Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-02-06 / 5. szám

pi :á­a­ot ?s ,r }S i,­tz Alcindor olyan kedvesen kacagott rajta, amikor a kezébe vette, s közben azt a női keresztnevet mormolta, amely va­lamennyi rövid név között a legsúlyo­sabb: Berthe - ez az egy szótag mintha lepottyant volna a földre. Alcindor hang­ja, mint valami pintyőke, fennakadt Ber­the koponyájának mélyén, majd elen­gedte magát, kiterjesztette szárnyait, és verdesni kezdett a házban, a derengő ablakmélyedésben és a napok egymás­utánjában.- Azt hittem, még leány vagy.- Nem.- Akkor miért várattál magadra? 3­jy te ír ll­r­u­is is fiat. in, i­V r r­i­a >k li­ie ilt aj ?■ ■e >k íz iá a­i­i­,1­í­>n ik in ki lé i­n ik ik iy !S d A szemrehányás gyöngéd volt, és inkább önelégült, de a hang, mint a bár­sonyon végigfutó köröm, még mindig fölborzolta Berthe-et. Fölkelt, és az ágyat nézte. Bevesse? Kicserélje a le­pedőt? Szomorúság költözött belé és valami bizonyosságféle. Nem, így hagy mindent. Ma éjszaka a karosszékben alszik. Megőrzi az ágyat úgy, amint van, a bemélyedéseivel, a ráncaival, a testek lenyomataival, a vasnak és bőrnek sza­gával. Alcindor nem fog visszajönni. Érzi. Sírni szeretne, beleverni homlokát a falba. A párizsi gyors megremegtette az ablakokat, és visszahozta a jelent, a tennivalókat, a kötelességeket. Musat kisasszony egy hónapja elhanyagolja munkáját! Alcindor képe elhalványult, amikor lement az első helyiségbe, amely műhelyül szolgált. Pehellyel telt ládák vártak rá, meg vászonnal borított asztal, a rajzolólámpával a forgatható karján, az ollók, fonalak, ragasztók, selymek. Azonnal fogjon hozzá! Ne menjen vissza öltözködni! Berte, aki maga volt a tisztaság, habozott, de mint az ágyat, önmagát is érintetlenül hagyta estig az elhanyagoltságban és az emlékeiben. Végül is, a kapitány becsöngethetett késő délután, ez a rámenős alak, ez a csodapók - ó, ezek a férfiak! Késő délutánig elkészült egy tucat fehér pa­maccsal, és belefáradt. A mindenféle színű pehely, toll ragyogott a skatulyák­ban, a fehér pamatcsokrok a nyers fény­ben egy menyasszony remegő tisztasá­gát idézték. Ha így halad, nem fogja idejében leszállítani, amit megrendeltek nála, de mára ebből elég volt. Berthe sebtiben felöltözött, áthaladt a városon, és bement a Zsilip-kávéházba.- Nem láttam senkit - szólt a tulajdo­nos -, de mégis, Alcindor kapitányt. Mit hozzak magának, Berthe? Kinézett az ajtón, nem jön-e valaki, és leült a leány mellé.- Na? Úgy látszik, vidám volt az éjszaka. Berthe, Berthe, ha csak egy kicsit is meghallgatna...- A kapitány nem mondott semmit?- De, elbúcsúzott. Vége a gyakorlat­nak. Az előbb ment el, nagyon diszkré­ten. Berthe, Berthe... A leány már az ajtónál volt.- Ilyenek a katonák - kiáltott utána a tulajdonos. - Ismerem őket. Pofátla­nok, valamennyien. >z Musat kisasszony menet közben egy ír pillantást vetett a kaszárnyára. Úgy e érezte, egyhelyben jár. És már megint iá hullott a hó. 3: I? RAYMAN KATALIN fordítása San a párba kötött fácánokat, olyan SZÍ­sorrendben, ahogyan a pótko­eg, csin keresztbe tett rúdon függ­vök tek. Én is megkaptam a magam részét - szép két kakast -, s félig vár megnyugodva indultam hazafe­'em lé. Csak a lelkiismeretem nem kra, éreztem egészen tisztának. Né­en­hány lépésre a többitől azonban- biztos, ami biztos — megnéz­irat • fém őket közelebbről is. Megáll­iya tam, meg kellett állnom, mert sak a meglepődéssel egyidőben ráz­/an ni kezdett a nevetés is. Amikor Bgy feleségem - aki a hajtőm is szó­de kott lenni - értetlenül nézett rám, dá­odamutattam neki a lyukas tör­né­zsü fácánt. Ó fogalmazta meg az ,ha ítéletet: »/fa,- Nem is érdemeltél mást. Ez ?s­így igazságos. , Ezek után mintha a lelkiisme­[re: retem is megtisztult volna. bbi S mostanában már azt sem bá­nőm, ha nem ,,lövöm dögre“ tje­a vadat. Inkább keresgélem aki a menekülő szárnyazottat, de ’et­közeli vadra nem emelek pus­:1a­kát. itta RÁSKI ISTVÁN Alekszandr Szergejevics Puskin* mm I MI Ivl fii Mikor a földi nap lármája véget ér S végig az elnémult utcákon Áttetsző fátyolát teregeti az éj S a munka jutalma, az álom: Csöndben virrasztva még hevesebb akkor a Feszült órák keserű láza, A tétlen éjben még sajgóbban lángol a Lelkiismeret mardosása. Álom álomra gyűl, csorbult vágy tör nehéz Utat p romok közt, az emlék Némán és vádolón rángó arcomba néz És kibontja hosszú tekercsét: Borzadva olvasom, életem ez a könyv, Képei itt állnak köröttem: Átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny Ki nem olt egyetlen betűt sem. SZABÓ LŐRINC fordítása EPIGRAMMÁK Ha csupa hülyeséget írnál, Akkor lehetne tán remény, Hogy átenged a cenzor s így Ragyoghatnál a cár egén. c már A. ) Mert haragod nehezen békül, Leszámolok veled, apó: Ünneplő vagyok - munka nélkül, Te meg tevékeny naplopó. AMBRUS TIBOR fordítása * A költőre emlékezünk, halálának 150. évfordulója alkalmából. TE ÉS ÖN A hölgy két szócskát felcserélt, S tegezés lett a szürke ,,ön“-böi, Szerelmes lelkem hőn remélt, Sok is volt szinte az örömből. S ámbár zavarra nincs okom, Tekintetünk kerüli egymást.- De kedves ön... Mit mondanék mást, S - Szeretlek, édes ­gondolom... GRIGÁSSY ÉVA fordítása EMLÉKMŰVEM (EXEGI MOMENTUM) Szobrot állítottam a népemben magamnak: Nem emberkéz műve, útját gyom nem növi, Égnek tör s dacosabb, mint amely a hatalmat, A hős Sándor cárt hirdeti. 9 Egészen soha én meg nem halok. Befödhet Rontó sír, ahová a test salakja tér, Glóriám őrzik a dalaim, míg a földnek Költője, bár csak egy is él. Beszárnyalja nevem messze Oroszországot, S minden nép s törzs nyelvén külön megszólalok, Ismernek finnek és kalmükök, büszke szlávok És irámbórös tunguzok. S féltett kincs maradok népem hálás szívében, Mert a jó ösztönét szítottam benne csak, Mert bús napokban a szent szabadságnak éltem, S védtem az elbukottakat. Istenednek figyelj mindig szavára, múzsa! Ne fájjon sérelem, babérért ne epedj, Tekints közömbösen a tapsra és a gúnyra, S a balgákkal ne pörlekedj! SZABÓ LŐRINC fordítása A mikor nagyapám először látta az apja fény­képét, nem ismert rá az elbeszélésekből, idegennek tetszett a keskeny, szakállas arc, a mé­lyen ülő szempár, a figyelő, szomorú, komoly tekintet. Gyermek volt még, s egy januári napon akadt rá a szekrény mélyébe rejtett, összezsinege- zett levelek, rózsaszín selyempapírba csomagolt iratok között. Sokáig nézte; csend volt a szobában, pattogott a tűz, kinn, a-végén, a századvégi Tabán utcáira reggel óta hullott a hó; hó ült a Gellérthegy oldalán, patyolatfehér volt a Felsöhegy út, vastago­dó hószönyeg lepte a Kőmíves utca lépcsőit, az Aranykakas utcában csüdig süppedtek a hóba a stráfkocsit vonó muraközi lovak, orrlikaikból pára gomolygott és szállt foszlányokban a kucsmás, pokrócba-ponyvába bugyoláltan is didergő kocsis felé; a Rácfürdö kéménye beleveszett a sűrű fel­hőkbe. Papírtrombiták áztak a Hadnagy utca havá­ban, szerpentinek és konfettik pirosa festette meg a Horváth-kert körül a buckákat; szilveszter díszei voltak a minap. Elmúltak az ünnepek, elmúlt a lár­ma; a fiú megértette, hogy az óévvel nem veszett el minden, újra kezdődik az élet, vendégek térnek be a kávézóba, amit az anyja nyitott néhány éve itt, a Tabán szélén, ahol nyáridőben a dunavizet szállító szamaras lajtfogatok kanyarodnak a domb­nak; jönnek a kávézóba a régi vendégek, a csokor­nyakkendős színész, a lüszter kabátos hivatalnok, ott ülnek ismét a karcsú lábú, márványlapos asztal­káknál, olvasgatják a nádkeretbe csiptetett újságo­kat, kortyolgatják a talpas poharakban felszolgált kapucinert.- Vigyél friss vizet ahhoz az asztalhoz!... Ürítsd ki a hamutartókat, büdös az a sok szivarvég!... - Ilyeneket mondott a fiúnak az anyja. Kis kávézó volt az övék, csendes, özvegyi. Eltartotta a csalá­dot. Négy lány, egy fiú - gürcöltek, de megéltek. - Mutasd azt a képet? Hol akadtál rá? Ez az apád. Az apád arcképe. De most menj, sok a dolgom!... A fiúnak eleinte idegen volt a barna tónusú fotográfiáról reá tekintő szakállas arc. Öregnek látta, ismeretlennek. De aztán álmodott róla. Álmá­ban az apja beszélt hozzá, kézen fogta, sétáltak a Fehér Sas téren, a Holdvilág utcában, leeresz­kedtek a Dunához, nézegették a boltokat, a fákat, megálltak az öreg kövek közül kiütköző fúcsomók- nál, és az apja mesélt, felkapta, magához szorítot­ta; Ferenc még a dohányillatot is érezte álmában, még a pödört bajusz szúrását is érezte az arcbő­rén. Kedves és nyílt férfi volt az apja, amerre csak mentek ók ketten, a fiú álmában, vígság volt és derű, mindenki szerette és tisztelte a szakállas férfit. A fiú büszke volt rá. Várta az éjszakákat, hogy találkozhassanak, várta az éji álmot. Már nem látta öregnek, a tekintetéből is eltűnt a szomorúság- fiatal, erős ember volt az apja.- Negyvenkét éves volt, amikor itthagyott minket- mondta Ferencnek az anyja. - Itthagyott a nővé­reiddel meg veled a hasamban. Csend volt a kávézóban délután, félhomály, hó lepte a Tabánt. A fiú az ablakon át nézte a fehér világot, az anyja beszélt, rákönyökölt a pultra, nagy kontykoszorúja volt, mint Erzsébet királynőnek. Testes, magas nő volt, bírta a strapát. Bírom a strapát, hálistennek, de azért özvegyen!? -szok­SZAKONYI KÁROLY ta sóhajtások közt oda-odavetni a vendégeinek. - Bizony - mondta a fiának, a pult mögül ő is a téli, néptelen utcát nézte - bizony, négy hónappal az apád halála után születtél!... A fiú lassanként megismerte a történetet. Egy­szer álmában katonának látta, az apjának csákója volt és zsinóros dolmánya, füstölgő csatatéren álltak, a férfi még egészen gyerek volt, bajusztalan, sima arcú. Megálmodta ezt, mielőtt még az anyja elmesélte volna, hogyan fogták be tizennyolc éves korában a morvaországi szász legényt a toborzók. Tíz évet szolgált, az utolsó esztendőket Magyaror­szágon, Budán, amikor leszerelt, itt telepedett meg a Tabánban. Kitanulta a nyomdász mesterséget, litográfus lett. |- Ügyes kezű volt nagyon. Rajzolt. Láttad volna, milyen szépen rajzolt. Aztán mühelyfőnök lett... Múhelyfönök! Akkor hát azért tisztelték! A fiú elképzelte, milyen múhelyfönök lehetett az apja. Az a szigorúság a tekintetében! - attól talán még ő is félt volna. De álmaiban soha nem volt szigorú. Barát volt, kedves, jó barát, apa, férfi. Férfibarát. A nővérei meséltek róla. Történeteket is tudtak, karácsonyok, nyári kirándulások, nagy ebédek, egy reggel, amikor az apjuk bajuszkötőjén kacarásztak, lefekvéskor apai csókok, takaróigazítások, me­sék.. De ezekből az elbeszélésekből nem ismert rá. Másnak látta. Álmaiban ó jobban ismerte. A fiú úgy érezte, hogy ó ismeri csak igazán. Az anyja mesélte el a tragédiát is. Apjának volt egy részeges beosztottja, engedet­len, kötekedő alak. Éveken át veszekedett vele, de tűrte, megtűrte a műhelyben, mert nyomorúságos élete miatt sajnálta. Mégis, amikor végképp betelt a pohár, figyelmeztette, hogy ha nem javul meg, kiteszi a szűrét. Pökhendi volt az az alak, packázott vele. Aznap is, amikor a baj történt, Ferenc apja csúnyán lekapta, emlékezett az Ígéretre. Majd fogta a kész levonatot, hogy felvigye az igazgató­hoz, láttamoztatni. Ez a munkás meg abban a hi- szemben, hogy az ö fegyelmezetlenségét ment jelenteni, nyitott bicskával várta. Ferenc apja kivédte a szúrást, a penge éppen csak megsebezte a bal tenyerét. Nem sokat törő­dött vele, de az ólom, amivel a nyomdában dolgoz­tak, megfertőzte a sebet, vérmérgezést kapott. Az orvosok már csak úgy tudtak volna segíteni rajta, ha amputálják a karját.- Nem engedte! Nem, nem és nem!... - A fiú anyja mindig elsírta magát, amikor idáig ért az elbeszélésben. - Képzelheted, itt vagyok négy leánykával, te a hasamban, ó pedig makacskodik, hogy nem és nem, félkarral hogyan éljen tovább, hogyan dolgozzon?! A láz beszélt belőle, mert amikor lecsillapodott, már beleegyezett volna a csonkolásba, csakhogy már késő volt... Kaptam utána nyugdíjat. De azzal mire mentem volna? Meg kellett nyitnom ezt a kávézót... - Az asszony szemét újra elfutották a könnyek: - Amikor négy hónap múlva megszülettél apád halála után, fehér fejkötöbe, fehér ingecskébe öltöztettünk. És az ingecske csipkéibe fekete szalagocskát fűztünk... A fiú álmában megkérdezte az apját: - Tudtad, hogy megszületek, miért nem vártál meg? - Szelí­den kérdezte, de a férfi mégis érezte a szemrehá­nyást, nem válaszolt, csak szomorúan, szomorúan nézte a fiát. Szomorúan, ahogy a fényképen. Aztán a kezéért nyúlt s a fiú adta, fogták egymás kezét, és elindultak a havas utcákon, puha, nesztelen léptek­kel a vastag hóban, némán, de egymáshoz tartozó­an a Fehér Sas tér felé...

Next

/
Thumbnails
Contents