten meredtek a gyürücék". Mi is az a gyürüce? Gyomnövény? Bokor? Fa? Inkább az utóbbiak közül valamelyik, mivelhogy másutt ezt olvashatjuk: „A gyürüce botot a kezébe vette, s intett, hogy indulhatnak". Kívánatos tehát, hogy az író - köznyelvi szinonimáikra utalva - megmagyarázza az egyes tájszavak jelentését - (főleg a kevésbé ismertekét), illetőleg: olyan szövegösszefüggésben használja azokat, hogy jelentésük a tájnyelvet nem ismerők számára is érthető, világos legyen. Az utóbbi, kontextuális lehetőségre Tóth László mosogatási jelenetként felidéző gyermekverse, a Felelgetö kínál példát:- Hékás! Itt a rékas, gyere, mosogass!- Misi-mosogassak? Vízben pancsolgassak? Misi-mosi-pancsolgass csak! A Karcsaország című - ugyancsak gyermekeknek írott - Tóth-versben a „Damazéron danázgattam"sor az alliteráció igéjének régies-népies hangulatával teremt hangulatot; másik betúrímes megoldása, a „Móroc- karcsán mórikáltam" pedig a ’derekát tetszelegve, kényeskedve riszál- ja’ jelentésű „mórikál" igével ajándékozza meg az olvasót. Gyermek- nyelvi, becéző-kedveskedő - de vidékenként más-más formában használt - szó az alapötlete Kulcsár Ferenc egyik gyermekversének, amely így, ilyen változatos megnevezésekkel biztatja tájaink bebarangolására a hősét röpítő kiscsikót: „Gyű, paci / gyí, gyí! / Rajta, szálljunk Gombára, / sült / csiperkegombára; / ... / Gyi, pocó, /röpüljünk! / Búcsra / búcsúba menjünk! / ... / Gyí, te csinó / vágtázzunk, / ügessünk / Pásztóra, rokonokhoz / pár szóra; /... / Gyerünk, csitkó, / Gö- mör felé /... / Vágtassunk: /szombatra / érjünk / Rimaszombatba! / Gyia, csidu / gyű, csida! / Nincs már messze / Nagyida, azon túl kel / föl a nap, / szép Bodrogköz / hívogat..." K ínálnak tájszavakat a hazai magyar tájegységek népi kultúrájával foglalkozó kiadványaink is,, például Gágyor József nyelvi szempontból is gazdag, változatos má- tyusföldi gyermekjáték-gyűjteménye a Megy a gyűrű vándorútra című kétkötetes monográfia. Ha már - szervezeti keretek, intézményes formák hiánya miatt - a hazai magyar nyelvjárások kutatása eddig nem sok eredménnyel gazdagította nyelvi kultúránkat, s ha már tájszótáraink nincsenek is, Íróinknak legalább azokból a forrásokból kellene meríteniük - minél gyakrabban és tudatosabban - amelyeket a néprajzi, helytörténeti munkák fakasztottak számukra. Figyelve-fülelve az országjárásaik során fölcsipegetett tájszavakra, népnyelvi kifejezésekre, újjáélesztve a gyermekkorukból magukkal hozott tájnyelvi örökség irodalomba kívánkozó „nyelvemlékeit", gazdagíthatják egyéni, kifejezőeszközeiket, bővíthetik a szlovákiai magyar irodalom nyelvesztétikai szempontból meglehetősen szegényes stílustárát. ZALABAI ZSIGMOND Csótó László rajza
